A LÁTSZAT MÖGÖTT
1994 március
Támasztalan, de düledező fal. Körbejárom a két utca fogságában aléló házat. Nem is ház. A közelgő vihar előérzetében verdeső madár. Akik menekülésre menthetnék, nem moccannak. Járdák a szárnyai.
S ha ártatlannak néznéd is, ne merészkedj a közelébe. Szörny ez, az áldozat mimézisében ejti el a gyanútlan járókelőt, vonja körébe. Lesben a ledőlő kemény, lepergő mész. Tulajdon lépteink terpeszébe vakolja be prédáját: vándorsólyom, függőlegesen leomló árny.
Délutánra megdőlő párhuzamosok. Csoda-e, ma még a legderűsebb órák is élőhalottá válnak piramisában?
Este van, vagy még csak későre jár? A tolla hullajtó állat szeme tükrében elülnek más madarak. Ott a karácsonyfa sűrű tűhullajtásokon átvergődött hóezüst sármánya. Ott a te átlós eloldalgásod.
A másik oldalon folytatod. Megszaporázod lépteidet. De hazatértedkor már a küszöbön egy rongybagoly hullájába botlasz. A fazékban madár, s ahol a legkevésbé várnád. A díványon, a padlón gyanús tollkupacok.
A telefonrögzítő hét nyelven pittyegi el a lakásodba költözők utolsó üzenetét. 7 óra 5. Csipcsip csóka vak varjúcska most kékült holttá.
De aki oly módon keveredik egy fecskeraj V-jébe, hogy végig sem sétál a külvárosi utcán, meglehet, kedve támad egy kis tengeren túli utazásra. Nem kell mást tennie, mint kiterjeszteni lazán tárt ujjakban végződő karjait, pár futólépéssel elrugaszkodva beállni a sorba, mely már az ágyig ér.
A veszély mintha kisebb lenne. Nem dől rá a menny tengernyi esővel, nem keríti be a halál lehelete. S noha teste pont a bőbeszédű fellegek végén, tollpipe itt, tollbuba ott, szelleme át- s tovaszáll. Leigázva saját falait, országhatárait, siklik tova ügyesen az idő egyik vagy másik irányába. A páros és páratlan oldalon cikázik a költő utánanéző villámtekintete. Él-e, hal-e? Röptében otthona.
kép | vecteezy.com
