TEGNAPUTÁN 24.
Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.
A HEGYTETŐN ÁLLVA
Az egyik frágkapatosi internetkávézó eldugott fülkéjében találtak konnektort, töltőre dugták hát a telefont és regisztrálták az agitációs csatornát. Az eseményt aznap délutánra időzítették. Az online felületen az érdeklődők száma a poszt élesítését követően olyan sebességgel nőtt, mintha SFonte generált volna fals statisztikát az aktuális hatalmat birtokló megnyugtatására. De ezúttal nem szemfényvesztés, hírhamisítás vagy unikornisverejték által kiváltott pszichózis állt a dolog mögött. A szakadatlanul pörgő számok most pontosan képezték le a valóságra éhes tömeg volumenjét. Látni akarták, méghozzá élőben, a vezetőkorba lépett középkorú férfit, a Megváltót, kinek személye éppen annyira volt számukra homályos és megfoghatatlan, hogy alakjába és majdani döntéseibe mindenki egyenként beleképzelhette saját reményeit egy jobb világról.
a messiási létezés
Merel apja mellett állt. Egyszerre öntötte el valamiféle versengő diadalérzet, az elmúlás mélabúja és a talán éppen ebből fakadó keserédes közöny, ahogy konstatálta, hogy ő és nemzője jelenleg éppen egykorúak. Mint két testvér. Csakhogy az egyik vállát a világ súlya nyomja, a másik pedig nemrég szabadult meg láncaitól, hogy végre szabadon húzza ki magát. Igen, talán Zomer semmi több, mint egy pillanatra elsuhanó árnyék a messiási létezés hengerszerűen körbezáródó falán, de akkor is az édesapja, és már önmagában ez a tudat, mármint, hogy van egy élő, lélegző apja, aki ráadásul most itt áll mellette, annyira közel, hogy megint érzi biztonságot nyújtó illatát, már önmagában ez a tudat enyhet adó. Enyhet adó, mert csökkenti a megváltóság misztériumának mértékét. Elvégre, akinek fogantatása spermiumból és nem isteni szikrából fakad, az annyira nem is más, mint a földet járó bármely más ember, legyen az gurmund kereskedő, elektromágus, halász, kém, élvhajhász vagy zarándok. Merel finoman átkarolta apját. Zomer kissé tétován és esetlenül, de megölelte fiát.
Nerin a kávézó feletti airbnb lakásban várta, amit csak aznapra vettek ki. Merel szavak nélkül lépett be a szobába. Igen, ez az egy még hátravan, mielőtt felmegy a hegytetőre, és beszédet intéz a tömeghez. Magáévá kell tennie egy nőt, hogy végképp lerázza magáról isteni mivoltát. Nerin látta Merel sóvár tekintetét. Finoman elmosolyodott, kibújt ruháiból és hátradőlt az ágyon. Merel kalapáló szívvel lépett közelebb. Bárcsak mondaná valaki, hogy mit kell csinálni. Bárcsak utasításszerű szavakba öntené valaki az ösztönök nyers követeléseit. Nerin, felmérve a már őszülő halántékú Merel vívódását, felült az ágyon, és magához húzta a férfit.
A hegytetőre érve már megnyúltak az árnyékok, a lebukni készülő Napkorong rézszínűre festette a völgyben ácsorgó százezrek bőrét. Merel aranyló szempárja úgy tekintett le az alatta elterülő emberszőnyegre, mintha egyenként akarná felmérni annak minden öltését. Fejében közben temérdek megválaszolhatatlan kérdés záporozott. Vajon csalódottak, hogy végül nem hagyta megkoronázni magát? Vajon szigorúnak és haragvónak gondolják, aki bármely percben lángra lobbanthatja a világot, mint tette azt nem is olyan rég abban a kocsmában? Vagy elfogadónak, megbocsátónak, lágynak, mint aki tó vízében keresztelkedett? Esetleg mindentudónak, bölcsnek és igazságosnak, aki átlát minden cselszövésen, minden lekvárfőző ügyeskedésen, minden kalmár számító trükkjén, minden emberi játszmán? Azt akarják, hogy egy legyen közülük, vagy épp ellenkezőleg, hogy örökké távoli maradjon? Azt remélik, hogy követhetetlen példát mutat tisztaságból, önfeláldozásból vagy erkölcsösségből, amit végül pont azért nem kell követni, mert mindenki megbukna a feladat teljesítésében? Vagy sokkal inkább azt, hogy folyamatosan rámutasson gyarlóságukra, kicsinyes vágyaik szégyenteliségére, emberlétük hiábavalóságára? Akárhogyan is, azt még ebből a messzeségből is jól érzékelte, hogy odalent mindenki visszafojtott lélegzettel várja az ő megnyilvánulását.
– Emberek! – szólalt meg ekkor Merel, és őt magát is meglepte, hogy hangja mennyire magabiztosan cseng és milyen erővel szól. Szinte beleremegtek a sziklák, hogy e rezgés egészen a völgyig futva bizsergesse a lent várakozók talpát.
– Emberek! – kiáltotta ismét. – Köszönöm, hogy eljöttetek! Merel vagyok, Elsabi és Zomer fia. Alig néhány napja létezem, és ha továbbra is ilyen tempóval öregszem, talán csak napjaim vannak hátra. És igen, aranyból van a szemem, és ha valaki kérdezné, a látásomat mindez nem gátolja, sőt, a Napba is képes vagyok úgy belebámulni, hogy az ne okozzon kárt bennem. Képes vagyok lángba borulni, de még rettenetesen ügyetlen vagyok az ágyban. Amióta nem hordok pelenkát, naponta kétszer ürítek. Bár rövid életem során kevés lehetőségem adódott enni, azt már így is tudom, hogy rühellem a pupitihal savanykás ízét. Hatalmamban áll mindnyájatok sorsát átírni, mégsem tudom, az én történetem miként végződik.
Merel egy pillanatra elhallgatott. Az embermassza mintha finoman hullámzott volna, előbb halk morajlással, aztán egyre hangosabb kántálással adva jelt arról, hogy nemcsak élő, de nagyon is fülelő sokaság. Merel, Merel, Merel!, skandálta a tömeg, és a hangok egymásba kapaszkodva söpörtek végig a hegy lankáin, hogy Merelhez érve saját neve már fenyegető árként csapjon felé. Védekezően felemelte karját, mint akire pisztolyt szegeznek. A tömeg azonnal megnémult. Micsoda hatalom, tűnődött Merel, és néhány másodpercig talán el is gyengült, engedve a százezreket bábként mozgató erő csábításának. Ám utána csak a borzongás maradt. Nem, gondolta a férfi, nem, ez így nem jó.
– Igen, Merelnek hívnak – folytatta most eltökélten –, de a nevem puszta ismételgetése nem hoz változást az életetekbe. Tudom, hogy ez az egyszerűbb út: hagyni, hogy más döntsön. Tudom, mert egészen eddig én is sugallatok és próféciák kottája szerint cselekedtem. De ennek vége.
A tömeg éljenzésben tört ki. Merel csalódottan csóválta fejét. Nem értenek ezek semmit. Ostobák, birkák, nyálfolyató barmok.
– Elhallgassatok! – üvöltötte ekkor, inkább kétségbeesetten, mint dühödten, az emberek a völgyben mégis rettegve sunyták le fejüket. Ettől Merelt is elárasztotta a félelem. Odafent árnyék körözött az égen, és ő most szíve szerint hanyatt-homlok menekült volna, mert ebben a minutumban meg volt győződve arról, hogy életére törő merénylődrón készül lecsapni rá. De megerősítette szívét, és tapodtat sem mozdult. Továbbra is magányos faként emelkedett a kopár hegytetőn. Feje fölött valódi sas szállt tova, szép tollai a légellenállásnak engedve billegtek testén. Merel pillantásával egészen addig követte a madarat, míg az el nem tűnt az egyik bérc takarásában. A férfi csak ekkor fordult vissza a sokasághoz.
– Nem leszek az, akinek reméltetek – jelentette ki szelíden. A völgyben nyugtalan mozgolódás volt a válasz. – Hamarosan megszűnök, és nem személyem emlékét kívánom hátrahagyni, hanem lehetőséget a változtatásra. – A völgyben ácsorgók egyre idegesebben fészkelődtek. – Nem messze innen van egy konzol, mely történetünk alakulását szabályozza – kiáltotta Merel. – Mind ez ideig csak egy valaki birtokolhatta a szerzői jogosultságot, de néhány órája töröltem belőle a központi szerzőség jogkörét. Immár bárki átveheti a szerzői szerepet. Ezt hagyom hátra nektek! A gépben beállítottam, hogy a szerzői hozzáférés minden esetben egy napig legyen érvényben. Közületek tehát bárki; bármelyik vidravadász, uránbányász, történész, mágus, csapos, szolgáló, bármelyik férfi és nő egy napig irányíthatja a konzolt. Egy nap kevés a teljes pusztulás vagy a világmegváltó csoda előidézéséhez. Egy nap hatalom talán nem emészt fel bennetek. Nem tudom. Nem ígérhetek semmit. Nem is akarok semmit ígérni.
Merel még egyszer, utoljára végigfuttatta tekintetét a tömegen. Az arcokat külön-külön nem látta. Egyedül a mélyben sűrűsödő páni riadalom és az azt követő indulat ért el hozzá.
– Sajnálom, ha többet reméltetek. De mi van, ha pont az volt a baj?
Merel nem mondott többet. Búcsúzóul még intett egyet az embereknek, megfordult, azzal megindult lefelé, a hegy túloldali lejtőjén. A völgyből felharsogó bosszúszomjas üvöltések idővel elhalkultak. A túloldalon elterülő szurdokban ott állt az az unikornisfogat, ami csecsemőként is szállította őt. A bakon ezúttal is a medveszerű férfi és az aprócska kislány foglalt helyet. A fogat mellett már vártak rá a szerettei. Útban feléjük Merel eltöprengett. Vajon mit tartogat még számára az utolsó pár nap? Szemében mintha halványulna az arany színezet.
VÉGE
kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói
