HA MÁR Ő SEM ÉL, KÉREM OLVASATLANUL ELÉGETNI

részlet (1996 január)

Meglett végre a motor, egy vadonatúj MZ. Csató eljött értem a Kavics utcába, és levitt magával Fehérvárra. Kötelező volt a bukósisak. Mögötte ültem a motorbiciklin, átfogtam a derekát szorosan. Csató már Kecskeméten, a Petőfi Népe nevű megyei lapnál dolgozott. Megvolt még a kis szoba-konyhája, nem adta el, gondolta, hátha visszatér Székesfehérvárra. Soha többet nem tért vissza. Egy-egy délutánra, éjszakára, legfeljebb. Áttelepült Kecskemétre. Feleségül vette Pásztor Évát. Eladta a házrészét.

Száguldozva mentünk Fehérvárra, robogtunk, találkozni ismerősökkel, barátokkal. Szombat volt. Egymás után hagytuk magunk mögött az autókat. Csató előzött, bedőlt, süvített a szél, 120-szal mentünk. Félrefordította a fejét, hátraszólt, kapaszkodjak: erősen. Téptünk. Amikor megérkeztünk, Csató az arcát törölgette. Én megkönnyebbültem, féltem, bevallom, útközben. Május volt. Még tartott az egyetemen az oktatás. Elsőéves voltam. 1972-őt írtunk. Meglátogattuk Váczi Kovács Máriát, találkoztunk Csicsóval, Potyóval és Csató nagy szerelmével, Barabás Klárival. Egyikünk sem követte őt Kecskemétre.

átkozottul tehetséges

Fehérvári lány volt Váczi Kovács Mária, de Pesten, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanult. Kollégista volt. Mégis sokat ingázott Budapest és Székesfehérvár között. Mercedes ismerte: iskolatársak voltak. Váczi Kovács Máriának: már 16 éves korában versei jelentek meg a kecskeméti Forrásban (ahol később Csatónak: több írását közölték, illetve nem közölték; sokat bajlódott velük). Pelerint hordott. Kicsi volt. Tetszett. Nem voltam bele szerelmes. Barabás Klári csüggött Csatón. Megbűvölten nézte, nem vette le róla a szemét egyetlen egy pillanatra sem a városi ifjúsági klubban, ahol esténként együtt voltunk. Nem voltam én senkibe se szerelmes. Mercedes elhalványult. Réges-rég? Potyó vagy a testvére? Ugyan. Váczi Kovács Máriát csodáltam. Két évvel volt fiatalabb nálam. Okos, határozott, gyors. Újházi Péter festő mutatott nekünk a műtermében róla készült gyönyörű aktokat. Tehetséges volt, átkozottul tehetséges ez a lány. Költő. Nem tudom, befejezte-e a gimnáziumot, kötöttséget nem tűrt. Budán is találkoztam vele, néha, amikor én is a fővárosban voltam. Az Ágnesben például, a Mártírok útján, 1970 januárjában vagy februárjában. „Vonatablaknyi tájkép” – írtam, míg vártam rá. „Olyan közeli, mintha magam is benne állnék.” Váczi Kovács Mária (azért írom le mindig a teljes nevét, mert ő is azok közé tartozott, akiket nem szólítottam meg; pontosabban, akiket nem tudtam megszólítani, nem volt ehhez képességem, vagy hogyan is mondjam érthetőbben, nem mondtam ki a keresztnevét, talán soha, a becenevét, lám, meg sem jegyeztem, nem tudom, hogyan szólították meg őt mások, fiúk, barátnők, tanárok…) az anyjával kettesben a pályaudvar közelében lakott egy nagyon pici lakásban. A ház lebontás előtt állt. A mamája 3 műszakban dolgozott valamelyik gyárban. „Mások is ott voltak velem” – írtam. „Megérkeztem. Ugyanazt már nem találom.” Így okoskodtam a presszóban. Fehérváron, reggel, mikor felébredtünk, Váczi Kovács Mária azt mondta: „Úgy aludtál, mint egy igazi halott”.

Meghalt Fehérváron egy fiatal fiú. Sokan szerették. Váczi Kovács Máriával kimentünk a fiú sírjához. Vittünk virágot. Természetesen sokkal bonyolultabb volt a kapcsolatunk, mint ahogy próbálom most elbeszélni. Egyszer még a gimnáziumba is bementem délelőtt, megkerestem a folyosón, éppen szünet volt, lányosztály, kék köpenyben (kötelező volt). „A félreérthetőség szomorúsága az együttlétekben” – próbáltam megfogalmazni az érzéseimet az Ágnesben, míg vártam rá. Késett. Mi is történt valójában Meszlényiéknél azon az éjszakán? Feljártunk Meszlényi Jánoshoz ugyanis, esténként, a felesége és a lánya elutaztak, beszélgetni, zenét hallgatni, táncolni, inni, éjszakázni. Meszlényi szobrász volt, a Romkert mellett lakott egy modern, galériás lakásban. (Géza szobrát a város alapításának: ezredik évében, 1972-ben állították fel a Géza nagyfejedelem téren.) Potyóékhoz is feljártunk, ha nem voltak otthon a szülei. Egyszer még Tóth Menyhértet is felvittük magunkkal. Ízes Mihály interjút készített vele a magnómmal. Hallgattuk Menyus bácsit, a festőt. Valami baj volt a szemével, és bottal járt. Meg kellett fordítani a kazettát. Feküdtünk a rekamién, fejem Potyó ölében, és hallgattuk Menyus bácsit. Ízes Mihály fiatal költő volt. A hangfelvétel sokáig megvolt az egyik kazettámon. Tóth Menyhért hangját sokáig megőriztem. Rá-rávettem a hangjára ezt-azt, zeneszámokat, mégis, évekkel később is megmaradt valami a mondataiból, olyan hosszú volt az interjú, nem tudtam teljesen letörölni a hangját. Erős volt a hangja, nagyon erős. Maradhattam volna Potyónál, vele tölthettem volna az éjszakát, nem maradtam, eljöttem a többiekkel. Menyus bácsi botjára támaszkodva lépegetett előttem a lépcsőházban. Potyót sok-sok évvel később többször is láttam Pesten, felköltözött talán, de egyszer sem mentem oda hozzá. Ízes Mihály meghalt. Tóth Menyhért meghalt. Mi történt Meszlényiéknél? Kerülgetem a választ.

fogvacogva

„Gyöngyinek egy nap nem volt kedve hazamenni. Szabadságot vett ki és elutaztunk vidéki barátomhoz, Csató Károlyékhoz, Kecskemétre. Barátomat nem találtuk otthon, az anyósa fogadott be minket éjszakára. Hideg tél volt. Sok hó esett. Fűtetlen szobában töltöttük az éjszakát. Egymás mellett feküdtünk egy széles ágyon és próbáltunk aludni. Nem sikerült. Vacogtunk. Ha véletlenül egymáshoz ért jéghideg lábfejünk, megborzongtunk. Az összes takarót magunkra húztuk, még a fejünket is bebugyoláltuk. Fogvacogva vártuk a reggelt. Nagyon korán felkeltünk- Korábban, mint házigazdáink. Csodálkoztak is. Ók békésen aludtak a másik szobában.”

Hát nem! Nem így történt. Nem így volt. Illetve ez sem pontos. Látszatra látszatra? – ez történt, így volt, azonban ez a néhány mondat nem fejezi ki a lényeget. A lényegét annak, amit átéltünk. Átéltem. Újra kellene fogalmazni ezt a néhány mondatot a harmadik könyvemben („Mindenki keresse a saját halálát”; Cserépfalvi, 1993.). Újra kellene írni, átírni, a bekezdést. Lehetetlen. Nem megy. Nem lehet. Túl nagy fáradság? Túl nagy igénybevétel? Meghaladja erőmet.

Éjszaka fáztunk. Tény. A barátomékat nem találtuk otthon. Ez is tény. Visszajönni nem akartunk. Talán nem is lett volna vonatunk éjjel. Mi nem egyezik a leírtakkal? Más-más hasonló éjszakák emléke, például: ez az, ami hiányzik a bekezdésből, Nem az összehasonlítás, hanem az, hogy ráismerjek rögtön arra az éjszakára, és felidéződjön rögtön a többi is. A hideg lábfej. Milyen hűvös tud lenni egy lábfej! Ha hozzáérsz … De megint mellébeszélek. Nincs benne a bekezdésben a szoládi éjszaka (Csató féltestvérénél). A hideg dunyha. A fagyos udvar. Ki kell menni pisilni. Tyúkok vagy más állatok. Hó. Nincs benne a bekezdésben az a másik kecskeméti éjszaka, amit Csatóék albérletében töltöttem, a földön feküdve, újságpapírral takarózva. Az egyik ágyon: Csató és felesége, ifjú házasok, a másikon Csató nagymamája, végelgyengülésben. A barátom elhozta őt Szoládról, legyen valaki mellette utolsó napjaiban, aki ápolja. Ezen az éjszakán is hideg volt. A nagymama néha jajgatott. Csató fölkelt, odament hozzá, nyugtatgatta. Nem akart hajnalodni. Azt hiszem, már nem ismerte fel az unokáját. Az unokáját, aki olyan szépen írt róla. Vajon tudta ezt? „Megérkeztem nagyanya!” Újságpapír zörgött fölöttem. Újságcikkekkel, hírekkel, tudósításokkal voltam betakarva. Reggelre nagy hó esett. Csató nagyanyja haldoklott. A főbérlő kiengedte a szabadba a galambjait. Csikorogtunk a hóban. Melegített a pálinka, valamennyire.

Sok minden kimarad egy bekezdésből, de nem is lehet talán többet beletenni, nem jó telezsúfolni egy egyszerű bekezdést, teletömni fájdalommal, szomorúsággal. Lehet, nem fogadna be több jelentést, kipukkadna, mielőtt megtelne tartalommal. Nem egyszerű albérletben éjszakázni és bekezdéseket írni.

az egymást nem értés szomorúsága

Amikor 1972 májusában levitt a motorján a barátom Fehérvárra, ott akartunk maradni nála Váczi Kovács Máriával éjszakára. Behúzódtunk a szobába, bebújtunk az ágyba. Csató kinn maradt a konyhában, tett-vett, dúdolgatott, égette a villanyt. Váczi Kovács Mária hirtelen meggondolta magát, és azt mondta, menjünk inkább át hozzájuk. Fölöltöztünk, átsétáltunk. Még kisebb volt a szoba, mint a Csatóé, kisebb az ágy. „Hogyan akarod?” – kérdezte a lány, rutinosan, szenvtelenül. Nem kívántam öt akkor éjszaka. Nem igaz. Nem fejezi ki az igazságot. Elment valamitől a kedvem. Mitől? Az egésztől? Milyen egésztől? „Na mi lesz már?” – kérdezte Váczi Kovács Mária izzadtan és türelmetlenül. Rajtam ült, kimerülve. Most én voltam szenvtelen. Nem szólaltam meg, egykedvűen néztem rá. Másnap Csató visszahozott Budapestre. Levettem a fejemről a bukósisakot, ő a karjára csatolta, és robogott tovább Kecskemétre. Hát ez a fehérvári éjszaka is hiányzik valahonnan! Csak egyetlen egy versembe került bele, abba is töredékesen: kimaradt belőle például a tea, a forró tea, amit ittunk, s ami kivételesen jólesett (nem szeretem a teát). Kimaradt belőle a „félreértés, az egymást nem értés szomorúsága” (az egyszerűség miatt nevezem így, a könnyebbik megoldást választva). Végül kimaradt belőle az is, aminek az érzékeltetéséhez Dosztojevszkijt hívom segítségül: odúlakónak éreztem magam azon az éjszakán, nem tudom, jogosan vagy nem. Mindenképpen hasonló érzésem volt a pályaudvar közelében, éjszaka, a lebontásra váró kis házban, miután átgyalogoltunk Csatóéktól Váczi Kovács Máriáékhoz. A mamája éjszakás volt. Sínek, gyárkémények közelében voltunk, amik – Csató Károly barátomat idézve – talán egyszer megszelídíthetők lesznek …

Egyáltalán: az én érzéseim voltak azok, amiket éreztem? Nem csupán utánérzések! Csak átvettem őket könyvekből, íróktól, filmektől, ismerősöktől? Én éreztem azt, amit 1970-ben vagy 1972-ben éreztem? Én voltam? Mennyire voltam én? S mennyire vagyok én most, 1995 májusában, mondjuk? Ugyanannak tudom magam? Lefeküdnék a földre, takaróznék újságpapírral? Adott esetben? Ma is? Hol vannak az albérletek?

Semmiféle érzés nem volt Váczi Kovács Mária hangjában, amikor összefonódva feküdtünk egymáson a lakásukban. Nem úgy, mint Meszlényiéknél, egy másik évben, másik éjszakán, amikor táncoltunk a galérián.

Csató egyáltalán nem látszott vidékinek: Semmiféle vidéki(es)ség nem látszott rajta. Gondolkodása, viselkedése sem volt vidéki. Az arca sem. A hajviselete sem. A beszéde, a kiejtése sem. Vidéken élt, de nem volt vidéki fiú. Én bizonyos szempontból vidéki(ese)bb voltam nála. Lassúbb, nehézkesebb és merevebb. Ó felszabadult volt. Jazz-rajongó. Ő adta a kezembe Lawrence Ferlinghetti Egyes szám negyedik személy című könyvét: olvassam, ez az új próza. Ferlinghetti kis könyve tíz év késéssel jelent meg Magyarországon a Modern Könyvtár sorozat 175. könyveként. De megjelent! Kiadták.

amit elveszített

„Elvesztettem valamit s most a Tér kövein keresgéltem, már azt sem tudtam, mely órában, az előadásnak vége volt, a szereplők utoljára is leléptek a színről, én csak egy statiszta voltam, aki visszatért, hogy megkeresse azt, amit elveszített a színpadon, vagy tán az öltözőben. Valami felrebbentette a galambokat… Az elveszett közösséget keresték, és az igazi pays natal-i, mely, mondják, ott van, ahol az ember első mély érzelmét átélte, bár volt sokkal előbb is egy szülőhelye s szülőhazája, ahol a világra jött. És ahonnan mi mind kiestünk, az anyaméh eme közösségnek csupán utolsó szállása, utolsó fészke, az utolsó állomás ama távoli honból induló hosszú vasúton, az utolsó váróterem, vagy salle des pas perdus, hol a szerelem a vérre talált. S mindkettő bennünk találkozott, mi vagyunk végső szintézisük, utolsó kapcsuk, e közösséget magunkban hordva jöttünk világra, mert ha létezett még valahol, máshol nem lehetett, csakis testünk falai közt, rejtve, megnemláthatóan, amint a szem sem láthatja önmagát, láthatatlan, vérünkben oldott szerelem, vérünkbe veszett, de nem elveszett, bár még sincsen ott. Itt sincs, az ernyedt sötétben. És én mégsem akartam elmenni innen… Újra meg újra visszatértem a Tér kő kakasülőjére, mely vissza, mindig visszavezetett a kapuhoz, tátongó, vaksi szájában lámpacsikk.”

A könyvet ronggyá olvastam. Két példányt is vettem belőle. Faltam a mondatait, kívülről tudtam egyes részeit. Tizenhétezer (írd és mondd: 17 000) példányban jelent meg. Elfogyott. Elkapkodták. Kik? Mi. Kik azok a mi? Ilyen nagy példányszám ma már elképzelhetetlen.

„Az emlékezet az igazi festő … órákká, percekké zsugorít ja a napot … összezsúfolja az érzelmek hegycsúcsait s a hegycsúcsok megnőnek, mert a völgyekből eltüntette az időt.”

Ferlinghetti apámmal egyidős. Ő Párizsban bolyongott, mi Székesfehérváron. Naponta mentünk keresztül a Dózsa György téren, és bementünk a 10-es számú házba, a pártbizottság épületébe, a Fejér megyei Hírlap szerkesztőségébe. A házszám nem egyezett meg éveink számával. Ferlinghetti 76 éves. Eljárt fölötte az idő? Fölöttünk járt el az idő. Ferlinghetti megtört, fáradt hangját hallgatom egy lemezről, Ezra Poundról beszél, aki részt vett a spoletói költőfesztiválon… „Hová a pokolba tűntek mindazok, akikkel együtt kezdtem…! Együtt kezdtem, és semmit sem folytattam (velük). A kis sárga könyvecske ma is megvan 2 példányban. Ez az, ami megmaradt. Meg a nevem, a teljes nevem, amit beleírtam az egyikbe, ceruzával. Ki meséli el nekem az én igazi történetemet? A nagybeteg Ferlinghetti-apám? Mit tudok meg a könyvéből, ha most újraolvasom? Próbáltam Ferlinghetti-verseket fordítani, és variációkat kezdtem el írni a verseire. Elővettem a kétkötetes nagyszótárt és kikerestem a szavakat.

Amikor az ember nem látja egyben a művét, baj van. Legyen reggel vagy este, látnod kell, amit csinálsz. Enélkül nincs új próza. Semmi sincs.

Mit szeretnél? Sokszor csak azt, ha megértenék, mi bajom van, anélkül hogy elmondanám épkézláb mondatokban. Lehetetlen?! Mindenki azt várja, hogy megértsék szavak nélkül. Hogy szavak nélkül jöjjenek rá a bajára. Csendben. Egyébként nincs új próza, csak régi van, jól bevált az is. Érteni kell hozzá. Ki kell keresni a szavakat a Nagy Szótárból. Fáradságos, főleg, ha az ember nem ismeri a nyelvet, és minden egyes szót meg kell keresnie. Még szerencse, hogy van ABC, van valamilyen sorrend, rend, kis segítség az eligazodásban. Nem szabad túl sokat okoskodni (mint én az Ágnesben), mert pórul járhatunk. Szabályokat állítok föl? Szabályokat keverek a történet(em)ben? Nem. Óvatos szeretnék lenni. Meggondolt, de nem görcsös.

Honnan jön a segítség? Jöhet egyáltalán? Vissza kell menni a térre! Fölnézni a fákra. Talán …

családregény

Nem lehetett tudni 1970-ben, hogy majd egy napon a nagybátyám, igen, a nagybátyám megveszi a Videoton gyárat, szőröstül-bőröstül, Gyáros lesz. Azt sem lehetett tudni, hogy az egyik első intézkedése: megszünteti a gyár szakkönyvtárát. Azt a könyvtárat, amit egykor apám felügyelt a Kohó- és Gépipari Minisztérium Műszaki Tudományos és Tájékoztató Intézetében, és amelynek vezetője Gálné volt, a tábornok felesége. Mi lett vajon az ország műszaki könyvtári hálózatával? Meglátogattam egyszer dr. Gál Lászlónét a munkahelyén. Körülményes volt bejutni a gyárba. Mindenféle engedélyek kellettek. Nehezen találtam meg a könyvtárat, kanyargós vaslépcsőn kellett fölmenni az emeletre. Mintha egy hajón lennék. Azt meg végképp nem lehetett tudni, hogy 1988 nyarán majd látható lesz egy kiállítás az István király Múzeumban, „Családregény” (Egy amerikás család hagyatéka) címmel, ahol dédszüleim-nagyszüleim holmiját, személyes tárgyait, Amerikából hazahozott háztartási eszközeit lehet megtekinteni. A kiállítás fénykép-nagyításait, plakátját ugyanaz a Gelencsér Ferenc készíti, akivel jó barátságban voltam 1970-ben. Így jutottam vissza a Gagarin térre, és így jutott ide a családom, dédnagymamámtól a lányomig. A Fejér megyei Hírlapban cikket írtak a kiállításról. És arról meg végképpen nem lehetett tudni, hogy megpróbálok majd regényt írni a kivándorlási és visszavándorlási történetből: családregényt. Be is fejeztem, mégis befejezetlen maradt: „Amikor az ember nem látja egyben a művét, baj van. Legyen reggel vagy este, látnod kell, amit csinálsz. Enélkül nincs új próza. Semmi sincs.” Beletörött, mint annyi minden másba, a bicskám.

Nem sokra mentem a Nagy Szótárral. A Ferlinghetti-versek nem adták meg magukat. „Álmodtam mellekről és telefon-hóról.” Mire emlékezzek vagy emlékeztessek? „Amikor letettem. a telefont, beléd szerettem.” Kibe? Vissza kellett volna menni az ágyba, aludni, hogy megtudjam az álom végét. Mire emlékezzek? „Telefon-hó,” Vagy: „hó-telefon”?

„Icarus vagyok, aki fölött eljárt az idő.”

„Begörgették egy barlangba az életemet és sziklát gurítottak a szája elé, és én az egészet egy szélben sodródó újságpapíron olvastam, amit nem mertem felemelni. Utánaszaladtam s futtunkban olvastam, ott volt kinyomtatva az életem, s arcképem egy tükör fekete keretében. Láttam, mint hentereg életem csatorna piszkában, mint hever az örök illemhely padlóján, mint bújik szemetesbödönbe bélésnek, láttam hal köré göngyölve brooklyni halaskofa kezében, láttam frissen tisztán szeles téli reggelen egy újságosbódéban Brooklynban, láttam nyomtatás közben évekkel azelőtt, hogy megjelent. Miért írták meg, miért szedték ki s miért tárolták hasábban oly sokáig, évekig megjelenése előtt? Egyes szám negyedik személyben íródott, világos volt, igen akkurátus, nem kellett újraírni, mikor eljött a megjelenés ideje. Az utolsó percben mindössze egyetlen bekezdést kellett csak hozzábiggyeszteni és nagybetűs főcímet kellett hozzáírni.”

Csatónak inkább Kerouac és Ferlinghetti, nekem Ginsberg volt a kedvencem. Allen Ginsbergért rajongtam, egymás után írtam hozzá a verseket („Üzenet”, „Hipster-ének Allen Ginsberghez”, „Üzenet Ginsbergnek”). Fordítottam, lapozgattam az Országh-szótárban. Nem lehetett akkor még tudni, de sejteni sem, hogy 1980-ban Magyarországra látogat, összeismerkedünk, feljön hozzánk a Hamzsabégi úti lakásunkba, beszélgetni. Könyveit dedikálja. Ginsberg anyámmal egyidős: 69 éves.

félreértés

Váczi Kovács Máriával táncoltam Meszlényiéknél, fenn, a galérián, sötétben, összesimulva „Úgy kívánlak” – mondta halkan. Szenvedély, vágy, szerelem volt a hangjában, őszinteség, odaadás. Izgalom. Nem értettem, mit mond. Illetve pontosan értettem, illetve – illetve, illetve! – éreztem, mégsem értettem, nem akartam elhinni, hogy nekem mondja, nem akartam érezni, félreértettem inkább a könnyebb megoldást választottam? –, úgy értettem, azt mondja: „nem kívánlak”. Nem maradtunk fönn a galérián, nem feküdtünk le az ágyra, nem öleltem meg – akartam, nem akartam. Persze hogy akartam, mégsem tettem meg. A félreértést választottam, vagy engem választott a félreértés?! Nem mondtam semmit. Nem szólaltam meg. Lejöttünk a lépcsőn a többiekhez. Váczi Kovács Mária nem értette, mi történhetett velem. Ő sem kérdezett semmit. Mi a baj? Csak később, jóval később, Csatótól kérdezte meg, hogy beteg vagyok-e, nemi betegségre gyanakodott. Már hazafelé ballagtunk a barátommal a hajnali úton. Ébredezett a város. Váczi Kovács Mária elutasításnak gondolta a szótlanságomat, azt hitte, visszautasítom a testét, a szerelmét. Ő fölkínálta magát. Mi mást tehet egy lány? Az én viselkedésem azonban nem elutasítás volt – tudom, annak látszott, egyértelműen –, nem az volt, máig sem tudom a nevét, nem tudom, hogyan hívják. Semmit sem tudok bizonyítani. Ez után az éjszaka után kurtán-furcsán maradtak abba találkozásaink. Én továbbra is szótlan maradtam, nem magyarázkodtam. Nem is voltak szavaim. Mit mondhattam volna? Hogyan? „Fáj, hogy ennyire a tied legyek.” Mondhattam volna ezt? Vagy: „A fájdalom volt az egyetlen nemesség azon az éjszakán.” Nem. Fennkölt szavak. És 1972 májusában sem lettünk egymáséi, hiába feküdtünk le egymással. Semmi sem kötött össze bennünket, talán csak az az éjszaka Meszlényiéknél. Az a fájdalom, az a félreértés, a „félreérthetőség szomorúsága” (nevezzük így, ha már korábban így neveztük). A megszólítás szomorúsága. Közelítek ahhoz az éjszakához, 1970 tavaszán, megyek vissza az időben, a Romkerthez, fordulópont vagy középpont, tánc, ölelés nélkül, hiány, vágy … Nem lehet befejezni a mondatot – ezt a mondatot sem –, nem lehet elérni – utolérni? azt az éjszakát, jobban, ennél jobban…

Csató nagyon szerette a motorját. Nekem be kellett érnem az álmaimmal. Mert jöttek az éjszakai motoros álmok, csapatosan. Feltolom egymagam az újpesti pincénkből a vadonatúj japán motoromat. Erőlködés nélkül tolom fel a lépcsőn. Mindenki bámul az udvaron. Csillog a króm a motoron.

kép | vecteezy.com