KAFKA KÍSÉRTETEI

„Amikor már elviselhetetlenné vált a dolog”, kezdődik Kafka egyik korai, 1910 őszén írt novellája, a Boldogtalanság.[1] Hogy pontosan mi vált elviselhetetlenné, nem részletezi. Novemberi este. Az elbeszélő föl-alá vágtat sötét lakásában, s az ablak túloldalán elterülő lámpafényes világtól megriadva visszafordul. A bevezetésben tehát két sík közt pattog a novellahős: az egyik az ablak üvege, ami a világra nyílik, a másik a tükör, amiről nem tudni pontosan hová. Ezt olvassuk: „a tükör mélyén új célra leltem”.

Íme Kafka írói ars poeticájának egyik fele. Mindjárt ugyanabban a mondatban kifejti a másik felét is: „felkiáltottam csak azért, hogy a kiáltást halljam, amelyre nem jön válasz, s amelynek kiáltás-erejét sem veszi el semmi, amely tehát ellensúly nélkül felszáll, és nem szűnhet meg, ha elnémul, akkor sem”. A kiáltás felszáll, az elbeszélő tehát az égre kiált, ahonnan, tudja, nem jön válasz.

a tükör

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe”, írja nagyjából ugyanekkor Rilke első duinói elégiájában. Kafka elbeszélője azonban nem csak hogy kiált, hallani is akarja azt a sötét lakásban. Kibocsátani a hangot, majd meghallgatni: reflexív viszony – érthető hát a tükör emlegetése. A feltörő – s egyben felfelé törő – kiáltás nem szűnhet meg, mondja, ha elnémul, akkor sem. Az aktus egyszeri, de a mögötte meghúzódó, benne kifejeződő fájdalom nem illan el a tüdőből kiszakadó hanggal. A kiáltást másrészt, ha már elnémult, tovább élteti a meghallgatás, no meg a megőrzés hagyományos módja: az írásos rögzítés. Kimondás, leírás, rátekintés. Ezt gyakorolja majd Kafka egészen negyven éves koráig, mikor is 1924. június 3-án előrehaladott tüdőbajban és gégetuberkulózisban meghal a kierlingi szanatóriumban. Kiáltása azonban még sokáig – mindmáig – visszhangzik.

Nyílik az ajtó. „Apró kísértetként egy kisgyerek jött be az egészen sötét folyosóról, ahol még nem égett a lámpa, bejött, és megállt lábujjhegyen”. Az elbeszélő odaköszön neki. „Egy darabig nyitva maradt a szám, hogy az izgalom azon át távozhasson belőlem.” Hangtalan kiáltás. Jön a feszültség forrását feltáró kulcsmondat: „egyéb se hiányzott, mint ez a kétségtelenül várt látogatás”.

A gyerekhez intézett első szavai fájdalmasak és meglepőek: „– Csakugyan hozzám jött? Nem lesz ez tévedés? Mi sem könnyebb, mint tévedni ebben az óriási házban. Nevem ez-meg-ez, a harmadik emeleten lakom. Az vagyok tehát, akit ön keres?”

A Kafka-hősökre oly jellemző hasadtság tanúi leszünk. Szétválik a szorongásteli belvilág és az ezt kompenzáló, látszólag magabiztos, folyamatosan manipulatív viselkedés. S épp mert az egyik a másik kompenzációja, sajnos törvényszerű, hogy a kettő soha nem válhat eggyé. Ebben a világban nemcsak megvalósíthatatlan, de el sem képzelhető az egyszerű, őszinte, nyílt és transzparens élet, s vele az egyenes beszéd. A kulcsmondatból tudjuk, hogy az elbeszélő nagyon is számított arra, ami történik, most mégis úgy tesz, mintha lehetne mindez félreértés is. Bemutatkozik, még az emeletet is azonosítja. Mintha ez a kimódolt, távolságtartó hang megakaszthatná a jelenetet. Kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, mely ott sincs. Világosan látszik tehát, mennyire kétségbeesett.

„Csak nyugalom, nyugalom! – mondta félvállról a gyerek –, minden rendben.”

dominanciaharc

Szerepcsere. A felnőtt kapkod idegesen, a gyerek próbálja őt megnyugtatni. A felnőtt keres átlátszó kifogásokat, a gyerek-kísértet beszél bölcs rendíthetetlenséggel. Ezután hosszas vita kezdődik arról, az üzletből ilyentájt hazatérő, okvetetlenkedésre hajlamos szomszédok miatt be kell-e csukni az ajtót, s ha igen, melyikük csukja be, be van-e csukva, s ha igen, s rá kell-e fordítani a kulcsot vagy sem. A vitatkozás funkciója egyértelmű: dominanciaharc. Az elbeszélő – mint házigazda – szeretne nyeregbe kerülni. Hogy idegességét oldja, ellentámadásba megy át: magára erőltetett szerepében most ő kezdi nyugtatni a vendégét.

„És most helyezkedjék el kényelmesen, ha már itt van. A vendégem. Megbízhat bennem teljesen. Csak telepedjen le, szép kényelmesen, ne féljen. Sem maradásra, sem távozásra nem fogom kényszeríteni. De hát kell-e mondanom ezt? Ennyire nem ismerne?

– Nem. Ezt valóban nem kell mondania. Mi több, ezt nem is szükséges mondania. Gyerek vagyok; minek ez a körülményeskedés?”

Itt a dolog már több mint gyanús. Ez a gyerek nem gyerekként, hanem felnőttként beszél, ráadásul az elbeszélő okoskodó stílusában.

Emlékszünk? „A tükör mélyén új célra leltem.” A gyerek szavai nem a gyerek, hanem a gyerek megjelenését értelmezni – pontosabban minden áron félreérteni – próbáló felnőtt szavai. A felnőtté, aki saját magából indul ki. Rávetíti tartalmait a vendégre, hogy aztán vitatkozhasson velük. „Persze hogy gyerek. De nem olyan kicsi azért. Egész szépen felnőtt”, folytatja az elbeszélő. Megint a válasz a tágabb látókörű és a határozottabb: „Az, hogy jól ismerem magát, nem nagyon véd meg, ez csak magát tehermentesíti, mert nem kell hazugságokkal próbálkoznia. Maga ennek ellenére bókol nekem. Hagyja ezt, felszólítom, hagyja ezt.”

hamisnak hallatszó hangon

A gyerek tehát jól ismeri őt. Talán jobban is mint ő saját magát – ami eléggé nyugtalanító. A férfi az előzmények ismeretében hamisnak hallatszó hangon biztosítja vendégét, hogy örül az érkezésének – bár érthetetlen, miért jött ilyen későn, – csak örömében beszélt összevissza, amit a másik esetleg sértőnek találhatott. „Csak ne vitázzunk, az ég szerelmére!” Itt azonban a felnőtt úgy érzi, túlságosan is megalázkodott. Hangot vált. Vádat fogalmaz. „Miért akarja erőnek erejével kurta ittlétének idejét is elrontani? Még egy idegen is készségesebb lenne irántam, mint ön.”

Ez figyelemre méltó. Vajon honnan tudja, hogy a kísértet meddig marad? A beszélgetést itt lezáró párbeszéd sok mindent tisztáz:

„[…] ez nem valami bölcs felfedezés. Én eleve olyan készséges vagyok, természettől fogva, amilyen készségessé bármely idegen válhatna maga iránt. Ezt maga nagyon jól tudja, minek akkor búsulni? Mondja meg őszintén, hogy komédiázni akar, és máris elmegyek.

– […] Azt mondja, természete kényszeríti, hogy így beszéljen velem. Valóban? Természete kényszeríti? Nagyon kedves a kedves természetétől. Az ön természete az én természetem, és ha én természetemtől fogva barátságos vagyok önhöz, ön sem tehetne másképp irányomban.”

Így komédiázik az elbeszélő. Vége is szakad a látogatásnak. Ez volt hát a „kurta ittlét”.

A már régóta várt kellemetlen látogatóról a novellahős – bár idegesen, óvatoskodva fogadta, mint ismeretlent – alighanem kezdettől tudta, hogy önmaga egyik kivetített, s rá visszatükröződő része. Aki, bár gyerek képében jelenik meg a sötét szobában, tud valamit róla, amit ő nem. Az elbeszélő azonban fegyverként forgatja a szavakat, s még az ellentmondások sem érdeklik: álságosan örömét fejezi ki, valójában azonban az első perctől szabotálja a találkozást. Nem hajlandó tanulni látogatójától, mert az mégiscsak méltóságán aluli volna. Saját szavait adja a szájába, vitát provokál, kikényszerítve a látogató távozását. Valódi kapcsolat, ahol a gyerek gyerekhangon szólalhatna meg, nem jön létre. A kísértetben megtestesülő tartalmak megmaradnak zárványnak.

A feltörő kiáltás is tagolatlan, alaktalan megnyilvánulása volt a fájdalmaknak, a gyerek sem jut szóhoz. A kettő kétségkívül összefügg. Arra azonban nem kapunk választ, hogyan és miért hasadt le, vált külsővé természetének ez a része, és honnan az elutasítás kényszere. Ahogy arra sem, hogy ezek a tartalmak miért épp egy körfolyosóról beóvakodó gyerek alakját öltik magukra.

A motívum eredetét Kafka apjához írt, de át nem adott terjedelmes tisztázó levelében találjuk, mely egyetlen hosszabb önéletrajzi írása. 1919 őszén vetette papírra.

a legfőbb Hatóság

„Közvetlenül csupán egy esetre emlékszem az első évekből. Talán te is emlékszel rá. Egyszer éjjel folyton vízért nyöszörögtem. Nyilván nem azért mert szomjas voltam, hanem valószínűleg, részint, hogy bosszantsalak, részint a magam szórakoztatására. Miután egy párszor erősen megfenyegettél ez nem használt. Kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra és otthagytál, hadd álldogáljak ott egy darabig, ingben, egyedül a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy helytelenül jártál el. Akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszaka nyugalmát, csak nevelési eszközeidet akartam jellemezni, és azt, hogy miként hatottak rám. Akkoriban ezek után feltehetően engedelmes voltam, de lélekben kárt vallottam. […] Még évek múlva is szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfőbb Hatóság, szinte ok nélkül odajöhetett hozzám éjszaka, kivihetett ágyamból a folyosóra, hogy tehát ennyire semmibe se vett.”

A Boldogtalanság elbeszélője az éjjeliszekrényéhez megy, gyertyát gyújt, onnantól nem esik szó az apró kísértetről: a hirtelen támadt világosság végképp szétoszlatja a látomást. Üldögél egy darabig, aztán kabátot, kalapot vesz, elfújja a gyertyát és elmegy otthonról. A lépcsőházban lefelé tartva azonban egy másik lakóba ütközik, szóba elegyednek. „Épp most volt egy kísértet a szobámban”, újságolja az elbeszélő. A lakó felteszi a kérdést, mi van, ha valaki nem hisz a kísértetekben. „Miért, azt hiszi, én hiszek bennük? De hát mit segít ez a hitetlenség?”, feleli az elbeszélő. Hozzáteszi, hogy nem magától a kísértettől fél, hanem a jelenség okától. Az pedig megmarad akkor is, amikor a kísértet már nincs jelen. (Emlékszünk a kiáltásra, mely nem szűnhet meg, ha elnémul, akkor sem?) A lakó javaslatára, hogy legközelebb magától a kísértettől kérdezze meg, mi az oka a látogatásának, kijelenti: „Azoktól sosem kaphatunk tisztességes felvilágosítást. Amolyan huzavona ez csak. A kísértetek mintha még inkább kételkednének létezésükben, mint mi.” Beszélgetőtársa meglepő állítással hozakodik elő: „Azt hallottam viszont, hogy tenyészthetők.” „Alapos tájékozottságra vall. Így van”, feleli a novellahős. Tréfálkoznak, elbúcsúznak. A történet így zárul: „most tulajdonképpen nyugodtan mehettem volna sétálni. De mert olyan elhagyatottnak éreztem magam, inkább megfordultam, fölmentem és lefeküdtem aludni.”

Nem nehéz meghallani a másfél évvel később írt Elhatározások című rövidpróza iróniáját, amikor az elfojtás bevált, sőt, begyakorlott fogásait katalogizálja: „Hogy valamely nyomorult állapotból kiemelkedjünk, még akaraterővel is könnyű dolog. […] fogadjunk el mindent, viselkedjünk súlyos tömegként, és még ha azt érezzük is, hogy elfújnak minket, akkor se hagyjuk, hogy egy árva felesleges lépést kikényszerítsenek belőlünk, és nézzük állati pillantással a másikat, ne érezzünk megbánást, egyszóval önkezünkkel nyomjuk el mindazt, ami az életből kísértetként még fennmaradt, vagyis fokozzuk a végső síri nyugalmat, rajta kívül semmit meglenni ne hagyjunk.

Az ilyen állapot jellegzetes mozdulata, ha kisujjunk végigsimítja szemöldökünket.”[2]

Síri nyugalom?

Kafka maga – naplói, levelei és irodalmi alkotásai tanúsága szerint – viszonylag korán felismerte, hogy képtelen az itt leírt elfojtás „síri nyugalmát” megvalósítani. Ez a halott nyugalma, aki sikeresen választotta le magáról saját életét, s most egy kiürült, néptelen ház gipszstukkós-girlandos homlokzataként mered a világba. A sikeres elfojtás záróköve, hogy az elfojtás tényét is el kell fojtani, eszközeit kötelező magunk előtt letagadni, felismerhetetlenné, láthatatlanná, nem létezővé magyarázni, vagy alkalmazásukat mindig természetes, magától értetődő, sőt erkölcsileg indokolt, mi több, erkölcsileg felsőbbrendű viselkedésnek beállítani, amin – hacsak nem gyenge felfogóképességű emberekkel van dolgunk – nincs sok magyarázni való. Az elfojtott tartalmakat csakis másokban ismerhetjük fel. Ez a nyíltnak és őszintének hitt, valójában mesterkélt és felfuvalkodott, indulatos és kioktató viselkedés inkább az apa, Hermann Kafka életstratégiája volt, melyet Franz a levele szerint már igen korán felismert és meggyűlölt. De még harminchat évesen is így kezdi apjának szánt, aztán íróasztalfiókban maradt, kisregény terjedelmű levelét: „Drága Apám, a minap egyszer megkérdezted, miért állítom azt, hogy félek Tőled. Mint rendesen, ezúttal sem tudtam, mit feleljek, részint épp Tőled féltemben, részint meg azért, mert e félelmet sokkal több körülmény indokolja, semhogy élőszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám.”

az elfojtás finom eszközei

Ebben a szorongató világban a pontos helyzetfelmérés, majd alkalmazkodás élet-halál kérdése. Az ilyen gyerek igyekszik a rettegett szülő hangulatát a legapróbb jelekből, gesztusokból, arcjátékból, testtartásból, kézmozdulatokból, elejtett félmondatokból, hangszínekből kiolvasni. Kafka írásaiban embereket és helyzeteket is gyakran jellemez gesztusok effajta részlet-megfigyeléseivel: az elfojtott tartalmak mellett a hatalomgyakorlás és az elfojtás finom eszközeit is leltározza.

Trauma és komplexus

A gyerek azért idővel mégiscsak felnő, önállósodik, kinövi saját félelmeit, ösztönös reakcióit – a felnőttek körében már rendkívül kevés az ágybavizelő. Ez azonban nem ennyire egyszerű, illetve nincs minden esetben így. Traumatikus események kellemetlen utóhatásától, a rendszeres felidézés kényszerétől nehéz megszabadulni – épp erről ismerszik meg trauma. Hogy mi minősül traumának, az nem az eseményen múlik, hanem annak átélésén, ami értelemszerűen szubjektív. A külső hatások beépülhetnek makacsul visszatérő emlékek vagy gondolatok, támadó, vádaskodó, tamáskodó, gúnyolódó belső hangok formájában. Az efféle fogékonyságot, azaz traumatizálhatóságot a gyermek alkati sajátságai és korai életszakaszának tapasztalatai együttesen fejlesztik ki.

Reiner Stach, aki három vaskos kötetben írta meg Kafka életrajzát[3], felhívja rá a figyelmet, hogy Franz születése 1883-ban egybeesett apja prágai rövidáruüzletének beindulásával, és az állandó költözködéssel. Minden a bolt körül forgott. Az anya, Julie Löwy is alig volt otthon: a pénztárban ült. Az örökös felfordulásban a csecsemő életéből hiányzott a megnyugtató, állandóságot biztosító anyai jelenlét. Ezt az életmódot csak úgy lehetett fenntartani, hogy a mainál sokkal több, nehéz házimunkára cselédet, a főzésre szakácsnőt, a gyerek mellé dajkát fogadtak. Az alkalmazottakkal azonban a gyanakvó Hermann Kafka igen nyersen bánt. Kihasználva, hogy rengeteg a jelentkező, az engedetlennek, lustának vagy alkalmatlannak ítélt lányokat, asszonyokat hamar lapátra tette: olcsón talált helyettük másikat. Franz ezért csecsemőkorától kezdve azt tapasztalta, hogy a világban nincs biztos pont: akit gondozójaként kezdene megszokni, netán megszeretni, bármikor örökre eltűnhet. Egy levelében így fogalmaz: „nagyon sokáig egyedül voltam, és dadákkal, vén pesztonkákkal, harapós szakácsnékkal, szomorú nevelőnőkkel kellett hadakoznom, minthogy a szüleim állandóan az üzletben voltak.”[4] Két öccse, Georg és Heinrich hamar meghalt kanyaróban, illetve agyhártyagyulladásban. Ezután születtek a húgai: Elli, Valli és Ottla.

Egy lelkileg szilárdabban megalapozott gyerek talán azonosulhatott volna az apai agresszorral, megfeleléskényszerből és védekezésképpen maga is elsajátíthatta volna a felfuvalkodottságot. Franzban működött ugyan megfeleléskényszer, de a felfuvalkodott ént nem sikerült felépítenie: részben mert a minta utánozhatatlannak tűnt (a fiú anyja testalkatát örökölte, s nagy darab, erőtől duzzadó apja mellett vézna, csenevész senkinek érezte magát), részben mert apja viselkedését az állandóan riadóztatott figyelem állapotában fokozatosan kiismerte, s növekvő ellenszenvet érzett a követendő példának szánt megoldások iránt. Ha vita szemtanúja volt, sosem az apjával, mindig a kíméletlenül leteremtett eladóval, cseléddel azonosult. Apjához írott levele épp ebből a gazdag megfigyelési anyagból indul ki: gyermeki tapasztalatait a felnőtt ész világosságába emelve igyekszik értelmezni.

önmegvetés

Ha az apai minta követhetetlen, az nem jelenti azt, hogy nincs hatással a gyermekre: ha nem is tudja elhitetni – se magával, se másokkal –, hogy minden téren teljesíti az eléje állított követelményeket, de a megfelelés kényszeréből, mintegy annak elviselhetővé tétele céljából kialakul benne a megfelelés vágya – csak nem felfújt önkép lesz a végeredmény, hanem kerülő utakat kereső kisebbrendűségi komplexus és önmegvetés. Mindebből az elidegenedésből általános stratégia formálódik, melyet Kafka egyik levelében némi önmegvetéssel szemlél:

„én tulajdonképpen nem arra törekszem, hogy jó emberré legyek, és megállhassak a legfelsőbb ítélőszék előtt, hanem, éppen ellenkezőleg, arra, hogy az egész ember- és állatközösséget kifürkésszem, alapvető vonzalmait, vágyait, erkölcsi eszményeit kiszámítsam, s egyszerű szabályokra redukáljam, s ebben az irányban a lehető legrövidebb időn belül odáig fejlesszem magam, hogy mindenki, de mindenki megkedveljen, méghozzá (és most jön a java) úgy megkedveljen, hogy én, az egyetlen bűnös, akit nem égetnek meg, továbbra is élvezve mindannyiuk szeretetét, a végén, mindenki szeme láttára, nyíltan követhessem el a bennem megbúvó gazságokat. Egyszóval nekem csak az e világi bíróság számít, de még azt is be akarom csapni, méghozzá csalás nélkül.”[5]

Pár év múlva majd teljes állatnovellákat szentel a témának, ahol megjelenik a szaglászás, szimatolás, feltérképezés művelete (Egy kutya kutatásai), illetve a foglyul ejtett, ketrecben Európába hurcolt majom egyre eredményesebb ember-utánzása (Jelentés az Akadémiának).

A kapaszkodót és kiutat kereső Kafka húsz éves kora körül kezdi kitapogatni előbb az olvasásban, majd az írásban rejlő lehetőségeket. Barátjának, Oskar Pollaknak 1903-ban azt írja: „Bizonyos könyvek kulcsok saját kastélyunk idegen szobáihoz”.[6] Azaz: az olvasás szembesíthet önmagunkkal. Fél év múlva – ugyancsak neki – ekként foglalja össze nézeteit:

„Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és

furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, hogy ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen minket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetnénk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, melyek ekképp boldogítanak, végszükségben magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez. Így hiszem.”[7]

Tenyészthető kísértetek

„Milyen siralmas az önismeretem, ha összevetem, mondjuk, a szobámról szerzett ismereteimmel”, írja füzetébe 1917/18 telén Zürauban, nővére házában kúrálva tüdőbaját. „Miért? Mert a belső világ olyan szemügyre vétele, mint a külsőé – lehetetlen. […] A belső világ csak élhető, de le nem írható.”[8]

Másutt: „A pszichológia: tükörírás olvasása, vagyis fáradságos, és ami a mindig helyes megfejtést illeti, igen eredményes foglalatosság, valójában azonban semmi sem történt.”[9]

Elsőre talányos mondat. Miért volna tükörírás olvasása a pszichológia?

tükörlabirintusban tévelygés

A metafora mögött rejlő kép a szobája párás ablaküvegére ujjával firkálgató ember, és az írást kintről szemlélő járókelő viszonya. A megfigyelő szemléli azt, amit a másik él. Könnyű kívülről rátekinteni valakire, felismerni mit és miért tesz (vagy épp rávetíteni ezt-azt), könnyű tanácsot adni, ám nehéz megfogadni: nem vagyunk ugyanis saját, tetszésünk szerint formálható munkadarabunk (ugyan ki lenne akkor a titokzatos, törvények felett álló alakító?), nekünk élni kell azt, amit mások leírnak – az öneltárgyiasító, önelidegenítő pszichologizálás: tükörlabirintusban tévelygés.

Kafka nem leírja belső világát, hanem éli és szóhoz juttatja az írásban. Belőle kibontakozó lények kezdenek jönni-menni, beszélni, önállóan cselekedni, a maguk törvényei szerint. Vannak és nincsenek. Kísértetek. Maga az írás tenyészti őket. Persze minden fikciós műfaj kísértetvilágot teremt, Kafka azonban kényszer hatása alatt cselekszik: belső világát egyébként is irányíthatatlan, befolyásolhatatlan hangok és alakok népesítik be. „[…] körbefognak a kísértetek, amelyektől nincs menekvésem a hivatal miatt. Éjjel-nappal rám akaszkodnak, ha független volnék, boldogan hajtanám őket az akaratom alá, így azonban lassan ők gyűrnek le engem.”, írja Felice Bauernak 1916-ban.[10]

Kafka számára az írás a kísértetek megbékítése, elrendezése: ha színpadot teremt benső hangjainak, rendszerük áttekinthető, legalábbis felügyelhető – de csak abból a külső pontból, ahonnan ír, és csak akkor, amikor ír. Ha nem írhat, visszahullik a kísértetek közé, és játékszerükké válik. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy életeleme az írás. Pontosabban: élete feltétele.

A világháború kirobbanásakor, 31 évesen ezt írta naplójába:

„Az irodalom felől nézve a sorsom nagyon egyszerű. Álomszerű belső életem ábrázolásához való érzékem minden mást háttérbe szorított, és mindaz ott szörnyen elsatnyult, és egyre tovább satnyul. Soha semmi más nem elégíthet ki.”[11]

Hasonlót fogalmazott meg korábban Felice Bauernek írott levelében: „Írással száguldozni be az éjszakákat, csak azt akarom. És belepusztulni vagy belebolondulni, azt is akarom, mert az a szükségszerű és rég sejtett következménye.”[12]

A kísértet, szellem hagyományosan valamely elhunyt visszalátogató lelke. A kísértetkastélyban megszálló utazó akkor is szembesül a múlt sötétedés után előlépő szellemalakjaival, ha életükben sose találkozott velük. Kafka szellemalakjai másfajták: élete korábbi szakaszaiban magába fogadott öntörvényű benső hangok (például az atyai szigoré). Az írás során fizikai megjelenést, viselkedést társít hozzájuk, mintegy segítve önkifejezésüket. Ezek a kísértetek annyiban halottak csak, hogy integrálatlanok – nem illeszkednek, nincsenek állandóan jelen, és nem uralhatóak.

„Ki-ki a maga módján menekszik fel az alvilágból, én írással”, fogalmazza meg Grete Blochhoz intézett levelében.[13] A dolog azonban, mint másutt kifejti, korántsem ennyire egyszerű. Évek alatt fokozatosan vonzotta magához a kísérteteket: egyre többen érkeztek és egyre nagyobbak. „Bejöttek minden ajtón, ha zárva találták, betörték; nagy, csontos kísértetek voltak, sokaságukban névtelenek; egyesével meg lehetett ugyan küzdeni velük, egy tömegben azonban semmiképp. Míg az ember írt, egytől egyig jóindulatúak voltak, egyébként viszont ördögök.”[14]

Barátjának, Max Brodnak bevallja, némelykor a helyzet ennél is rosszabbnak tűnik:

ezt ismerem csak

Az írás édes, csodás jutalom, no de minek a jutalma? Az éjjel gyermekek szemléltető oktatásának világosságával láttam, hogy az ördög szolgálatáé. Azé, hogy leszállunk a sötét erőkhöz, hogy eloldozunk a természet által megkötött szellemeket, jutalma kétes öleléseknek s mindennek, ami csak odalent történhet, s amiről itt fent már nem tud az ember, amikor napvilágnál történeteket ír. Talán van másmilyen íróság is, én csak ezt ismerem; éjszakánként, amikor a szorongás nem hagy aludni, ezt ismerem csak. És nagyon világosnak tűnik fel benne az ördögi.[15]

Élete vége felé közeledve, 1922-ben Milena Jesenskának általánosítva és kiszélesítve fogalmazza meg a kísértetekkel folytatott küzdelem, illetve a kísértetek elszaporodásának – tenyésztésének? – problémáját:

„A levélírás könnyű lehetősége – pusztán elméletileg nézve – szükségképpen a lelkek iszonyú szétroncsolását szabadította a világra. Hiszen ez érintkezés a kísértetekkel, mégpedig nemcsak a címzett kísértetével, hanem a saját kísértetünkkel is, amely a kezünk alatt alakul ki a levélben, amelyet írunk, vagy akár a levelek sorozatában, ahol is az egyik levél a másikat keményíti meg, és tanúként hivatkozhat rá. Hogyan jutottak arra a gondolatra, hogy az emberek érintkezhetnek egymással levelek útján! Gondolhatunk egy távol lévő emberre, és megfoghatunk egy közel lévőt, minden egyéb meghaladja az emberi erőt. Levelet írni azonban annyi, mint lemeztelenedni a kísértetek előtt, akik mohón várnak erre. A leírt csókok nem jutnak el a helyükre, hanem útközben kiisszák őket a kísértetek. E bőséges táplálék folytán sokasodnak ilyen példátlanul. Az emberiség érzi ezt, és harcol ellene; hogy a lehető legteljesebben kiiktassa az emberek közül a kísérteteket, és elérje a lelkek természetes érintkezését, békéjét, feltalálta a vasutat, az autót, a repülőgépet, de semmi sem segít, ezek nyilvánvalóan olyan találmányok, amelyeket már bukás közben dolgoztak ki, az ellentábor annyival nyugodtabb és erősebb, a posta után feltalálta a távírót, a telefont, a szikratávírót. A szellemek nem pusztulnak éhen, de mi tönkremegyünk.

Csodálom, hogy Maga nem írt még erről, nem mintha a közléssel meg lehetne gátolni, vagy el lehetne érni valamit, ehhez már túl későre jár, de hogy legalább megmutassuk ‘nekik’: felismertük őket.”[16]

Száz év múltán elmondhatjuk, a küzdelem csakugyan hiábavaló volt. A papír alapú levelezést, majd az emailt leváltó csevegőfelületeket bátran odaírhatjuk Kafka listája végére: minden korábbinál alkalmasabb tenyészhelyek. Közlendőink java része a kísértethadsereg kezében.

„Az irodalom felől nézve”

Kafka ismerte és nagyra tartotta Dosztojevszkijt, de írói világuk teljesen máshogy épül fel. A Feljegyzések az egérlyukból monologikus szakaszai vagy Raszkolnyikov kényszeres taktikázása és képzelgései a Bűn és bűnhődésben összevethetők ugyan Az odúval vagy A perrel, de Dosztojevszkij alakjai reális karakterek, saját élettörténettel és életstratégiával, fejlődési vagy lezüllési pályával – saját sorsuk van. Az orosz író nagyregényeinek szerkesztése polifonikus. Kafkánál az ábrázolás – látszólag – egyszempontú. Valójában mindig csak egy központi „hős” van, mindent az ő szemszögéből látunk, csak neki van sorsa. A segédszereplők nem teljes emberek: elhullajtott, leszakadt vagy önállósodott, megfékezhetetlen személyiségrészek képviselői, áhított vagy rettegett tartalmak kivetülései: álomfigurákként, szellemekként, kísértetekként gomolyognak a főszereplő körül, aki nehezen ért szót velük, rendszerint saját feltelezéseiből indul ki, megállás nélkül számítgat, tervezget, fontolgat, taktikázik.

Ismét egy Kafka-idézet:

felépíteni magam

„Az írás kicsúszik a kezemből. Ezért az önéletrajzi vizsgálódások terve. Nem életrajz, hanem vizsgálódás, a lehető legkisebb összetevők felfedezése. Ezekből fogom aztán felépíteni magam, ahogy valaki, akinek a háza nem biztonságos, biztonságosat akar építeni mellé, lehetőleg a régi anyagából.”[17]

Valószínűleg ő is sejtette, hogy ez ebben a formában lehetetlen. Azért sem, mert nem a formálódás éveiben született naplófeljegyzésről van szó: három évvel a halála előtt, 1921 tavaszán vetette papírra.

A Boldogtalanság című novella hőse az elbeszélés kezdetén a külvilág helyett az önreflexió („a tükör mélye” felé fordul). A szembenézés azonban kudarcot vall, pontosabban létre sem jön. A gyerek külsővé tett, idegenként szemlélt figura, akivel az elbeszélő valójában semmilyen közösséget sem vállal – a távolságtartás eszköze a maró gúny, illetve a gyerek szavainak „szinkronizálása” saját mesterkélt okoskodásaival. A szócsatával szavatolható, hogy a találkozásban semmi se történjen.

A Boldogtalanság hőse azért szabotálja a találkozást, mert fáradságosan felépített, mesterkélt önképet tart fenn. Ebben a megtagadott emlékeknek, élményeknek, leválasztott én-részeknek mint a múlt képviselőinek, meghaladni kívánt rossz beidegződéseknek semmilyen helyük nincs, és nem is lehet: a magabiztossá merevített önkép funkciója épp a fájdalmas emlékek elfojtása, illetve nyomaik – a gyengeségek – kompenzációja. E téren pedig a legkisebb engedményt sem lehet tenni.

Az effajta kompenzáció sajnos nem valamely hiányzó képesség pótlása más, meglévő képességek mozgósításával. Nem ellenpólusok kiegyensúlyozása. Az egyensúly ugyanis feltételezné, hogy a mérlegnek nemcsak serpenyői vannak, hanem tengelye is: a személynek nemcsak viselkedése van, de magja is. Efféle összetartó közép híján azonban semmiféle egyensúly nem jöhet létre: a személy elveszti a kapcsolatot önmagával, mintegy kiszorul saját életéből. Reflektálatlan konstrukcióvá, felszínné, üres burokká vékonyodik, Rilke negyedik duinói elégiájának „féligteli maszkjává”.

Kísértetté lesz.

A Kafka-hősök hasadtsága mindig visszavezethető a szakadékig, mely lényük eltemetett mélye és a világ felé fordított homlokzat-énjük között húzódik. A kétségbeesett kapaszkodás a látszatba, és ezzel párhuzamosan a látszat fenntartása – rendkívül megterhelő.

A híd című parabola[18] elbeszélője is szakadékot próbál áthidalni. „Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben.” Egy arrajáró – hogy kicsoda, értelemszerűen nem láthatja – valami okból páros lábbal ráugrik a háta közepére. A fájdalomtól és a kíváncsiságtól sarkallva megfordul, hogy szembenézzen gyötrelme forrásával – s már zuhan is a mélybe. Mihelyst kínja eredetét kezdi keresni, az emberfeletti erőfeszítéssel fenntartott rendszer összeomlik. Ha Rilke angyala „netán a szivére vonná hirtelen” – belepusztulna „az erősebb lét közelébe”.

---

[1] Franz Kafka: Boldogtalanság. In: Elbeszélések (E), Európa, Bp., 1973, 31–35. o., fordította Tandori Dezső

[2] Elhatározások, (E) 16. o., fordította Tandori Dezső

[3] Reiner Stach: Kafka, Die Jahre der Entscheidungen, Fischer, 2002; Kafka, Die Jahre der Erkenntnis, Fischer, 2008; Kafka, Die frühen Jahre, Fischer, 2014;

[4] Franz Kafka: Naplók, levelek (NL), https://vmek.oszk.hu/00400/00417/00417.pdf, Felice Bauerhez, 1912. XII. 20.

[5] NL, Felice Bauerhez, 1917. IX. 30.

[6] Levél Oskar Pollakhoz, 1903. november, idézi Reiner Stach: Kafka, Die frühen Jahre

[7] NL, Oskar Pollakhoz, 1904. január 27.

[8] Franz Kafka: Az én cellám, Európa, Bp., 1989, 7. o., fordította Halasi Zoltán

[9] I. m. 47. o.

[10] NL, Felicéhez, 1916 márciusa

[11] NL, Napló, 14. VIII. 6.

[12] NL, Levél Felicéhez, 13. VII. 13.

[13] NL, Napló, 14. VI. 6.

[14] Idézi Reiner Stach: Kafka, Die Jahre der Erkenntnis, Fischer, 2008, 481. o.

[15] NL, Max Brodhoz, 1922. VII. 5.

[16] NL, Milenához, 1922 ősz

[17] Nachgelassene Schriften und Fragmente, hrsg. von Jost Schillemeit, Frankfurt am Main 1992, 373. o., idézi Reiner Stach: Die frühen Jahre

[18] A híd, (E)377. o.,fordította Tandori Dezső