AHOGY ŐRZÜNK

[SZÓ-BESZÉD]

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„A rendőrség őrizetbe vette. Ha ezt megpillantom, első gondolatom az, hogy ez igazán szép volt a rendőrségtől, s az, akit őrizetbe vett, örökké hálás lehet iránta. Bizonyára bántani akarták az illetőt, de a rendőrség atyai jószívére hallgatva nem engedte, hanem őrizetbe vette, vagyis most úgy őrzi, mint valami legendás kincset, mint társadalmunk félteni való értékét. Mennyi udvariasság, áldozatkészség, tapintat fuvall felém e szavakból. Látom az őrizetbe vettet egy palotában, rakott asztal mellett, görnyedő, parancsra leső inasok között, amint figyelmes detektívek elmés történetekkel szórakoztatják. Hiába tudom, hogy ez a kifejezés a letartóztatás előtti fogság jogi megkülönböztetéséül szolgál, s voltaképp azt jelenti, hogy a zsebtolvajt elfogták, lecsípték, a fönti varázsos jelenet tovább pajkoskodik velem.

Elnyerte méltó büntetését. Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.”
Kosztolányi Dezső: Pajzán szóképek

A hivatalos nyelv egyik legnagyobb tehetsége, hogy képes udvariassá tenni a kényszert. Nem elvesz, hanem intézkedik; nem bezár, hanem őrizetbe vesz; nem büntet, hanem valaki „elnyeri méltó büntetését”. A mondat tiszta marad, miközben amit jelöl, nagyon is piszkos.

Kosztolányi példái azért jók, mert nem egyszerűen nevetséges vagy hibás kifejezéseken mulat. Nem nyelvhelyességi zsörtölődés ez, nem is finnyáskodás. Inkább azt mutatja meg, hogy a nyelv hogyan viselkedik. Tapintatos lesz ott, ahol nem kellene tapintatosnak lennie. Mintha a cella nem bezárna, hanem óvna. Persze a jogi nyelvnek szüksége van pontos megkülönböztetésekre; Kosztolányi sem ezt vitatja. Inkább azt, hogy a szó hangulata, képe, mellékíze sokszor mást végez el bennünk, mint amit a fogalom jogilag jelent. Az értelem tudhatja a meghatározást, a képzelet mégis palotát rendez be a cella helyén. A nyelv nemcsak jelent, hanem jelenetet rendez. Ez a jelenetrendezés ma is működik. A gyerek nem rosszul teljesít, hanem fejlesztendő területei vannak. A járulékos veszteség másképp hangzik, mint az, hogy meghalt egy civil. Ezek a szavak nem tagadják a tényt, csak olyan nevet adnak neki, amely elaltatja az erkölcsi reflexet.

tapintatos beszéd

Az „elnyerte méltó büntetését” kifejezés is komikus, mert két egymással ellenkező világot erőltet össze: a jutalom nyelvét és a megtorlás valóságát. Ez a szóhasználat nemcsak a hatalom beszédében él. A hétköznapi nyelvünk is tele van ilyen menekülésekkel. Néha emberségből kerüljük ki a halál, a szegénység vagy a kiszolgáltatottság pontos nevét, néha gyávaságból. A különbség azon múlik, kit kímélünk: a szenvedőt vagy azt, aki a szenvedést okozza. A tapintatos beszédnek ugyanakkor van jogos helye. Nem minden egyenes szó igazabb attól, hogy nyersebb. A kegyetlenség nem őszinteség. A szó lehet kímélet is, nemcsak leplezés. Kosztolányi szövege azért marad eleven, mert erre a különbségre vezet rá. Vannak szavak, amelyek az embert védik a valóság brutalitásától, és vannak szavak, amelyek a brutalitást védik az ember tekintetétől. Az első esetben a nyelv irgalmas. A másodikban bűnrészes. A bürokratikus nyelv ritkán ordít. Sőt, gyakran kifejezetten nyugodt. Kisimítja az arcát, megigazítja a nyakkendőjét, és úgy mond rettenetes dolgokat, mint aki időpontot egyeztet. Aki kiabál, arról tudjuk, hogy támad. Aki jegyzőkönyvez, arról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy csak rögzít.

Pedig a mondatokban is lehet gumibot. Csak nem ütnek, hanem tompítanak.

Itt válik igazán maivá Kosztolányi észrevétele. Nem azért, mert a mai hivatalos nyelv rosszabb volna a réginél. Hanem mert a távolító beszéd megsokszorozódott. Már nemcsak minisztériumok, bíróságok és rendőrkapitányságok beszélnek így, hanem cégek, kórházak, iskolák, bankok és automatikus értesítések: amikor kirúgnak, elutasítanak, várólistára tesznek, vagy egyszerűen nem válaszolnak.

„Az Ön kérelme elutasításra került.”

„A rendszer nem engedélyezi.”

„A döntés ellen fellebbezésnek helye nincs.”

Ezekben a mondatokban az a különös, hogy alig van bennük cselekvő. Senki sem dönt, csak döntés születik. Senki sem felelős, csak körülmények állnak fenn. A magyar hivatalos nyelv különösen készséges ebben. Van benne elég passzív körülírás és főnévvé dermedt ige ahhoz, hogy egy egész világot lehessen benne személyteleníteni. A cselekvésből folyamat lesz, a folyamatból ügy, az ügyből szám. Mire a végére érünk, már senki sem sír, legfeljebb eltérés mutatkozik.

Az őrizetbe vett embert talán valóban őrzik. De nem úgy, ahogy emlékeket, titkokat, szerelmesleveleket, kincseket őrzünk. Inkább úgy, ahogy a hatalom őrzi saját rendjét: kulccsal, pecséttel, folyosóval, indoklással. Így végül nemcsak az a kérdés, kiket őriznek, hanem az is: milyen szavak őriznek minket.

kép | vecteezy.com