AZ ARANYRÖG

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Egy hajnalon, amikor New Szeged fölé még olyan szürkén borult az ég, mintha valaki hamut szórt volna a világ tetejére, idegen férfi érkezett a városba. Jacobnak hívták, legalábbis így mutatkozott be később a Dzsærdában, és aranyásó volt, a vonásaiból egyszerre olvashatta ki a hozzáértő a szerencse ígéretét és a balsors előérzetét. Széles karimájú kalapot viselt, kabátja megkeményedett az évek alatt rárakódott, a szövetbe ivódott kosztól, csizmáján vörös por ült, vállán pedig egy tarisznya csüngött, de olyan természetellenesen, olyan súlyosan, hogy a város főterén három ember is utánafordult, noha New Szegeden az emberek ritkán fordultak utána bárkinek is, mert aki oda vetődik, arról eleve föltételezik, hogy valami elől menekül vagy valami után kutat, s e két állapot között nincs akkora különbség, amekkora első pillantásra látszik, s ami fölkelthetné a város népének érdeklődését.

jobb lett volna nem megbolygatni

Jacob Perth-be tartott. Ott kívánta eladni azt a nagy aranyrögöt, amelyet a tarisznyája mélyén hordott magával, rongyba tekerve, mintha nem is nemesfém volna, hanem valami beteg, lázas kisded, akit óvni kell a huzattól meg a nap sugaraitól. Arra senki sem emlékszik, miként derült ki, mit cipel magával mindenhová. Arról pedig, hogy hol találta azt a rögöt, soha nem beszélt. Egyesek szerint a Kalgoorlie felé vezető úton, egy kiszáradt vízmosásban akadt rá; mások úgy tudták, egy haldokló társa nyomta a kezébe azzal, hogy ossza meg az özvegyével, akit Melbourne-ben talál – Jacob azonban egy percig sem kereste az asszonyt. Megint mások azt suttogták, az aranyrög nem igazi bányából származik, de még csak nem is valamely vízfolyásból, hanem valami gigászi, ember formájú vörös kő alól a sivatag északi peremén, amelyet jobb lett volna nem megbolygatni. Mindezt a sok sületlenséget természetesen csak utóbb találták ki, amikor már mindenki tudni vélte, hogy Jacob érkezésével nem pusztán egy aranyásó lépte át New Szeged határát, hanem egy megmagyarázhatatlan jelenség is.

Jacob a Dzsærdában szállt meg – végtére is hol másutt talált volna szállást egy idegen New Szegeden? A kocsmárosné az egyik emeleti vendégszobába vezette, amelynek ablaka a patak felé nézett, azon túl pedig az eukaliptuszliget fái álltak, sudár törzsükkel, foszló kérgükkel, mint megannyi álmatlan őrszem. Jacob megmosakodott, evett egy tányér kengurupörköltet, ivott mellé sört, aztán leült a sarokba, hátát a falnak vetette, tarisznyáját a lába közé tette, s úgy szorította két bokájával, mintha attól félne, akár a padlódeszkák résein át is mohó kezek nyúlhatnak föl érte, hogy elrabolják tőle. A Dzsærda népe, amely a jövevényekben mindig egyszerre látta a veszélyt és az unalom ellenszerét, nagy érdeklődéssel figyelte Jacobot. Az aranyásó keveset beszélt. Nem mesélt az életéről. Sem a kalandjairól. Csak annyit mondott, másnap indul tovább Perth-be, ott pénzzé teszi a szerencséjét, aztán talán hajóra száll, hogy Skóciába menjen, még nem döntötte el, hogy a régibe vagy az újba, de az is lehet, hogy inkább földet vesz Új-Dél-Wales-ben, netán Tasmaniában – az biztos, hogy abbahagyja a kutatást, a kaparást, mert az ember, ha túl sokáig keresi a föld kincseit, előbb-utóbb nem aranyat talál, hanem a saját sírját ássa meg.

aranyszínűvé vált minden

Másnap mégsem indult el. Azt mondta, fáradt még. Harmadnap hajnalban sem indult, mert a lovát sántának ítélte, noha senki más nem látta sántítani a nagy, erős, hidegvérű Clydesdale kancát. Negyednap fölkelt napkelte előtt, kiment a város szélére, maga után vezette a hátasát, de mielőtt nyeregbe szállt volna, leballagott a patakhoz, hogy megmossa az arcát. Ott, az eukaliptuszligetben érte a napfelkelte. A fény előbb csak óvatosan kúszott föl a fák kérgén, aztán hirtelen aranyszínűvé vált minden: a patak fodrai, a vörös kövek éle, a levelek fonákja, sőt, még Jacob szakállának szálai is úgy ragyogtak a víztükörben, mintha az egész világ egyetlen óriási aranyröggé változott volna. A férfi leült egy lapos kőre – aztán elfelejtett fölállni.

Késő délelőtt talált rá Timothy, aki vízért ment a patakra. Azt hitte, az idegen rosszul lett. Jacob azonban nem volt beteg. Úgy ült ott, mint aki valami fontos beszédre figyel, amelyet más füle nem hallhat meg. Amikor Timothy megszólította, lassan fordult felé, és olyan arckifejezéssel nézett rá, mintha a férfi hangja messziről, talán másik földrészről érkezett volna hozzá.

– Indulnom kell Perth-be – motyogta Jacob.

– Akkor induljon – vont vállat Timothy.

Az aranyásó fölállt, megkereste a békésen legelésző lovát, visszabotorkált vele a Dzsærdába, megitatta az állatot, elköszönt a kocsmárostól, aztán kilovagolt a város nyugati határához. A tábla mellett, amelyen girbegurba betűkkel állt a New Szeged név, egy pillanatra megállt, hátranézett.

És akkor különös dolog történt. A világ egyszerre megszűnt. Nem elsötétült, nem elhomályosodott, hanem egyszerűen nem létezett tovább. Perth, az út, az arany, az érte remélt összeg, a tarisznya súlya, a saját neve, mind-mind lepergett róla, mint száraz kéreg az eukaliptusz törzséről. A következő pillanatban, amely biztosan nem a következő volt, csak ő érzékelte annak, megint a patakparton ült, ugyanazon a lapos kövön, mint reggel, és a nap már hanyatlott az égen.

Első ízben még azt hitte, elaludt a nyeregben, leesett, beütötte a fejét, attól támadt zavar az emlékezetében. Úgy vélte, biztosan a ló vonszolta vissza a patakhoz.

Másodszor már nem volt ennyire magabiztos.

Harmadszor órákon át káromkodott.

Negyedszer könyörgött a lónak, hogy vigye el innen, mintha a jószágon múlna, eljutnak-e Perth-be.

Ötödször gyalog indult el, a tarisznyát a vállára kapva, a lovat a Dzsærdában hagyva, mondván, meglehet, a kanca bolondult meg, nem ő.

Hatodszor más irányt választott: kelet felé indult, s azt tervezte, majd kerülővel fordul nyugatra.

Hetedszer sötétedés után próbálkozott, amikor a város határát sem látni olyan tisztán.

Mindhiába.

Valahányszor elhagyta New Szegedet, megszűnt a világ, elfelejtett mindent, s mire újra magához tért, ott ült a patakparton, az eukaliptuszligetben, a tarisznyája mellette hevert, benne a nagy aranyröggel, amely mintha napról napra nehezebbé válna.

hozzászoktak a képtelenségekhez

A város előbb csak mulatott rajta. A Dzsærdában fogadásokat kötöttek, meddig jut másnap. Egyesek szerint a tábla után három lépésig, mások szerint a boszorkány kunyhójáig, megint mások úgy vélték, ha kellő mennyiségű whiskyvel bátorítják, talán egy egész mérföldet is megtesz, mielőtt visszakerül a ligetbe. Hanem amikor egy hét múltán is ugyanaz történt, a nevetés elcsöndesedett. New Szeged népe sok különös dolgot látott már, hozzászoktak a képtelenségekhez, de az, hogy valakit maga a város ne engedjen el, még őket is gondolkodóba ejtette. Robert B. tiszteletes azt magyarázta, az Úrnak bizonyára terve van Jacobbal, méghozzá itt, az ő városukban kívánja használni, ám arról nem nyilatkozott, vajon miért ilyen körmönfont módon valósítja meg a tervét a Teremtő. Timothy úgy vélekedett, a puszta az aranyrögöt tartja fogva, nem az embert. Keserű Rebek István, aki akkoriban, bár egyre fehérebb lett a haja és ráncosabb az arca, még eleven tekintettel ügyelte a város dolgait, csak megvakarta a bajusza tövét, s ennyit mondott:

– Van olyan hely, amelyik nem attól lesz otthon, hogy az ember odamegy, hanem attól, hogy nem tud elmenni onnan.

Jacob ezt kikérte magának. Ő nem New Szegedre jött letelepedni, hanem Perth-be tartott, ahol az aranyát pénzzé változtatják, a pénzt pedig életté! Másnap újfent megpróbált elmenni. Harmadnap ugyancsak. Aztán minden áldott nap. Néha hajnalban, néha délben, néha éjszaka. Előfordult, hogy mezítláb vágott neki, mert azt gondolta, a csizmája talpába ragadt New Szeged-i por húzza vissza. Máskor a tarisznyát hagyta hátra, s a rögöt puszta kezében cipelte, de a ligetben tért magához akkor is. Egyszer a patakba akarta dobni az aranyrögöt, ám a keze megállt a levegőben, s olyan erőtlen lett, mintha az ujjai nem hozzá tartoznának. Az arany nem hagyta, hogy megszabaduljon tőle.

nem fémből készültek

Jacob lassanként megváltozott. Nem hirtelen, mert az ilyenfajta változások sosem látványosak. Előbb csak hosszabban üldögélt a pataknál, mint amennyit a kényszerű visszatérés megkövetelt volna. Aztán figyelte, miként mozdul a fény a vízen, miként hullik le az eukaliptusz kérge, hogyan járnak inni a madarak, s miképpen lapulnak a hüllők a köveken. A Dzsærdában már nem a perth-i aranyárfolyamokról ábrándozott, hanem arról kérdezősködött, ki mikor érkezett New Szegedre, és miért nem ment tovább. Gyanítani kezdte, hogy a városban mindenki hordoz magával valamiféle aranyrögöt, csak azok többnyire nem fémből készültek, hanem bűnből, reményből, szerelemből, vereségből vagy rossz helyen, rossz időben kimondott mondatokból.

Egy reggel aztán elhatározta, hogy nem próbál többé elmenni. Leült a ligetben, tarisznyáját maga mellé tette, megvárta a napfelkeltét. A fény most is aranyszínűre festette a patakot, a köveket, a leveleket. Jacob nézte. Dél felé visszament a Dzsærdába, kért egy ásót, s amikor megkérdezték, minek az neki, azt felelte, gödröt akar ásni. A város népe természetesen követte, mert New Szegeden semmi sem történhet úgy, hogy legalább hét ember ne kívánná megfigyelni. Az aranyásó az eukaliptuszliget szélén, ott, ahol a patak kanyarodik egyet, mély gödröt ásott. Nem kutat, nem sírt. Mikor elkészült, kivette a tarisznyájából az aranyrögöt. Akkora volt, hogy mindenki elnémult. A napfény megült rajta, némelyeknek pedig úgy tűnt, belülről is világít.

– A világon bárhol hatalmas házat vehetnék az árából – jelentette ki Jacob. – Vagy kocsmát. Vagy földeket, legelőt, birkanyájat.

– Vagy egy egész falut – bólogatott Timothy.

– Vagy egy fél megyét – ábrándozott ifjabb Mészáros Kálmán.

– Vagy három rossz döntést és egy hosszú bánatot – legyintett Mrs. O’Connor.

Jacob elengedte a füle mellett a megjegyzéseket, gyöngéden a gödörbe tette az aranyat, betemette, a földet elegyengette, és egy lapos követ helyezett fölé. Miután végzett mindezzel, csak állt és az eget kémlelte. Senki sem szólt. Még Robert B. tiszteletes sem, pedig az efféle pillanatokban rendszerint szívesen adott volna hangot annak, hogy az emberi lélek útjai éppoly kifürkészhetetlenek, mint az Úréi, csak kevésbé megbízhatók.

Másnap Jacob ismét elindult Perth felé. Átlépte New Szeged határát, s ezúttal nem szűnt meg körülötte a világ. Látták, ahogy lassan távolodik a pusztában, s kalapja egyre kisebb folt a vakító fényben, míg végül egészen bele nem olvadt egy remegő délibábba.

Csakhogy estére visszatért.

Nem azért, mert nem tudott elmenni.

Éppen azért jött vissza, mert már képes lett volna a távozásra. És ez mindent megváltoztatott.

Hosszabb időre kifizetett egy szobát a Dzsærdában, s mivel ezzel föl is élte az összes pénzét, másnap munkát vállalt a tevék mellett. Minden hajnalban, mielőtt a karámokhoz ballagott, kiment a ligetbe, leült a lapos kőre, amely alatt az aranyrög feküdt, és nézte a napfelkeltét. Végre nem veszítek semmit azzal, hogy maradok, somolygott magában.

Pár hónap múlva kunyhót épített az aranyrögöt rejtő gödör mellé, s odaköltözött.

örökre ott lapul

A kunyhót és az aranyrög fölé helyezett követ a New Szeged-iek sokáig mutogatták az idegeneknek, bár arról, mi lapul alatta, csak keveseknek beszéltek. Akadt, aki azt állította, a kő alatt nincs már semmi, mert a föld visszavette az aranyat, hogy titkos csatornáin keresztül elvigye oda, ahonnan és ahová való. Mások szerint Jacob csak egy közönséges sárga követ temetett el, az igazi rögöt pedig titokban mégis eladta valahogy Perth-ben, de hogy a kapott pénzzel mit csinált, azt senki sem tudta. A legtöbben azonban úgy hitték, az arany örökre ott lapul a ligetben, egyesek szerint a pirkadat is emiatt változott meg arrafelé: amikor fölkúszott az égboltra a Nap, a föld mélyéből halvány derengés tört elő. Talán egy aranyásó szerencséje, talán valami egyéb. Időről időre akadtak olyanok is, kivált karavánosok, akik megkísérelték kiásni az aranyat. Ám hiába munkálkodtak, a talaj nem adta magát. Bár lapátolták a földet serényen, a gödör nem mélyült, halom nem emelkedett. Végül minden próbálkozó káromkodva, szívében szorongató félelemmel adta föl a kísérletet.

Valahányszor megkérdezték Jacobtól, voltaképpen miért is nem ment tovább Perth-be, amikor már tehette volna, csak a vállát vonogatta. Néha azt felelte, meggondolta magát. Máskor, hogy a városban szebb a hajnal, mint bárhol. Egy csöndes nyári délután, amikor a szakálla már fehérebb volt az eukaliptusz leváló kérgénél, azt mondta egy gyereknek, aki a Dzsærda előtt faggatta:

– Az ember azt hiszi, az aranyat, amit talált, el kell vinnie valahová, el kell adnia, abból kell élnie. Aztán egyszer csak rájön, hogy az aranynak más a szándéka… – elmosolyodott. – Odavezette, ahonnan többé nem érdemes elmenni. És nem belőle, hanem vele kell élni.

kép | vecteezy.com