Lipták Ildikó

A PATIKUSNÉ PIKÁNS HISTÓRIÁI

[A VILÁGHÁBORÚ KÜSZÖBÉN – regényfolyam 2.]

A PATIKUSNÉ PIKÁNS HISTÓRIÁI

– Mi történt? – kérdezi a patikus felesége, aki nem féltékeny, sőt. Jól szórakozik férje pajzán kalandjait hallgatva, és a legapróbb részletekről is faggatózik. A férfi pedig örömmel tesz eleget párja kívánságának: mesél, néha ki is színezi a valóságot – ráfér, bólint rá magának, s elégedetten gondolja, hogy rajta kívül nincs is olyan férj, a kerek világon se, akit a felesége még abban is támogat, hogy könnyelmű kalandokba keveredjék. Ő sem tudja, hogy a meghallgatott liezonokból az asszony rövid, csattanós történeteket ír, s álnéven, Pikáns históriák című rovatában közölteti a Világlap hasábjain.

– Ezúttal üzleti ügyekben kellett eljárnom – hárítja a férfi a kérdést, s már kattan is a dolgozószoba ajtajának zárja. Maga sem érti, most miért nincs kedve beszámolni a flörtről, amit különlegesebbnek érez, mint az eddigieket. Szeretne egyedül maradni, magában merengeni a szénfekete hajú, egzotikus nőről. Hogy milyen a szeme! Veszedelmes. Csábító és veszedelmes. Biztos a szeméről jutott eszébe, hogy egész este a nadragulyáról szóló történetekkel kábítsa. „Tetszett neki.” Ruganyos karosszékébe huppan – ha nőkről ábrándozik, képes suhanccá változni – „be kéne zárni az ajtót, rendesen, kulccsal”, ki tudja, mi jön rá mindjárt, jobb, ha az asszony kivül marad. Két kezével a karfára támaszkodik, hogy felálljon, de mintha a vállizma nem tartaná, nem fékezné a felkarját, hanem túlcsúszna az ízületen, s bőrét átszakítva belefúródna a fülébe, s azon keresztül egyenesen az agyába. Lélegzetelállító fájdalom.

törékeny test

A patikusné közben a konyhában ellenőrzi, hogy a cseléd mindent a helyére rakott-e. Bosszúsan söpri össze a tálalón hagyott kenyérmorzsát, s kitárja az ablakot, hogy az ételmaradékot a magok közé, a párkányra szórja. Csokornyi színes toll hever a madáreleség közepén. Ahogy le akarja pöckölni, feltűnik, hogy nem csupán pihék, hanem egy teljes madárszárny az, kitépve a törékeny testből. Barna, sárga, fekete tollak. Alighanem kedvencéről, a tengelicéről származik. Heves zokogásban tör ki, percekig ömlenek a könnyei. Utána, mintha mi sem történt volna, folytatja „álmatlanságában elkövetett kalandjait” – ahogy éjszakai ténykedéseit nevezi.

Mindjárt pirkad, nem érdemes már lefeküdni – gondolja, és mélyet szippant a kora hajnali friss levegőből. A konyhaablakot nyitva hagyva az előtér felé indul, ahol pillanatra megtorpan. Tétován kopogtat férje dolgozószobája ajtaján. Nincs válasz.

liptak11231

Magára kapja vállkendőjét, és kilép az udvarra. A nyitva hagyott ablaktábla megnyikordul: egy pillanatra úgy tűnik, mintha valami állat ugrana be. Az asszonyon átfut, hogy kintről bekukkant a konyhába, vagy inkább visszalép a házba, és úgy néz körül, de megnyugtatja magát, hogy csak képzelődött. Megkerüli az épületet. Ébrednek a madarak, a lármából kihallja a tengelice énekét. Az ablakpárkányon elpusztított állatra gondol, és hogy bárcsak ne lennének ragadozók a világon.

heves zokogás

A kör végeztével úgy dönt, mégis benéz a konyhaablakon. A párkány egyik sarkában megpillantja a széttépett madár testének többi részét. Az előbb még nem látta. De hiszen itt volt. Itt kellett lennie. Visszahőköl, mert nemcsak a látvány, az oszlásnak indult madár szaga is rémiszti. Lélegzetét visszatartva, zsebkendőbe bugyolálja a szárnyatlan tetemet, és a diófához indul vele. Út közben, a virágágyásnál magához veszi a kis kerti ásót, gödröt ás, majd az állatot a hímzett vászonnal együtt a földbe helyezi. Akkor megint sír egy sort, de örül, hogy az elhullott állatok iránt érzett fájdalomra még ugyanúgy reagál, mint kislány korában, örül, hogy ő ugyanaz maradt; és szinte gombnyomásra rátör a heves zokogás, majd úgy múlik el, mintha a sírástól helyre is állt volna a világ rendje. Kiskamasz korában úgy kereste és temette az állatok hulláit, ahogy a többi kislány sztaniolt gyűjtött. Aprólékosan kidolgozott szertartásába nem avatott senkit.

Visszatér a házba, s a hálószobájában a nagyfotelbe vackolja magát, hogy reggelig ott bóbiskoljon valamennyit. Úgy érzi, még alig aludt el, de már költögeti is a cseléd:

– Asszonyom, az urát keresik. Azt mondják, még nem nyitotta ki az üzletet, pedig többen is sürgős rendelvénnyel állnak sorban.

A patikusné a dolgozószobához siet, benyitna, de az ajtó továbbra is kulcsra zárva. Dörömböl. Hiába. Van, hogy az ember megérzi, ha bajban van, akit szeret, ez nem ilyen alkalom, dönti el.

– Úgy tűnik, a patikus úr ma nem tud az üzletbe menni. Hagyjuk, hadd pihenje ki az este fáradalmait!

– Melyik táblát rakjuk ki az üzletre, asszonyom? A betegség miatt zárva jó lesz?

– Nekem jó – feleli, és a szobájába siet, hogy felvegye nappali ruháját, amiben majd a kávéházba megy találkozni a barátnőivel. Úgy beszélget velük a Lapban közölt történetekről, hogy sejtelmük sincs, ő a szerző, és férje a felhajtó. Ez csuda mulatságos.

liptak11233

Amint a patikusné elhagyja a házat, a cseléd átszalad a szomszédos szatócsüzletbe, hogy segítséget kérjen a dolgozószoba kinyitásához. Még nincs terve, hogy magyarázza majd meg az asszonyának, hogy engedély nélkül… Aggodalmát tovább növeli, hogy amikor a boltossegéddel a házhoz érnek, a kert felől kétségbeesett macskanyávogás üti meg a fülét. Nem is nyávogás, inkább ordítás, mintha nyúznák a szerencsétlent. Odaszalad a kerítésrácshoz, s ekkor a nagykapu alól, apró, lángvörös kismacska bújik ki az utcára. Átszalad az úttesten. Egyenest az erdő felé. Nem látszik, hogy megtépték volna. S bár nem fekete macska, biztos, ami biztos, a cseléd három méreteset köp, hogy elhárítsa a bajt, majd a bezárt ajtóhoz kíséri a fiút, aki ügyetlenül nekiáll babrálni a zárral. „De sokáig tart ez, Szűzanyám” – gondolja, és a konyhába megy, hogy előkészítse a reggelit.

Előző rész | Bíró Judit: Macska-üzlet

kép | shutterstock.com