A HALLGATÁS ALMÁI

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Egy alkonyatkor, amikor a vörös por úgy ült New Szeged házain, mintha a város maga is régóta betegeskednék, idegen férfi tántorgott be a keleti végen. Nem lóháton érkezett, nem szekéren, nem karavánnal, hanem gyalogosan, pontosabban inkább úgy, ahogyan a haldokló ember közlekedik, ha már nem a lába viszi, inkább valami makacs, megnevezhetetlen életerő tolja előre. Ruhája cafatokban lógott rajta, arcát láz és por sárgította, karján és combján harapások éktelenkedtek, némelyik friss volt, némelyik már feketedni kezdett, s a bal vállán olyan mély seb tátongott, mintha a puszta maga kapott volna belé éles fogával. Később azt beszélték, dingók marták meg, varánuszok harapták, tövisek tépték, kövek zúzták, s a Nap is kivette a részét a kínzásából, mert a menekülő embert ezen a vidéken minden üldözi, ami él, de még az is, ami nem.

megszökött a fegyenctelepről

A férfit Peternek hívták, bár ezt nem ő árulta el, mert beszélni sem igen tudott. A nevét egy gyűrött, véres újságcikkből olvasták le, amelyet a mellénye belső zsebébe rejtett, s amely a fotográfiáját is közölte. A cikkben az állt, egy Peter Mulcahy nevű, harminckét esztendős, nős, Írországból való férfit tizenhat év, Ausztráliában letöltendő kényszermunkára ítéltek súlyos testi sértés miatt, miután nyomorékra verte a barátját, akiről kiderült, hogy összeszűrte a levet a feleségével, Maryvel. Hogy Peter megbánta-e tettét, erről a cikk nem adott felvilágosítást. Az viszont, hogy megszökött a fegyenctelepről, mindenki számára világos volt hírlapok és minden egyéb információközlő alkalmatosságok nélkül is. Különben pedig, gondolta New Szeged népe, aki ilyen állapotban érkezik egy isten háta mögötti városba, az vagy a törvény elől menekül, vagy a halál elől, esetleg mindkettő elől egyszerre.

Keserű Rebek István, aki a baj szagát még mindig messziről megérezte, maga rendelte el, hogy vigyék be a Dzsærda hátsó szobájába a szökevényt.

– Nem örülök a szökött fegyencnek – morogta, s egy kicsit talán röstellte magát emiatt, végtére maga is ette a börtön keserű kenyerét odahaza, a világ másik végében –, de a döglődő kutyát sem szokás az utcán hagyni, az anyja keservit.

Az asszonyok vizet forraltak, a tiszteletes imádkozott Peter fölött, noha imádság közben folyton összekeverte a bűnbocsánatot a lázcsillapítással, Mészáros Kálmán fia pedig pálinkával mosta ki a sebeket, mert úgy tartotta, ami a lelket időnként megrontja, az a húst még meg is mentheti. Peter mindeközben csak feküdt, hörgött, verejtékezett, s ha olykor fölnyitotta a szemét, olyan pillantással nézett körül, mint aki nem biztos benne, emberek közé került vagy a pokol valamely előszobájába.

A harmadik éjszakán már mindenki azt hitte, meghal. Nem hirtelen, nem látványosan, nem úgy, ahogyan a ponyvaregényekben szokás, hanem csöndesen, alattomosan, ahogyan a láz viszi el az embert: előbb a szavait, aztán a tekintetét, végül magát a lélegzetet kaparva ki belőle. Peter szája kicserepesedett, ujjai a takarót markolták, mintha a vászon szélénél fogva kívánna visszakapaszkodni az életbe. Robert B. tiszteletes már a temetési beszéden tűnődött, s azon, vajon illik-e egy szökött fegyenc fölött azt mondani, hogy az Úr hazaszólította, vagy helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a bűnös elintézte a maga dolgát a Teremtőjével. Keserű Rebek István olykor órákig állt az ajtófélfának dőlve, és hallgatott. Nem volt szíve kimondani, hogy kár ezért az emberért, hiszen minden emberért kár, de azt sem, hogy nem kár érte…

Ekkor érkezett meg Mary.

Nem karaván hozta, nem is a véletlen, hanem egy álom. Legalábbis ezt állította, amikor a városba ért kimerülten, porosan, ám annál határozottabb léptekkel. Mintha nem is ő kereste volna az utat, hanem az út húzta volna maga után. Azt mesélte, három éjszakán át látta Petert álmában. Az első éjjelen vörös kövek között feküdt, körülötte dingók jártak körbe-körbe, de nem marták meg, csak figyelték. A második éjjelen egy nagy varánusz feküdt Peter mellkasán, s ha a férfi levegőt akart venni, a hüllő fölemelte a fejét, majd újra ránehezedett. A harmadik éjjelen Mary egy táblát látott, rajta girbegurba betűkkel: New Szeged. Mikor fölébredt, azt mondta magának, ha ez nem jel, akkor semmi sem az, összepakolt hát egy kis vászonbatyut, minden pénzét hajójegyre költötte, majd Sidneyből elindult arra, amerre az álombeli por szállt.

New Szeged népe nem tudta, miként fogadja az asszonyt. Hiszen mindannyian ismerték már Peter történetét, legalábbis azt a részét, amelyet a gyűrött papiros elárult, s amelyet a Dzsærdában mindenki saját ízlése, rosszindulata vagy erkölcsi érzéke szerint egészített ki. Egyesek szerint Mary aljas teremtés volt, aki rászolgált volna egyre s másra, ha ugyan nem még annál is többre. Mások úgy vélték, az emberi szív útjai bonyolultak, és aki a más ágyában keresi a kielégülést, nem ritkán maga is nagy nyomorúságot hordoz. Mrs. O’Connor csak annyit mondott, hogy aki három éjszakán át álmodik valakiről, majd az egész világon keresztül utána indul, azt vagy nagyon gyötri a lelkifurdalás, vagy nagyon szeret, esetleg a kettő között nincs akkora különbség, amekkorát a tisztességes emberek hinni szeretnének.

Mary nem magyarázkodott. Nem sírt látványosan, nem verte a mellét, nem kérte senkitől, hogy értsék meg. Belépett a hátsó szobába, ahol Peter feküdt, leült mellé, megfogta a kezét. Peter akkor fölnyitotta a szemét. Megismerte az asszonyt, ez kétségtelen, mert a szája sarka megrándult, mintha köpni akarna, de nem maradt benne sem annyi erő, sem annyi nyál, hogy elkezdje a folyamatot. Mary csak lehajtotta a fejét, s azt suttogta:

– Nem kérem, hogy bocsáss meg, Peter. Csak azt, hogy maradj életben.

Ettől fogva Mary ápolta a szökevényt. Nem engedte, hogy más mossa ki a sebeit, nem engedte, hogy más itassa, s ha a láz beszédre kényszerítette Petert, ő hajolt fölé, hogy meghallgassa az összefüggéstelen szavakat. Főzetet készített vadfüvekből, amelyeket a patak mentén szedett, borogatást tett a harapásokra, éjjelente pedig olyan régi ír dallamokat dúdolt, amelyektől a Dzsærda falai is mintha kevésbé lettek volna füstösek, s itt-ott előbukkant az eredeti, fehér festék. Egy bennszülött asszony, aki néha bejárt a városba csereberélni, látva Mary igyekezetét, szó nélkül odanyomott a kezébe egy kenőcsöt, amelyet összetört gyökerekből és ki tudja, mi mindenből készített. Mary megköszönte, bár nem tudta pontosan, mit kapott, aztán bekente vele Peter sebeit. Másnapra a férfi vállán tátongó szakadás szélei mintha összébb húzódtak volna.

Egy hét múltán Peter már nem hörgött minden lélegzetvételnél. Két hét múltán fölült. Három hét múltán kikászálódott az ágyból, és az ajtófélfába kapaszkodva kinézett a vörös porra. Mary végig mellette állt. A város népe csodának tartotta a gyógyulást, bár abban, hogy a csodát kinek kell tulajdonítani, korántsem értettek egyet. Robert B. tiszteletes természetesen az Úr irgalmáról beszélt, Mészáros Kálmán fia a pálinkás fertőtlenítést dicsérte, a bennszülött asszony titokzatosan mosolygott, Mary pedig nem mondott semmit. Peter sem. Kiváltképpen Maryhez nem szólt egyetlen szót sem.

A hallgatása eleinte megdöbbentette a New Szeged-ieket. Azt gondolták, a halál torkából visszahozott ember legalább egy köszönömöt kinyöghetne annak, aki visszahúzta az életbe. Csakhogy Peter makacs volt. Nem gorombáskodott, nem taszította el Maryt, de nem is nézett rá hosszabban a szükségesnél. Ha az asszony ételt tett elé, evett. Ha inget adott neki, fölvette. Ha megkérdezte, fáj-e valamije, Peter vagy nem felelt, vagy a falat nézte úgy, mintha arra írta volna föl a választ. Mary tűrte. Nem alázatosan, nem is megalázkodva, hanem azzal a hatalmas asszonyi türelemmel, amelyben sokkal több erő van, mint a férfiak haragjában. Egyszer Mrs. O’Connor megkérdezte tőle, meddig bírja ezt a némaságot.

– Nem a szavaiért jöttem – felelte Mary.

Peter és Mary New Szegeden maradtak. A hatóság nem jött a szökevényért, vagy ha jött is, eltévedt a pusztában, mert ezen a vidéken a törvény is csak addig erős, amíg van vize és árnyékba tud húzódni legalább pár órára. Keserű Rebek István egyszer megkérdezte Petertől, tovább akar-e menni valaha is. Peter megrázta a fejét. Másnap földet kért a város szélén, ott, ahol a patak szinte csak egy karnyújtásnyira csörgedezik a leendő kert végétől, s ahol néhány vadalmafa satnyult már azelőtt is, mintha a megátalkodott magyar Alföld próbálna gyökeret verni Nyugat-Ausztrália hajthatatlan vörös földjében. Peter nekilátott házat építeni. Mary mellé állt. Ő hordta a vizet, ő tartotta a deszkát, ő főzte az ebédet, s ha Peter rosszul emelte a gerendát, nem szólt rá, csak odatette magát, és ketten emelték tovább.

A ház lassan épült föl. Nem lett szép, legalábbis nem úgy, ahogyan a szépséget a városokban értik. Falai kissé ferdén álltak, tornáca alacsony volt, a tető egyik oldala jobban lejtett, mint a másik, s nagy esőben – amely New Szegeden ritkább volt a józan vasárnapnál – bizonyosan beázott volna. De erős ház volt, s olyan ház, amelyben két ember elférhet egymás mellett akkor is, ha közöttük egy kimondatlan bűn, egy meg nem adott bocsánat és egy soha el nem hangzó köszönet lakik. A kertbe almafákat ültettek. K. Rebek István ajándékozta nekik a csemetéket. Peter ásta a gödröket, Mary hozta a vizet. A suhángok eleinte nyomorultul festettek, vékony száruk úgy remegett a forró szélben, mintha mélyen megbánták volna, hogy erre a vidékre kerültek. Mary azonban minden reggel kiment hozzájuk, meglazította körülöttük a földet, beszélt hozzájuk halkan, Peter pedig esténként, amikor azt hitte, senki sem látja, simogatta a törzsüket és az ágaikat, s megnézte, nem rágta-e meg őket valami.

a vörös por

Évek teltek el így. Peter soha nem bocsátott meg Marynek, legalábbis nem olyan módon, ahogyan a bocsánatról a papok, a regények és a könnyen meghatódó asszonyok beszélnek. Nem mondta, hogy felejtsük el, ami történt. Nem mondta, hogy kezdjük újra. Nem mondta, hogy szeretlek. Mary sem kérte, hogy bármit is mondjon. Együtt éltek, mint két ember, akik közül az egyik nem tud elmenni, a másik meg nem akar. Reggelente dolgoztak, délben hallgattak, esténként kiültek a házuk kapujába állított rozoga padra, egymás mellé. Nem túl közel, nem is túlságosan messze egymástól. Nézték a járókelőket, akikből New Szegeden sosem volt sok, de akadt annyi, hogy nézni lehessen őket. Nézték a vörös port, amint a cipők nyomán fölszáll, majd visszaül a földre, mintha a világ minden mozdulatát ugyanaz a türelmes feledés borítaná be.

Az almafák lassan megerősödtek. Előbb csak levelet hoztak, aztán virágot is, végül néhány apró, savanyú gyümölcsöt, amelyekre New Szeged népe úgy tekintett, mintha csoda teremne a fegyenc kertjében. Peter az első termést leszedte, kosárba rakta, bevitte a házba, és az asztalra tette, Mary elé. Nem szólt. Mary sem. A nő kiválasztott egy almát, kettévágta, az egyik felét maga elé tette, a másikat Peter elé. Aznap este a padon ülve mindketten azt az almát ették, lassan, komolyan, mintha valami szertartást végeznének. Aki arra járt, észrevehette, hogy Peter egyszer, egyetlen pillanatra Mary felé fordította a fejét. Hogy mit látott az asszony arcán, és vajon az elég volt-e neki bármiféle megbékéléshez, azt nem tudhatja senki. Az efféle dolgok nem a krónikákba valók, hanem abba a csöndbe, amely két ember között ül esténként a kapu előtti padon.

Később, amikor Peter haja megőszült, Mary háta meggörbült, és az almafák árnyéka végre akkora lett, hogy két ember nyugodtan elférhetett alattuk, New Szeged gyermekei már úgy ismerték őket, mint az öreg házaspárt a keleti végen, akik sosem beszélnek egymáshoz. Ez persze nem volt egészen igaz, mert a hallgatás is lehet valamiféle beszéd, csak nem mindenki érti a nyelvét. Ha Mary köhögött, Peter másnap kevesebb fát vágott, hogy ne verje föl a port. Ha Peter térde fájt, Mary nem küldte vízért. Ha vihar közeledett, mindketten egyszerre néztek az almafák felé, mintha ugyanazt a gondolatot kellene megóvniuk. És esténként, amíg éltek, egymás mellett ültek a kapuban, a padon, s nézték a járókelőket meg a vörös port.

kép | vecteezy.com