NEM FELEJT

WORLD PRESS PHOTO

Fanalein a tenger ritkán támadt. Nem esett neki a partnak hörögve, mint részeg matróz a kocsmaajtónak, nem csapta pofán a szigetet, nem verte szét a kunyhókat dühösen. Csöndesen foglalta el a szárazföldet. Évről évre följebb húzódott, mintha öreg rokon volna, aki valaha kölcsön adott egy darab földet, aztán sokáig nem szólt, de miután nem kapta vissza, megunta, hogy tapintatos legyen, s elkezdte visszavenni a maga módján.

Lau a kunyhója előtt ült, és nézte a vizet. Nem mintha lett volna mit nézni rajta. Víz volt. Sok víz. Mindig ugyanaz, és mégsem ugyanaz soha. Az apja azt mondta neki gyerekkorában, hogy a víznek lelke van, különben hogyan emlékezne mindenre. A viharokra, a halászokra, a delfinekre. Azokra is, akik már nincsenek. Lau akkor még elhitte. Később szinte mindenben megingott a hite, de ezt valahogy nem tudta kivetni magából.

a mélyből fölbukkanó szörnyek

Régebben ilyentájt vadászatra készültek. Delfinre. A férfiak csónakot javítottak, szigonyt éleztek-hegyeztek, a fiúk a parton bámészkodtak, és igyekeztek úgy tenni, mintha nem félnének a naptól, a víztől, az apjuktól, a jövőtől, a mélyből fölbukkanó szörnyektől. Az asszonyok a zsákmányt várták. Húst, bőrt, csontot. Főleg fogat. A delfinfog arrafelé többet ért, mint bármi. Fogat adtak asszonyért, foggal rendeztek tartozást, foggal kötöttek családokat egymáshoz, foggal pecsételték meg azt, amit szerelemnek ritkán, megállapodásnak gyakrabban neveztek.

A készülődés sürgés-forgása helyén hínár nőtt a lagúnában. Hosszú köteleken himbálózott a zöld, nyálkás jövő. Miu-Nu, Lau fia, napestig ezek között bóklászott. Huszonhét éves volt, magas, szikár, a bőrébe ivódott sószag még akkor is megmaradt, amikor édesvízzel lemosta magát. Tudott csónakot javítani, kiszimatolta a vihart, de képes volt delfint hajtani, fohászt mondani is. Gyerekkorában arról álmodott, egyszer ő vezeti majd a vadászokat a nyílt vízre.

Aztán mire fölnőtt, kiderült, hogy a nyílt víznek és a szigetnek egyaránt más tervei vannak. A kutak egyik-másikában már sóssá lett az édes. Minden év elején megállapították, hogy a partból megint hiányzik egy újabb falat. A pálmák gyökerei úgy álltak a vízben, mint öregemberek lábai a lavórban. Miu-Nu előbb vette észre ezt, mint sokan mások. Nem azért, mert okosabb volt. Hanem mert figyelt. Ez pedig néha többet ér az okosságnál.

A hínár számára nem üzletet jelentett. Választ sokkal inkább. Vagy legalábbis válaszféleséget a kérdésre, amelyet a falu úgy kerülgetett, mint a döglött medúzát a parton: mi lesz velünk most, hogy a régi világ már nem tart el bennünket? A kereskedők jöttek, vitték a hínárt, pénzt hagytak, nem sokat, de annyit, hogy ne kelljen mindenért a tengert szipolyozni. Ez is valami, vélte Miu-Nu. Lau hallgatott. Az öregek sokszor hallgatnak, amikor úgy érzik, már mindent elmondtak, de senki nem akarta igazán hallani.

Egy este Miu-Nu későn végzett a lagúna külső peremén. A nap már lebukott a horizont mögött, a víz úgy feküdt a hold alatt, mint kifényesített állatbőr. Loccsanást hallott. Egy delfin feje bukkant föl pár csónakhossznyira tőle. Nézte őt. Nem úgy, ahogy az állatok nézik az embert, ha élelmet várnak vagy veszélyt szimatolnak, inkább úgy, ahogy az egyik ember nézi a másikat.

Másnap megint ott volt. Harmadnap is. Negyednap viszont nem a delfin várta, hanem egy fiatal nő ült a parton. A haja nedves volt, a bőre csillogott, mintha a tenger most köpte volna ki magából, mint valami szép és zavarba ejtő dolgot, mint a messzi távolban egyszer egy szerelemistennőt. Miu-Nunak hirtelen eszébe jutottak a régi legendák a vízi népekről, amelyeket a falu öregjei úgy meséltek, mintha már maguk sem hinnék, de azért elvárnák, hogy más ne kételkedjen a szavukban.

– Ismerlek – mondta a nő.

– Én nem ismerlek téged – felelte Miu-Nu.

– Gyerekkorod óta figyellek.

Miu-Nu arca fintorba rándult.

– Na, ettől nem lett jobb hangulatom – dünnyögte.

A nő elmosolyodott. A hangja furcsa volt, mintha nem egy torokból jönne, hanem egyszerre sokból.

– Azok közül való vagyok, akikre vadásztok – jelentette ki a nő.

Miu-Nu nem kérdezte meg, hogyan lehet valaki egyszerre nő és delfin, mert az efféle kérdésekre vagy nincs válasz, vagy ha van, az ember jobban jár, ha nem ismeri. An-nának nevezte el a delfin-nőt, mert valahogy szólítania kellett magában. A nő néha emberként ült mellette a parton, néha delfinként lebegett a vízben. Miu-Nu lassan megszokta. Az ember sok mindent megszokik. A tengert is. A veszteséget is. A csodát is, ha elég gyakran fordul elő.

– Haragszotok ránk? – kérdezte egy este a nőtől.

– A tenger nem haragszik.

– Akkor mit csinál?

– Nem felejt.

Közben a falu az utolsó vadászatra készült. Az öregek úgy döntöttek, még egyszer kieveznek, elejtenek annyi delfint, amennyit elbírnak a csónakok, aztán örökre szögre akasztják a szigonyokat. Szép gondolatnak vélték ezt az elhatározást, méltónak az ősökhöz. Bár akadtak, akik úgy vélték, kicsit olyan ez, mint amikor az ember még utoljára pofán vág valakit, mielőtt megfogadja, hogy ezentúl békés lesz.

A vadászatot megelőző este Miu-Nu leült Lau mellé.

– Kevesen megyünk – mondta.

– Látom.

– Dühös vagy?

– Nem.

– Elkeseredtél?

– Nem.

– Akkor mire gondolsz?

Lau köpött egyet a homokba. A homok száraz volt, gyorsan elnyelte a nyálát.

– Arra, hogy egyszer csak észrevesszük, már nem azok vagyunk, akik voltunk. És akkor majd valaki azt mondja, ez a fejlődés. Más meg azt, hogy ez inkább árulás. Mindkettőnek igaza lesz, és egyiknek sem.

– A hagyomány nem ugyanaz ma, mint régen – mondta Miu-Nu, csak hogy mondjon valamit.

– A hagyomány mindig is változott – felelte Lau. – Csak az ember szeret úgy tenni, mintha nem így lenne.

Aznap éjjel Miu-Nu ismét találkozott An-nával. A nő térdig állt a vízben. A holdfényben a bőre egyszerre látszott emberinek és egy delfin bőrének.

– Mi lesz velünk? – kérdezte a fiú.

– Ugyanaz, ami mindig szokott az emberekkel.

– Meghalunk?

– Megváltoztok.

– Mi a különbség?

An-na nem felelt rögtön. Aztán azt mondta:

– Ha meghalsz, mások emlékeznek rád. Ha megváltozol, magadnak kell emlékezned arra is, aki voltál.

Reggel a férfiak kihajóztak. A hínárkötelek között csúsztak ki a nyílt vízre. Nem történt semmi rendkívüli. Nem szakadt ketté az ég, nem emelkedtek föl a holtak a lagúnából, nem szólt bele a tenger egyetlen ember dolgába sem. A csónakok visszajöttek napnyugtakor. Kevesebb zsákmánnyal, mint régen, összemérhetetlenül sokkal kevesebb örömmel – és szinte semmi diadal-érzettel.

Este Lau és Miu-Nu együtt álltak a parton. A hullámok kicsivel följebb értek, mint tavaly ugyanabban az időben. Ez nem tűnt nagy ügynek. De mindketten tudták, hogy a nagy ügyek is így kezdődnek többnyire: kicsivel följebb érnek, mint tavaly.

Messze, a nyílt vízen egy magányos delfin ugrott föl a levegőbe. Pillanatra megmerevedett, mint egy rosszul exponált fénykép, aztán visszacsapódott. Miu-Nu mintha női alakot látott volna tovasiklani a hullámok között. Vagy azt akarta látni. Ez ugyan nem mindegy, de néha nincs ember, aki megmondja a különbséget.

A delfin után csak a tenger maradt. Miu-Nu elképzelte, ahogy emlékezik a vadászokra és a zsákmányra, az elsüllyedő partra és a születő hínárkertekre, a fogakra, amelyekből házasság lett, és a kötelekre, amelyekből pénz. Miu-Nu akkor talán megértette, mire gondolt An-na a legutolsó találkozásukkor. De nem mondta ki. Nem Lau miatt, hanem mert a legfontosabb felismeréseit úgy őrizte mindig is, ahogyan a delfinfogakat vigyázta a dédapja. Addig markolta, dugdosta, amíg egyszer csak már nem tudta, fizetett-e vele valamiért, vagy őt vették meg rajta.

kép | Matthew Abbott, Oculi, a New York Times számára: Az utolsó delfinvadászok

Fanalei, a Salamon-szigetek egyik alacsony fekvésű szigete, a vitatott hagyományok és a változó gazdaság kereszteződésében áll. Generációk óta a delfinvadászat biztosította az élelmet és a jövedelmet, a delfinfogakat rituális fizetőeszközként használták a hozomány kifizetésére és más helyi csereügyletek során. Ma, amikor a tengerszint emelkedése kiszorítja a közösséget és veszélyezteti a jövőt, a tengeri moszat-termesztés kínál gazdasági alternatívát a szezonális vadászat helyett.

felső kép | A Fanalei-szigetet a tengerszint emelkedése egy keskeny homok- és korallsávra szűkítette. A lakosok úgy vélik, a település, amely egykor több tucat családnak adott otthont, a közeljövőben lakhatatlanná válik. Dél-Malaita, Salamon-szigetek, 2025. február 6.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info