SZABADBAN
1993 március

Ez a címe Bartók 1926-ban írt ötrészes zongoraciklusának. A kilenc betűből álló szót évtizedek óta fokozódó figyelemmel, az értelemkeresés vágyával ismételgetem. Úgy érzem, rejtett, napnál világosabb jelentése van, melyet ezek a betűk, ez a szó elfed, kimondhatatlanná tesz, mondanivalója mégis elém lép, lebilincsel, nem ereszt. Ez a szó régen eltávolodott már Bartók csodálatos és életművében fordulatot jelző sorozatától, még ha nem függetlenedhet is teljesen szerzőjétől, aki egy lezárult, széthordott, lepusztult magyar történet meghaladhatatlanul érvényes alakja, akinek legnagyobb titka számomra az, hogy egyáltalán itt volt, a mindenkori átváltozás (szakítás és hűség, menekülés és maradás) egyetemességében. Ez a szó egyben emlékezés egy történetet lezáró összefoglaló névre, akiről aligha szabad beszélni újra mindazok után, amik ezzel a névvel utóéletében, a magyar történet széthordásában, kisajátításában, áthamisításában stb. megestek, általunk.
Szabadban — ez tehát fedőnév és hallgatás egy abnormális civilizáció féktelen előretöréséről, hallgatás az emberi lény ezredvégi helyzetéről, arról, ami mondható talán és nem mondható, ami leépült és ami nem, arról, ami fenntartható ugyan, de nem érvényes, amit „sikerült” néhány év alatt szinte jóvátehetetlenül elrontani és arról, aminek így kellett történnie. Szabadban — ez tehát hívó szó, 89 után, a történelem végén (?) Magyarországon. Emblémája a függetlenség keresésének, amely a belegyökerezettség Simone Weil-féle értelme nélkül semmit sem jelent. Emblémája szolidaritás és szabadság, önkényesség-hiány és kötetlenség együttállásának; a tiszta ellentmondás, a szabad strukturáltság, a szigorú suhanás, konvenció és invenció igézete, toporgás látható és láthatatlan kapuk: kijáratok és bejáratok körül.
Szabadban — ez azt jelenti, hogy egyre inkább nem úgy gondolom (hogy? mit?), ahogyan gondolni illene, ajánlatos, szükséges és kívánatos, mégsem hiszem, hogy csak magamban beszélnék. Nem-én. A monológ mindig a párbeszéd formált szabadságát kísérti meg. Hogyan lehet pátosz nélkül beszélni a pathosról: az elszenvedésről, a részvételről, s hogyan lehet benne maradni messziről, távolról, egy leépülő történetben, mely titokzatosabb, mint valaha, s amely nagyon is szólt valamiről, szavakkal, mondatokkal ki nem fejezhető módon, inkább a zenei nyelv megtörténéséhez, el nem rejtőzéséhez közelítve? Ezért a Szabadban-ciklus címei, melyek az egyes zongoradarabok élén állnak, megmagyarázhatatlanul kirajzolnak számomra egy értelmes, de rejtett értelmű mondatot: Síppal, dobbal, Barcarolla, Musettes, Az éjszaka zenéje, Hajsza. Egy igen kötött, de szabadban felhangzó szerkezet-füzér ez, szigorú, elszánt játék a hiábavalóság változó-változatlan körülményei között.
Szabadban — ez a szó elemezhetetlen sűrítménye mindannak, amit szabadban kellene tartani, mégsem követelés ,,kifelé”, nem program, nem ítélet, nem mitikus konstrukció a késő századvégen. Inkább vitatható meditáció egy nem létező polisz ügyeiről, egy kérdéses művészet képeiről, szövegeiről és zenéjéről, a csukott szemek belső tájairól, az ünnepről és a szerelemről mint panaszról, a betegségről, a félreértésről, amelynek kapreál a neve, a beszélgetés kikerülhetetlen platonizmusáról és az álmok közösségéről, egy képek által mesterségessé váló és eltűnőben lévő világban. Így természetesen soha egyetlen pillanatra sem szakadhatok el attól, amit egyszer már hallottunk, s amely szavakkal körülírva akár semmi, holott szabadban: nézelődés és hallgatózás a mélyben és megtörtént, mértékadó szerkezetek, visszavonhatatlanul.
Az éjszaka zenéjében az éji állatkák, békák és unkák vízi hangjai és a hallgatózó remekbe szabott individuális-panteisztikus, szárazon csillogó monológja, jó csend, jó magány, az a bizonyos nagyívű, végleges, mégis tagolt, összetett nagymondat, beszélgetés a sötéten lélegző természettel és élőlényeivel, a Síppal, dobbalban azok az ütős effektusok, az az arabos karakter és dobritmika, pesante (súlyos) lüktetéssel, a Barcarollában a kromatikus-modális stílus, melyet egyenletes nyolcadmozgás fölött hallunk, a Musettes-ben a kisszekund-fürtök és az ismételt trillák, meg a velük ellentétes, álló felületek, s végül a Hajszában a tizenhatodos ostinato-pergés és a száguldó kontrapunkt — az éjszaka mélyére, szabadban.