ELMÚLT KOROK HORDALÉKA

[ARROBORI]

Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak.

Legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak?

2026 tavaszán lezárult a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), véget ért az Orbán-rezsim tizenhat éve. Tágabb összefüggésben azonban Magyar Péter és a Tisza Párt 2026. április 12-i földcsuszamlásszerű választási győzelmével egy hosszabb politikai korszak is lezárult: véget ért Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc elhúzódó párviadala, a másik politikai haláláig tartó küzdelme. Semmi túlzás nincsen abban, hogy ez a pusztító dinamika a rivális politikai szervezet és vezetője végső legyőzését, politikai megsemmisítését célozta. Gyurcsány miniszterelnöksége idején (2004–2009) hatalma fenntartásának egyik nélkülözhetetlen eleme volt az Orbán-veszély (a riogatás, amelynek valóban fenyegető voltát 2010 előtt nehéz volt felbecsülni), mint ahogyan az Orbán-rezsim (2010–2026) sem tarthatott volna ilyen hosszú ideig, ha a leváltását célzó erőket az orbáni új választási törvény nem kényszeríti összefogásra Gyurcsánnyal.[1]

Ezt az ördöglakatot, mint mára kiderült, Magyar Péter és a Tisza Párt képes volt feloldani azzal, hogy az Orbán–Gyurcsány-problémát – e látszólag ellentétes erőkből álló, valójában egymást feltételező és egymást megtámasztó „dialektikus egységet”[2] – egyben utasította el. Egyszerre szorította ki a hatalomért folyó vetélkedésből a vetélytársakat, az elmúlt három évtized meghatározó politikai duóját. Az Orbán–Gyurcsány-korszak e felettébb üdvös lezárultát az ellenlábasok hatalomvesztése és szervezeteik meggyengülése jelzi. 2026 tavaszán így nemcsak a NER tizenhat évének szakadt vége, hanem egy több mint húszéves hosszabb korszak is lezárult. Farkas Attila Márton (FAM) először 2006-ban megjelent Arrobori: A honi politikai közbeszéd természetrajza című könyve ebbe a világba röpít vissza bennünket.[3]

Adósságrendezés

Őszintén meg kell vallanom, nagyon komoly adósságom van a szerző és e műve felé. FAM e kötetét részleteiben és egyben egyaránt olvastam a NER kiépítése előtt, de az elmúlt két évtizedben sokkal kevesebb alkalommal hivatkoztam rá, mint kellett (vagy pláne, mint illett) volna. Némely gondolatát, főképp kritikai meglátásait olyan mélyen elsajátítottam, hogy egyszerűen elfelejtettem: tőle, nem pedig tőlem származnak. Sok esetben azt hittem, ezek az én gondolataim.

Az elmúlt évben nagy élvezettel olvastam el újra egyben az Arroborit, ezúttal a 2021-es újrakiadást e-book-ként. Számos ponton örömmel vegyes szégyenérzettel ébredtem annak tudatára, milyen mélyen belém ivódtak egyes észrevételei, és micsoda inkorrektség volt a részemről, hogy nem emlékeztem erre, nem említettem forrásukat és nem hivatkoztam, amikor a magam módján újrafogalmaztam őket. A szerző alighanem ezt szerette volna – formálni az akkori fiatalok gondolkodását, beköltözni a fejükbe, mintsem begyűjteni tengernyi hivatkozást. Mégsem volt ez igazságos így. Most szeretném leróni adósságomat FAM és az Arrobori felé. A legnagyobb hatást a kötet első két fejezete gyakorolta rám, elsősorban a baloldaliság tragédiáját, a (demokratikus) szocialista, illetve kommunista politika hazai katasztrófáját elemző két tanulmány zseniális részelemzéseivel foglalkozom.

Amikor többször is hosszabban idézek az Arroboriból, vagy egyszerűen csak egyetértésemet fejezem ki, rövidebben értelmezem és méltatom, éppen az adósságtörlesztés részének tekintem. Azokat az észrevételeit emelem így ki, amelyeket elcsentem tőle. Írásom 2026 tavaszán, a választások eredményének ismeretében, az új kormány felállása előtti átmeneti időszakban, interregnumban készült. Ekkor már nem volt érdemes a NER időszakának politikai közbeszédét elemezni, az új korszak beszédrendje pedig még nem alakulhatott ki. Ezért inkább visszautazom az időben a kétezres évekbe, FAM 2002–2012-es korszakába, amelyet igazán nagyra becsülök, amikor írásaival még csaknem maradéktalanul egyetértettem. FAM kalandos intellektuális útjának későbbi és korábbi korszakai jóval távolabb állnak tőlem. Ezt a baloldali korszakát viszont zseniálisnak gondolom. Az Arrobori számomra e nagyszerű korszakának dokumentuma.

Sohasem voltak baloldaliak

Az Arrobori nyitó tanulmánya, „A létezett szocializmus leghalálosabb bűne”, 2005 februárjában jelent meg először a Ligetben. A 2006-os (még kétfordulós) parlamenti választások után rövidítve is megjelent egy összefoglalója az Indymedia nevű, egykor volt globalizációkritikus portálon „Sosem voltak baloldaliak: Avagy: szavazzunk-e az MSZP-re?” címmel.[4] Ez a rövidített és a hosszabb, teljes változat is nagy hatást gyakorolt rám és barátaimra. Talán mondhatom így: mindazokra a közélet iránt aktívan érdeklődőkre, akik elutasították az Orbán és a Fidesz kínálta világot (ekkor 2010 előtt voltunk még, nem is sejthettük, mi kezdődik 2010-ben és zárul majd le 2026 tavaszán), és akiknek a Gyurcsány (és Kóka János), vagyis az MSZP–SZDSZ-alkotta kormánykoalíció világnézetétől és politikai gyakorlatától is a hideg futkosott a hátukon. Vagyis jobbára azokra, akik 2010-ben a Lehet Más a Politika (LMP), illetve a Jobbik Magyarországért Mozgalom (Jobbik) támogatói lettek. Barátaimmal természetesen az előbbiek (az LMP-szavazók) közé tartoztam, de FAM az utóbbiak körére is nagy hatást gyakorolt.

Egy alkalommal FAM elmesélte, maga is meglepetten vette tudomásul, hogy „Sosem voltak baloldaliak” című írása a Kossuth téri tiltakozók körében is népszerűvé vált, miután megjelent 2006. augusztus 19-én. A Kossuth tériek voltak azok, akik a balatonőszödi beszéd 2006 szeptemberi nyilvánosságra kerülése után úgy döntöttek, addig tiltakoznak a Parlament melletti téren, amíg Gyurcsány és kormánya le nem mond. E sokszínű tiltakozó csoportosulás arculatát az idő előrehaladtával mindinkább a jobboldali-nemzeti radikálisok határozták meg. Csakhogy FAM írása Trockij Az elárult forradalom című művének Sztálint és a sztálinizmust leleplező, nagy hatású munkájának taglalásával kezdődik.[5] Trockij pedig igazán távol áll attól, hogy a hazai nemzeti radikálisok Pantheonjának megbecsült tagja lehessen, vagy szűkebben a Kossuth tériek világát megjeleníthesse – végtére mégiscsak kommunista forradalmár volt, harcos bolsevik, az internacionalizmus elkötelezett híve, a Vörös Hadsereg alapítója, a mai Ukrajna területén született zsidó…

összetett és ellentmondásos

FAM elemzése attól lett megvilágító, hogy megmutatta, milyen összetett és ellentmondásos volt az 1989–1990-es rendszerváltás átalakulása. Meggyőzően (és persze eltúlozva) mutatott rá az államszocialista rendszer (FAM-nál: létezett szocializmus) és az 1989–1990-es rendszerváltás utáni posztállamszocialista–(neo)liberális hegemónia folytonosságára és átalakulására – Aufhebungjára. Arra, hogy miképpen szűnt meg a régi és őrződött meg mégis az újban: „amikor az elavult kizsákmányoló formáció átalakult [egy] másik, korszerűbb kizsákmányoló formációba, az ideológiai váltás ennek automatikus, magától értetődő velejárója: a termelőeszközöknek a nómenklatúra általi csoportos, kollektív kisajátításához a sztálini alapon módosított marxizmus-leninizmus volt a legmegfelelőbb ideológia. Az állami tulajdon magánvagyonná varázsolásához viszont már a liberalizmusra, az individualizmust hirdető hagyományos vadkapitalista ’etikára’ és világképre volt szükség.”[6]

Ez a magyarázat egyszerre megvilágító, meggyőző – igazságtalan és túlzó. Megvilágító és meggyőző, mert rámutat, hogy a nyolcvanas évek második felétől, a spontán privatizációval kialakuló nómenklatúra burzsoázia és a hegemóniájukat igazoló értelmiség forrásvidéke a pártállam-állampárt infrastruktúrája és személyzete volt. Mint FAM írta, szűkebb értelemben a pártállami nómenklatúra „A báb, amiből a pillangó kikel[t].”[7] Igazságtalan és túlzó az állítás, amennyiben ez csak az egykori pártállami-állampárti nómenklatúra egy részére igaz ebben a formában. És persze, ezt FAM is jelezte, amikor azt írta, hogy „a gyárigazgatók és téeszelnökök java részét, valamint a politikai elit idősebb tagjait már 1980 és 85 között ’érdemei elismerése mellett’ kiakolbólították.”[8]

FAM elemzésének erénye, hogy nem individualizál és nem is moralizál (nem egyes konkrét „bűnösöket” kíván kipécézni és pellengérre állítani), hanem társadalmi-gazdasági és politikai folyamatokat tesz láthatóvá, kollektív stratégiákat tár fel. Vagyis ez az összetett átalakulási folyamat (bábból pillangóvá) nem söpörhető be egyszerűen a köpönyegforgatás címszó alá: „Nem (vagy nem csak szimplán) köpönyegforgatásról van itt szó. Köpönyeget csak az egyén fordít. Márpedig az ilyen mérvű változások esetén nem egyénekről, hanem csoportokról és társadalmi-gazdasági folyamatokról kell beszélni. Ha néhány szocialista menedzserből vagy azok gyerekeiből lett volna csupán elkötelezett, ’nyugatizált’ USA-barát liberális, akkor mondhatnánk: íme, akik megfordították köpönyegüket. […] Ám hogy az egykori állampárti nómenklatúra és annak ’tartozékai’ esetében egyöntetűen, kollektíve ez történt, méghozzá jól kiszámíthatóan, jól kivehetően és nyomon követhetően, nos, ez túlmutat a köpönyegforgatáson.” [9]

Pontosan így van, következtetése pedig nagyon fontos tanulságot von le: „Nem köpönyegforgatás, hanem az osztálytudatosság megnyilvánulása: az uralkodó osztály tagjai tisztában voltak és vannak mindenkori érdekeikkel. Sokkal tisztábban, mint az alul lévők.”[10] FAM felhívja a figyelmet, hogy ezeket az összefüggéseket összeesküvés-elméletek formájában értelmezni próbáló népi magyarázatok is „félrevisznek”, amikor „ennek a folyamatnak (is) valamiféle misztifikált, különféle titkos és nem titkos szervezetekhez társított központi intelligenciát tulajdonítanak”, és fontos konklúzióra jut: „a különféle jobboldali és szélsőjobboldali ressentiment motiválta frusztrált [összeesküvés-]teóriáknál jobb, teljesebb, a történéseket világosabban és mélyebben láttató magyarázatot ad a lejáratott és félreértelmezett marxista osztályelmélet.”[11]

Nem vagyunk túl

Ez az oka, hogy a baloldal máig hatóan torzult, és milyen jó lenne most, húsz évvel 2006 után azt mondani: mára ezen már túl vagyunk. Nem vagyunk túl. „A népnyelvben a ’kommunista’ szó már régen nem a forradalmárt, nem a bolsevikot, még csak nem is a hithű sztálinistát jelöli. A ’kommunista’ mai elsődleges jelentése: tulajdonos, hatalmas, befolyásos – azaz úr. ’Kommunista’ az, aki úr volt régen is, és úr maradt 1989 után is, merthogy az úr a pokolban is úr. […] Még a radikális jobboldali szavazótábor jelentős részét sem a ’véres kommunista múlt’ iránti ellenérzés motiválja, ez inkább csak a kötelező és utóbb megtanult ideológiai körítést adja, amely persze jó eszköz az ellenérzés tárgyának megnevesítésére, kézzelfoghatóvá tételére. A ’rohadt kommunista’ titulus nem a balos marxistát, a forradalmár bolseviket, nem is az ávóst jelöli, hanem a hatalom és a pénz jelenlegi birtokosát. Nem az egykori párttitkárt, hanem a párttitkárból lett üzletembert, a szocialista gyárigazgatóból lett menedzsert, a téeszelnökből lett birtokost.”[12]

Ma, húsz évvel később, még mindig túlságosan erős ez az értelmezés. Különösen a hatvanas-hetvenes években születettek és a náluk idősebbek nemzedékeiben. Komoly remény azonban, hogy a náluk fiatalabbak – a negyvenes, de még inkább a harmincas és húszas éveikben járók köreiben baloldalinak, (demokratikus) szocialistának vagy egyenesen kommunistának lenni már nem ezt jelenti. E fiatalabb nemzedékek sokkal inkább a Nemzeti Együttműködés Rendszerének képviselőire haragszanak, a NER-lovagokkal szemben határozzák meg magukat. Merthogy az ellenazonosulás, a lázadás logikája magyarázza, hogy a baloldaliság súlyos torzulásaival együtt hogyan torzult a hazai jobboldal, a nemzettudat, a nacionalizmus is.[13] FAM ennek mechanizmusait is feltárta – amit ír, megint csak a 2005–2006-os ellenidentifikációs mintázatokra igaz: „Magam számos olyan jobboldalra szavazó, sőt, szélsőjobboldali szimpatizáns, ’kommunistákat’ gyűlölő kisemberrel találkoztam, aki a Kádár-korra ugyanolyan nosztalgiával emlékezik, mint a ’baloldali’ szavazók zöme, s ez egyáltalán nem jelent számára ellentmondást vagy tudatzavart. A jobboldalon és a szélsőjobboldalon elégedetlenkedők jó részét a ’kommunista múlt’ vélhetőleg éppúgy nem érdekli (pontosabban nem érdekelné, ha nem volna kötelező katekézis a számára), mint a másik oldal szavazóit. Sokkal inkább saját helyzete és az egykori funkcionáriusok mai helyzete közötti ellentét az, ami irritálja – végső soron joggal.”[14]

De tessék csak figyelni – a lényeg még csak most jön! „A radikális jobboldaliság tehát inkább a becsapottak és kisemmizettek háborgása, az elégedetlenség és panasz artikulálatlan kifejezése, mintsem a ’kommunizmus mártírjainak’ az egykori államszocializmus elleni haragja. De úgy is fogalmazhatunk – méghozzá mindennemű provokatív él nélkül –, hogy a mezben a kisemberi elégedetlenkedés, egyfajta burkolt, tudattalan, torzult osztályharc jelenik meg. Ahogyan a különféle, hirtelenjében meglelt régi, vagy éppen újonnan összetákolt ’romantikus jobboldali’ (értsd: szélsőjobboldali) ideológiák: feudális nosztalgia, misztikus vallási kultuszok és ál-őshagyományok, gyökérteremtő ősmagyarkodás, neopaganizmus, tradicionalizmus stb. is az alávetettek, a becsapottak, a hoppon maradtak, az ilyen-olyan okok miatt kívül rekedtek és margóra szorultak deformált-szimbolikus ad hoc osztályideológiái, vagy pontosabban: osztályideológia-pótlékai.”[15]

valóságos osztályellentét

FAM marxi gyökerű osztályelemzéssel tárt fel kulturális és identifikációs folyamatokat – méghozzá zseniálisan. Megmutatja az osztályantagonizmust ott, ahol első látásra csak értelmetlen és zavarosnak ható beszéd, ideológiai katyvasz látszott, mégpedig úgy mutatta meg, hogy sajátos ideológiai antagonizmusra vezette vissza, aminek a hátterében valóságos osztályellentét húzódott: „Ha ezek [mármint a kívül rekedtek és margóra szorultak osztályideológiái, illetve osztályideológia-pótlékai] mélyére nézünk, szinte mindenhol ugyanazt találjuk: utópiát, az igazságos társadalom múltba visszavetített vagy transzcendentált vágyát, nevezzék azt Nagy-Magyarországnak, Őshazának, Másik Dimenziónak, vagy éppen Aranykornak. E világképek, illetve azok zavaros, szinkretisztikus egyvelege adja a ’jobboldal’ harcosabbjainak kollektív identitását, s egyben az uralkodó osztállyal szembeni olthatatlan gyűlölet és ellenállás elvi alapjait.”[16]

FAM ezzel fel tudta oldani az ellentmondást, hogy a tiltakozásukat így kifejező csoportok miért tettek magukévá olyan nézeteket és identitásokat, amelyek nem következnek társadalmi helyzetükből, sőt, éppen ellentmondtak annak. FAM szerint relacionálisan, nem pedig szubsztancialista módon kellett és kell ma is olvasni és felfejteni az efféle ideológiai konstellációkat.[17] Vagyis ma sem abból származik a megvilágító magyarázat, hogy megvizsgáljuk, pontosan mit mondanak, gondolnak az osztályuralomnak alávetettek (tartalmilag, szubsztantíve), hanem hogy az milyen viszonyban áll azzal, amit az uralkodó pozíciókat elfoglalók a magukénak vallanak: „S hogy e vesztesek éppen a társadalmi helyzetükhöz egyáltalán nem passzoló, sőt, annak meglehetősen ellentmondó ’konzervatív-jobboldali értékeket’ találták meg maguknak? Ez is törvényszerű. Ez a fajta ’jobboldaliság’ ugyanis alig több, mint romantikus antikapitalizmus, s ezáltal a jelenlegi [2005–2006-os] elittel való szembenállás és szembeszegülés megideologizálása, szóljon az explicite bármiről, ősi hagyományokról, szakrális hierarchiákról, a nemesség erényeiről és a papság dicsőségéről, vagy akár az abszolutisztikus monarchia visszaállításának fantazmagóriájáról. A lényeg, s egyben a tanulság: az éhes, az elnyomott, a szegény, a kárvallott, a perifériára szorult mindig lázad a jóllakott, a gazdag, az elnyomó, a győztes ellen, méghozzá mindenkor a vele szemben lévő pozíciót foglalja el – ideológiában és kulturális mintákban egyaránt. Ironikus módon mintha ez is Marx igazát mutatná: a történet osztályharcok története, jelenjék meg ez a harc bármifajta ideológiai és/vagy kulturális köntösben, s nevezzék magukat az alul lévők bárminek – akár jobboldalnak, igazi magyaroknak, keresztényeknek, nemesnek, szellemi arisztokratának. S ugyanígy a fölüllévők is nevezhetik magukat bárminek: baloldalinak, haladónak, a nép barátjának, marxistának, proletárnak. Ettől még mindkettő ugyanaz marad: uralt és uralkodó, kizsákmányolt és kizsákmányoló.”[18]

Marx máig ható igazát mutatja, valóban. Így vált érthetővé, hogy az uralkodó pozíciót a kétezres években elfoglalók, bár „baloldalinak, haladónak, a nép barátjának, marxistának, proletárnak” nevezték magukat, nem ez szabta meg állásfoglalásaik jelentését. FAM történeti elemzéséből kitűnik, hogy ugyanazok a kategóriák más értelem-összefüggésben egészen mást jelentenek. Bárminek is nevezték magukat és bárminek is nevezték őket, történeti, strukturális és relációs értelemben nem azok voltak, aminek mondták magukat. Vagyis a műfaj részének tekintendő esszéisztikus túlzással szólva sohasem voltak baloldaliak.[19]

Az ideológiamentes szakértelem ideológiája

FAM külön tanulmányt és fejezetet szentelt a (poszt)államszocialista–(neo)liberális hegemónia elitista-technokrata beszédrendjének elemzésére. Ízekre szedte a szakszerűség hamis nyelvezetét, a magát érték- és ideológiamentesnek feltüntető elitista ópiumot, a szakértői blablát – a technokrata mákonyt. Segített észrevenni, hogy már stílusáról, nyelvhasználatáról, vérfagyasztóan higgadt hanghordozásáról is felismerhető ez a fajta beszédpozíció és érvelés. Elsőként, kivételesen az Arrobori első fejezetéből idézem FAM meghatározásféleségét, hiszen már ebben írt „A nyerők önigazoló ideológiájá”-ról: „A technokrácia erényei: sok éves tapasztalat, szakértelem, higgadtság, nyugati profizmus, ideológiamentesség. A ’szakember nem ideológus’, a ’szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni a politikai és ideológiai kérdésekkel’, ’a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától’, ’ideológiamentes szakszerűség’ stb. – jobbára ezek voltak a kilencvenes évek nagy, diva­tos szlogenjei, egyfajta ideológiapótlék, vagy még inkább: ideo­lógia nélküli ideológia, ami oly sok szavazatot hozott az utódpárt számára, sőt amit más pártok is kezdtek magukévá ten­ni.”[20]

nyelvjáték

Valóban, a nyolcvanas-kilencvenes évek jellegzetes nyelvjátéka ez, ami mindenekelőtt 2004-től tért vissza. 2002-ben a Medgyessy Péter vezette MSZP az SZDSZ-szel összekapaszkodva legyőzte a Fideszt, az első Orbán-kormány négyéves ciklusa pedig – nagyon éles politikai és még inkább választási küzdelmet követően – meglepő módon lezárult négy év után. A Medgyessy-vezette MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció idején azonban még nem ez a technokrata-elitista-szakértői hangütés volt a meghatározó. Medgyessy „jóléti rendszerváltást”, valamint „jogbiztonságot, közbiztonságot, létbiztonságot” ígért. Kormányzásának még viszonylag markáns szociáldemokrata, azaz felvállalt politikai és ideologikus jellege volt. Ez zárult le idő előtt 2004 tavaszán és nyarán, Medgyessy Péter és kormánya bukásával, hogy aztán a Kóka Jánossal szövetségben kormányzó Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon kabinetjének éppen ez a technokrata mákony váljon jellegzetes beszédrendjévé. FAM egy helyütt mantraként is megírta ezt, amikor a NER előtti posztállamszocialista–(neo)liberális hegemónia legtöbb nyelvi leleményét összesűrítve, csupa nagybetűvel szedve, szépirodalmi rangra emelte a technokrata blablát.

E mantrát is történetileg, eredeti funkciójának megragadásával elemezte: „… a szakértelem mítosza eredetileg (ti. a rendszerváltás i­dején) a magyarázkodás funkcióját látta el: a kádári elit (politikusok, menedzserek, kommunikációs szakemberek stb.) ’csak’ szakemberek voltak, akik ’mindössze tet­ték a dolgukat’. Ergo: a régi rendszer ideológiájához – ezáltal hibáihoz és bűneihez – semmi közük nem volt.”[21]

Az ideológiamentes szakszerűségre hivatkozó retorika távolról sem ártatlan. Valójában egyfajta technokrata-elitista ideológia, amely egyetlen célt szolgál: „a hatalom (ami jelen esetben az üzleti szférát és az azt képviselő-kiszolgáló politikai elitet jelenti) érdekeinek minél simább és hathatósabb érvényesítését.” Miképpen? – merülhet fel a kérdés. FAM válasza: „A régi trükkel: az elit ideológusai az elit csoportérdekeit kifejező értékeket egyetemes értékekként tukmálják a társadalom egészére.” Így aztán a technokraták is „a tőke érdekeit szolgáló neoliberális alapértékeket próbálják minden igény előfeltételeként, szükséges és ezért megkérdőjelezhetetlen alapként, abszolút viszonyítási pontként elfogadtatni.”[22]

Vagyis a technokrata mákony hittételei szerint immár vége van az ideológiák korszakának, ez már a 21. század, a szakszerűség kora. Többé nincsen szükség politikára és vitára, elég, ha a szakemberek meghozzák a megfelelő döntéseket – bízzunk mindent a szakértőkre! Nincsenek már antagonizmusok, érdekkonfliktusok, ellenérdekeltségek sem. Legfeljebb különböző értékekről lehet a továbbiakban is diskurálni, ha valaki nagyon ragaszkodik a szócséplés elavult műfajához, de ezekről sem igazán érdemes vitatkozni, hiszen a megfelelő szakértői kompetenciák bevonásával minden probléma gyorsabban megoldható. Ha viszont a politikai kérdések eltűnésével érdemben már csak szakkérdések maradtak, akkor ehhez másfajta szemléletmódra van szükség. Kellően steril, érték- és ideológiamentes, szakértői nyelvre. „Az ideológianélküliség eszméje gyanúsan összecseng az osztályok – főként a munkásosztály – elhalásának máig dívó (szintén liberális) teóriájával”[23]. És valóban: „E tö­ké­letes világrendben nincs szükség ideológiára, csak szakértelemre, mert nem létezik szembenállás kizsákmányoló és kizsákmányolt között, hiszen nincsenek osztályok sem. Ha nincs munkásosztály, nincs kiknek lázadozniuk, ha nincs burzsoázia, nincs ki ellen. Ugyanígy, ha nincs ideológia, csak azok az értékek és igazságok maradnak, amelyeket a szakemberek képviselnek. S kik ezek a szakemberek? Természetesen a nagy cégek és az azokkal szövetséges hatalmi csoportosulások, politikai erők alkalmazottjai. Miként az ’osztálynélküliség’ az osztályok létének negligálása, az ideológianélküliség is az uralkodó ideológia elfedése.”[24]

személyes jóakarat

Ha már nincsenek osztályok, tőkések és munkások, sőt, általában sincsen tőke–munka-ellentét, akkor a munkáltatót is át lehet keresztelni „munkaadóra”. A munkaadó ugyanis jó ember, a „munkahelyteremtés” jótéteménye közvetlenül neki, személyes jóakaratának köszönhető. Ő az a nemes szívű mecénás, aki lehetőséget ad olyasvalakiknek, akiknek (eszerint) nélküle nem teremne babér. De nemcsak a tőkés, a kizsákmányoló és a munkáltató lett kerülendő kategória: a munkások és a dolgozók is eltűntek. A helyükön a vállalkozókra emlékeztető nyelvi megformáltságú „munkavállalókat” találunk. „Így lett nálunk (is) az utóbbi másfél évtizedben a munkásból – vagy dolgozóból – ’munkavállaló’, ami az önállóság, a felnőtt gondolkodás érzését kelti – s mintha volna más alternatíva, mint munkát vállalni.”

Az egyenlőség eszméje, sőt, eszménye helyére a technokrata mákony kiötlői, valamint az ideológia működtetői az „egyenlősdit” helyezték, az egyenlőségért folytatott küzdelem motivációjában pedig meghatározó mozzanatként az „irigységet” hangsúlyozzák – máig. A természeti és az épített környezet valódi védelmére, a dolgozói jogok bővítésére, a bér- és fizetésemelésre, a munkakörülmények javítására „demagógiaként”, „üres frázisként”, „populizmusként” kezdtek hivatkozni. Eközben az eltérő rajtvonalról indulók unfair versenyében a győztesek (érdemeiktől függetlenül magas) jutalmainak igazolásaképpen újra „teljesítményről” és „teljesítményelvről”, „elitről” és „teljesítményelitről”, „érdem alapú jutalmazásról” és „meritokráciáról” ötlöttek ki andalító meséket

A rendszerkritika el nem múló aktualitása

„Könyvemet áthatja az ún. ’rendszerkritika’. Melyik rendszeré? A neoliberális berendezkedés szocializmus utáni hazai, félperifériás, gyarmatias formájáé” – írta a könyvhöz fűzött, 2021-es rezignált előszavában FAM.[25] E kötete talán nem elsőként és biztosan nem is egyedüliként szedte ízekre a technokrata-elitista szakértelmet védő és igazoló ideológiát, hámozta le az osztályuralom szellemi védőburkának héjait – elég, ha csak Tamás Gáspár Miklós publicisztikáira, Szalai Erzsébet könyveire, az Eszmélet folyóirat szerkesztői és szerzői körének munkáira vagy számos további remek esszére gondolunk a Liget folyóirat műhelyéből. A legjobban azonban alighanem FAM írta meg, tűzte tollhegyre e szakértői szemléletmód visszásságait és mély önellentmondását. Senki más nem vizsgálta ilyen érzékenyen a közéleti hazugságok zajlását és torlódását, a történetileg egymásra rakódó jelentésrétegeket. A finom ideológiai elemzést, dinamikus szemantikai vizsgálatot összekapcsolta – egyáltalán nem triviális módon – egy másik történeti elemzési hagyománnyal, a valóban ezerszer „lejáratott és félreértelmezett marxista osztályelmélettel”.[26] Az eredmény minta- és példaszerű volt – és maradt.

Az Arrobori 2006-os eredeti megjelenése után, a Gyurcsány–Kóka–Bajnai-kormányzás szakértelemfétisére jött válaszként a NER tizenhat éve, a maga nyílt, leplezetlen ideologikusságával. 2010 tavaszán és nyarán ez még őszintének és egyenesnek hatott. A NER legelső pillanataiban a megalapítói e technokrata mákonyra válaszul nyilvánvalóvá tették, hogy nem fogják azt hazudni, hogy rezsimjük ideológiamentes lesz. Nem is lehetett volna az, de legalább felvállalták ideológiai elkötelezettségüket. Aztán láttuk, miként váltak a rezsim vezetői is ideológiai elkötelezettségeik rabjaivá.

A NER bukása után, most, 2026-ban, csak abban bízhatunk, hogy a történelem dialektikus fejlődése – tagadásokon, belső ellentmondásai feloldásán, azaz magasabb szintre emelésén keresztül bontja ki magát – nem a technokrata mákonyt hozza vissza régi-új arroboriként. Csak reménykedhetünk, hogy Aufhebungjával a történelem dialektikus kibomlása sokkal inkább megszünteti, mintsem megőrzi az egykor volt rezsimek törmelékét, az elmúlt korok hordalékát.[27]

---

[1] Hadd idézzem itt Orbán Viktor egyik őszinte megszólalását. A 2022-es országgyűlési választásokon aratott győzelmét követően tartott nemzetközi sajtótájékoztatójának egy pontján Gyurcsány Ferenc 2006-os politikai manővereire utalt. Orbán Viktor egy újságírói kérdésre ezt válaszolta, miközben önkéntelenül fel-feltörő nevetésével küszködött: „Nézze, én láttam olyat, hogy valaki a választások után megváltoztatta a politikáját, de annak nem lett jó vége. Bizonyos szempontból még mindig abból élünk, hogy egyszer egy ilyen hiba elkövettetett…” Majd a választókra utalva nem sokkal később hozzátette: „… aki átveri őket, annak nem felejtik el, amíg él”. Orbán Viktor miniszterelnök nemzetközi sajtótájékoztatója. M1 híradó, 2022. április 6. 54:15–54:29, valamint: 55:07–55:10. https://www.youtube.com/watch?v=2da6S7E1Iqc.

[2] Erre hívja fel a figyelmet Farkas Attila Márton, amikor két évtized távolából visszatekint egykori könyvére: Farkas Attila Márton: Mit mondhat nekünk egy húsz évvel ezelőtti kritika?

[3] Farkas Attila Márton: Arrobori: A honi politikai közbeszéd természetrajza. Budapest: Liget Műhely Alapítvány, 2021. (Első megjelenése: 2006.)

[4] A teljes változat: Farkas Attila Márton: A létezett szocializmus leghalálosabb bűne. Liget, 2005. 2. lapszám (február). Valamint első fejezetként: In uő.: Arrobori: A honi politikai közbeszéd természetrajza. Budapest: Liget, 2021. (2005.) 26–82. old. A rövidített változat: Farkas Attila Márton: Sosem voltak baloldaliak: Avagy: szavazzunk-e az MSZP-re? Indymedia, 2006. augusztus 19.

[5] Lev Davidovics Trockij: Az elárult forradalom. (Ford.: Nagy Balázs.) Budapest: Áramlat Kiadó, 1990. (1936).

[6] FAM 2021 42. old.

[7] FAM 2021. 42. old.

[8] FAM 2021. 34. old. Hogy FAM műve olykor igazságtalan és túlzó, azt valóban a műfaj részének látom.

[9] FAM 2021. 42–43. old. (Kiemelés az eredetiben.)

[10] FAM 2021. 43. old.

[11] FAM 2021. 43. old.

[12] FAM 2021. 53. old. (Kiemelés az eredetiben.)

[13] FAM erről főként egy másik tanulmányában és Arrobori-fejezetben írt bővebben. Valamint hetedik fejezetként: A honi politikai közbeszéd természetrajza. 335–379. old. Később, továbbgondolva: Farkas Attila Márton: Szittya nacionalizmus vs. birodalmi progresszivizmus: Az öngyarmatosítás két formája Magyarországon. Replika, 2011. 75. lapszám, 169–199. old.

[14] FAM 2021. 53–54. old.

[15] FAM 2021. 54. old. (Kiemelés az eredetiben.)

[16] FAM 2021. 54. old.

[17] E fogalmi megkülönböztetés forrása: Ernst Cassirer: Dingbegriffe und Relationsbegriffe. In uő.: Substanzbegriff und Funktionsbegriff: Untersuchungen über die Grundfragen der Erkenntniskritik. Berlin: Verlag von Bruno Cassirer, 1910. 1–34. old. A szubsztanciális és relacionális elemzés megkülönböztetéséhez: Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás: A társadalmi cselekvés elméletéről. (Ford.: Berkovits Balázs.) Budapest: Napvilág Kiadó, 2002. (1994.) 7, 13, 51. old.

[18] FAM 2021. 55. old. (Kiemelés az eredetiben.)

[19] Ide kívánkozik FAM egy későbbi elemzése is a baloldalról: Farkas Attila Márton: A baloldaliság útvesztői és zsákutcái. Replika, 2013. 83. lapszám, 11–59. old. Igen izgalmas intellektuális utazás volt számomra újraolvasni és Kiss Viktor új könyvével mutatott párhuzamait feltárni: Kiss Viktor: A radikális paradoxon. Budapest: Napvilág Kiadó, 2025.

[20] FAM 2021. 43–44. old.

[21] FAM 2021. 44. old.

[22] FAM 2021. 91. old. (Kiemelés az eredetiben.)

[23] FAM 2021. 92. old.

[24] FAM 2021. 93. old.

[25] FAM 2021. 7. old.

[26] FAM 2021. 43. old.

[27] Elemző esszét tett közzé Csury Balázs nemrégiben Politikai alkímia címmel.

kép | vecteezy.com