AZ ANTI-VÁROSBÓL
1994 április
A Los Angeles-i önirónia terméke egy képeslap, amelyen a város karikatúrája látható: a végtelen kiterjedésű utcarendszer a Csendes-óceántól befelé, a sivatag felé, északra, délre, keletre, ameddig a szem ellát, s valahol középen egy turista, aki mintegy üvöltve a türelmetlenségtől ordítja: „Könyörgöm, hol van Los Angeles?”
Ebben a városban tényleg nem könnyű megtalálni ezt a várost. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Vannak központjai, de nincsen központja. Két pont között magányosan, autóval tehető meg az út: az élet a végpontokon, és nem útközben zajlik. Los Angeles ellentéte mindannak, amit városlakó valaha városnak tekintett. Alig vannak közterei, ideértve az olyan utcákat és közlekedési eszközöket is, amelyeket a városlakók közösen használnak; így aztán, nem lévén hol, nemigen gerjeszti saját városi életét. A valódi városokkal ellentétben házai és utcái (terei úgyszólván nincsenek, inkább testedzésre használt parkjai) nem tekinthetők egy, a városlakók által közösen és folyamatosan színre vitt előadás díszleteinek. Ezért a lakosok nem is veszik fel automatikusan közszereplés-maszkjukat, amikor kilépnek otthonukból: nem köz-szerepelnek. Nincsen hol és nincsen miben. Nem kerülnek egymás mellé buszokon és villamosokon, nem érzik egymás szagát, nem szükséges ébernek lenniük, mert az anti-városnak nincsen szeme, így nincsenek szem előtt. Nincs anya, aki azt mondaná a gyerekének: fiam, így nem mehetsz ki az utcára. Bármiben, bárhogyan ki lehet menni az utcára – már amennyiben a sokszor járda nélküli, manikűrözött pázsitokkal határolt és főként autóforgalomra alkalmas betonszalagokat utcának tekintjük. Megannyi egészen privát embert látni a boltokban és a közterületeken: olyan elengedettek, olyan kilazítottak, hogy akár a hálószobájukban is lehetnének.
kölcsönösen függnek
Kissé más a helyzet, ha történik valami, ami szolidaritást indukál. Először decemberben éreztem ilyesfélét, az első komolyabban esős napon, amikor soha nem látott előzékenységgel engedték be egymást a zsúfolt autóutak különböző sávjaiba, sőt, sokan lelassítottak, hogy a másik előzhessen. Ezt sem nevezhetném városi életnek – már csak azért sem, mert színterei, az autóutak annyira nem városi helyszínek. Mégis, az a felismerés lengett az autópályák légterében, hogy az itt jövő-menő emberek kölcsönösen függnek egymástól, és jobb, ha ezt a másik is tudja.
Az általános elengedettségből, a városlakók szerepjátszásaiban való teljes járatlanságból ugyanakkor naivság és őszinte kedvesség is következik. (Itt nem napi rutingyakorlat egy-egy ismerős kikerülése az utcán, ismeretlenek az ilyen vagy amolyan véletlen találkozások technikái, a véletlenek tettetései, az elhárítások stb.) Olyan fesztelenséggel beszélnek egymáshoz utcán és főként élelmiszerboltokban, ami városlakók számára szintén ismeretlen. A San Vicente Boulevard-on meghitt, bensőséges hangon mondja nekem egy középkorú nő, hogy milyen jól eltalált színe van a farmernadrágomnak. És miközben őszintén részletezi, miért tetszik neki ez a szín, én megpróbálom megfejteni a helyzetet: leszbikus-e, aki most leszólított; esetleg drogot akar eladni; vagy, tekintve hogy nagyon szelíd, talán egy szekta hitére akar téríteni. Nem, egyiket sem akarja. (Ha akarná, azzal kezdte volna.) Eszébe jutott valami, és azonnal mondta is. Jólesett mondania. De semmi mást nem mond: „nice talking to you” – és már el is tűnt.
A város-lét fikcióját többek között néhány rádióállomás tartja fenn. Különösen a legjobb, a KCRW, amelynek Which Way, L. A? (Merre, Los Angeles?) című műsora kitartóan egy városnak tekinti a több mint ötven városból összefércelt Los Angelest, és megpróbálja mind a kb. ötven város lakóinak a fejében elültetni a gondolatot, hogy mindannyian egy és ugyanazon konglomerátum polgárai, tehát minden gondjuk és kérdésük, veszteségük és nyereségük, legalábbis elvileg, közös. És vannak helyzetek, amikor ez az igazság tényleg minden Los Angeles-ire rázuhan. Szó szerint.
teendő földrengés esetén
Arra ébredünk, hogy hangosan rázkódunk. A szoba, a falak, az agyunk. Egyre jobban és egyre hevesebben, egy őrült erő pofozza a házat, de meddig? Mennyire dühödik még be? Gyorsul a ritmusa, és ahogy gyorsul, úgy erősödik is. Egyre hangosabb is. A ház össze akar dőlni, és nem biztos, hogy nem sikerül neki. Be kéne menni a gyerekekhez. Van idő végiggondolni: nincsen kép a fejük felett. Lehet, hogy átalusszák: sokan átaludták a földrengést 56-ban Pesten. Mit is tanácsolnak? Asztal alá kellene bújni. Ajtó alá kellene állni. Nem, nem mozdulunk az ágyból. Bámulatos, mennyi ideje rázkódunk. Már egy sor cselekvés lehetőségét végiggondoltuk, és még mindig nem mozdulunk. Az ágy a legbiztonságosabb. Csökken. Kezd kimerülni. Vigyázat, lehet, hogy ezek voltak az ún. bevezető rengések. Akkor a java még csak most jön. Akkor tényleg valahová el kellene bújni. Vége. Az a látszat, hogy vége. Nincsen áram, nem működik a telefon. De van elemes rádió, ami – pontosan földrengés esetére – elemlámpával és szirénával is felszerelt (kifejezetten előérzetektől vezettetve két napja vettem bele elemeket). Egy perccel a rengés után, 4 óra 32-kor a rádió már teljes készültségben, mindenünnen hozza a híreket: legalább hatos, nem: hat pont ötös, sőt, még nagyobb rekord: hat pont hatos erősségű földrengés volt. Négy óra harminchárom, értesülünk. Megkönnyebbülés, hogy van kapcsolatunk a külvilággal. Megszólal a telefon is. Roberta, aki tegnapelőtt este mondta el részletesen, mi a teendő földrengés esetén. Hogy ne menjünk ki a házból, mert leszakadt villanyvezetékhez érhetünk. Hogy húzzunk papucsot, mert nem láthatjuk, ha nincsen áram, mi esett le és törött össze, és összevissza vagdalhatjuk magunkat. Hogy legyen otthon elég ivóvíz. Csak tudni akarja, nem esett-e bajunk. Még fel sem fogtuk, hogy valóban bajunk eshetett volna. Közben a gyerekek már az ágyunkba bújtak. Együtt hallgatjuk a sötétben a rádiót. Hollywood Boulevard: betört kirakatok, leomlott falak. Nagy bajok az autóutakon. Leszakadt felüljárók. Minél messzebbről jönnek hírek, minél inkább a Valley, a Völgy felől, annál rosszabbul hallani a tudósítót, és annál iszonyatosabb dolgokról számolnak be. Törött gázvezetékekből feltörő tüzekről, összeomlott házakról, kártyavárként összedőlt beton parkolóházról beszélnek. Menekülő, rohanó emberek, sikoltozás, kiáltozások hallatszanak a rádiónak közvetítő ember hangja mögül. Próbálgatjuk a telefont: nincsen vonal. De tíz perc sem telt még el a rázkódás óta, újra szól a telefon. B. A. New Yorkból: reggelizés közben látta a CNN iszonyatos képeit, és tudni akarta, megvagyunk-e még, és hogyan. Megkérjük, telefonáljon Pestre. Megteszi. Közben folyamatos utórengések. Nyolc óra után valamivel halk kopogás az ajtón. Beth és Joel, a szomszédaink állnak ott kissé sápadtan, szerszámokkal a kezükben: csak mondanák, hogy biztos, ami biztos, elzárják a fő gázcsapot. Egy félmondatból kiderül, hogy ők már forraltak vizet (közel mertek menni a gáztűzhelyhez!) és teáztak. Hát akkor, mondom, mielőtt elzárnátok a gázt, mi is forralnánk vizet, gyertek be és kávézzunk. Mit kávézás: őrült reggelizéssé fajul a helyzet, lassan ráébredünk: attól, hogy házak és autóutak omlottak össze, mi még élünk és szabad reggeliznünk. „Az evés megnyugtat”, mondta Ungváry Rudi az édesanyjától tanult tapasztalatot, és tényleg: mindenki feszültsége és rémülete utat tör a vajas kenyér jóvoltából, kinevetjük magunkat, nevetünk a képtelenségen, hogy katasztrófa történt, nevetünk azon a még nagyobb képtelenségen, hogy ennek ellenére itt vagyunk, az ijedtségünkön, a lehetőségen, hogy már nem lehetnénk itt, a túlégett pirítóson, a leesett tévén, ami elfelejtett felrobbanni, a félelmünkön, amikor utórengéstől dülöngél az asztal. Később lemegyek vízért – mert persze nem voltunk mi igazán felkészülve erre a helyzetre –, csodák csodája, a San Vicente Boulevard áll még, a házak így ránézésre sértetlenek. Az üzletben óriási sor áll, de nyugodtan és fegyelmezetten. Ha valaki kijön, valaki bemehet. Van víz, van elem, csak a borosüvegek polcainál kell vigyázni, ott rongyokkal itatták fel a vörös folyadékot, és talán szilánkok is vannak még.
Az egyébként meglehetősen elkényeztetett dél-kaliforniai emberek bámulatos méltósággal és tartással viselik a most már mondhatni, menetrendszerű csapásokat. Amikor négy évvel ezelőtt Santa Barbarában tűzvész volt és több száz lakóház leégett, a televízió élvezettel vájkált a sebekben, de nem sikerült magát elhagyó, kétségbeesett embert mutatnia. Egy idősebb asszony, akinek mindene, de mindene megsemmisült, örömmel mutatott a kamerának egy porcelán bonboniert: ez megmaradt! Hát nem csodálatos? Húsz éve is volt egy tűzvész, és akkor is megmaradt! És éppen ez! El sem tudja képzelni, mennyire örülök neki! Érthetetlen módon Santa Monica, amely L. A. sok más részénél távolabb fekszik az epicentrumtól, nagyon erősen megrongálódott. A geológusok szerint a laza, homokos talaj az oka, amely nemcsak nem elég stabil, de fel is erősíti a rengéseket. Mégis minden barát és ismerős, akinek ott összedőlt a berendezése, leomlottak a könyvespolcai, összetörtek a tányérai és poharai, beomlott a kéménye, azzal kezdte: jól vagyunk, nagyobb baj hál’istennek nem történt. No igen, ez-az leesett meg eltört, de egy-két nap és kitakarítunk, rendet csinálunk. Szerénység is készteti az embereket erre a fegyelemre, hiszen mások valóban meghaltak, s aki egész családjával életben maradt, ne panaszkodjék; de megjelenik ebben a tartásban az első telepesek keménysége, a természet csapásait minden körülmények között kiálló hemingway-i dac is.
Már aznap ott van a San Vicente-n a költő: középkorú, erősen ráncos homlokú, fekete bőrű férfi, sállal a nyakában, aki a verseit árulja, többnyire nevetve. MINDEN JOBB LESZ, HA MA IS OLVASOD FRED VERSEIT, hirdeti kezében a tábla (hogy az autós már messziről láthassa), és látom, hogy gyakran meg-megállnak mellette, nyújtják a pénzt, láthatóan törzsvevői vannak, és veszik át az aznapi verset.
kép | vecteezy.com
