Szövetségtől a szétszóratásig
A Mozdulatkultúra Egyesület [1989 tél]

Egyesületalapító korunkban szívesen emlegetjük a két világháború közötti időszakot, az egyesületek aranykorát, mikor sok száz egyesület virágzott az egyéni aktivitás, a szabad, önkéntes társulás jegyében. E sok száz egyesület egyikére utalt egyszer Dienes Valéria, amikor a húszas években lezajlott események kapcsán zárójelben megjegyezte: „egyszer megírhatná valaki mint kultúrtörténeti érdekességet ,,A Mozdulatkultúra Egyesület megalakulása” címen.[1]
Ám az említett egyesület dokumentumai a közgyűjteményekben legfeljebb ha elvétve maradtak fenn. Tűzvészek és selejtezések mintha eleve a hivatalos kultúrpolitikát szolgálták volna, mely a mozdulatművészetnek még az emlékét is igyekezett kitörölni a köztudatból. Levéltárakban a jegyzőkönyveikből, dokumentumaikból nem őriznek, inkább másodlagos híradásokból lehetett tudni róluk. Hogy az egyesület története legalább vázlatosan feldolgozható, az elsősorban azoknak az embereknek köszönhető, akik annak idején gondosan megőrizték az iratokat, s idővel a kutatás számára is hozzáférhetővé tették őket.
ELŐZMÉNYEK
A 20. század felszabadító erejű eszméi, pedagógiai és művészeti áramlatai az emberi mozgás birodalmát sem hagyták érintetlenül. A múlt század végén és a jelen század elején széles pedagógiai és művészeti reformtörekvések indultak el a tánc és a testnevelés területén. A tánc egyes formái addigra megmerevedtek és társadalmilag is elváltak egymástól; így különült el a néptánc, a színpadokon gyakorolt tánc, az ekkorra már merev rendszerré kodifikálódott balett, amely speciális testfelépítést és képzést igényelt, valamint a polgári társastáncok. Másrészt a század elejére kialakult egy iskolai testnevelési rendszer, amely általában fiúkra-férfiakra méretezett, porosz jellegű, izomerőre, állóképességre és fegyelemre koncentráló gyakorlatokból állt. Mindkét iránnyal szemben új törekvések jelentek meg. Már a múlt században elindultak bizonyos mozgáselemző kutatások, melyek a nemsokára kialakuló modern tánc alapját képezték, s olyan táncművészek is akadtak, akiknek mondanivalója nem fért bele a balett pozíciókba és sémákba szorított rendszerébe, ezért feszegetni kezdték annak kereteit, olyan kifejező mozgást keresvén, amely egyszersmind az ember anatómiai felépítésének is jobban megfelel. Ennek a tendenciának első világkihatású képviselője Isadora Duncan. Ugyanezen az alapon kezdték mások támadni az iskolai testnevelés merev rendszerét, egy szabadabb, nőkre, gyerekekre, a mozgás örömére és az egészség szempontjaira is odafigyelő mozgásnevelés tervét felvázolva. Mindehhez reformtörekvések csatlakoztak a zenei nevelés terén, melyeket a svájci származású Émile Jaques-Dalcroze neve fémjelez, aki — összefüggést találván a zenei érzék és a mozgás között, speciális mozgásgyakorlatok rendszerét dolgozta ki — a tánc és a testnevelés újító törekvései között mintegy félúton helyezkedett el. A Duncan kiváltotta sokk után sem a balettba, sem a néptáncba, sem a társastáncba nem sorolható táncformák sokasága indult fejlődésnek, s terjedt el szabad tánc, modern tánc, kifejező tánc, expresszív tánc néven. A testnevelést anatómiai alapokon megújító törekvésekből fejlődött ki a gyógytorna számos ágazata, a Dalcroze-iskolák euritmia-tanfolyamain végzett növendékek pedig a ritmikustorna-oktatást terjesztették el Európa-szerte. Ezek azok a források, amelyekből a Magyarországon „mozdulat-” vagy „mozgásművészet” néven ismert mozgalom táplálkozott. A mozdulatművészet magyar iskolájának megalapítói, akik a tízes években kezdték pedagógiai munkásságukat, személyükben is reprezentálják e három forrást.
Dienes Valéria pályáján az Isadora Duncan tánca okozta lelki élményt Raymond Duncan párizsi iskolájának tapasztalata egészítette ki. Madzsar Alice, férje népegészségügyi programja által indíttatva a norvégiai Lofthusban a gyógytorna alapítójaként tisztelt Bessy Mensendiecknél szerzett diplomát, Szentpál Olga pedig Dalcroze-nál tanult. Dienes Valéria először „görög tornát” tanított Pesten, majd orkesztikai iskolát nyitott, Madzsar Alice Mensendieck-tornát, Szentpál Olga pedig Dalcroze-ritmikát hirdetett, mindhárman azonban hamarosan továbbfejlesztették rendszereiket, kidolgozták saját elméletüket, amelyek a közös vonásokon túl egyéni karaktert mutattak. Mindhárom elképzelésben közös azonban, hogy a mozgásnak erkölcsi szerepet tulajdonítottak, szándékuk túlmutatott a tánc területén. E három alaprendszerhez azután csakhamar jó néhány újabb csatlakozott, így a húszas évek második felére kialakultak a különböző karakterű, ám a testnevelés- és táncoktatás addigi kereteibe sehogyan sem sorolható mozdulatművészeti iskolák. Közös jellemzőjük volt egy széles körű dilettáns, azaz „örömtorna” oktatás a legkisebb gyerekkortól kezdve. A tanévet nyilvános vizsgaelőadás zárta le, s ezeken minden iskolából kinevelődött néhány különösen tehetséges növendék is, akikből profi táncos vagy koreográfus lett. A mozdulatművészeti produkciók mozgásanyaga egy szokatlan, modern formanyelvet hozott a színpadokra, ilyenformán a mozdulatművészet a pedagógia mellett a hivatásos tánc világát is érintette. Ez a sehova sem sorolhatóság aztán hamarosan irritálni kezdte a hatóságokat.
AZ EGYESÜLET MEGALAKULÁSA
1925-ben a külföldi diploma alapján iskolát fenntartó mozdulatművészeknek be kellett mutatni rendszerüket a hatóságoknak. Dienes Valéria így emlékezik erre az eseményre: „A mozdulatművészeti iskolák — ki-ki a saját vezetője által külföldön szerzett diplomája és tanítási engedélye alapján — eddig magánvállalkozásként folytatták tanfolyamaikat, és magán-megállapodásként szedték tanítványaiktól a megfelelő tandíjakat. Rendeztek is kisebb vagy nagyobb nyilvánosságú előadásokat, míg a rokon foglalkozású hivatalos szakkörökben fel nem lépett az igény, hogy ezeket a vállalkozásokat ellenőrizzék. (Ez a 20-as évek végén történt). Az iskolavezetők felszólítást kaptak, hogy egy szakbizottság előtt jelenjenek meg növendékeikkel, és mutassák be azokkal az általuk képviselt mozdulatrendszer anyagát. Nem emlékszem a dátumra, de Kállay Lilivel voltam egy és ugyanazon napra beosztva, és miután végignéztem egynéhány növendékének általa vezetett nagyon érdekes bemutatóját (főleg az ízület-mimikának nagyon szép gyakorlatai tetszettek nekem), én is bemutattam két haladott növendékemet, és a nekik vezényelt mozdulatokkal megkíséreltem illusztrálni orkesztikai mozdulatrendszeremnek mind a négy tagozatát, hozzátéve röviden a gyakorlatnak elméleti forrásokból táplálkozó alapgondolatait. Nem tudom, kik voltak a bizottság tagjai, és nem volt számomra ennek a bemutatónak semmi más következménye, mint az, hogy a továbbiakban senki sem zavart iskolám továbbműködtetésében.”[2] A Magyar Színházi Intézet Táncarchívuma őrzi az Országos Testnevelési Tanács levelét, mely erre a vizsgára idézi be Kállay Lilit, innen tudható, hogy ez a bemutató 1925. november 24-én zajlott.[3]
A nyugalom azonban csak ideiglenes volt. 1928-ban híre kelt, hogy a belügyminiszter testnevelési főiskolai diplomához szándékozik kötni a mozdulatművészeti iskolák működési engedélyeinek meghosszabbítását. A mozdulatművészeknek tehát igazolniuk kellett, hogy szakmájuk a Testnevelési Főiskola (mely az ő iskoláik megnyitása idején még nem is létezett) kompetenciáján kívül esik. Ehhez három dologra volt szükség. Mindenekelőtt összefogásra, a mozdulatművészeti oktatás táncos jellegének hangsúlyozására, valamint tekintélyes protektorra, aki személyében garantálja a mozdulatművészet nívóját és feddhetetlenségét. Ilyen előzmények után 1928. május 7-én ült össze a Mozdulatkultúra Egyesület alakuló közgyűlése, s dr. Madzsar József közgyűlési elnök vezetésével egyhangúlag megalapította az Egyesületet, melynek célja — alapszabálya szerint —, „hogy a magyar mozdulatkultúra ügyét szervezze, előmozdítsa és helyes irányba terelje; hogy tagjainak anyagi, erkölcsi és jogi érdekeit elősegítse és megvédelmezze”.[4] A 37 alapító tag között volt a gyakorló mozdulatművészeken kívül például Hevesy Iván író és Jemnitz Sándor zeneszerző mellett két neves fogorvos, akik fontos szerepet játszottak a 20. századi magyar művelődéstörténetben: Madzsar József és Kovács György is. Főtitkár Pálfy György lett, alelnökök dr. Dienes Valéria, Madzsar Alice és Szentpál Olga, elnökké pedig „közfelkiáltással és nagy lelkesedéssel” gróf Zichy Géza Lipótot választották, akire Dienes Valéria így emlékezik: „Ebben az időben (1926-ban) látogatott meg iskolámban egy alkalommal Zichy Géza Lipót, aki beíratta leányait. Később komoly érdeklődést mutatott a mozdulatművészet sorsa iránt. Egyszer azt a hírt hozta, hogy a mozdulatiskolák „ezentúl kötelesek lesznek testnevelő szakembert alkalmazni, és hogy ő hajlandó az iskolák függetlenítése érdekében lépéseket tenni a megfelelő hatóságoknál.”[5] Zichy gróf valóban köztiszteletnek örvendett. Jászi Ferencné, Madzsar Alice édesanyja így számol be tevékenységéről Kassára férjhez ment ugyancsak mozdulatművész unokájának, Madzsar Lilinek: „Remélem, most már nyugodtabb idők jönnek — ránk férne. Ugyan tervbe van véve tél folyamán 3—4 előadás a Karácsonyi-palotában, melyhez K. gróf hív vendégeket: a legmagasabb arisztokráciát, minisztereket, magas hivatalnokokat stb. Ez használna ügyünknek. Ezt Zichy grófnak köszönhetjük, kiről csak a legnagyobb elismeréssel lehet megemlékezni: fáradhatatlanul segít és dolgozik, lelkes és jóakaratú — áldja meg a jó isten.”[6]
rendőrhatósági engedély
A május elején megalakult egyesületnek a magyar mozdulatkultúra érdekeit a hatóságok előtt képviselnie igencsak hamar alkalma nyílott, mivel 1928. június 27-én mégiscsak megjelent a belügyminiszteri rendelet a nyilvános tornatanítás szabályozásáról, amely kimondta: valamennyi rendszerű ritmikus torna, természetes és mozgásos gimnasztika tanításához, illetve nyilvános tornatermek fenntartásához „rendőrhatósági engedély csak annak a feddhetetlen előéletű és nemzethűség szempontjából kifogás alá nem eső magyar állampolgárnak adható, aki állami, illetőleg államilag elismert testnevelő tanári oklevéllel rendelkezik”.[7] A rendelet nagyvonalúan meghagyja a lehetőséget, hogy a testnevelő tanári oklevéllel nem rendelkező iskolavezetők megszerezzék az oklevelet, s ez idő alatt működtethetik iskolájukat — ám csakis szakmai garanciával, vagyis az egyik újság őszintébb kifejezésével: stróman alkalmazásával.
A rendeletben a sajtó hamar megérezte a botrányszagot. „Ezentúl csak »nemzethűség szempontjából kifogástalan« tanárok kaphatnak engedélyt a modern ritmikus torna- és tánctanításra is” — közli szalagcímben az Esti Kurír.[8] A mozdulatművészet „kiváló tanerői — így A Reggel — aligha volnának felvehetők a Testnevelési Főiskolába, még ha erre törekednének is, mert a kultuszminiszter pályázati hirdetményében a nőktől például megköveteli minimális kívánalomként, hogy harmincadik életévüket ne töltötték légyen még be, holott ezek: dr. Szentpál Olga, dr. Madzsar Alice, dr. Dienes Valéria már több, mint két évtizede működnek eredményesen pályájukon. Nem is szólva arról, hogy talán egyik sem képes egy svédszekrényt széltében 92 cm magasságban rohammal kanyarlatilag átugrani…”[9]
Az Újság tudni véli, hogy „a Mozgásművészeti Szövetség erőteljes akcióra készül a rendelet ellen”. Tudósít arról is, hogy a Szövetség értekezletet tartott, melyen memorandumot szövegeztek meg.[10] Küldöttségek, beadványok, tiltakozások és tárgyalások — a jó háromnegyed éves küzdelem végül is eredménnyel járt: a belügyminiszter 1929 tavaszán módosította rendeletét. Az új álláspont szerint a mozdulatművészet „a ritmikus tornától különvált és a tánc egy nemét alkotó” ágazatként határoztatik meg, oktatásának előfeltételéül pedig az e rendelettel mozdulatművészeti szakkal bővített Magyar Országos Táncmesterképző Tanfolyam elvégzése alapján kiállított oklevél szükségeltetik.[11] A mozdulatművészeket tehát szervezetileg az általános táncmestereket és balettmestereket képező országos tanfolyam keretébe rendelték, mégpedig olymódon, hogy azok, akik a mozdulatművészet tanítását élethivatásukul választják, néhány kiemelt mozdulatművészeti iskola „tanerőképzőjének” kétéves tanfolyamán készülhetnek fel a Táncmesterképzőben folytatandó tanulmányaikra. Felvételük előfeltétele egy magyarországi mozdulatművészeti tanárképző bizonyítványa volt, ezentúl a külföldi diplomákat nem fogadták el. Ilyen tanárképző az összes mozdulatművészeti iskolák közül kb. féltucatnyi működött. Az állami táncmesterképző vezetője a neves tánctanár, Róka Gyula volt, ezért a növendékek máig „állami” avagy „Róka” tanfolyamként emlegetik. A tanfolyamot követő vizsga alapján kiállított diploma tette lehetővé, hogy belügyminisztériumi engedéllyel mozdulatművészeti iskolát nyisson valaki.
tananyag
Hogy az Egyesület miért tiltakozott olyan intenzíven a mozdulatművészet más szakmák alá rendelése ellen, az érthető, ha megnézzük, hogy az egyes iskolákban milyen tanárképzés folyt. Dienes Valéria így emlékezik az általa vezetett orkesztikai iskola tanárképző munkájára: „A Mozdulatkultúra Egyesület választmányára hárult a feladat meghatározni, hogy az állami tanfolyam egyéves munkájára milyen szükséges tananyaggal készítsék elő az iskolájukhoz tartozó tanárképző tagjait. Az iskola saját rendszertanán kívül elméleti és gyakorlati tárgyakat vezettünk be. A főtárgy, az elméleti és gyakorlati rendszertan köré a mozdulatművészet segédtudományai sorakoztak, melyeket később a Mozdulatkultúra Egyesület választmánya a következőképp határozott meg: anatómia, mozdulatpszichológia, mozdulatpedagógia, művészetpszichológia, zenetörténet, művészettörténet, kosztümtan, zongora, mozdulatkísérés, végül rendszeres tanításgyakorlat. Ebben az első (1930-31) tanévben az Orkesztikai Iskola a következő elméleti tárgyakat tanította: rendszertan, filozófiai alapfogalmak, geometria, fizika, prozódia, zenei ritmika, mozdulattörténet, művelődéstörténet, zenetörténet és kosztümtan. Ezekből a tárgyakból félévi kollokviumokkal és évzáró vizsgákkal tettek bizonyságot tudásukról a növendékek.”[12] A Szentpál-iskola tanárképzőjének tantárgyai a következők voltak: testtechnika (modern technika), gimnasztika, ritmika, Dalcroze-gyakorlatok, kifejezéstan, stílusgyakorlatok és kompozíciótan, rendszertan, általános mozgásművészettan, gyakorlati szisztematika és metodika, elméleti pedagógia, gyakorlati pedagógia, anatómia, élettan, improvizáció, lélektan, kultúrtörténelem, beszédgyakorlatok.[13]
A tanárképzés, vagy ahogy ők mondták, „tanerő-előkészítés” színvonala a többi iskolában is igen magas volt, az előadásokat a szellemi élet kiválóságai tartották, arról nem is beszélve, hogy az iskolavezetők maguk is valamennyien magasan képzett emberek voltak, mindenekelőtt természetesen Dienes Valéria, akinek sokoldalú tevékenysége közismert, de jellemző például, hogy a tanárképző iskolák vezetői közül Dienes Valéria, Szentpál Olga, Kállay Lili, Berczik Sári és Hirschberg Erzsébet (talán más is) végzett Zeneakadémiát.
egy elméleti ember
Az állami tanfolyam mozdulatművészeti szakának élére olyan semleges, iskolákon fölül álló személyt kellett kinevezni, aki egyik rendszer vagy csoport irányában sem elfogult. Dienes Valéria így emlékezik erre: „Meg kellett választani azt a személyt, aki az állami tanfolyamon a mozdulatművészeti szak vezetője lesz, ugyanolyan hatáskörrel, mint amellyel az egész intézmény igazgatásával is megbízott Róka Gyula, aki egyszersmind a „szalontánc” ágazatot vezette, és mint Brada Ede a balett ágazatot. Az állami tanfolyam mozdulatművészeti szaktanulmányai számára olyan tanulmányi vezetőt igényelt, aki egyik magániskolához sem tartozik, és valamennyit képviseli. Ez nehéz feladat volt, mert a mozdulatművészek mind iskolavezetők voltak, s ezt a szerepet senki sem vállalhatta, mert mindegyik vezető a saját mozdulatrendszeréhez ragaszkodott. Egyébként sem lett volna méltányos valamelyik iskolát kiemelni a többiek közül azzal, hogy az összes különböző rendszerű tanerő-előkészítések fölött ítélkezést gyakoroljon. A végleges megállapodás az lett, hogy ezt a szerepet egy elméleti ember, Pálfy György vállalta el, aki tájékozott volt a Budapesten működő mozdulatrendszerek munkájában, tág látókörű mozdulatszemlélete, alapos történelmi tájékozottsága volt különösen a klasszikus mozdulatkultúra hagyományairól.”[14]
mire képesek
Az Egyesület első nagy művészeti demonstrációja 1929 júliusában zajlott. Ennek előkészületeiről így számol be Jászi-nagymama unokájának 1929. május 28-án: „Karácsonyi gróf és grófné felajánlották szép parkjukat egy előadás tartására, június végén fogják megtartani — ez bizony nagy reklám lesz a mozdulatművészet mellett. A 3 iskola: Kisanya, Vali néni és Szentpál Olga fogják bemutatni, mire képesek.”[15] A Karátsonyi-palota kertjében 1929. június 28-án megtartott előadást a Máltai Lovagrend fémjelezte, melynek nagyméltóságú gróf Karátsonyi Jenő a budapesti követe volt, valamint Bethlen Margit grófnő, aki a műveket írta. A szövegkönyveket természetesen, hiszen a koreográfiát maguk az iskolavezetők készítették a zenei vezetőkkel egyetértésben választott zeneművekre. A „közreműködésre felkéretett szereplők”, dr. Dienes Valéria, Madzsar Alice és Szentpál Olga mozdulatművészeti iskoláinak növendékei, öt műsorszámot adtak elő.
Az ezután következő fél évtized a fénykor az Egyesület életében. 1933-ban jelenik meg Láng Miklós szerkesztésében a Mozdulat-Kultúra, „a modern gimnasztika és a művészeti tánc első magyar sajtóorgánuma”, melynek hivatása leend, hogy összetartsa a mozdulatművészetnek eddig legkülönfélébb irányban dolgozó úgy gyakorlati, mint elméleti munkásait, és kinyissa kapuit a rejtett tehetségek jobb érvényesülési lehetőségének”.[16] A Mozdulat-Kultúra folyamatosan beszámol a világ legfontosabb tánceseményeiről, a legnevesebb tánccsoportok és művészek tevékenységéről, interjúkat közöl velük, cikket publikál tőlük. Rendszeresek természetesen a kritikák az egyes produkciókról, de nem zárkóznak el a tánc egyéb nemeitől sem, balettal kapcsolatos írások is szerepelnek a lapban, a modern balettről például Pallay Anna, az operaház vezető balerinája ír cikket a Jooss-balett, Európa első számú modern együttesének felléptekor, de figyelemmel kísérik a néptánc felfedezését zászlajára tűző Gyöngyösbokréta mozgalom működését és ennek esetleges hatását a mozgásművészetre. A lap nagy teret szentel a mozdulatművészet különböző elméleti kérdéseinek, és rendkívül színesen számol be az egyes iskolák és az Egyesület működéséről. Innen tudjuk például, hogy az Egyesület rendszeresen tartott összejöveteleket, előadásokat, kurzusokat. Szakkönyvtárat létesítettek, elsősorban a tagok adományaiból. Nyaraltatási akciót, külföldi tanfolyamokon való részvételt, tehetségkutató versenyt szerveztek.
szükségünk vagy egymásra
A korszak kezdeti lobogása nem lehetett végig ilyen tartós. A gróf még 33-ban lemond díszelnöki tisztéről, mivel hivatalos részről nem tapasztalja azt a figyelmet és segítségnyújtást, amelyre a mozdulatművészetnek szüksége volna. Dienes Valéria társelnökként, Pálfy György főtitkársága mellett ügyvezető alelnökként viszi tovább az ügyeket. A lap 35-ben megszűnik, 37-ben már nagy betűkkel hirdeti Dienes Valéria felhívásának címe a Mozdulatkultúra Egyesület Hivatalos Közleményei c. egylapos kiadvány homlokán: Szükségünk vagy egymásra! Dienes Valéria költői erővel idézi fel a szétszakítottság hangulatát, s hívja föl egyesülésre a mozdulatművészet híveit: „…egyesület vagyunk egyesülés nélkül. Munkaközösségben élünk az ezzel járó szociális kötelességek tudata nélkül. Testvérek vagyunk, összetartozásunk világos fogalma nélkül. Ennek az állapotnak megteremtésében közösen vétettünk, közösen kell azt orvosolnunk. Ebben a munkában fogjon kezet ifjú és öreg, mester és növendék, művész és pedagógus egyaránt. Hogy megkezdhessük, találkoznunk kell, és a személyes érintkezésnek, az élőszónak s az ezekből fakadó közös tetteknek szerves erejével kell művészetünk és pedagógiánk jövőjét megalapoznunk.”
HÁBORÚS ÉVEK
Az összefogásra hamarosan nagy szükség lett megint. 1939 decemberében megjelent „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939: IV. te. végrehajtási utasítása, mely a felülvizsgálandók között felsorolja a nyilvános tánc, a balett és a mozdulatművészet tanítására jogosító engedélyeket is.[17]
korlátozó rendeletek
December 11-én összeül a Mozdulatkultúra Egyesület rendkívüli közgyűlése. Erről az ülésről jegyzőkönyv nem maradt fenn, csak lista a résztvevőkről. Feltehető azonban, hogy a rendeletet taglalták. Mi történt a színfalak mögött, milyen lépések követték a közgyűlést, a hozzáférhető dokumentumokból nem derül ki. De a háború utáni első közgyűlés beszámolója a következőket mondja: „Az Egyesület vezetősége, híven célkitűzéséhez, mindig síkra szállott tagjai érdekében, megtette ezt a korlátozó rendeletek idején is, amit dokumentál az a körülmény, hogy a mozdulatművészet nyilvános tanítására jogosító rendőrhatósági engedélyt a korlátozó intézkedések hatálya alá eső személyektől [nem] vonták meg, mint egyéb hasonló személyektől. A Mozdulatkultúra Egyesületben a törvény által előírt korlátozásokat soha nem hajtották végre, mert a mostan lelépő választmány tagjai sorában is vannak, akik ezen rendelkezések alá estek. A Mozdulatkultúra Egyesületnek volt köszönhető az a Magyarországon egyedülálló tény, hogy 1944. március 19-ig a mozdulatművészet tanítását életpályául választó, a korlátozó rendeletek hatálya alá tartozó és a tanfolyamon mindig túlsúlyban levő egyének folytathatták tanulmányaikat.”
A HÁBORÚ UTÁN
Dienes Valéria nélkül
1945. augusztus 16-án ült össze először az Egyesület választmánya. Az itt zajlott események már a közeledő hanyatlás árnyékát vetítik előre. Az ülésen Pálfy György kérdésére, hogy ui. kívánja-e a jelenlevők közül valaki az Egyesület megszüntetését, a jelenlevők egyhangúan nemmel válaszolnak. Ezután azonban először Pálfy György mond le alelnöki és főtitkári tisztségéről, amit a jelenlevők oly egyhangúan utasítanak el, hogy végül eláll szándékától, az alelnöki tisztséget vállalja, főtitkár a szeptemberben összeülő közgyűléstől Dienes Gedeon. A másik személy azonban, aki benyújtja lemondását, olyan eltökélt e szándékában, hogy nemcsak az Egyesületben viselt tisztségéről mond le, hanem a szakma gyakorlását is befejezi. A mozdulatművészet történetének rövid hátralévő időszaka már Dienes Valéria nélkül zajlik. A jegyzőkönyv szerint Dienes Valéria „hivatkozik egy régebbi választmányi ülésen tett lemondására, amely óta csak ideiglenesen tartotta kezében a társelnökséget, nehogy abban a válságos pillanatban, amelyben akkor jelenlétére szükség volt, az Egyesület képviseleti szerv nélkül maradjon. Az akkor egyetlen személy részéről megnyilvánult bizalomhiány volt az oka lemondásának, melyet már akkor is véglegesnek tekintett. Kéri tehát a választmányt, hogy mentse fel társelnöki tisztségétől, melyet eddig is csak azért viselt, hogy tovább küzdhessen a Mozdulatkultúra Egyesület által képviselt érdekekért akkor, amikor az ezek mellett való kiállás a legnehezebb feladat volt, és a lemondás meghátrálást jelentett volna.”
Ebben a szakaszban a mozdulatművészeti aktivitás, összes gondjával, problémájával, élesedő személyi, koncepcionális, sőt hovatovább politikai konfliktusaival együtt egyre inkább más terepekre tevődik át, például a pedagógus-szakszervezet mozdulatművészeti szakosztályába, a Színművészeti Akadémiára, a Testnevelési Főiskolára, majd az 1949-ben megalakult Magyar Táncszövetségbe. Az elkülönült terepek kialakulása egyben csoportosulásokat, iskolákat is jelöl. A nagy újraindulásban, amikor ismét működni kezdtek iskolák és csoportok, megszaporodtak a táncestek, újra külföldi sztárok jöttek fellépni Budapestre, számos elképzelés fogalmazódott meg a mozdulatművészet további útját illetőleg, s ezek egyre erőteljesebben szembekerültek egymással. Az Egyesület egy ideig megpróbált egyensúlyozni közöttük, végső megszűnésének, s a mozdulatművészet fokozatos kimúlásának, melyet jó három évtized lappangás követett, a restriktív kultúrpolitikán kívül legfontosabb oka a Dienes Valéria által már 37-ben reklamált egységhiány, széthúzás. Ennek első jelére utal lemondásakor Dienes Valéria a háború utáni első összejövetelen.
Az Egyesület mindenesetre a háború után is kitartott az autonómia mellett. A szeptember 15-i közgyűlésen Hirschberg Erzsébet hozzászólásában indítványozza: „mondja ki a t. közgyűlés, hogy a mozdulatművészet fejlődését és a mozdulatművészettel foglalkozók anyagi és erkölcsi érdekeit, ragaszkodva az Egyesület alakításakor kitűzött célhoz, csupán a művészet teljes szabadsága jegyében látja biztosítva.”
szabadság és önállóság
A közgyűlés ezért felszólítja az Egyesület választmányát és elnökségét, „hogy tegye meg a szükséges lépéseket egy olyan mozdulatművészeti tanárképző főiskola felállítása érdekében, ahol az összes eddig is elismert rendszerek lehetőleg a rendszeralkotó személyében képviselve legyenek, ill. ahol a jövőben kialakuló és a Mozdulatkultúra Egyesület szakbizottsága által érdemesnek minősítendő többi emberek is képviseletet nyerhessenek”. A közgyűlés hangsúlyozza, „hogy ennek a felállítandó főiskolának önállónak kell lennie, mert miként a múlt bizonyította, más tanfolyam keretében a mozdulatművészet szabadsága és önállósága nem volt biztosítva, és semmi biztosíték nem lehet arra, hogy olyan megoldás esetén, mikor a mozdulatművészet tanítása más főiskola keretén belül akár önálló tanulmányi ágazat formájában is, legyen az akár Testnevelési Főiskola, akár a Színművészeti, a Zeneművészeti Főiskola, szabadon, a mozdulatművészet sajátos érdekeinek megfelelően fejlődjék.”
Az indítvány rendkívül pontosan ragadta meg a helyzetet. A sokféle törekvés eredményeképpen hamarosan a Színművészeti Akadémián indult meg az ún. táncszak, amely rövid ideig egészen önálló tanulmányi ágazat volt, első időszakában a mozdulatművészet nyomvonalán indult el, két év múlva pedig a Testnevelési Főiskolán létrejött a táncnevelési szak, a széles körű mozgásnevelés, modern női testnevelés tervével. Az intézmények szervezeti átépítésével azonban megszűnt a mozdulatművészet kiemelt helyzete, a Színművészeti Akadémia főiskolává szervezésekor a táncszak már a színpadi főtanszak része, ahol először táncrendezőket és koreográfusokat, később pedig táncpedagógusokat képeztek a nagyon hamar uralkodóvá — sőt kizárólagossá — vált néptánc-profillal. A TF-en a táncnevelés szak, amely az eredeti tervek szerint a testnevelőivel azonos értékű diplomát adott volna, hamarosan megszűnt, az ott tanított anyag a testnevelő hallgatók választható tantárgyai közé került, először táncnevelés, később művészi torna címen. Mindezzel párhuzamosan működött a mozdulatművészeti tanárképző, amelyet ezúttal sikerült önállóan felállítani. Erdei Ferenc belügyminiszter 1945 októberében rendelkezett a hároméves Országos Mozdulatművészeti Tanítóképző Tanfolyam felállításáról, melynek igazgatója az addigi szakág-vezető, Pálfy György lett.
legősibb kifejező eszköz
Közben folyik a tervbe vett mozdulatművészeti, illetve táncművészeti főiskola előkészítése, melyhez részletes javaslatokat gyűjt az Egyesület. Részletes tervet dolgoztak ki és terjesztettek a Magyar Országos Köznevelési Tanács elé, hogy a hazai iskolák tantervébe kötelező tárgyként vezettessék be a mozdulatművészet, „a gyermek és a nő testi és lelki alkatának is megfelelő olyan mozdulatrendszer, … amely a képzeletet is működteti, az érzelemvilág kifejezésére pedig mindenki számára a legősibb kifejező eszköz.” Indoklásul azt a gyakorlati tapasztalatot hangsúlyozza az Egyesület javaslata, hogy „a torna alól felmentett gyermekek valamely mozdulatművészeti iskolában igen ügyeseknek és fejlődőképeseknek bizonyultak, holott ezekben a magániskolákban is testnevelés folyik, de olyan mozdulatanyag alkalmazásával, amely kiváltja a gyermekek érdeklődését, és kielégíti a mozdulat iránti természetes örömérzetét”. A mozdulatművészet általános bevezettetésével tehát az Egyesület komplex célt kívánt szolgálni: „Mindezideig a mozdulat a tornán keresztül csupán a testnevelés szolgálatába állított eszköz volt. Javaslatunk azt célozza, hogy a modern lélektani kutatások eredményei alapján a jövőben a lelki-szellemi képzésnek is hatékony eszközévé váljék, továbbá hogy felhívja a figyelmet a mozdulatra mint célra is, mivel a mozdulat nem csupán a testnevelésnek egyetlen eszköze, hanem cselekvés formájában minden gyakorlati képzésnek végcélja is. A mozdulatművészet javaslatba hozott tanításával általános, a gyermekkorban megalapozott, minden oldalú viselkedést, magatartást finomító, a gyakorlati életben mindenkitől megkívánható ügyességet kigyakorló mozdulatműveltséget kívánunk nyújtani. A végcél tehát a harmonikus, egyenletesebben fejlett izomzattal rendelkező, mozgékony és ügyes test kialakítása, majd utána a gyermek öntevékenyen alkotó és fantáziafejlesztő munkára való nevelése a mozdulatművészet számtalan formalehetőségén keresztül.”
Rengeteg energia, hasznos gondolat, aktivitás működött egymás mellett, amelyek azonban kizárólagosságra törvén, könnyen támadható felületet teremtettek, fegyvertelenné tették őket a most már kívülről is egyre közeledő támadás előtt, amely szerint a mozdulatművészet — mint minden modern művészeti törekvés, különösen ha a modern lélektan eredményeire kíván támaszkodni — a burzsoá hanyatlás terméke, az imperializmus jellemző irányzata stb.
összefogás helyett széthúzás
1948-ra olyan lehetetlenné vált a helyzet, hogy Pálfy újra, ezúttal visszavonhatatlanul beadta lemondását. Az a személyiség, aki — mint Dienes Valéria a 45-ös első választmányi ülésen hangsúlyozta — „eltekintve személyes érdemeitől, már azért is pótolhatatlan a választmányban, mert az egyetlen, aki iskolaközi életet élt, minden irányzatot egyformán ismer és mindenkinek érdekét egybehangzóan képviselte”. Lemondásának oka nem személyes, bár hangsúlyozza: azért áll félre, hogy módot adjon „olyan személy megválasztására, akit egyesületi múltja, az egyesületi tradíciók nem kötnek, személyi összeköttetései viszont alkalmassá teszik a mozdulatművészet érdekeinek hathatós képviseletére”. Keserű búcsúleveléből világosan körvonalazódik a mozdulatművészet megállíthatatlan hanyatlása. „A felszabadulás után — írja — hittem abban, hogy a kezdettől demokratikus szellemet képviselő és a hivatalos körök által is ilyenként kezelt mozdulatművészek, akik a legnehezebb időkben is egységesen tudtak cselekedni, végre akadálytalanul és maradéktalanul, az alapítók szellemében egységesen lépve fel, megvalósíthatják eredeti kitűzött céljaikat. Tévedtem. Összefogás helyett széthúzást, a mozdulatművészet lelkes szeretete helyett a táncművészet, a néptánc, a testnevelés irányába való orientálódást tapasztaltam. Erre akkor lemondottam, mivel mindig hittem a mozdulatművészet jövőjében, ma még jobban hiszek benne, csakhogy én azért dolgoztam, hogy elismerjék önálló műfajnak, ne fojtsák meg a testnevelők és táncmesterek, ura legyen önmagának, nem pedig kiszolgálója tőle idegen céloknak, bármilyen tiszteletreméltóak is azok. Az a művészet, amely nem hisz önmagában, amely nem látja a maga elé tornyosuló célt és a csak általa megoldható problémákat, hanem ehelyett tőle idegen, még ha rokon célok is, szolgálatába szegődik, pusztulásra van ítélve. Ebben a munkában én nem tudok részt venni. Nem engedi meg az alapítók iránt érzett tiszteletem, a hosszú évek közös küzdelme. … Lemondásom után felkérésre ismét elfogadtam az ü.v. alelnöki tisztséget, és újból megkíséreltem erőink összefogását. Kudarcot vallottam. A széthúzás még jobban elmélyült, a törekvések mindinkább szétágaztak, tehát félreállok.”
Az 1948. március 17-i közgyűlés még az aktivitás jeleit mutatja: a főtitkár beszámol a tanárképző vizsgáiról, a Köznevelési Tanácshoz intézett memorandumról, arról, hogy Jemnitz Sándor javaslatot tett a táncszínpad és az üzemi tanítás megszervezésére, hogy a pedagógiai képzéssel kapcsolatban a világhírű táncművész, Rosalia Chladek tartott tanfolyamot a Mozdulatkultúra Egyesület keretében. De a jegyzőkönyv hangsúlyozza: „A közgyűlés csak azon meggondolásból fogadja el Pálfy György értékes és pótolhatatlan munkásságáról való lemondást, hogy az Egyesületet is megszünteti.”
haláltusa
Ezzel az aktussal megkezdődik az Egyesület haláltusája, mely egy évig tart, s időben majdnem egybeesik Pálfyéval, akit 49 januárjában visz el az infarktus, s az állami tanfolyaméval is, amely eleinte még Pálfy, az ő halála után Hirschberg Erzsébet vezetésével 48/49-ben már csak egy rövidített, sűrített tanévet bonyolít le, melyről résztvevői úgy tudják, hogy a sokáig ígért Mozdulatművészeti Főiskolának adja át a helyét, a valóságban azonban annak a Táncművészeti Iskolának, melynek tantervében sem a modern táncnak, sem annak az elmélyült, sokoldalú képzésnek, amilyet a mozdulatművészeti iskolák tanárképzőiben láttunk, nyoma sincsen. E sűrített tanév alatt, mikor már a megszűnés dátumát is kitűzték, még aggályosan lebonyolíttatik a tanfolyam áthelyezése a belügyminisztériumtól a VKM felügyelete alá, közben azonban megalakul a Népművelési Minisztérium, s minthogy minden tánccal és táncpedagógiával kapcsolatos kérdés, a táncművészeti oktatás is ide kerül, egy éven belül a harmadik minisztérium felügyelete alá sorolják. Itt most már minden eddigi miniszteri rendelettől eltérően tantárgyakig lebontva, konkrétan szabályozzák az iskola működését. E rendelet 4. paragrafusában olvashatjuk ennek az iskolának a tantárgyait: a/ marxizmus-leninizmus, b/ tánctörténet, c/ zeneismeret, d/ balett, e/ néptánc, f/ történelmi társastánc, g/ modern társastánc. Ekkor azonban már nem létezik a Mozdulatkultúra Egyesület.
Pálfy lemondása után még egy évig vegetáltak, az utolsó közgyűlés, amely a feloszlást mondja ki, 1949. április 25-én zajlik 7 résztvevővel, az Egyesület megszűnését regisztráló határozat, melyet a belügyminiszter leirata nyomán a székesfőváros V. kerületének elöljárója állított ki, 1949. szeptember 13-án kelt.
Mozdulatművészek még jó darabig működhettek, hála a tisztázatlan hivatalos koncepciónak, a 49 őszén megszűnő tanfolyam érvényes diplomát adott. De mivel a mozdulatművészeti tanárképzés végleg megszűnt (kisvártatva a Táncművészeti Iskola is, hogy átadja helyét a Balettintézetnek), a jövő már nem volt biztosítva. A magániskolák egy része megszűnt, másik része munkaközösséggé vált. A mozdulatművészek balettot, néptáncot, művészi tornát tanítva, szakköröket vezetve folytatták tevékenységüket, végeztek millió tanfolyamot, szakosítót, tettek újra meg újra kiegészítő vizsgákat a hivatalos engedélyek meghosszabbításáért. A színpadokról hosszú időre eltűnt a modern tánc. De most, midőn már újra megszokottá vált, emlékezzünk egy pillanatra a régiekről, akik sok tekintetben modernebbek voltak nálunk, büszke utódoknál, s akik közül sokan még ma is köztünk vannak.
Jegyzetek
[1] Dienes Valéria: Emlékek és gondolatok az orkesztikáról, Táncművészeti Értesítő, 1971/1. 92. o
[2] Emlékek és gondolatok az orkesztikáról, id. h. 91—92. o.
[3] Magyar Színházi Intézet Táncarchívuma, 3/14. fond.
[4] Az Egyesület közgyűlési jegyzőkönyvei, memorandumai, tervezetei és egyéb hivatalos iratai Kállay Lili jóvoltából ma már összegyűjtve megtalálhatók a Magyar Színházi Intézet Táncarchívumában: 3. fond. A túl sok jegyzetet elkerülendő, a továbbiakban csak ott jelölünk forrást, ahol nem ebből a gyűjteményből idézünk.
[5] Emlékek és gondolatok az orkesztikáról, id. h. 92. o.
[6] Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Madzsar-hagyaték, 374. fond.
[7] Magyarországi Rendeletek Tára, 1928. 1014. o.
[8] Esti Kurír, 1928. július 5.
[9] A Reggel, 1928. július 9.
[10] Újság, 1928. július 6.
[11] Magyarországi Rendeletek Tára 1929. 151. o.
[12] Emlékek és gondolatok az orkesztikáról, id. h. 95. o.
[13] Lásd L. Merényi Zsuzsa: Szentpál Olga munkássága, Tánctudományi Tanulmányok 1978—79. 292—293. o.
[14] Emlékek és gondolatok az orkesztikáról, id. h. 93. o.
[15] OSzK Kézirattár 374. fond.
[16] Bevezető, Mozdulat-Kultúra, 1933/1.
[17] Magyarországi Rendeletek Tára, 1939. 2401. o.