TÁRS ÉS JÁTÉK

SZÓ_KÖZ: TÁRSASJÁTÉK

Csak annyi a bizonyos, hogy valaki játszik velünk.

Hogy ki és miféle játékot űz, arról már megoszlanak a vélemények.

Lehet, hogy csak úgy, mint macska az egérrel. Lehet, hogy játszópajtások vagyunk. Lehet, hogy csúf és otromba játékot űznek velünk bizonyos valakik valahol, és nem ártana résen lennünk, de az is lehet, hogy mi játsszuk meg magunkat. Vagy csupán az érzékeink játszanak velünk.

A partner vagy játékmester azonosításához a klasszikus hely természetesen ezúttal is Platónnál keresendő. Mint majdnem mindig.

„Mondom, hogy azt kell komolyan vennünk, ami komoly, s ami nem az, azt nem; az isten viszont természeténél fogva méltó minden boldogító komolyságra, az ember azonban – mint korábban is mondtam – az isten afféle játékszerének készült, s valójában ez benne a legjobb. Eszerint kell tehát élnie minden férfinak és nőnek: a legszebb játékokat játszva kell leélniük az életüket, mostani felfogásukkal épp ellentétes módon.”[1]

Ugyanis minden, amit a közfelfogás komolyan vesz – állítja a dialógusban szereplő athéni férfiú –, mint például a háború, valójában komolytalan. A béke ellenben, amire a komoly harcokra készülő államférfiak csak legyintenek, a legkomolyabb, isteni dolog. Játszanunk kell tehát – vonja le a következtetést Platón –, ha fel akarunk érni az istenek derűs komolyságához.

De hogyhogy az ember játékszer, amolyan bábu az istenek kezében? Nem dehonesztáló számunkra ez? Játékszernek lenni akárki kezében, ugyebár, kiszolgáltatottság: a bábut nem kérdi senki, akar-e szomorkodni, akar-e küzdeni, akar-e játszani.

Csakhogy az antik gondolkodók sokszor azon az állásponton voltak, hogy az ember így is, úgy is: játékszer. Akkor már nem jobb-e az istenek játékszerének lenni, mint egymással játékokat – ahogy ma mondanánk: játszmákat – űzni? Plótinosz – mint az szokása – ebben is tovább (vagy túl-) gondolja Platónt.

az ember szerepet játszik

Színházi játékká, előadássá emeli ugyanis a metaforát. Tudatos játékká tehát, amelyben szereplőkként veszünk részt: és minél tudatosabb a játék, annál inkább minősülünk magunk is résztvevőknek. Plótinosz szerint az ember szerepet játszik. Színpadi előadást tart az égieknek, ha tetszik, ha nem. Színpad a világ, nézők az istenek, tragikomikus dráma zajlik a porondon – az ember akkor követi el a hibát, ha belefeledkezik a játékba, összetévesztve a szereppel önmagát. „Az érzékelhető világban életünk minden vonatkozásában nem az ember belső lelke, hanem csupán külső árnyéka jajgat, siránkozik, és játssza el mindazt a szerepet azon a színpadon, amely az egész föld, miközben mi magunk is számtalan helyen állítjuk fel saját színpadainkat. Mindezek annak az embernek a cselekedetei, aki csupán az alsóbb és külső életet tudja élni, és nem ismeri fel, hogy még amikor könnyei őszinték és komolyak, akkor is csupán játszik. Mert csak a komoly – vagyis az erényes – embernek kell komoly dolgokban komolyan cselekednie, míg a másik ember csupán játékszer. Ám a játékszereket is komolyan veszik azok, akik nem tudják, miként kell valóban komolynak lenni, és maguk is játékszerek. Aki pedig részt vesz játékukban és efféle tapasztalatra tesz szert, annak tudnia kell, hogy gyermekek játékába keveredett bele…”.[2]

Aki így él, nem látja át a valóság természetét, vagyis illúzió áldozatául esik egy életen át: valóságnak véli a látszatot, és véres-komolyan veszi azt, ami csupán játék – márpedig a játékot csak akkor lehet komolyan venni, ha elismerjük játék-mivoltát, és játék-természetének megfelelően állunk hozzá.

A keresztény érában a színház-metaforika háttérbe szorul. Nem is csoda: a nézők száma is jelentősen megcsappant, az üres széksorokon egyetlen (vagy legfeljebb három) szemlélő foglalt volna helyet. De erre semmi szükség nem volt: elvégre már nem a teátrum a legfőbb látványosság – hanem a liturgia. Ám a játék-metafora megmaradt.

„A fenséges Logosz sokféle alakban játszik – írja Nazianzoszi Szent Gergely – tetszése szerint rendezve el világát itt és amott is”.[3] Ezzel egy ószövetségi képre utal, ahol az Isteni Bölcsesség maga vallja meg, miként játszik öröktől Isten színe előtt: de ez a bibliai kép alighanem csak az egyik forrása a nazianzi teológus fenti gondolatának.[4] Másik forrása a természetes belátás kell, hogy legyen: a teremtés alapja nem lehet a kényszer (egy abszolút istenség nem lehet kényszer alá vetve semmi külső erőtől), hanem csakis az isteni szabadság. Ehhez a szabadsághoz pedig a mi fogalmaink szerint a játék áll legközelebb.

Az isteni gyermek játékszere minden, de öntudatlan játékszer az, aki az Ige játékát nem ismeri föl, míg aki maga is játszik, ebben az istengyermekségben részesül. Ennek révén maga is játszó-társsá válhat. Ugyanakkor – és ez alighanem fontos – ezzel nem nyer felhatalmazást arra, hogy másokat játékszernek tekintsen. Sőt, e szemlélet szerint éppen hogy elképzelhetetlen a másikat – legyen akár a természeti világ része, akár az emberi közösség tagja – az én játékszeremnek és játékteremnek nyilvánítani, hiszen ez a viszony csakis az istenihez való kapcsolatban áll fenn.

Ha másvalaki játszik velünk, vagy mi játsszuk el a másikat a játéktérből játékteremmé avanzsált világunkban, a nyeremény reményében, ott mindenki vesztesen kerül ki a kozmikus kaszinóból egy másnapos hajnalon.

[1] Platón: Törvények VII.803C.

[2] Enneádok, 3.2.15,47–58. Perczel István fordítása.

[3] Más fordítási lehetőség: „Játszik a fenséges Ige sokféle alakban, / saját világát osztva-rendezve kedve szerint.”

[4] Példabeszédek 8,30–31, a Septuaginta szöveghagyománya szerint.

kép | vecteezy.com