KÖZÉP-EURÓPA: AZ IMAGINÁRIUS RÉGIÓ

Közép-Európa szívós és makacs. Bár a hatalmi reálpolitikusok nem léte­zőnek, imagináriusnak vagy megszűntnek deklarálták, és sokszor elte­mették, az európai kisnépek e középső régiója mégiscsak létezik, időn­ként feléled és csuda dolgokra képes. Létezésének csalhatatlan jele, hogy többnyire kritikus helyzetben van, ami jelenthet válságot is, radi­kális változást is, és ennélfogva rengeteget írnak, beszélnek, vitáznak róla. Hogyan is lehetne ennyit vitázni, ennyit álmodozni és gúnyolódni egy nem létező régióról?

Igaz, Európa e táján látszat és valóság, utópia és realitás mindig is összekeveredett, és jótékonyan vagy kártékonyan kiegészítette egymást. De most a történeti helyzet kegyet­len egyértelműséggel teszi fel a kérdést: vágyálom vagy szorongásos álom — ahogyan egy nemrég megjelent német könyv címe sugallja: Traum oder Trauma —, vagy talán mindkettő: álom és szorongás? Akár és, akár vagy, a szorongás fakadhat egy regionális tudatból s hozzátársult utópiához való ragaszkodásból, és származhat a meg nem értés­ből, a régióellenes érdekből is.
málnapuding
Nemrégiben egy német író, a szövetséges, nem a szövetségi köztársaságból, hasonlítot­ta Közép-Európát a málnapudinghoz: körvonalaiban éppoly formátlan, állagában megfoghatatlan és éppolyan kevéssé tápláló. Közép-Európa, írta, voltaképpen „restaurációs mítosz”. Ám a szövetségi köztársaságban sincs hiány efféle pattogó kijelentésekben. Két ifjú politológus terjedelmes tanulmányában olvashatjuk, hogy Közép-Európa „elmosó­dott (diffuse) rendezőkoncepció … amelynek nincs empirikus alapja, de magába felszív­ja, mint a szivacs a hobbipolitikusok legkülönfélébb reményeit és álmodozásait”. „Közép-Európa felkapaszkodott jövevény a 20. század második felé­nek politikai mítoszai között.”

Az ellenérzés könnyen szül ellenérveket. Így születik a ráfogás: a Közép-Európa-gon­dolat voltaképpen a homályban rejtekező német imperializmus kísértete, avagy a régióbe­li kisnépek szovjetellenes nacionalizmusának kísérlete. Az ellenérzés minősíti a gondola­tot a Nyugat biztonságát fenyegető robbanóanyagnak, vagy a szocialista tábor egységét bomlasztó restaurációs eszmének. Közép-Európa körvonalai elmosódottak, tartalma üres, nincs bizonyítható múltja, nincs felmérhető jelene — mondják ellenfelei. Még az elnevezése is bizonytalan és konfúzus. Egyesek merészen a Nyugat részének tekintik, talán a peremvidékének — Kelet-Nyugat-Európának —, mások Közép- vagy Kelet-Közép-Európának, és sokan a Kelet szerves részének. Akad olyan íróember is, aki leg­inkább Nyugat- Ázsiának nevezné, hiszen Európa patinás határai a Rajnánál vagy az El­bánál húzódnak.

A kívülállók csodálkoznak, gyakran gúnyolódnak az elnevezések e tarka vásárán: ez — mondják — adekvát kifejezése a fogalom tartalmi zavarosságának. Aki könnyedén gúnyolódik az elnevezések és meghatározások zavarán, az bizonyára nem érti Közép-Európa kisnépeit. Nem érti sorsukat, a régiótól idegen hatalom alatti integrációjuk töré­kenységét, nem érti 1918-at, a kisállamiság nagy győzelmében rejlő közép-európai vere­séget, és 1945-öt, a felszabadulást sem. Hogyan is hozhatta ez a második nagy győzelem a legyőzötteknek ugyanazt a parancsuralmi formát büntetésül, mint a győztes kisnépeknek jutalmul. Hogyan is érthetné meg a kísértetjárással riogató kívülálló e közbülső és többnyire marginális térség népeinek tudatzavarát, amely — Kundera szavaival — földraj­zilag a kontinens közepén fekszik, kulturálisan a Nyugathoz, politikailag a Kelethez tar­tozik. És hogyan is foghatná fel azt a különös jelenséget, hogy egy imaginárius régió tovább él a bennszülöttek tudatában, és jelen van egész Európa politikájában, kultúrájá­ban — és szorongásaiban is.
szabadságeszme
A bennszülöttek, kívül rekedt értelmiségiek, nem konformista írók, tudósok jobban ismerik a régiót. Számukra a Közép-Európa-gondolat nem kísértet, nem abszurd utópia, hanem a szabadságeszme egyik küldötte. Talán komp-régió a miénk, amely a nyugati és a keleti part között hányódik. Vagy talán mozdulatlan a komp, amelyet hol az egyik, hol a másik part zár körül, és juttat zátonyra. A vita a bennszülöttek, a reformerek, az útkeresők, magyarok, csehek, lengyelek, délszlávok között is folyik. Születhet-e a népek eme Bábeléből valaminő összetartó közösség? És egyáltalán: szükség van-e még regioná­lis összetartásra és tudatra, amikor már tervezik a közös Európa-házat? Kell-e ebben a feltehetően tágas házban külön közép-európai szárny, ha benne minden kis nép saját la­káshoz jut? Ha jut.

*

A közép-európai régió létezése, értelme és haszna körül a viták az utóbbi években sűrűsödnek és bonyolódnak. Múlt és jövő kérdései kavarognak e vitákban, akárcsak magában a térségben. Bizonyára azért, mert a megoldatlan múlt és a feloldatlan szorongások ve­lünk élnek a jelenben. Az alapkérdések tisztázásához, úgy vélem, elengedhetetlen a való­ságban és a vitákban egyaránt szorosan összefonódott három kérdés analitikus szétvá­lasztása:

1. Létezett-e Közép-Európa mint történeti régió?
2. Mire születtek és törekedtek a közép-európai föderációs tervek?
3. Mivel magyarázható a Közép-Európa-gondolat reneszánsza napjainkban?

E rövid tanulmányban csak az első kérdés fejtegetésére szorítkozhatom.

Közép-Európa történeti identitása

A régió megközelítésének egyik fő útja politikai, illetve politikatörténeti. Ezen az úton sorjáznak azok a politikai eszmék és tervek, amelyek a történelemből, a sorsközösség felismeréséből és a múlt század közepére kialakult politikai helyzetből vezették le a kisné­pek közbülső régiójának létét, létjogosultságát és e népek érdekközösségének eszméjét.
önállóság
Kezdhetjük a sort František Palackýval, a cseh történész-politikussal, aki 1848 áprilisi nevezetes levelében kifejtette, hogy Európa e részén, az orosz birodalom határán sok egymástól különböző kis nemzet él, amelyeket legfőképpen az köt össze, hogy „egyikük sem elég erős önmagában ahhoz, hogy sikeresen ellen tudjon állni a hatalmas keleti szom­szédnak; erre csak szoros és szilárd szövetségben képesek”. Veje, František Rieger mege­rősítette és kibővítette e tételt. ,,Az orosz kolosszus és a német kolosszus között Európa térképén egy sor ország és kis nemzet helyezkedik el, amelyek önmagukban nem tudnak megállni, és ha saját sorsuk urai lennének, könnyen elvesztenék függetlenségüket a szom­széd államok vonzásában.” S a cseh nemzeti politika örököse, Masaryk sem látta más­ként. A Kelet és a Nyugat között, közelebbről a németek és az oroszok között helyezkedik el a kis nemzetek zónája, ahol az állameszme és a nemzeti elv ütközik egymással. Hason­ló gondolatok foglalkoztatták Teleki Lászlót, Kossuthot és Deákot is a forradalmi idő­szakban. Teleki emelt nálunk először szót egy dunai konföderáció mellett, „mellynek hatalma örökre megtörendi az absolutismus szörnyetegét”. A gondolatnak, mint ismere­tes, Kossuth adott politikai formát 1862-ben. Magyarország helyzetét illetően Deák is hasonló következtetésre jutott: az erőviszonyok újkori megváltozása miatt az ország alig­ha tudna megállni és önállóságát megvédeni a német és az orosz hatalom közé ékelve. Ugyanez volt a lengyel emigráció, Czartoryski herceg körének, és a román forradalmár Nicolae Bălcescunak a végkövetkeztetése is.

Közép-Európa pozitív megközelítésének másik főútvonala irodalmi, jelzőoszlopai iro­dalmi nagyságok, Hašek és Kafka, Musil és Krleža, Josef Roth és Ottlik Géza, Italo Svevo és Elias Canetti, vagy kortársaink közül még Milan Kundera és Václav Havel, Czesław Miłosz és Danilo Kiš, Konrád György és Csoóri Sándor. Számukra a régió identitása elsődlegesen kultúrájában rejlik. Abban a kultúrában, amely nemcsak befogadott, nem­csak közvetítette az európait a régió kis nemzeteihez, hanem teremtett is, beemelte a saját sokszínű nemzeti kultúráját az egyetemes európaiba. A gondolatot többdimenziós pers­pektívában vázolta fel Milan Kundera a régió tragédiájáról írt nagyhatású esszéjében. E kultúratermő régió mindig is Európa szerves része volt, s a külső hódítóktól megszaba­dulva, a centrum felé közeledett, sőt centrummá is vált és virágzott a múlt század végén, mígnem aztán a Nyugat Münchenben és Jaltában áruba nem bocsátotta.
ironikus pátosz
Írók és kultúrtörténészek megegyeznek abban, hogy a régió egyik ismérve a kulturális sokszínűség és a szintetizáló képesség, amely a tucatnyi nemzeti, vallási hagyományt egységbe tudja fogni. Czesław Miłosz még két fontos ismérvet definiál: a történetiséget és az iróniát. A történeti tudatosság, írja, amely áthatja e népek irodalmát és gondolkodását, a közösségi létet szüntelenül fenyegető veszélyérzetből fakadt. Ez rokonítja a közép-­európai és a zsidó irodalmat. A történelmi sorsból, megaláztatásokból és csalódásokból eredezteti a védekezés ellenszerét, az iróniát. A közép-európai írónak nagy gyakorlata van iróniából: „Maga a lengyel, a cseh vagy a magyar létállapot lesz iróniájának tárgya, s ez színezi az élethez való közelítését.” Danilo Kiš ironikus pátosznak nevezi az önmagát distanciával reflektáló közösségi, nemzeti lírát.

Íróink szinte valamennyien megegyeznek abban, hogy régiónk a valóság és a képzelet határmezsgyéjén imbolyog. Legpotensebb létezése idején megszüntették, és megszüntet­ve is létezik. Közép-Európa, meglehet, hit kérdése, jövőterv vagy utópia, de nagyon rea­lisztikus érvek teszik hihetővé (Miłosz). Közép-Európa roppant hasonlít Anatole France sárkányához, amelyről senki, aki látta, nem tudta megmondani, hogy milyen (D. Kiš). De elégséges bizonyíték, hogy Közép-Európában fogalmazták meg a filozófiai relativiz­mus és a fizikai relativitás elméletét, a régió irodalmában jutott először kifejezésre az egzisztencializmus és a személyiség-pszichológia emberképe; Bécsben, Budapesten, Prágában született meg a groteszk regény, s innen indult el formabontó és újrateremtő útjára századunk zenéje.
történeti régió
Az irodalomban megrajzolt régió-képet és ismérveket hitelesnek és fontosnak tartom, de nem elégségesnek. Sok bennük a képzeleti és a hangulati elem, a bizonyítás módszere nem kognitív, hanem impresszionisztikus. Hiányzanak mögülük a kemény tények, a bizo­nyított általánosítások. Magam inkább a közelítés harmadik útját járom: az összehasonlí­tó történettudomány strukturális módszeréét. Ezt az is indokolja, hogy a régiót nem föld­rajzi, hanem történeti fogalomnak tartom, ennélfogva a viszonyítási alapokat a hosszú távú folyamatok és szerkezetek meghatározó jegyeiben keresem. Egyetértek tehát Szűcs Jenő kiinduló tételével: „egy történeti régió mibenléte a szerkezeti jellegzetességek ro­konságában keresendő”. A „szerkezetiség” értelmezése pedig nemcsak a gazdaság és a társadalom struktúráját, hanem szerveződési formáit — így a hatalom és a helyi társada­lom szervezeti formáit és egymáshoz való viszonyát — és, nem mellékesen, az életmód, a gondolkodásmód, a kultúra hosszú távú tagolódását is magába foglalja. E strukturális összehasonlító módszerhez hozzátartozik az is, hogy történeti régiónk határai nem állan­dóak, nem stabilok, hanem a nagy kontinentális változásoknak alárendelve mozognak, s hogy a régió ismérvei csak a két szomszédos nagyrégióhoz való viszonyításban értel­mezhetők.

E relativáló összevetés fő gondolatait nálunk már Bibó István megfogalmazta. A demokrácia gyengeségét Bibó a társadalmi szerkezet elmaradottságából vezette le. „Azok az intézmények, amelyek Nyugat-Európában a demokrácia előiskoláját alkották, Közép- és Kelet-Európa társadalmát sokkal kevésbé intenzíven dolgozták át. A nyugati értelem­ben vett személyes, szerződésszerű relációkon alapuló hűbériség csak az Elbáig terjedt, azon túl a rideg, uniformizált jobbágyság túlnyomó uralma kezdődött.” A polgárosodás kelet felé haladva egyre csökkenő mértékben ért el az alsó rétegekig. A polgárság és nyo­mában az ipari munkásság kisebb számú és súlyú, kevésbé szervesen fejlődött alkotóelem volt, mint nyugaton. A modern társadalomfejlődés polgári előzményei azonban, ha ki­sebb mértékben is, megvoltak ezen a területen is. ,,Közép- és Kelet-Európa népeit évszá­zadokon keresztül társadalmi, politikai és gazdasági szempontból fokozati különbségek választották el Nyugat-Európától”, ám azért a középső régió nemcsak területileg, de alka­tilag is közelebb esett a Nyugathoz, mint a hatalmas keleti térség. Bibó a szabad paraszti életforma, a politikai szabadság egészen figyelemreméltó előzményeit, s az európai sza­badságeszme széles körű, pozitív visszhangját emeli ki.

Bibó gondolatait és Szűcs Jenő azokat történetileg kibontó és továbbépítő jeles tanul­mányát felhasználva, a közép-európai régió különbözőségének — vagyis létezésének — kilenc ismérvét sorolom fel. Ezek az ismérvek a régió szerkezetiségének konzisztens rend­szerét alkotják, bár nem vitatnám, hogy az ismérvek másként is csoportosíthatók, illetve más érvekkel is kiegészíthetők vagy felcserélhetők.

1. A középkori tulajdon jellege

Az az általános megállapítás, hogy a középkori (föld)tulajdon feudális jellegű volt, önmagában nem elégséges definíció, mert e tulajdonnak, akárcsak a hozzárendelt járadéknak, többféle formája volt. Nyugat-Európában a tulajdon személyes, szerződésszerű jellege dominált, amiként a hűbéres, a földesúr és a jobbágy közti viszonyt is a kötelességeket és a jogokat rögzítő szerződés szabályozta. Ezt a familiárisi függést váltotta fel később a rendi szerveződés, a feudális tulajdont pedig a pénzjáradékot általánosító s a kötöttsége­ket felszámoló polgári tulajdon. Már itt utalnék arra, hogy a vázolt tulajdonviszonyokkal is összefüggésben sarjadtak ki a hatalom szerződésszerű jellegét valló jogi teóriák, ame­lyek a rendi monarchiában közjogi érvényre is jutottak.

Kelet-Európában a hűbéres függésrendszer és a tulajdon szerződéses jellege nem ala­kult ki — sem a kijevi, sem a két évszázaddal későbbi moszkvai központú orosz államban. A fejedelem a neki közvetlenül alárendelt „szolgáló” nemességre támaszkodott, fokoza­tosan alávetette a bojárságot is és megakadályozta a rendi ellenhatalom kialakulását.
keleti típus
A tulajdonviszonyokat tekintve, Kelet-Közép-Európa új államai, Lengyelország, Csehország és Magyarország kezdetben a keleti típushoz álltak közelebb. Az ún. „patrimoniális” királyságban az ország vezető ereje a királyi kíséretből alakult, s a kato­náskodó szabadok ugyancsak a király „szolgái” voltak. Ez a függési rendszer — amint Szűcs megállapítja — a legbelsőbb analógiát mutatta a kijevi államszerződéssel. A régióban a 13. századig alig található meg a nyugati földesúri tulajdonforma, és fennmaradtak a keleti típusú „eredeti jellegzetességek”: „a barbár rabszolgaság és szabad paraszti gazdálkodás” — amint Makkai László kimutatta. A 13. században azon­ban, különösen a tatárjárás után, rohamosan felbomlott az uralkodótól való közvetlen személyi és tulajdoni függés rendszere, épp ilyen gyorsan elterjedt a szabad nemesi bir­toklási forma és vele együtt a jobbágyság helyzetének, kötelezettségeinek törvényes és — magánviszonylatban — szerződéses szabályozása. A „patrimoniális” királyságot a 14. századtól a rendi monarchia váltotta fel. Kelet-Közép-Európa a középkor utolsó két századában a tulajdoni és a függési viszonyok átalakulása során a Nyugathoz közeledett.

Amiként Európa kettészakadásáról már a Karoling-kortól, végérvényesen az 1054. évi egyházszakadástól, a közbülső régió kiformálódásáról a 13–14. századtól kezdve beszélhetünk, amikor is ez a régió a felvirágzó Nyugathoz közelített, a Kelet pedig szétesett, nagy része megrekedt a tatár uralom alatt.

2. A városfejlődés

A feudális rendszerben a fejedelmi, illetve a földesúri hatalommal szemben a városok kisebb-nagyobb mérvű szabadságokat vívtak ki maguknak. Ennek birtokában a városlakó iparosok, kereskedők s egyéb nem-jobbágyi elemek több-kevesebb mozgás­térrel rendelkeztek. Ezek az ipari és kereskedelmi központok nagy szerepet játszottak a technika és tudomány fejlesztésében, majd a kapitalista gazdálkodásra való átmenet előkészítésében. Amíg a városfejlődés terén a közbülső régió a 13. századig nem különö­sebben tűnt ki, orosz földön jelentős városok, a nyugati Hansa-csoporthoz hasonló típusú városállamok virágzottak fel (Novgorod, Tver). Ezek az orosz városok mégsem voltak egylényegűek a nyugatiakkal. Nemcsak azért, mert erejük jórészt a távolsági kereskedel­men nyugodott — ilyen város nyugaton is akadt szép számmal —, hanem azért, mert önál­lóságuk a központi fejedelmi hatalom széthullásából fakadt, nem a létező, sőt központosí­tó fejedelemmel szemben kivívott libertasból. Sőt, a cári abszolutizmus erősödésével a városi fejlődés megrekedt: az oroszországi polgárság a cári autokrácia hierarchikus rendszerébe illeszkedett szolgáltató közösség maradt.

Közép-Európa városainak zöme, lévén német alapítású, vagy a német jogot követő sza­bad királyi (ill. birodalmi) városok, a 13–15. században betagozódtak a kontinentális áruforgalomba, belső szerkezetük is a nyugati modellt követte, kivált a késő gótika, a humanizmus és a reneszánsz adoptálásában és helyi variációinak kifejlesztésében.

3. Egyház és vallás

Egyházi szervezet és vallás, életmód és mentalitás azok a történeti mezők, amelyeken — bár felülről lefelé szétsugárzó hatással — a régió átvette, befogadta a nyugati formákat és eszméket. A régió országai, amint ismeretes, a római egyházhoz csatlakoztak, ami meghatározó jelentőségű volt nemcsak kulturális, hanem politikai fejlődésükben is. A nyugati és a középső régiót a keleti térségtől voltaképpen a római katolicizmus és a görög ortodoxia választotta el. Az egyház és a vallás mint regionális ismérv önmagában véve is több kötetre való téma. A témahalmazból itt négy szálat szeretnék kihúzni.
részleges integrálás
A római egyházat az ortodoxiától mindenekelőtt a megújulásra való készség választotta el. A katolicizmus a cluny reformtól a naptárreformig és a humanizmus bizonyos fokú befogadásáig többször megújult. Érzékenyebben reagált a világi élet nagy változásaira, rugalmasabban kezelte a dogmákat, mint a mereven konzervatív görög egyház. Az őskeresztény szociális eszmények elfajulásával szemben meg-megújuló ellenállás fejlődött ki az egyházon belül, vagy az eretnekségek, utóbb a protestantizmus formájában. A római egyház ugyan egyáltalán nem volt toleráns, de az eretnekséget nemcsak máglyával, ha­nem részleges integrálással is igyekezett leküzdeni vagy megszelídíteni. S ahol az „eret­nekséget” — például a protestáns vallásokat, vagy a világi hatalom erejét — nem tudta megtörni, ott végül is elfogadta az együttélés ésszerű kompromisszumait.

Az ortodox egyházak nem voltak képesek ilyenfajta megújulásra, már csak azért sem, mert létük egy a priori alkalmazkodáson: a világi hatalomnak való alárendelésen alapult. Ily módon a bizánci császár, majd a moszkvai cár egyeduralma az ortodox egyházban is érvényesült, ami a másik lényeges különbözés a nyugati kereszténységtől. A nyugati kereszténységben kezdettől — nyilván az üldöztetés évszázadainak hatására — élményevidencia volt az egyházi és a világi uralom kettőssége. Ez a dualitás mindvégig fennma­radt, tetőpontját a pápaság és a császárság több évszázados küzdelmében érte el — Canossa és Avignon a szimbolikus állomások. Végül is a hatalom megosztásának, majd a pro­testantizmus megszilárdulásával a hatalom pluralizálásának elvét honosította meg nyugaton, és hadd hangsúlyozzam: Közép-Európában is. A vallási pluralizmus és a tolerancia keleti határa éppen Magyarország, a 16–17. században kiváltképp Erdély volt.

Az egyház önállóságát, politikai funkcióját s a vallási-politikai pluralizmust tekintve Magyarország kétségtelenül a nyugati kultúra integráns része volt.
ora et labora
Érdemes összevetni, harmadszor, a szerzetesrendek művelődési szerepét és életvezér­lési elveit a három régióban. Az ortodox kolostorok többnyire az elrévült imádkozás, az istenkereső elmélyülés — és gyakran a hon- és hitvédelem erődjei voltak, ahol a bűnbo­csánat és az aszkézis az ön- és közsanyargatásra irányult. A nyugati szerzetesrendek, első­sorban a bencések életvezérlési elve viszont már az első reform után az Ora et labora (imádkozzál és dolgozzál) felhívás, a racionális aszkézis követelménye lett. Az a belátás, hogy a puszta szemlélődés Istennek kevésbé tetszik, mint akaratának tettekkel való végre­hajtása, merőben megkülönböztette a Nyugat egyházát a keletitől (az ázsiaiaktól is). Ez a maxima az anyagi és a szellemi kultúra fejlesztésének, a hasznos innovációknak, a társa­dalmilag jelentős oktatási, gyógyítási, igazgatási funkciók ellátásának forrása lett. Olyan munkamorált ültetett el a nyugati egyházban, amely utóbb a protestáns etikában vált az igaz élet követelményévé s az üdvözülés bizonyosságának társadalmilag is elfogadott ma­gatartásformájává (M. Weber). A szerzetesrendek művelődési szerepét és munkaerköl­csét tekintve a középső régió a Nyugat tanítványa és testvére volt, amit nemcsak a magas fokú borászati kultúra bizonyít.

Az összevetés negyedik szála — alkalmasint mellékszála — a bűn és a bűnhődés felfo­gása. A bűnök alóli feloldozást a katolicizmus is Istentől rendelt szentségnek, az egyház jogának tekintette. Voltak korok, amikor e mágikus adottságával visszaélt, a bűnbocsána­tot áruba bocsátotta, ám a feloldozás sohasem jelentette a bűn igazolását. A kálvini refor­máció egyenesen istenkáromlásnak tekintette azt a hitelvet, hogy a Mindenható akaratát gyarló emberi eszközökkel, fogadalmakkal befolyásolni lehetne. A keleti, nevezetesen az orosz ortodoxiában honosodott meg a bűn és bűnhődés olyan összekapcsolása, hogy a bűntől őszinte megvallás-megbánás nemcsak megszabadít, hanem az mintegy a katartikus megigazulás eszköze lehet.

Hogy ennek a bűnfelfogásnak milyen messze ható következményei voltak, azt az orosz irodalom és forradalom számos megtérése bizonyítja. Érdekes adalék, hogy ez a felfogás már a fiatal Lukács György etikájában is felmerült. A lelki szegénységről szóló párbe­szédben írta (még az első világháború előtt), hogy a keresztény kötelességmorállal szem­ben — és felette — áll a jóság, amely „nem etikai kategória”. Akit a jóság vezérel, az „talán gonoszul, kegyetlenül, tirannikusan cselekszik, és talán bűn minden cselekedete. De a bűn sem ellenkező valami a jósággal, és ha mégis az, csak szükségszerű diszharmó­nia a kísérő szólamban”. Valószínű, hogy ilyen megfontolások vezették Lukácsot, amikor 1918 végén a kommunizmushoz csatlakozott. Önigazolásul Hebbelt idézte: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna, — ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

4. Tudomány és technika

A nyugati világ kiemelkedésének a tudományban és a folyamatos technikai innovációban rejlő motívumai ismeretesek, nem szükséges bőven kifejtenem őket. Az európai tudományosság bölcsőit a nyugati — és a velük egyenrangú prágai, krakkói, bécsi — egyeteme­ken ringatták, a technikai fejlődés műhelyei pedig a városi kézműves műhelyek, hordozói egyszerű technikusok, lakatosok, órások, mérnökök: kísérletező európaiak voltak. Maga a tudományosság Közép-Európa — és a 18. századtól Oroszország — egyetemein, tudós köreiben is kisarjadt. Ebből a szempontból már a középkori, és kiváltképpen az újkori Európa tudományos hálózatot alkotott. Ám nyugatról keletre haladva, a tudomány és a gyakorlat kölcsönkapcsolata fokozatosan gyérült, a technika alkalmazásának gazdasági hajtóereje és társadalmi igénye ugyancsak hiányzott vagy fejletlen volt. A nyugati tudo­mányosság és technikai vívmányok befogadásában és alkalmazásában az újkori Közép-, illetve Kelet-Európa közötti hosszabb-rövidebb időbeli különbség állott fenn.

5. A „második jobbágyság”

A Nyugathoz való idomulás fejlődésvonala a 16. században megtört. Levert paraszthábo­rúk, tartós török hódítás s főként a kialakuló gazdasági világrendszer peremére szorulás eltérítették a közép-európai régió felzárkózását, és hosszú távú strukturális változásokat okoztak. A pénzjáradék-fizetés felé tendáló jobbágy viszony „visszarendeződött”, a föl­desúri majorsági gazdálkodás túlsúlyra jutott, ami a robotterhek fokozatos növelését s a jobbágy megkötését vonta maga után. A szakirodalom ezt a folyamatot, Engels nyomán, „a jobbágyság második kiadásának” nevezi, és egész Közép- és Kelet-Európára kiter­jeszti. A nyugati kora kapitalizmustól való elkanyarodás a különálló közép-európai régió tagadóinak legfőbb érve, illetve az Elba-Volga nagyrégió strukturális rokonságának — szerintük — legfőbb ismérve. Az elkanyarodás és a visszaesés torzulásai — tények. A kérdés az, hogy e strukturális változások megszüntették-e a középső régió különállását és az orosz Kelettől való különbözőségét?
reintegráció
Az érdemi vita előtt csak bevezetésként említem, hogy a Kelet felé sodródásban ellenté­tes folyamatok találkoztak. Amíg a 16–17. században a középső régió gazdaságilag, társadalmilag és a politikai rendszert tekintve valóban visszaesett, erősen a peremre szorult, addig Oroszország történetében ez a korszak a felemelkedés és az Európába való reintegráció sikeres kora volt. Ehhez hozzátehetjük, hogy éppen akkorra, a 17. század derekára konszolidálódott a heterogén szolgai és paraszti elemekből az orosz jobbágyság, velük kapcsolatban tehát nincs történeti értelme a „második kiadás” meghatározásnak. Figye­lemre méltó, de nem perdöntő érvek ezek a regionális összetartozás vagy különállás vi­tájában.

A lényeges különbség a relatív romlás, illetve emelkedés ellenére a jobbágyság és a nemesség egymáshoz és a hatalomhoz való viszonyában továbbra is fennállott. Az orosz peremvidékeken élő szabad parasztságot még nem érte el a földesúri fennhatóság, még közvetlenül a cári hatalom alatt katonáskodott, a kelet-közép-európai szabad parasztság viszont önmegváltás útján vívta már ki községi és mezővárosi szabadságát. A jobbágyság tömegei a kései feudalizmus korában már a személyes szabadságért, a „szabad menetelé­sért”, majd ennek elnyerése után a szabad földtulajdonért küzdöttek, míg az oroszországi, félig-meddig rabszolga sorú holopok fő célja a földhöz kötöttség biztonságos státusza, az adás-vétel előli menekülés volt. S ez legalább olyan mélyreható különbség, mint amely a robotoló-adózó kelet-közép-európaiak és a csupán pénzjáradékot fizető nyugatiak kö­zött fennállott.

A másik lényeges eltérés a jobbágy viszonyok bomlásában, a polgárosodás kibontako­zásában nyilvánult meg. A magyarországi összeírásokból egyértelműen kitűnik a jobbágyságból való kihullás, a zselléresedés előrehaladása. A 19. század második negyedére már milliókra tehető a jobbágyi kötelékből kiszakadt nincstelenek száma. Ezzel párhuza­mosan ugyancsak szaporodott, erősödött a földbérlő jobbágyok, sőt zsellérek rétege, s ebben éppúgy a 18. század végétől meglóduló polgárosodás jelét láthatjuk — bár burkol­tan —, mint a tőkés bérletek elterjedésében.

A mezőgazdaság kommercializálódása és a feudális társadalom bomlása jó fél évszá­zaddal megelőzte, és a régi szerkezetet mélyebben áthatotta Kelet-Közép-Európában, mint az orosz birodalomban. Ennek strukturális következményei az 1848. évi forradalmi rendezés, illetve az 1860-as évek oroszországi jobbágyreform eltérő hatásában mutatkoz­tak meg.

6. A kapitalizmus keletkezése

A téma teljes kifejtése ugyancsak köteteket követelne, mert ebben a kérdésben megcsontosodott véleményeket — mondhatnám: sokféle kötőanyagból összecsomósodott közvé­leményt — kell hiedelmeiben megingatni. Régiónk nagy részében ugyanis olyasféle szak­mai és laikus közvélemény alakult ki, hogy e tájon a kapitalizmus külföldi importáru volt, németek, görögök s főleg zsidó kereskedők hozták és haszonélvezték, s hogy a diadalmas európai liberalizmus önfeledt — vagy gondatlan — korában állami-társadalmi korlátozás nélkül rászabadították a külföldi tőkét s az idegen tőkést a szabadversenyre még nem érett magyar, horvát, lengyel társadalomra. A pusztítást a nemzet — a nemesi és a paraszti egyaránt — megsínylette. Ebben a felfogásban nemcsak az újkonzervatív agrárius és a népi irányzatok, hanem a marxisták zöme is megegyezett, sőt az antikapitalizmus, a polgárellenesség, a külföldi tőke nemzetpusztító szerepének dogmája volt a konzervatívok és a népiek, ez utóbbiak és a kommunisták közötti „hazafias” front eszmei hídja.
három európai típus
Ebbe a kakofón harmóniába még egy sajátos — bele nem komponált — szólam kapcsolódott: az amerikai liberális gazdaságtörténet, nevezetesen Alexander Gerschenkron, a jeles harvardi tudós. Ő olyan iparosodási tipológiát szerkesztett, amely a tőkefelhalmozó­dás forrása és az állami közreműködés intenzitása alapján három európai típust állapított meg, az angolt, a nyugat- és közép-európait, s a kelet-európait, amelybe Magyarországot is bekebelezte. Ez utóbbi régió megkésett iparosodásában az állam és a külföldi tőke dön­tő szerepét emelte ki. Nem térek most ki arra, hogy ez a séma Oroszországra sem teljesen illik, csak azt állítom, hogy a helyszíni és adatközeli kutatások a gerschenkroni teóriát a kelet-közép-európai kapitalizmus keletkezésére egyaránt nem, s a későbbi iparosodásra nézve is csak korlátozottan és részlegesen igazolják.

Tény, hogy régiónkban a tőkés bedolgoztató rendszer, a városban felnőtt kézműipar „rusztikalizálódása”, vidékre költöztetése és a Nyugaton alapvető preindusztriális iparos-vidék alig alakult ki, s a manufaktúra, mint átmeneti forma is gyenge volt. A weberi „racionális ipari munkaszervezet” is jócskán megkésve honosodott meg. Ennek ellenére az egykori Monarchiában és a lengyel területeken belső termelési és felhalmozá­si folyamatokra támaszkodva belső erőkből indult meg a kapitalizálódás, a nyugati része­ken a textil- és a vasiparban, Magyarországon a termény-, állat- és gyapjúkereskedelem­ben. A kereskedő tőke itt is kiépítette a maga racionális munkaszervezetét, a felvásárló kereskedelmi hálózatot és a megfelelő infrastruktúrát. A vállalkozó tőkés is bennszülöttekből rekrutálódott, legfeljebb nem annyira magyarokból, lengyelekből, mint nagy­részt németekből és zsidókból. A kereskedelemből, pénzkölcsönzésből, föld- és kocsma­bérletből meggazdagodott tőkések roppant racionális, a helyi — és nem a nyugati — vi­szonyokhoz alkalmazott beruházási stratégiát követtek: a legprofitábilisabb üzletekben, iparágakban vállalkoztak. S csak amikor a nagyüzemi iparosítás és a vasútépítés feltételei megértek, akkor indult meg a különben óvatos külföldi tőke beáramlása, ami aztán nem nélkülözte az osztrák, majd az autonóm magyar állam hathatós támogatását.

Az újkonzervatív, a népi és a kommunista közírók tehát hiedelmekre, előítéletekre és dogmatikus tételekre alapozva, a valós tényéktől mentesen alakították ki többé-kevésbé egybecsengő véleményüket a tőkés rendszer régióbeli keletkezéséről, szerepéről és teljesítményeiről — amelyek egyébként a középső régiót valóságosan elválasztották a keleti nagyrégió kapitalizálódásának és polgárosodásának típusától.

7. Polgárosodás és alkotmányosság

A felvilágosodás eszméit, a szabadkőművességet nem Napóleon fegyverei, hanem refor­mer nemesek és értelmiségiek hozták a régió központjaiba. Ezek az eszmék nemcsak a felső nemesi és polgári rétegeket, hanem az abszolutizmust, a kormányköröket is átha­tották, és az alsóbb rétegekbe is behatoltak. A modernizálás és az ennél szélesebb értelmű polgárosodás jórészt azért indulhatott meg a régió elmaradottabb keleti részében, mert a reformfolyamatot a liberális nemesség java része támogatta. A „haza és haladás” jelsza­va, a „tulajdon és szabadság” liberális programja a Monarchiában 1848-ban, majd — igaz, nem a kifejlett nyugati formákban — 1867 után lényegében megvalósult. Amíg az orosz cárizmus az 1861. évi reformok után is az európai liberalizmus alapelveitől alig korlátozott autokrácia maradt, a Habsburgok birodalmában a tekintélyi államnak és a jogállamnak olyan hibrid formája jött létre, amelyben a jog az uralkodót is kötötte, és a társadalom önigazgatási intézményeiben, sőt, egész rendszerében is fokozatosan tért hódított. Igaz, a nyugati típusú kormányzati váltógazdaság sohasem tudott megerősödni, kiváltképpen nem tudta az önálló, csak az uralkodónak alárendelt k.u.k. hadsereget ellen­őrzése alá vonni, de azért a végrehajtó hatalmat az ellenzék, a szabadon működő sajtó, a nemzeti és társadalmi szervezetek hatékonyan ellensúlyozták. Legálisan működött a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek, jelentős mozgásszabadságot vívtak ki a tör­vényhatósági, a községi és egyéb önkormányzatok.
új kiadású abszolutizmus
Nem mellékes történeti mozzanat, hogy az ancien régime-et 1848-ban az egész birodal­mat megmozgató forradalom söpörte el, s hogy a bécsi néphatalom, majd a magyar szabadságharc leverését követően az új kiadású abszolutizmus néhány évre sem tudott konszolidálódni. Végül is vitathatatlan tény, hogy a kettős Monarchia korlátozott, de érvényes alkotmányosságával szemben Oroszországban a parasztság sokmilliós tömegei számára a polgári tulajdon, a társadalom egésze számára pedig a polgári szabadságjogok nem váltak az önszerveződés és a képviselet realitásaivá. Végtére az Osztrák-Magyar Mo­narchia volt az európai alkotmányosság és liberalizmus keleti határa.

8. A zsidókérdés — antiszemitizmus

Szétszóratásuk után a zsidók Európa csaknem valamennyi országában éltek — ha éppen nem űzték ki őket. Alkalmazkodtak, integrálódtak, az újkorban nyugaton asszimilálód­tak, de egészen a közelmúltig mindenütt megőrizték az etnikai-vallási, vagy a vallási-­kulturális különállásukat, vagy ennek már-már szublimált maradványait. Ennyiben a zsi­dó „másság” mindenütt ellenszenvet, az idegengyűlölet sajátos, vallási gyökerű vagy gazdaságilag motivált formái a legtöbb helyen újfajta antiszemitizmust váltott ki. Ebben az aspektusban a zsidókérdés nem közép-európai jelenség. A liberalizmus és tolerancia századában azonban a zsidóság helyzete — nagyjából Európa fő régiói szerint — differen­ciálódott. Mellőzve a sokféle árnyalatot és változatot, kissé leegyszerűsítve azt mondhat­juk, hogy nyugaton a zsidóság integrációja és nemzeti asszimilációja — bár nem súrlódá­sok és heves fellobbanások nélkül, mint pl. a századforduló Franciaországában — nagyjá­ból lezajlott. A másik póluson, Oroszországban, Ukrajnában, Romániában, Lengyelor­szág nagy részén a zsidóság az esetleges jogi emancipáció ellenére is kevéssé integráló­dott a befogadó nemzetbe; a gettók formális megszüntetése után is megmaradt a valóságos vagy virtuális gettó falai között. Ezekben az országokban a zsidóellenesség ó- és középko­ri formái szinte változatlanul továbbéltek — időnként véres pogromokkal, államilag szí­tott vagy tűrt üldözésekkel kinyilvánítva a zsidó sors változatlanságát.
asszimilálódott
Közép-Európában — s ebből a szempontból most Németországot beleértem, Lengyelországot nem — különleges helyzet alakult ki. 1910-ben Németországban és a dualista Monarchiában mintegy 3 millió zsidó élt, az európai hitsorsosok 30 %-a. Nagy többségük asszimilálódott a befogadó nemzetbe, buzgó, olykor túlbuzgó német-osztrák, magyar ha­zafi lett. Ettől azonban a befogadók érzelmi averziója vagy a nyílt antiszemitizmus nem­hogy elenyészett volna, ellenkezőleg, a múlt századvégtől az első világháborúig egyre erősödött, hogy aztán a háború után a német-zsidó, vagy a magyar-zsidó szimbiózis felbomoljék és helyét az üldözésnek és a holocaustnak adja át.

Közép-Európában tehát sem a teljes befogadás-beolvadás, sem a gettó-sors megörökí­tése nem következett be, hanem egy különös folyamat indult el: a politikai nemzetbe már befogadott és emancipált zsidóság faji diszkriminációja, gazdasági-társadalmi visszaszo­rítása és politikai-ideológiai üldözése. A hagyományos közép-európai nemzeti elit, a „történelmi” középosztály, amely a 19. században a zsidó elkülönülést kifogásolta, és az asszimilációt sürgette, a mi századunkban ezt a nagyon is gyors, sikeres és versenyké­pes asszimilációt utasította vissza, állítólag felszínessége, vagy éppen nemzethígítós, faj­romboló hatása miatt, tehát a „fajvédelem” ürügyén. Nem ebbe a gondolatmenetbe tarto­zik, hogy mi minden rejlett a fajtisztaság védelme, a zsidó kisebbértékűség propagandája mögött. Ebben az értelemben a jelenkori zsidókérdés és a politikai antiszemitizmus ki­váltképpen közép-európai jelenség; az itt született és végrehajtott fajirtó gondolat egyike a régió negatív ismérveinek.

9. A kulturális identitás

Közép-Európa népeinek kulturális rokonságát, különösen kulturális azonosságtudatát roppant nehéz tézisszerűen kifejteni. A pluralitás mint ismérv, túlságosan általános, hiszen a világ bármelyik tájegységének többszínű, többgyökerű a kultúrája. Talán többet mond, hogy ebben a régióban találkozott a három európai alkotóelem, a latin, a germán és a szláv kultúra, kiegészítve az egyáltalán nem mellékes különálló kisnépek, magyarok, románok, zsidók, észtek, lettek, cigányok kultúrértékeivel. Még konkrétabb lesz ismér­vünk, ha hozzátesszük, hogy a régióban mintegy húsz különböző nemzet és nemzeti ki­sebbség és csaknem egy tucatnyi vallásfelekezet élt egymás mellett és egymással összeke­veredve. Közép-Európa tehát a halmozott és egybefonódott pluralitások régiója.
funkcionalitás
Régiónk egyik kulturális ismérve azonban nem önmagában véve a halmozott pluralitás, hanem az, hogy — legalábbis századunk közepéig — megtűrte a nemzeti és vallási sokszínűséget, a szokások és kifejezési formák sokaságát, és mind a magas kultúra csúcsain, mind a köznapi élet mélyrétegeiben megkísérelte szintetizálni őket. Csak példaként emlí­tem a közép-európai barokk építészet osztrák, olasz, cseh, lengyel mestereit, a historiz­mus kifinomult stílusának, a közterek és a belső lakóterek elrendezésének, használatának félreismerhetetlen regionális jegyeit, a szecesszió nemzeti ornamentikája mögött meghú­zódó közös funkcionalitást. Csak bizonyító támasznak idézem a közép-európaiságot egyetemes szintre emelő Mozartot, Haydnt, Schubertet, Lisztet, Brahmsot, Smetanát, vagy a századunkban kialakított, a klasszikus-romantikus hagyományból és a népzenei folklórból ötvözött új nyelvet, amely a modern zene egyik forrása lett (Bartók, Kodály, Janácek, a Schönberg-iskola).

A régió kulturális ismérveinek nem elhanyagolható eleme a mindennapi élet egymást átható szokáskultúrája, s a könnyű műfajokban realizált tömegművelődés. A megboldo­gult Monarchiában nemcsak a színház, a kórház, a fogház, az indóház és a kávéház ha­sonlított egymásra, mint egyik tojás a másikra, hanem az étlapon szereplő bécsi szelet, marhafartő, a prágai vadasgombóc, a magyar gulyás és paprikás csirke, a rántással készült levesek és főzelékek, az édes-sós-borsos főtt tészták; mindenütt kaphatók — és ehetők voltak. A közös regionális tömegkultúrához szervesen hozzátartozott a valcer és a polka, a csárdás és a palotás, a kávéházi szalonzene és a köztéri katonazene, és mindenek fölött a bécsi-budapesti operett: Suppé, Srauss, Milöcker, Lehár, Huszka, Kálmán Imre örök­zöld muzsikája, amelyen nem fogtak háborúk, forradalmak, ellenforradalmak — a véres diktatúrák rontásai.

Ha valamiben, akkor leginkább köztereiben és szobraiban, házaiban és bútoraiban, ízeiben és illataiban, folklórjában és melódiáiban, humorában és tragédiáiban tovább él és tovább öröklődik ez a régió.

*

A felsorolt ismérvek, amint utaltam már rá, nyilván nem teljesek: kiegészíthetők, vitathatók, értelmezhetők. Felvázolásuk nem csupán méltatlanul lenézett tudományos pedantériából fakadt. Ezek az ismérvek — az ismérvek e koherensnek szánt rendszere — bizo­nyíthatják, hogy létezett Európában egy középső régió, amely történeti kifejlődése során sokat változott, Nyugat és Kelet között sodródott. Ez a soknemzetiségű, sokvallású, halmozottan pluralista régió gazdasági-társadalmi színvonalát, politikai rendszerét, általá­nos műveltségét, kultúráját tekintve sajátos átmenetet alkotott a fejlettebb Nyugat és az elmaradottabb Kelet között. Az 1945 utáni kiiktatása, történeti és politikai törlése megszüntette az olyannyira szükséges és hasznos átmenetet, s ezzel csaknem lehetetlenné tette a természetes kommunikációt, a javak, eszmék és emberek állandó cseréjét Nyugat és Kelet között.

felső kép | Marc Chagall: Háború