A TALÁLKOZÁS POÉTIKÁJA

Szófiának, szeretettel

Paul Celan Meridián című beszédében, melyben a vers születéséről vall a költő, szerepel egy kifejezés: a találkozás titka. A vers a találkozás titkához jut el.

Derrida a titokról tartott szemináriumain kitüntetett figyelmet szentel Celan szövegének. A bevezetőben a titok lényegét alkotó belső ellentmondást emeli ki: a titok ugyanis megmutatkozón elrejtőző vagy megmutatkozó elrejtőzés. Jelként jelentkezik be, a jelenlévő nemcsak utal valami nem nyilvánvalóra, de el is rejti azt. A titok különböző nyelveken született elnevezései más-más aspektusból mutatják ezt az aporiát. Ily módon lenne a titoknak latin, görög és germán „hagyománya”. Ezek rendre az elváló megkettőződést, az elrejtő megmutatkozót és az otthonos idegent hangsúlyozzák.

A latin (és a francia) megjelölése, a secretum (secret) szó, a se-cernere igéből származik, amely az el-, kiválás mozgását jelenti: a titokban eszerint ami megmutatkozik, az kiválasztódik és elválik valamitől, ami nem mutatkozik meg. A titokkal mindig együtt jár a megkettőzés, valami azért mutatkozik, hogy elrejtsen valami mást (esetleg magát): láthatóvá válik valami láthatatlan, adott lesz valami nem adott, miközben éppen a megmutatkozással, és sehogy máshogy, részben vagy egészben elrejt és őriz valami nem megmutathatót.

rejtjelező írás

Ugyancsak a megmutat(koz)ás és az elrejt(őz)és kettőssége kerül előtérbe – de nem az elválásukat hangsúlyozva – a görög krüptosz szóban. Az elfedőn megmutató, vagyis a rejtjelező írás(!) formájában „nem feltétlenül történik elválás”, vagy csak abban az értelemben, hogy a megmutatkozás és a megmutatkozó hangsúlyosan önmagát (önnön másikját) rejti el. Itt ki kell hallanunk még Derrida megfogalmazásból is, hogy a lét megmutatkozása máris beíródás: minden, ami van, formát öltött tartalom, ennyiben jel vagy nyom, tehát rejtjelező írás. Az írás közvetítette értelem soha nem lehet tiszta (nincs megformálás előtti értelem), vagyis a forma (a nyom), miközben megmutat, el is rejt: a maga módján mutatja fel az értelmet, s mindig kérdés, hogy a megmutatkozás formája mit ad hozzá, mit vesz a létmegmutatkozásból, illetve, hogy más formákban miként és milyen módosulásokkal megy végbe. A rejtjelező írás ezért értelmezésre és megfejtésre vár, anélkül, hogy eredendő vagy végső értelemként felfedhetőnek vagy leleplezhetőnek ígérné elrejtett titkát.

Ezután bukkan elő a titok más értelme a Geheimnis szó vezérelte „germán” hagyományból, és ebben egészen más szemléletmód tükröződik, amely „a családi, az otthonos, titokzatos bensőség (Heim)” felől talán jobban mutat a titok lényegére a hozzá való viszonyunkban, mintsem a megtörténése mozgásában vagy eseményében. A titok(zatos) itt is hordozza a szerkezeti kettősségét, de a megmutatkozó és a benne elrejtőző, az éppen általa elrejtett – az eddigieken túlmutatva – egyben az idegenség és az otthonosság játékába von: a titok idegenként otthonossá lesz, ugyanakkor otthonossá válva is őrizi idegenségét. Mindez csak akkor, ha létezik (az idegen érkezésével megteremtődik az) otthonosság és bensőségesség, melyben és melyhez képest értelmet nyer nemcsak az idegen és a külsődleges, de egyúttal az érkezés és a fogadás mozzanata is. Ám ezek állandó elkülönülése nemcsak a kölcsönös feltételezettségük körét hozza mozgásba, de a közöttük lévő határokat (mindenekelőtt az otthon, a saját, a benső, az ismerős, a nyilvánvaló stb. határait) is elbizonytalanítja. Ebben a jelentéstartalomban közvetlenebbül kerül előtérbe, hogy az érkező idegen valami vagy valaki más, ahogyan hangsúlyossá válik az is, ami a titok egyéb mozgásában rejtve marad: az érkező mással, kitüntetetten a másik emberrel találkozás titka.

Derrida hangsúlyozza, hogy ezekre a szóhagyományokra nem úgy kell tekintenünk, mint amelyek a titok különböző logikáit hozzák működésbe, inkább egy közös jelentéstartományból mutatnak különböző irányokba, és innen különböző jelentés-aspektusokat, ezzel pedig más és más megértés- és viszonyulásmódokat hívnak életre. Nincs a titoknak általános logikája sem, hacsak nem az, amikor ezek a „típusok” egymásra vetülnek vagy egymásba íródnak, további „típusokat” is alkotva. Engedni kell, hogy a jelentés-aspektusok mint csillámló felületek megmutatkozzanak, és a megértés rájuk eső fényét tovább sugározzák magának a fenoménnek a megjelenésére.

léttapasztalás

Mindhárom típus magában rejti, hogy a megnyilvánulás, a létrejövetel, a létbeíródás: találkozás a mással és a másikkal. Minden léttapasztalás fenomenológiai-hermeneutikai szituációjának jellegzetességeit jelölik, melyben létrejön és megőrződik az elválás mint elkülönböződés, a megnyilvánulás mint rejtőzködés és az otthonossá tettben is mindig megmaradó nem otthonos. A léttapasztalás a megnyilvánulás és az elfedés játékában zajlik, a megnyilvánulóban elrejtőző tapasztalatában részesít.

A titok értelemgazdagságát növelve két további szót és bennük rögzült titok-gondolatot említek. Az enigma szintén túlmutat a titok működésén és a titokkal találkozás egyik lényegi mozzanatát emeli ki, amit kérdésként így fogalmazhatunk meg: mit kezdjünk, egyáltalán mit kezdhetünk, mit kell kezdenünk a titokkal? Az enigmatikus titok azt várja ugyanis, hogy megfejtsük vagy kitaláljuk, végső soron, hogy leleplezzük. Rejtély, mely az elrejtőző megnyilatkozásával is arra törekszik, hogy megszűnjön a rejtőzködése, azt ígéri, hogy napvilágra kerülhet, amit magában rejt. Ez nem jellemez mindenféle titkot, és inkább idegen a titok jellegzetességeihez képest, mert a titok inkább őrzi a maga titkát. Mégsem vetkőzi le teljesen titok-lényegét, hiszen a megfejtése nem lehet maradéktalan, többértelműsége miatt továbbra is megtart valamit, ami nem vagy nem egyértelműen kerülhet napvilágra. Ebben a kriptoszhoz áll legközelebb.

Egy másik görög szó, és az általa nyíló értelemvonatkozás a mindig megőrzött és megőrzendő felől közelít a titokhoz. A titok titkát mondja ki. Egyszerre a titok lehetőségének és bizonyosságának titka: a többi titokkal ellentétben a misztériumtitok létében akkor is biztosak vagyunk, ha még magát sem mutatta meg. Van titok, mely örökké megőrzendő, s ha már felfedődött, ismét el kell rejteni. A misztérium az embertől elvárt helyes viszonyulást írja elő, elsősorban erre vonatkozik. A helyes viszonyulásban képződik meg, jön létre és őrződik meg a titok őstitokként vagy felfedett és újra elrejtendő titokként. A misztérium őrzője a benne részesülő mystikos, a beavatott, aki egyszerre őriz egy számára feltáruló vagy feltárt titkot, és olyan titkot is, mely még soha senki számára nem tárult fel. A mystikos a myein igéből származik: a beavatottnak be kell csuknia a szemét és a száját minden körülmények között. A titok – szent. Érinthetetlen, sem felfogni, sem kimondani nem lehet és nem szabad. S bár a többi titok is mindig valamilyen megrázkódtatást idéz elő, a misztérium az emberből a rettegést váltja ki: ismeretlenül is bizonyos és hatalmas, jelenlétében a mysterium tremendum honol.

Bár helyenként utalok ezekre a jelentés-vonatkozásokra, döntően a Geheimnis-titokkal, konkrétan pedig a találkozás titkával (Geheimnis der Begegnung) foglalkozom, mely kifejezés tehát Paul Celan a Büchner-díj átvételekor tartott, a vers születését, a költő helyzetét körüljáró beszédében tűnik fel.

Hívás az otthontalanból az otthontalanba

A Geheimnis-titok az érkező érkezésének és az idegen fogadásának jelentéstöbbletét tartalmazza. A fogadó helyzetét is kijelöli, mely egyszerre feltétele, de csak az érkező érkezésében megteremtődő, ugyanakkor éppen az érkezésétől és az érkezőtől máris elbizonytalanított feltétele: az otthon. A Geheimnis-ban kiemelhető Heim jelenti az otthont: ide érkezik és érkezhet csak az érkező, és már érkező is attól lehet, hogy van otthon(a valakinek). Nem akárhová, hanem egy otthonosságba érkezik otthontalanként az otthontalanból. S még ha fogadják is, nem válhat teljesen otthonossá: meg kell maradnia otthontalannak. És tovább: az otthonomba érkező – idegen, olyasvalami és olyasvalaki, ami és aki megjelenik előttem, de nem válik a maga egészében nyilvánvalóvá, titok marad. S mert fogadnom kell, az idegen – vendég. Idegensége korábbi a megjelenésénél; lényegi idegenség, melyet a megjelenése vagy megjelenítése – történjen a szekréció, a kriptográfia vagy az enigma formájában – csak még tovább erősít.

idegenként

Ez az idegenség minden megnyilvánulást aporetikussá alakít. Idegenként a sajátomba érkezik és egyediségemben ér el, de csak az elérkezésével határozza meg ezt a sajátot és egyedit. A sajátot mint ahhoz a máshoz, ahhoz a másikhoz képest sajátot, ami vagy aki érkezik; és az egyedit mint a fogadó és a fogadás egyszeriségét. De a betörésével máris mindezt kérdőre vonja; miközben meghatároz, el is rejt magam elől (meddig terjed és mihez képest saját a saját, ha jelen van előtte és már benne is a más és a másik; mennyiben vagyok egyedi, ha éppoly egyedi a nem-én, az érkező idegen).

Az érkező így relativizálja abszolút feltételét, az otthont.

Az érkező betörése – tehát a találkozás – úgy ér el bennünket, mint egy felhívás. Derrida a heideggeri hívást idézi itt, mely belőlünk, de rajtunk kívülről érkezik. A Lét és időben a hívás és a felhívás a tulajdonképpeni létezés egzisztenciális alapmozzanatainak értelmezésében bukkan fel. A lelkiismerettel-bírni-akarásra és a tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló létre szólít fel, azaz a tulajdonképpeni lenni-tudásra, a végesség felvállalására. Elhív és felszólít, hogy legyünk önmagunk, és fogadjuk a halált a jelenvalólétünk lehetetlenségének lehetőségeként. Önmagunk semmis alapokaként lenni azt is jelenti, hogy otthon vagyunk magunknál, de otthontalanként, minthogy a mindig küszöbön álló halál, az otthon elveszítésének lehetősége, az otthonomban állandó otthontalanságban tart. Létünk bizonyos és hatalmas, feltárult, de teljesen fel nem tárható és őrzendő titka, hogy ittlétünk itt-nem-lét, otthonosságunk otthontalanság. A hívás, a felhívás a lehetetlenség lehetőségére az otthontalanságból érkezik és az otthontalanságba hívja el az otthon lévőt; felhívja, mindenkori figyelmeztetésként az otthontalanságára. E hívásra felelni kell, és ez tesz egyedivé a sajáthoz kötve. A mindenkori enyémvalóság (Jemeinigkeit) együtt jár az egyedi felelősségemmel: a belevetettség és a halandóság vállalásával. Az otthontalanból érkező felhívással otthonába helyezett (és mindenféle meghatározottságokra szert tevő) ember máris elveszíti mindezt, mert az otthontalanból érkező elbizonytalanítja a határokat. Ami belehelyez a sajátomba, az ki is vet belőle.

a felelősségem

„Ez az Unheimlichkeit annál inkább hasonlít egy Geheimnis-ra, egy titokra vagy egy nagyon különös misztériumra, mivel a hívást úgy intézi, hogy közben egyediesít; a hívás forrásaként az Unheimlichkeit elszigetel, egy elszigetelt, magányos, egyedülálló egyediséget teremtve: mindig egyedül hallom, egyedül vagyok, amikor hallom ezt a hívást; amely valójában a helyettesíthetetlenségemben magányosít el (hagy egyedül); ezért helyettesíthetetlen vagyok abban a felelősségben, amellyel válaszolok rá, vagy már előbb is, amikor még hallom ezt a hívást. […] ez az Unheimlichkeit mint a hívás eredete és forrása, adja meg az egyediségemet, és ezzel együtt a felelősségemet is, a felelősséget azért, ami engem érint, és csak engem érint, belevetve engem a világba és a halálba, mindhalálig.

Ez az Unheimlichkeit teszi, hogy otthon vagyok anélkül, hogy otthon lennék, ami tőlem ered, de rajtam kívülről jön, kivet a sajátomból.”

A találkozás arra hív fel, hogy otthon legyek, miközben elbizonytalanítja az otthon(os) és a nem-otthon(os) közötti határt.

A lehetetlen találkozás

A találkozás titka a találkozás lehetőség(feltétel)ének titka. Egy olyan eseményé, mely meglep, rám tör, megesik velem, mintha csak fentről esne rám, transzcendens, abszolút, ismétlés nélküli egyediség, előzmény nélküli kivétel, ami megjelenik anélkül, hogy bejelentkezne. A találkozáshoz rendelhető elváráshorizont nem több a horizontnál, mely engedi a várakozást, de ha vár is valamit, magát a találkozást várja, nem pedig a találkozást valamivel vagy valakivel. Ha valamit vagy valakit várna, azzal előre megsemmisítené a találkozást, s ezzel máris felszámolná a találkozás lehetőségét. A várt érkezése nem lenne (méltó a) találkozás (nevére); lehetne közeledés, érintkezés, amiket a találkozás ugyan nem nélkülöz, de nem merül ki ezekben, és megvan ezek nélkül. Ahogyan nélkülözheti az elváráshorizontot és a nyitottságot is. A találkozás nem a horizontról érkezik, és anélkül, hogy közeledne, minden bezártságot keresztül törve megérkezik. Betör az otthonomba.

Így csak a lehetetlen találkozás az igazi találkozás. Az, amelyiket nem szabályoznak előzetes lehetőségfeltételek. A találkozás lehetősége nem előzetesen létezik, csak a találkozás valóságában képződik meg, hogy máris lehetőségből valósággá váljon. A találkozás lehetősége – a valósága.

Ezekkel a belátásokkal közelítsünk Paul Celan és más költők szövegeihez.

A vers hívása

Kezdjük a Meridián részletével, amely a költői tapasztalatot a vers születésének eseményében járja körül. Itt ír Celan a találkozás titkáról, hogy a vers hely(e)t ad a találkozásnak. Hogy pontosabban miféle „találkahely” a vers, ahhoz előbb lássunk néhány gondolatot. Celan is a vers hívásáról szól. „A vers önmaga határán születik meg, innen hív.” A megfogalmazása egyértelműen a verset nevezi meg hívóként, de a „vers hívása” kifejezés már, a kettős genitivus miatt, kétfelé ágazik. Egyszerre hív és hívott is, mert a költője egyszerre hívott és hívó: a költészet és a vers, s benne a más és a másik hív – hívja (hívja el, fel, elő, létre) a költőt, de a költő is hív – hívja (előhívja, létre hívja) a költészetet és a verset, s benne a mást és a másikat.

A Was heisst? kérdés heideggeri értelmezésében a hívás vonzásként tárul fel: a hívás el- és felhívás, el- és felszólítás, illetve elő- vagy létrehívás, mely együtt jár azzal is, hogy az így elő- és létrehívott szóhoz jut, szót kap, néven neveztetik vagy nevén szólíttatik. Én is ebben a sokrétű értelmében szeretném érteni itt a vers hívását, utalva egyúttal a költészet és a gondolkodás analógiájára. Amikor a Was heisst denken? mintájára azt kérdezzük Was heisst dichten, Dichtung?, akkor erre a sokrétű értelemre apellálunk: Mi hívja, mi vonzza, mi hívja létre a költészetet, a költeményt? Mire hivatott a költészet? És mit hív (elő, létre) maga a költészet és a költemény? S végül, mit nevez meg, minek ad nevet a költemény, a költészet, és mi mit hívunk, mit nevezünk költésnek, költészetnek, költeménynek? Tudjuk, Heidegger a Was heisst denken? türelmes értelmezésében nem válaszokat keres, hanem a kérdés sokrétű értelmében tár fel olyan jelentésdimenziókat, melyben a gondolkodás a lét vonzásában egyszerre lesz el(ő)hívottja a létnek (a lét hívja el, szólítja meg és fel, indítja útra és tartja mozgásban folytonos vonzásával a gondolkodást), miközben a gondolkodás a lét vonzásában magát a létet gondolja el, előhívja, létrehívja, valójában létté teszi azáltal, hogy szóhoz juttatja, szóba hozza. De maga is csak a léttől jut szóhoz, a léttől vesz szavakat a megnyilatkozásához, az elgondolt megnevezéséhez – ezeken a neveken létre hívja és megszólítja a létezőket.

A gondolkodás és a költészet alaptapasztalatának közelségére érzékeny Heidegger, a gondolkodó (logosszal, értelemmel, nyelvvel, beszéddel rendelkező) embert mint költőien lakozó embert állítja elénk. A zóon logon ekhon lényegi létmódjában a lét poétikus feltárulásának részese. A létfeltárás mindenkor poétikus. Ha az ember rendelkezik a logosszal, az nemcsak azt jelenti, hogy értelme van, a beszéd, a nyelv képességével bír, hanem azt is, hogy él vele; a logosszal él az ember. S talán azért él, hogy a birtokában lévő és rendelkezésére álló logosszal rendet alkosson, megteremtse a beszédrend és a létrend összhangját.

adomány

A Was heisst denken? és a Was heisst dichten? kérdések analogikus tapasztalatokra (az ontofenomenológiai gondolkodás és a költői teremtés tapasztalatának analógiájára) utalnak. Az analógiával nem párhuzamos, hanem egymásba fonódó értelmüket szeretném hangsúlyozni: a lét hív gondolkodni, és arra hív el és szólít fel, hogy ezt poétikusan, költészetben vagy költőien tegyük, teremtett formákba rendezve, amit ad. Heidegger elmélkedései szerint, amikor létet mondunk ki, és azt mondjuk németül: es gibt, akkor nem egyszerűen csak az adottságra (a létező valamire), hanem az adódásra is gondoljunk, a lét és ami van: es gibt; a lét adódásként adja az adottat. Mert az es-t Heidegger nemcsak a nyelvtani személytelen névmásként, hanem a das Seint helyettesítő névmásként értelmezi: a Lét ad, adja magát, létet adva a létezőknek. Az együtt járó adódás és adottság a poiésziszben és a poémában önazonosságra jut: a költői gondolkodás és a költemény helyet ad (magát) az es gibt adódásának és érkező adományának. Az adódással adott hívja el- és létre a gondolkodást és a költést, megszólítja, felszólítja a költőien lakozó embert az adomány (el-, be)fogadására. Az adomány idegenként érkezik, és abban az otthonban jut otthonosságra, melyet az érkezése alakít otthonná, míg az érkező vendéggé lesz. Otthontalanságból érkezik és otthontalanságba hívja a költőembert, arra hívja el és szólítja fel, hogy fogadó legyen, a maga épp most megteremtődő otthonában, de az otthonába érkezve is megmarad idegennek, megőriz valamit az otthontalanságából, elbizonytalanítva az otthon és az otthonosság világát. Máskülönben (már) nem lenne vendég, és nem maradna titok sem.

A költői kérdés

Celan is kiemeli a művészet otthontalanság-érzését, mert a művész elhagyja az emberi világot. Az elhagyás „kilépés valamely, az emberi felé forduló, félelmes közegbe”, amely felé fordulva hívja. Előhívja otthonából és elhívja a nem otthonos nem-emberi világba, ami ettől félelmes (unheimlich – szokatlan és csodálatos, megdöbbentő és rémisztő) is. Ez maga a világló – még nem vagy már nem emberi – világ. Nemcsak a költőien lakozó ember, de minden(ki) más számára adódik ez a világ (még ha szükségképpen csak korlátozottan is): az értelemmel, nyelvvel, reprezentatív és intencionális tudattal nem rendelkezők, vagy csak efféle tudattal bíró lények – az állatok, a gépek, a puszta gépekké alacsonyított lények, vagy gépivé alacsonyított emberi gondolkodás – számára is.

„Az emberi elhagyása kilépés valamely, az emberi felé forduló, félelmes közegbe – ugyanoda, ahol úgy tűnik, a majomlény, az automaták, és velük együtt… igen, a művészet is otthonos. (…) a művészet itt is az otthontalanság érzését tartogatja számára.”

Az otthontalanból az otthontalanba hívóval és az otthontalanból érkezővel találkozás költői tapasztalatát idézi meg Pilinszky János egyik verse. Nem csupán az ember (jelenkori és mindenkori) otthontalansága jelenik meg, hanem kitüntetetten a megszólított költő otthontalansága. Ő az, aki eltávolodik a világtól: attól a biztonságot jelentő, a maga teremtette jelentések világától, melyben – az ártatlanságból kivetetten – belevetetten is otthonos. A költő kétszeresen kivettetik a világból: emberként kivetette az isteni világ (már ekkor is messze az Éden fáitól), és most kivetette az ember teremtette értelemvilág is.

közhelyekké szürkült igazságaink

Az otthontalanban megdermednek a hullámok, eláll a lüktetés és meghasadnak az evidenciák. Eltávolodása el-szólítás a körülölelő, védő, ringató, áradó és képlékeny jelentésvilágból. Idegenben találja magát, ahol semmi nem érvényes többé. Nem érvényesek elfogadott evidenciáink, a magától értetődővé kövült, már észre sem vett belátásaink, a közhelyekké szürkült igazságaink. Sőt, maga a (be)látás képessége és lehetősége is – mint a tudatos én, az intencionális és reprezentatív tudat céltörekvésének támasza, a valamit-látni-és-tudni-akarás – hiábavalóként sorvad el. A hívás nem is ennek szól. A költő nem ilyesfajta képességeinek vagy adottságainak a használatára felszólított.

Az isteni világ után az emberi világából, a nyelvéből, tudásából és a saját tudatából is kivetetten, teljes otthontalanságban, a felé forduló jelenségekkel találkozva, mondatok fakadnak fel és érnek el hozzá. Ez az ember számára a mondás forrásvidéke, ahol és ahonnan az adódó lét megnyilatkozásai elérik, s mint hívások érkeznek el hozzá. A megdermedt és elnémult helyek, az elerőtlenedett és elégtelen toposzok miatt irányvesztetten, nem tudja honnan, mintha akárhonnan érkeznének. Ezért a Kérdés című költemény kérdése: „Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan?”

Kérdés

Hol járunk már az Éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Költői kérdésnek szokás nevezni. És mint a költői kérdések, ez sem vár válaszra – vagy mert lehetetlen megválaszolni, vagy mert a kérdést megértve, (bele)értjük a választ is. De nem a bevett és meghasadt meggyőződéseink miatt. A költői kérdés magában hordozza a választ. A vers címe miatt eleve kérdésre várunk, az utolsó szakaszban meg is érkezik, s ezzel véget ér a vers: nem kapunk sem választ, sem teret, sem iránymutatást egy lehetséges válaszhoz. Pontosabban: a kérdés nyitotta teret kapjuk, ide vonz vagy szólít, amelyben örök kérdésként visszhangzik. Újra és újra fel kell tenni, minden válaszkísérlet után ismét meg kell kérdezni, és ismét, és ismét válaszra fog buzdítani. Valamiféle irányjelzésül szolgál mindaz, ami előtte elhangzik: az otthontalanságba elhívott, a támpontok, kitüntetett hely, orientáció nélkül egyedül maradt, költőien lakozó ember helyzete, akinek semmi egyebe nem marad, csak a jelenléte.

Az akárhonnan érkező mondat meglepetésként tör rá, mint egy váratlanul érkező idegen, akihez nem tartozik beazonosításának első mozzanata: hogy honnan jön. Mivel nem kérdezhető meg, ki vagy? vagy mi vagy? (ami mindig azt is jelenti, honnan jössz?), a mondás és mondható forrásvidékén felfakadó mondat hív és felhív, de semmi másra, csak a fogadására. Megérkezése kérdezés nélküli fogadására szólít fel. Ez az egyetlen lehetséges felelet a titokként érkező idegen érkezésére.

A megszólítás váratlan érkezése által okozott meglepetés szüli a kérdést: Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan? De a meglepetés már a megérkezett mondat bizonyosságában éri, ezért a kérdés felkiáltás, s ennyiben állítás is: Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan! Így rejti magában a válaszát.

Egy lehetséges választ, egy átmeneti választ. Mert a kérdés továbbra is kérdés marad, és a mondat váratlan érkezésének és jelenlétének bizonyosságán túl minden egyéb bizonyosságot azon nyomban ismét kérdőre von. Ez az állandó oszcillálás a (formai és tartalmi) kérdés és a válasz (tartalmi állítás és felkiáltás) között – a le nem álló körforgás a kérdésre önmagából kibomló válasz, majd az ezt és minden egyéb lehetséges választ kérdőre vonó kérdés szükségszerű ismétlésének körforgása – ebből a költői kérdésből, a költészet kérdéséből, perpetuum mobilét varázsol. A nyilvánvaló kérdés bizonyossága és a rejtett válasz bizonytalansága a titok aporetikus szerkezetét idézi.

Ez a költői kérdés a költészet titkára, a magát a költő számára és a költői mondásban felfedő és elrejtő lét titkára kérdez rá, és magában hordott válaszként el is rejti a titkot: akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?!

az éden fáitól messze

Miféle orientációs mezőbe helyez a kérdőszóként szereplő határozószó? Orientációról csak akkor beszélünk, ha a kitüntetett helyek viszonyában további kitüntetett helyek képződnek. Az akárhonnan a kitüntetett helyeket tagadja: egyik sem jelentősebb a másiknál, kívül van mindenféle lehetséges orientáción. A költő helyzetét az teszi összetetté, hogy az orientációt ellehetetlenítő akárhonnan szónak az Éden fáitól messze, a megdermedt hullámok és megszakadt evidenciák terében kellene orientálnia. A helyek hiányában az akárhonnan bármelyik helyre, minden helyre vagy egyik helyre sem utal. De a kérdésben rejlő felkiáltás nem hagy kétséget, hogy a mondat megfelelő helyről érkezik.

Csábító, hogy az akárhonnan mellé helyezzük az akármikor-t függelékként. Azonban az akármikor lényegi eleme az akárhonnan-nak, mivel mindkettő lényegi eleme a váratlan érkezésnek. A felfakadás téridőbelisége ez: a lét nem térben és időben, hanem térként és időként adódik. Ezért az akármikor éppúgy a megfelelő idő, ahogy az akárhonnan a megfelelő hely. Az akárhonnan érkező mondat a megfelelő pillanatba(n) érkezik, kairoszban találja a költőt, aki az akárhonnan akármikor érkező mondatot a maga jelenlétébe fogadja. A kairosznak nem alkotóeleme a költő intencionális bátorsága, aktív tettrekészsége, még a készenléte sem; bátorsága, ha van, a jelenlétben tartózkodás, a jelenlét kiállásának bátorsága.

Az orientációs tér, melyben a költői tapasztalat játszódik, a megszokott világunkon kívüli tér, ahol nem érvényes semmilyen topológia: a világhoz, a jelentésvilághoz képest a nem-világban vagy a pőre világban találja magát – az ember által meg nem formált világban, amelyet azonban elhamarkodott lenne semminek nevezni. Az el-szólított, az Éden fáitól kétszeresen messze került költő talán most először van legközelebb a világhoz. A felé forduló, fénylő, világló léthez.

Milyen lehetséges válaszok adódnak, hogy a kérdés mélységét megtapasztaljuk? Egyszer tagadó, másszor igenlő egy nemcsak hogy nem eldöntendő, de nem is igazán kérdésre. Az ellentétes válaszok egy irányba mutatnak. Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan?

Nem, nem érkezhet akárhonnan. A mondat nem akárhonnan, hanem onnan érkezik, ahol (a) mondható és (a) mondó van. Hogy ez hol van, azt azért sem tudjuk elgondolni, mert még nem tudjuk, miféle mondat érkezéséről van szó. Egy már kimondott mondatéról, hiszen nem másvalami érkezik, mint mondat. De ki mondta ki? Vagy még nincs kimondva, és az érkező mondat az, amelyet a költő fog kimondani? A számára mondható érkezik el hozzá, de vajon a kimondása első mondatba foglalás vagy ismétlés lesz? Egy biztos: mindkét esetben tanúja a mondatnak: jelen kell lennie, kell, hogy hallja a mondatot, nyitottnak kell lennie a beszédre és a beszélőre. És nem szabad elvétenie, amit hall: sem elmulasztani a meghallását, sem félrehallani, sem elhallgatni. Ki kell mondania, nem őrizheti meg magának a hallott mondhatót, nem is változtathatja meg, nem alakíthatja át, nem torzíthatja el. De az ilyen mondat ezért nem érkezhet akárhonnan és nem érkezhet akárhová. Mondhatóból és mondóból fakadhat fel, és csak ahhoz érkezhet, aki fogadásra és hűséges tovább mondására képes.

nem tudni előre

Igen, akárhonnan érkezhet mondat. Az érkező meglepetésként tör be, váratlanul érkezik; nem tudni előre, megérkezik-e, s hogy mikor, honnan, mi vagy ki érkezik. Az érkező mondat: vendég, de nem meghívott vendég, akinek előre készülünk az érkezésére és a fogadására. Látogatóba érkezik. Mivel érkezése nem válasz egy meghívásra, úgy talál, ahogyan éppen vagyunk. Érkezése avatja a helyzetet vendégfogadássá, a jelenlévőt pedig vendégfogadó házigazdává. A betoppanó vendég is jön valahonnan, de vendégként csak akkor fogadhatom, ha nem kérdezem, honnan érkezik. A fogadását nem korlátozhatja semmilyen feltétel, jöhet bárhonnan vagy mindenhonnan, megkülönböztetés és pontosítás nélkül, azaz akárhonnan. Meglátogat, megszólít és felelnem kell. A megjelenésére és a jelenlétére felelni kérdezés nélküli (ki vagy, honnan jössz?) fogadásával kell és lehet, minden más elvéti a vendégfogadást, ellehetetleníti a találkozást, melynek a lehetősége a valóságában áll.

A kétféle válasz egyforma érvényességgel a mondat fogadásához vezet. A titokra emlékeztető aporetikus szerkezetét így hangsúlyozhatjuk: a mondat akárhonnan érkezik, de érkezni nem érkezhet akárhonnan; a mondat nem akárhonnan érkezik, de érkeznie akárhonnan kell.

A már-nem és a még-mindig – a költői jelenlét

A megfelelő helyről, megfelelő időben érkező mondatot a költő a versben fogadja. Tehát a vers egyszerre hívja el és hívja létre a költőt, ugyanakkor a költő hívja elő és hívja létre a verset. Miközben vers mást is hív: elő- és létre hívja, megnevezi a mást, és hívja a másikat, akihez szól.

A vers többirányú hívása csak úgy lehetséges, ha a határról szól. Celan szerint a vers önmaga határán születik, és innen hív. Itt vár a születésére, várakozón időzik, vár valamit és valakit. Ebben a várakozó időzésben a lét tovatűnő áramlása közepette a jelenben tartja magát, s ezáltal visszahozza és megőrzi a tovatűnőt (amilyen valójában maga is). „A vers önmaga határán születik meg, innen hív, itt tartózkodásának érdekében folyamatosan visszakényszeríti magát a soha-többé tartományából a még-mindig területére.”

A létadódás időként létesül. Épp mert folytonosan adódik, nem a fennállás maradandóságaként, pillanatként vagy örökkévalóságként, hanem tünékeny jelenként és jelenvalóságként. A múltba hanyatló jelenbe érkezik. Így emeli a tünékeny létezőt jelenlétbe, mely máris múlttá válik. A költemény ezt a fel- és eltűnőt ragadja meg, hogy a költői jelenlétben megőrizze. Nem valami örökkévalót mutat fel, nem a mindig jelenlévőt ragadja meg, hanem a máris nem létezőt hozza vissza a már-nemből a még-mindig területére – a költő és a költői szó jelenvalóságába.

A jelenvalóság, melyben a már-nem még-mindiggé lehet a tünékeny, de visszavonhatatlanul egyszeri emberi jelenlét és emberi szó: a tanú jelenlétének és tanúsításának visszavonhatatlansága.

A költő-tanúnak nem az adja a kitüntetettségét, hogy harmadikként van jelen, mint a szemtanú, a testis (terstis), és nem is az, hogy ebből fakadóan magát mindenkor a kívülálló, az ítélkező pozíciójába helyezhetné, vagy hogy erre kijelölhetnék őt, mint a bírót. A meghasadt evidenciák korában, a belátás hiábavalóságában a tanú semmiképpen nem igazol vagy ítél. Nem is szemtanú, hanem superstes: olyan túlélő, aki nem az eseményen kívül vagy felette állóként tanúskodik, igazol és alkalomadtán ítéletet mond, hanem úgy részese az eseménynek, mint aki keresztülment rajta (super-). Az általa tanúsított létbe emelkedés (létbe emelés) eseményében mint igénybe vett van jelen (a tanú nem készül a tanúságra, nem akarja, nem választja és nem uralja). Nem egyéb képességeire van szüksége: a költő jelenlétére szorul a lét. A felé forduló lét igénye a fogadásra, a befogadásra, a meghallásra és a kimondásra (legyen az első kimondás vagy utána mondásra), mindenekelőtt a figyelmét veszi igénybe. A figyelmét, mely minden, csak nem kíváncsiság. A kíváncsiság a szemek romlottsága, nem különbözik a napról napra tökéletesebb gépek fürkésző pillantásától: egyik előtt sincsenek titkok, nem ismeri, nem tiszteli, pervertálja a titkot. A figyelő tekintet egyáltalán nem látás. Sokkal kifinomultabb érzék.

„Az a figyelem, mellyel a vers minden útjába kerülő tárgy vagy lény felé fordul, kifinomult érzéke a részletek, a körvonal, a szerkezet, a szín, de a ’rezdülések’ és az ’utalások’ iránt is, nos, mindez, azt hiszem, nem a napról napra tökéletesebb gépekkel versenyző szem tulajdonsága, sokkal inkább annak a koncentrációnak a képessége, amely a mindannyiunkban meglévő dátumokban rögzül.

’A figyelem’ – engedjék meg, hogy e helyütt Walter Benjamin Kafka-esszéjéhez hasonlóan Malebranche egy mondatát idézzem –, ’a figyelem a lélek természetes imádsága’.”

Szólaljon meg most egy másik költői tapasztalat a költő igénybevételéről, tünékeny szükségességéről a még tünékenyebbek számára. Rilke A kilencedik elégiában így tanúsítja a költőien létező, a visszavonhatatlanságában egyedivé váló ember igénybevételét (egyszeri szükségességét).

… úgy látszik,
mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége
van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,
egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:
egyszer csupán. Soha többé már. Azonban
ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak:
éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán.

(Szabó Ede fordítása)

Az otthontalanságban, a már és még jelentés nélküli tünékeny jelenségeknél tartózkodásban az elhívott és igénybe vett ember tanúsítása nem történhet másban, mint a befogadó-megőrző beszédben.

Celan ezért mondja a már-nemből a még-mindigbe visszahívó versről: „Ez a még-mindig persze csak beszéd lehet”. S rögtön megkülönbözteti a beszédet a nyelvtől – a már létező értelmeket és jelentéseket rögzítő kódtól, a bevett, otthonos, evidenciákká dermedt létőrző formáktól. Az elhatárolást és kizárást a következtetésként megfogalmazott mondat erősíti meg: „Ez a még-mindig persze csak beszéd lehet. Tehát nem maga a nyelv, és valószínűleg nem is a szó szerinti ’megfelelés’. Hanem aktualizált nyelv, amely immár szabaddá vált egy radikális, ám a nyelv által kijelölt határokat és a nyelv által nyitott lehetőségeket változatlanul magában hordozó individuáció jegyében.”

Az egyedivé tevő esemény egyedi beszédet teremt, nem a jelentéses viszonyaiban már elrendezett formákat veszi igénybe. Bár másképpen, mint újabb jelentéses viszonylatokba íródott új formákként nem szólalhat meg a beszéd sem, mely minden újdonságában és egyediségében, aktualizálódásában is a már meglévő formaviszonylatok határán mozog: támaszkodik rájuk, de szabaddá teszi magát tőlük. A nyelv által (is) megnyitott lehetőségekben tartózkodik, s a megdermedt formáktól eltávolodva – elhívottan és elhivatottan – a létmegnyilatkozás tanúsításának újabb, megfelelő formái felé törekszik. A megfelelés nem a filozófiai igazsággá intézményesült igazság meghatározása. A beszéd nem az egyetlen helyes, már mindig is adott, örök formát keresi, hanem az ahhoz mérten megfelelő formát, hogy az igazság benne és általa – és sehogy másként – megtörténő eseménnyé válhasson, s a poétikus léttapasztalás részesei az igazságesemény szereplőivé váljanak. Ez a forma is lehet akármilyen, és mégsem lehet bármilyen, mert „a nyelv által kijelölt határokat és a nyelv által nyitott lehetőségeket változatlanul magában hordozó individuáció jegyében” áll.

soha fel nem fedhető

Mielőtt a nyitottság, az individualizáló és aktualizáló szabad teremtés a nyelv és a lét feletti uralom képzetét keltené, Celan hozzáteszi: „De csak annak a verse születik meg a még-mindig határán, aki versírás közben sem felejti el, hogy létének hajlásszöge teremtményi voltának hajlásszöge alatt beszél”. A gondolat újra utal a bizonyosan létező, de soha fel nem fedhető, a szem és a száj által is érinthetetlen, és felfedettként is megőrzendő misztériumra, mely a létmegmutatkozást az emberi állapottal a szentségben szövi egybe.

Talán nem áll messze sem Celantól, sem Rilkétől, s főleg nem Pilinszkytől, hogy a létfeltárulás eseményében részesülő tanút a „teremtményi érzés”, a mindent legyűrő teremtő hatalommal szembeni megrendültség, az alázatra kényszerítő és imára sarkalló borzongás, a mysterium tremendum hatja át, melyben egyediségének, egyszeriségének és visszavonhatatlanságának tiszta érzése is megfogan.

Celan írja: „Így a vers – hangsúlyosabban, mint eddig – egy személyiség alakot öltött nyelve lesz, és legmélyebb lényege szerint jelenlét és jelenvalóság”.[1] Az eredeti megfogalmazás nehezen visszaadható, asszociációkból eredő többértelműsége adja a poétikus tapasztalat összetettségét és teljességét. Az egyediséget az eredetinél hangsúlyosabbá tevő magyar fordításban a személy szó egyértelműen az emberi lényt, a tanú-költőt jelöli. (Megjegyzem, a magyar személy szóban a szem gyök nem a látó szemre utal, hacsak nem a magát a másik szemben, a másik ember szemében megpillantó szemre; személy az, akinek a szemében az ember meglátja az egyedi, létében és jelenlétben abszolút emberi lényt, és megpillanthatja önmagát – emlékezzünk, Platónnál az ember istentapasztalatának leírására.)

A német szóban az egyedi egyszeri volta (Sprache eines Einzelnen), ugyanakkor radikális izolációja a hangsúlyos. A vers a költés eseményét megélt, elmagányosított embert egyedi, megismételhetetlen és visszavonhatatlan lényegéhez juttatja. De érthetjük ezen a poétikus léttapasztalásban megjelenők és megjelenésük eseményének egyediségét is. A vers a költőnek és a költeményben megjelenőnek is alakot öltő és alakot adó, egyedi nyelve (gestaltgewordene Sprache des Einzelnen). Egyedi az elszigetelődött ember, de egyedi az egyedi formát öltő, a szóban a határai közé érkező más, ahogyan egyedi a vers címzettje, a másik is (a szövegben később a dolgok, az egyedivé lett létezők együtt vannak jelen az alakot öltő emberekkel, a költővel és a vers címzettjével). Innen válik majd igazán érthetővé a következő bekezdés: bár a tapasztalás teljesen elszigetel, a vers alapstruktúrája szerint máris a másikkal találkozás abszolút eseménye.

A magyar fordításban, helyesen: a vers lényege szerint jelenlét és jelenvalóság. De a fentebbi asszociatív jelentéstágítással a német szöveg a vers és az egyedi (legyen személy vagy nem személy) együttes jelenlétét és jelenvalóságát is sugallja. A vers éppúgy, mint az egyedi személy, egymástól nem elkülönülve, hanem egymás számára kölcsönösen biztosítják a jelenlétet és jelenvalóságot, és ezt kínálják az érkező egyedi másnak és megszólított egyedi másiknak is.

Az ember tünékeny jelenlétében (Gegenwart) tesz szert a más és a másik (az ember előtti) jelenlétre (Präsenz); ebben a megkülönböztetésben nem nehéz felfedezni Heidegger különbségtételeit a jelenlét különféle értelmei és a bennük rögzült (tapasztalatot rögzítő nyelvi tradíciókhoz kötött) felfogás irányai között. A vers attól lesz éppen jelenlét és jelenvalóság, hogy az otthontalan ember egyedüli otthonába, a jelenvalóságába (Gegenwart) vonja a megmutatkozót, és létezőként (maga elé idézve) jelenlétbe hívja (Präsenz).

A vers befogadóként őrzi az így elérkezőt, és felkínálja a már-nemnek a még-igent, hogy a költő jelenlétében és jelenvalóságában lényegi létezésének lehetőségébe juttassa (ezért szívesen használnám itt e jelenlétek és jelenvalóságok elnevezésére az Anwesenheit fogalmát). Ebben a felkínált lehetőségben lesz a létező éppen jelenlévő-otthonos: az úszia (telekbirtok, szubsztancia) és a parúszia (lényegi, teljes) jelenvalóságában.

Ha létezik abszolút titok, akkor a vers – a jelenlétet kínáló költői és gondolkodói poiészisz megjelenítő, a létadódás ajándékát fogadó és megőrző eseménye – az. A keletkezés és pusztulás folytonos áramlásában a megismételhetetlen és eltörölhetetlen momentum az egyszer s mindenkorra kimondott emberi szó, mely szóba hoz, szóhoz juttat, nevet ad, néven nevez – ekként szóba hozva és nevén szólítva létbe és a maga lényegébe emeli a tűnőt. Szólaljon meg ismét Rilke A kilencedik elégia folytatásában:

Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében
nem valamely mondhatlant hoz le nekünk, maroknyi földet,
de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga
enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt,
hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak –
s tán: Torony, Oszlop… – ámde kimondani, értsd meg,
mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok
még sose vélték.

(Szabó Ede fordítása)

S bár „a vers magányos – folytatja Celan –, de úton van. Aki írja, útitársul adatik mellé.” És nemcsak a költő lesz társa a versnek, és a vers társa a költőnek, de mindenkor jelen van társként és útitársként a más és a másik: ami és aki szóhoz jut benne, amit és akit megszólít és szóhoz juttat, amitől érkezik és aki felé törekszik a tanúságtevő szó. A versben egymásra találnak. Ekkor csendül fel a régóta beharangozott kifejezés: „De vajon nem éppen ezáltal jut-e el a vers, tehát már itt, a találkozáshoz, a találkozás titkához? A vers a másik felé igyekszik. Szüksége van erre a másikra, szüksége van a találkozásra. Fölkeresi őt és megszólítja. A versben alakot öltött dolgok és emberek szintén a másik felé igyekeznek.”

A vers, a költészet – a találkozás helye. A poiészisz ad hely(e)t a találkozásnak, és hűségesen megőrzi annak titkát. Benne és általa találkozik a költő a lét adományával, ajándékával, a felé fordulón hívogató jelenségekkel – a tűnőkkel, melyek épp most, a teremtő költészetnek hála, önnön lényegükbe (jelenvalóságukba) jutva léteznek. Találkozik magával a verssel, az érkező mondatokkal, és csakis bennük önmagával: önnön egyediségével, a teremtett formákban aktualizált, individuális beszéddel, a maga és műve visszavonhatatlan egyediségével. És találkozik a másikkal is, akihez a költészet szól, hogy ő is találkozhasson a létadománnyal és ajándékkal: a lényegi létezőkkel és magával a tanú-költővel.

A találkozás ajándéka

Miféle titok hát a találkozás? Van benne valami a secret-titokból. S valami enigmatikus, hiszen minden beszéd rejtjele önnön másikjának. S mint ilyen, őrzi is a maga titkát: az el nem gondolhatót el nem gondolhatóként, a felfoghatatlant felfoghatatlanként – vagyis soha fel nem táruló misztérium.

Titok abban az értelemben is, hogy az adódó más és másik úgy érkezik el, úgy lesz jelen a jelenlétemben, hogy soha nem válhat a tulajdonommá (úszia), mert legmélyén önmagában őrzi a lényegét. Az otthonomban sem válhat teljesen otthonossá. A más(ik) megjelenése és jelenléte a meglepetésként rám törő találkozás tiszta ajándéka: présent-ja. A mással és másikkal találkozás: ajándék (don et présent). Miként feleljünk az ajándékra? Lehet-e tanúsítani egy ajándékot?

idővé létesülő lét

Minden találkozás a lét poétikus feltárulása, világteremtés – annak a világnak a létrehozása, amely a találkozásnak helyet ad, s amelyben otthon(ra) le(l)hetünk. A váratlanul, meglepetésként érkező másikkal találkozás kiemelkedő pillanata azonban éppoly tűnő, mint minden a létben. A találkozás ideje és időbelisége az idővé létesülő lét időbeliségébe ágyazódik. A találkozás múltával, a másik távozásával, a találkozásban teremtődő közös világunk is eltűnik, nem marad csak az otthonomba fogadott másik emléke, akit most már csak önmagamban őrizhetek.

Celan szavai méltón tanúsítják a találkozás ajándékát: Die Welt ist fort, / Ich muss dich tragen. „Elment a világ, / hordanom kell téged.” (Lator László fordítása)

Prológus

Vajon az ajánlásban Szófia egy személy neve vagy a megszemélyesített bölcsességet, szophiát rejtjelezi? S a krüptosz egy enigma- vagy egy misztériumtitkot takar? Mit rejt(ek) önök elől? Talányt kínálok, megfejtésre váró, rejtjelezett üzenetet küldök, vagy egy találkozás feltárhatatlan, esetleg már feltárult titkát rejtem el? Belerejtem egy irdatlan titkot – az elmúlás titkát – őrző versbe, mely a találkozásunk elmúlt világát a holtak városának titkába szövi bele. Hol máshol találkoznánk Szófiával, ha nem Alyscamps-ban? Mi más hív gondolkodni, ha nem egy nekropolisz lassan romokká porladó köveibe zártan őrzött egykori jelenvalóság, és mi mást hívunk gondolkodásnak, ha nem azt, hogy részese legyünk és őrizzük a múlandó világgal és – a világ múltával – a másikkal találkozás titkát?

En Arles

Dans Arles, où sont les Alyscamps,
Quand l’ombre est rouge, sous les roses,
Et clair le temps,

Prends garde à la douceur des choses.
Lorsque tu sens battre sans cause
Ton coeur trop lourd;

Et que se taisent les colombes:
Parle tout bas, si c’est d’amour,
Au bord des tombes.

Hogyan lehetek tanúsítója ennek a titoknak? Talán azzal, ha lefordítom, és ismét visszahozom a már-nemből a még-mindigbe. Nem tanú-e minden fordító? És nem fordító-e minden tanú is? Ha valahol, akkor Arles-ban és az Alyscamps-ban tiszta visszhangra talál a kérdés.

Arles-ban

Ha alkony árnya borul Arles-ra,
A holtvárosra bíbor égbolt
S rózsapára,

Vigyázz! itt már a jelen régvolt.
A szíved gyászra dobban, utad
Egyre csak lejt.

Galambok néma nyelvén súgjad:
Öröknek hitt, tűnt szerelmet rejt
Minden sírhant.

Ettől ez még megmarad titoknak. Hogy a titkát tanúsíthassam, és ne mást, ahhoz mindenkinek ismernie kellene az igazságot. De az igazság ismerete éppen a titkot törölné el. Ez a titok egy találkozás titka. A találkozás pedig ajándék. Remélem, méltóan fogadtam és őriztem meg a titkot, a Szófiával találkozás ajándékát.

Felhasznált irodalom

CELAN, Paul: A meridián. Fordította Schein Gábor. In: Paul Celan versei. Szerkesztette Markója Csilla – Marno János. Budapest, 1996, Enigma Kiadó, 5–14. o. [Online verzió: Paul Celan: Meridián. Elérhetőség: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/bartok-imre-paul-celan-meridian-cimu-szovege-ele.html]

DERRIDA, Jacques: Répondre – du secret. Séminaire (1991–1992). Secret et témoignage. Volume I. Éd. établie par Ginette Michaud et Nicolas Cotton. Paris, 2024, Seuil (Bibliothèque Derrida).

PILINSZKY János: Kérdés. In: Pilinszky János összegyűjtött versei. Szerkesztette Jelenits István. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, 150. o.

RILKE, Rainer Maria: Duinói elégiák (A kilencedik elégia). Fordította Szabó Ede. In: Rainer Maria Rilke versei. Szerkesztette Várady Szabolcs. Budapest, 1983, Európa Könyvkiadó (Lyra Mundi sorozat), 272–275. o.

---

[1] Eredetiben: „Dann wäre das Gedicht – deutlicher noch als bisher – gestaltgewordene Sprache eines Einzelnen, – und seinem innersten Wesen nach Gegenwart und Präsenz”.

kép | vecteezy.com