A HŐS ÁRNYÉKA

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Egy időben, amikor New Szegeden a szárazság már nemcsak a földet repesztette meg, de az emberek ajkait is, éjjelente különös dolog történt a város határában fekvő tevekarámok körül. Nem egyszerre, nem látványosan, nem úgy, ahogyan a ponyvaregényekben szokás, azaz, hogy hajnalban fölriad valaki valamiféle zajra, puskát kap, s mire kilép a tornácra, már ott áll előtte a rémület, az iszonyat a maga teljes valójában, hanem sokkal alattomosabban.

Sorra tűntek el a tevecsikók.

gyíklábnyom

Előbb egy. Egy hét múlva még egy. Utána kettő is három nap alatt. Mintha a vörös föld nyelte volna el őket, vagy mintha a puszta, amelynek a természetében amúgy is benne rejlett minden elveszejthető dolog gonosz elveszejtésének alattomos szándéka, hirtelen kedvet kapott volna a fiatal tevékhez. A pásztorok eleinte a dingókra gyanakodtak, aztán a környékben ólálkodó tolvajokat emlegettek, akik a Ghanra akarnak dromedárt eladni, mert, mint annak a híre még New Szegedre is eljutott, az Adelaide és Darwin között minden szállítást végző afgánok csordáit évek óta ismeretlen betegség tizedelte. Hanem a karámok közelében talált nyomok egyik magyarázatot sem támasztották alá, azok ugyanis egyszerre emlékeztettek madár- és gyíklábnyomra, nagyobbak voltak, mint egy ember tenyere, s némelyik váratlanul megszakadt a porban, mintha az a valami, ami hagyta őket, hirtelen fölemelkedett volna a levegőbe, hogy mintegy ötven méterrel később, amint az újabb nyomok tanúsították, a talajon folytassa útját.

– Ekkorát semmi nem képes ugrani – csóválta a fejét Timothy.

Keserű Rebek István csak a homlokát ráncolta.

A Dzsærdában estéről estére erről folyt a szó. Akadt, aki esküdött rá, hogy látott egy efféle lényt valaha a Bundaberg patak partján uralkodó állandó homályban, noha senki sem tudta, milyen is az efféle lény, meg aztán senki sem talált magyarázatot arra, mit keresne egy Bundaberg patakparti szerzet New Szeged közelében, hiszen a térképek szerint az a víz a Földgolyó másik oldalán folyik. Mészáros Kálmán fia azt állította, vörösen izzó szemű szellemmel találkozott valamelyik éjjel, aki a hátán egy tevecsikót cipelt. Jacob, az aranyásó pedig, aki akkoriban már mindent ősi démonnak nézett, amit nem tudott kalapáccsal kettéütni vagy whiskyvel leöblíteni, kijelentette, hogy ami a tevéket ritkítja, nem lehet sem ember, sem állat, csakis valami olyan lény, amely még azelőtt lakta a vidéket, hogy az első fehér ember rátette lábát az ausztrál földre, s most hazatért, hogy a jussát követelje. A város népe egyik magyarázatot sem tudta elvetni, sőt, mindhármat el tudta fogadni, mert New Szegeden az egymásnak ellentmondó dolgok soha nem zárták ki egymást.

Mire a nyár közepe elérkezett, a félelem úgy ült rá a településre, mint a hőség a verandák deszkáira. Naplemente után senki nem maradt a karámok körül, a házak között hamarabb gyúltak föl a lámpák, a kutyák éjszaka nyüszítettek, a tevék pedig hajnalonként úgy álltak a palánkok mögött, mintha egész éjjel valamit figyeltek volna a sötétben. Csak egyetlen ember akadt, aki nem sokat törődött az állítólagos rémmel: Bivoj, a cseh.

Róla valójában senki sem tudta bizonyosan, mikor érkezett New Szegedre. Mintha mindig is ott lett volna a Dzsærda egyik asztalánál, hatalmas vállával elfoglalva a fél helyiséget, s rendületlenül itta a Prága Lelkét, azt a különös nedűt, amelyről azt beszélték, a második korsó után megszépíti az emlékeket, a negyedik után pedig újakat teremt helyettük. A nevét egyesek szerint a legendás cseh hősről kapta, aki puszta kézzel végzett egy vadkannal. Erre Bivoj rendszerint csak nevetett, s azt dörmögte:

– Az öregemnek nagyobb volt a fantáziája, mint az esze.

Aztán rendelt még egy kört.

egy icce Prága Lelke

Amikor azonban a tizenkettedik tevecsikó is eltűnt, s a főtéren már az asszonyok is csak suttogva beszéltek az esetről, valami megváltozott. Mintha Bivojt is elérte volna a szorongás. Aznap este nem ment haza, ha ugyan létezett olyan hely, amelyre ezt a szót teljes biztonsággal alkalmazhatta volna. A tevekarámhoz sétált, s naplemente után is ott maradt. Vitt magával egy icce Prága Lelkét. Ivott. Míg tartott a sör, kortyolt. Végül eldőlt az egyik oszlop tövében, és olyan mély álomba zuhant, amilyet csak a fáradtság, a túl sok Prága Lelke és a világ dolgainak teljes félreértése tud az emberre borítani.

A hold már lefelé tartott az égen, amikor fölriadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán meghallotta egy tevecsikó kétségbeesett, rekedt vinnyogását. Föltápászkodott, körülkémlelt. A karám túlsó oldalán mozgásra lett figyelmes. Aztán kibontakozott a szeme előtt valami nagy és ijesztő. Először azt hitte, káprázik a szeme (az efféle vád könnyen megáll, ha az ember gyomra tele van sörrel, a feje pedig köddel), csakhogy a látomás nem tűnt el. Hosszabbnak tűnt, mint egy ló, de alacsonyabbnak, mint egy kecske; vastag farkával ide-oda csapkodott, pikkelyes hátán tompán csillant meg a pirkadat fénye – szájában pedig ott rángatózott egy tevecsikó.

Bivojba beléhasított a fölismerés: egy óriási varánuszt lát. Olyan nagyot, amilyet még képen sem látott eddig, pedig a Dzsærdában a részegek gyakran mutogatták egymásnak egészen hihetetlen állatok rajzait és dagerrotípiáit. A szörny megállt, megfordult, Bivojra emelte sárga szemét, s a világ abban a pillanatban olyan csöndes lett, mintha visszatartaná a lélegzetét. Bivoj nem gondolkodott. Ha gondolkodik, bizonyosan másként cselekszik, és akkor ez a történet sem volna történet, megmaradt volna a semmiben, ahová persze így is tart, csak egy kis kerülőt tesz közben.

Bivoj ordítva rontott neki a monstrumnak.

A varánusz elengedte a zsákmányát, s az ember ellen fordult.

Összecsaptak.

A lény karma végighasította Bivoj kabátjának ujját, belemart a húsába, Bivoj ököllel ütötte a varánusz hosszú, lapos fejét, a vörös por vadul kavargott körülöttük, az állat farka úgy csapódott a földhöz, mint egy gigász ostora.

Soha senki sem tudta pontosan elmesélni vagy leírni, mi történt, még maga Bivoj sem. Arra emlékezett csupán, hogy egyszer csak a hüllő nyaka köré fonta a karját. Szorította. Aztán még jobban szorította. A varánusz ficánkolt, kapart, vergődött, de Bivoj nem engedte, hogy szabaduljon. Valahol, térben és időben egyaránt messze, egy másik korban, másik földrészen egy másik Bivoj is szorított valamit, s a két erő abban az egy félrészeg, vérző, porlepte New Szeged-i emberben találkozott össze.

vasabroncs

Végül a szörny teste rándult egy utolsót, aztán elernyedt. A hajnali nap második vagy harmadik fényes sugara éppen akkor érte el a karámot. Bivoj egy ideig csak ült a tetem mellett lihegve, s közben úgy érezte, a fejében valaki egy vasabroncsot kalapál. A megmentett tevecsikó reszketve állt néhány lépésnyire a harcosoktól, mintha nem tudná eldönteni, a cseh emberben vagy a halott hüllőben bízzon-e kevésbé. Bivoj végül fölállt, megragadta a varánusz farkát, és bevonszolta New Szegedre.

A város még alig ébredt. Az első ember, aki meglátta, elejtette a vödrét, amiben krumplit vitt a szomszédba. A második elsápadt és keresztet vetett. A harmadik futni kezdett, hogy szóljon a többieknek. Rövid idő alatt megtelt a főtér. Ott feküdt előttük a rém, amely hetek óta rettegésben tartotta őket, s ott állt mellette Bivoj szakadt kabátban, véres karral, gyűrött arccal, kicsit még ittasan, kicsit már másnaposan. A hátát lapogatták, a vállát veregették, Keserű Rebek István nagyszerű fickónak nevezte, Robert B. tiszteletes megígérte, hogy a vasárnapi prédikációjában helyet szorít neki. A Dzsærdában estig szólt az ének, a megmentett tevecsikót egész nap vezetgették a gyerekek az utcán, hogy mindenki lássa és alaposan megnézegesse, az öregek pedig bólogattak, és azon kevesek, akik ismerték a cseh mitológiát, azt hajtogatták, bizonyos nevek nem véletlenül ragadnak rá bizonyos emberekre.

Később persze akadtak, akik kételkedtek Bivoj hőstettében. Egyesek szerint a varánusz nem is volt akkora, mint amekkorára a közösség emlékezett, csak a félelem és a Prága Lelke növesztette meg. Mások úgy tudták, Bivoj nem puszta kézzel végzett a szörnyeteggel, hanem titokban kést használt. Megint mások azt állították, az egész történetet a Dzsærda kocsmárosa találta ki, hogy több sört adjon el a cseh hős dicsőségére. Néhányan azt is fölvetették, hogy a varánuszok hüllők, s éjjel képtelenek vadászni, mert erejüket a tűző napból merítik – ezeket hurrogták le a leghangosabban. Csakhogy a karámokból attól a reggeltől fogva nem tűnt el több tevecsikó, s a varánusz megnyúzott és kiszárított koponyája hosszú ideig ott függött a Dzsærda ajtaja fölött, mígnem egy viharos éjszakán le nem szakította onnan a szél, vagy el nem vitte valaki, aki a saját történetéhez keresett bizonyítékot.

Mert van, amikor a legenda nem ragad bele végérvényesen a múltba, hanem megvárja, amíg újra szükség lesz rá, és akkor valahol, az Isten háta mögött, egy részeg cseh fölriad hajnalban, meglát egy szörnyet, s emlékezteti a világot arra, hogy a hősök ritkán olyanok, ahogyan elképzelik őket. Többnyire szakadt kabátban állnak a főtéren, véres karral, másnapos arccal, s még ők maguk sem értik egészen, mit műveltek nem is olyan régen.

kép | vecteezy.com