EL SEM KEZDŐDÖTT, MÁRIS VÉGE VAN?

Posztökológiai világmagyarázatok

A zöld fordulat érdeklődés hiányában elmarad. Az emberiség öngyilkossága zavartalanul folyik tovább. A kilencszázhatvanas évek ellenkultúrájából kiemelkedő ökológiai mozgalom a kezdeti viharos sikerek után, prófétáinak minden várakozása ellenére nem hozott – egyelőre legalábbis úgy tűnik – olyan szellemi fordulatot az emberiség életében, mint annak idején a Nazareti tanítása a Római Birodalomban. A párhuzam mégsem önkényes: mindkét esetben a világ fennálló rendjét elutasító kis közösségek megvetett hite lett idővel és nem kevés megalkuvás árán államvallássá, s szolgálta akarva-akaratlan hanyatló birodalmak „fenntarthatóságát”.

távoli országokba

Az ökológiai katasztrófa elleni védekezés mára beépült a jóléti állam céljai közé. A zöld civil mozgalmak és pártok népszerűsége azonban, sokan úgy vélik, csak addig tartott, ameddig a szennyező kibocsátások mérséklése, az állatjóléti és természetvédelmi intézkedések vagy az ellenőrzött forrásból származó egészséges táplálék beszerzése ténylegesen javította az emberek, elsősorban a tehetősebb középosztálybeliek életminőségét. A leginkább környezetterhelő iparágakat pedig igyekeztek távoli országokba telepíteni, így a zöld célok teljesülése nem okozott fennakadást az európai fogyasztók ellátásában. (Azért ezeknek a kiemelkedően környezettudatos népeknek továbbra is elég hatalmas maradt az ökológiai lábnyoma.)

Kibékíthetetlen ellentmondás akkor keletkezett az emancipáció liberális programja és az ökopolitikai törekvések között, amikor kiderült, hogy elemi létforrásaink védelme ennél többet kíván: a jólét elengedhetetlen feltételének vélt gazdasági növekedés visszafogását, az anyagi javak bőségére épített fogyasztói életforma teljes revízióját. Ezen a ponton a zöld törekvések egy láthatatlan, de áthatolhatatlan üvegplafonba ütköztek, sőt, maguk a társadalmi-környezeti átalakulás mellett elkötelezett liberális demokráciák is legitimációs válságba jutottak, legalábbis az üvegplafon-elméletet megalkotó Daniel Hausknost szerint (Hausknost 2020). Legitimitásuk hagyományos alapja, választóik jólétének és biztonságának védelme, illetve az erőforrások elosztásával kapcsolatos konfliktusok kezelésének képessége vált hirtelen bizonytalanná, amikor a zöldek elkezdték magyarázni, hogy a jólét azonosítása a javak minél nagyobb tömegének minél gyorsabb elhasználásával teljes képtelenség. Választani kellett, és az emberek a környezet védelmével szemben megszokott életformájukat részesítették előnyben.

Áldozatául esik-e a zöld átmenet a liberális demokrácia bukásának vagy éppen ő maga lenne a kudarc okozója? Félrevezetik-e híveiket a környezetvédők, amikor egy olyan összeomlás ellen mozgósítanak, amelyről már tudják, hogy elkerülhetetlen? Mi jöhet világunk vége után? Egyáltalán, mit jelent ebben az esetben az „után”? És milyen alapon állítják egyesek a szélsőbaloldalon, hogy az ökológiai gondolat csak ópium a népnek? Az alábbiakban néhány, egymásnak is ellentmondó elméletet szeretnék bemutatni, melyek egyedüli közös vonása, hogy az ökológiai politika kudarcáról tudósítanak és azt alkalmatlannak találják jövőnk befolyásolására. Hogy miért látom másképpen a zöld törekvések útját és kilátásait? Nem utolsó sorban azért, mert a felvilágosult modernitás alapértékeinek – melyek valóban elválaszthatatlanok az ökológiai világnézettől – nem a közeli jövőben kell búcsút mondanunk, szerintem már a múltban feladtuk ezeket. S könnyen elképzelhető, hogy éppen ez az, ami az ökopolitika érvényesülését akadályozza.

*

Hausknost bécsi kollegája, Ingolfur Blühdorn egyike azoknak, akik a leghatározottabban hirdetik a liberális világrend összeomlását. Szerinte nem a kapitalizmus logikája került ellentmondásba az ökológiai fenntarthatóság céljaival, ahogyan azt a zöld baloldal szeretné a világgal elhitetni, hanem maga a demokrácia vált afféle üvegplafonná az ökológiai átmenet útjában. Választanunk ezentúl csak a fenntarthatatlanság politikájának demokratikus vagy tekintélyelvű-technokrata legitimációja között lehet (Blühdorn 2020, 2025). A társadalmi-ökológiai átalakulás programját szerinte a saját feloldhatatlan belső ellentmondásai ásták alá. Ez a gondolkodásmód, írja, „a természet instrumentalizálását, kizsákmányolását és elpusztítását közvetlen összefüggésbe hozta az embereket elnyomó, rabságban tartó uralommal”, ezért az ökológiai átmenetet az emancipációs program részének tekinti (Blühdorn 2025: 501). Az emancipáció jelentése azonban napjaink fogyasztói társadalmaiban megváltozott. Eredetileg a morális autonómia feltételeinek biztosítását jelentette az egyén számára. A szabadságot az erkölcsi kötelesség összefüggésében tárgyaló kanti felfogásba jól beleillett az ökológiai kategorikus imperatívusz: az ökoszisztéma egységének, épségének és szépségének fenntartása iránti kötelesség, a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembevétele vagy a globális igazságosság igénye. Csakhogy, állapítja meg Blühdorn, a fogalom eredeti értelméből mára nem sok maradt: az emancipációs küzdelmek logikája messze eltávolodott a racionálisan mérlegelő, felelős erkölcsi szubjektum ideájától. „A liberális modernizáció elbukott, mert a liberalizmus győzedelmeskedett”, idézi Patrick Deneen sommás megállapítását (Blühdorn 2025: 517). „Az önrendelkezés és önmegvalósítás nevében ugyanis következetesen megkérdőjeleztek minden mértéket és korlátozást”, magyarázza másutt, vagyis a liberális program emancipálta magát a saját normái alól, s azokat felcserélte a korlátlan önmegvalósítás (helyesebben önérvényesítés) követelményével (Blühdorn és Seyd 2025: 490). Márpedig, ha mindenkinek a maga módján, másoktól függetlenül követelünk jó életet, azaz tagadjuk, hogy az egyéni döntések erkölcsi igazolásra szorulnának és nem ismerjük el feltétlen, bárkire érvényes kötelességek létezését, akkor a szabad társadalom óhatatlanul a mértéktelen pazarlás társadalma lesz, az pedig megköveteli a gazdasági teljesítmény szüntelen növelését.

nem figyeltek eléggé

Míg korunk liberalizmusa az alapító atyák morális elkötelezettségét adta fel, addig az ökológiai program a maga politikai jellegét. Az intézményesülés kihívásával szembesülő zöld pártok és civil szervezetek a morális felháborodást tudományosan megalapozott érvekre igyekeztek felcserélni. A tények meggyőző erejébe vetett túlzott bizalom azonban Blühdorn és Seyd szerint visszaütött. „Az ökológia kategorikusnak vélt imperatívusza éppen csak annyira kategorikus, amennyire azok a társadalmi normák, amelyeken alapul. Ezért az ökológiai problémákat nemcsak úgy lehet megoldani, hogy a megsértett normákat betartjuk, hanem úgy is, hogy elvetjük azokat az előírásokat, amelyek érvényességüket igazolják.” (Blühdorn és Seyd 2025: 490–491.) A környezetvédők a természetben zajló folyamatokra összpontosítottak, és nem figyeltek eléggé a társadalomban végbemenő változásra. Ott találták magukat a tudományos igazság oldalán, a fogyasztói szabadság szószólóinak engedve át az „egyszerű emberek” képviseletét, akik az ész törvényei ellen a szív jogán tiltakoznak. A populista politika ki is használja ezt: a tudóskodó környezetvédők állítólagos tényeit relativizálja („egyes tudósok véleménye szerint”) és szubjektivizálja („nekik az állatok jóléte fontosabb, mint az embereké”), és a klímatagadók, oltástagadók, mágusok, UFO- és laposföldhívők táborát vezeti rohamra ellenük. Rájöttek, hogy nem a társadalmat kell megváltoztatni, hanem a problémák percepcióját.

A jobboldali populizmus, figyelmeztetnek a szerzők „többé nem a kapitalizmus logikája és az elitek ellen fordul, hanem az ökológiai emancipáció értékei, intézményei és képviselői ellen. Ez utóbbiak, amikor ragaszkodnak az ökológiai észszerűség követelményéhez, amikor kollektív önkorlátozást ígérnek és a világtársadalom valamennyi tagjával szemben fennálló erkölcsi kötelességeinkre emlékeztetnek, beleértve a jövő nemzedékeket is, hatalmas terhet vesznek a nyakukba, miközben a szélsőjobb hívei számára éppen a megszabadulás e kötelezettségektől okoz megkönnyebbülést s lesz remény és optimizmus forrása” (Blühdorn és Seyd 2025: 488.).

baljós zöld próféciák

Visszatekintve Blühdorn még azt is az ökológiai törekvések hitelvesztésének, szerinte végérvényes kudarcának okai között tünteti fel, amit korábban sokan sikerként könyveltek el: a környezetvédelmi célok növekvő politikai elfogadottságát. „A jóléti állam ezáltal időt vásárolt a fogyasztó kapitalizmus számára, hogy problémáit externalizálja és kiterjessze”, azaz áthárítsa más földrészek lakóira és a jövő nemzedékekre, mindenesetre eltüntesse azokat a választópolgárok szeme elől (Blühdorn 2025: 505.). Közben teltek-múltak az évek és úgy tűnt, a baljós zöld próféciák egyike sem teljesül: sem az ökoszisztéma, sem az ipari társadalom nem omlik össze egyhamar. A társadalmi-ökológiai fenntarthatóság ígéretéről ellenben kiderült, hogy az puszta illúzió: a Nyugat vagy versenyképességét adja fel, vagy ökológiai elkötelezettségét.

Az osztrák politikatudós ítélete kérlelhetetlen: az utóbbi fog történni, történik már ma is. A jóléti társadalmak kiváltságos életformájuk megőrzése érdekében nemcsak az ökológiai emancipáció programjával szakítanak, hanem azzal együtt feláldozzák magát a liberális demokráciát, a jogállam intézményeit és az emberi jogok melletti elkötelezettségüket is. „A posztliberális modernitás azonban – bár autokratikus és technokrata, az autonómiát egyre inkább a mesterséges intelligenciának engedi át, és feltehetőleg Kína globális irányításával megy végbe – önmagában még nem pesszimista, defetista vagy disztopikus, csupán egy teljesen új társadalom kezdetét jelenti, azt a korszakot, amely a liberális gondolat, életmód és intézmények romjaira épül” (Blühdorn 2025: 518–519.).

Nézeteivel korántsem áll egyedül. A posztökológiai korszak kifejezés polgárjogot nyert a politikatudományban. A napi politika látványos illusztrációval szolgál ehhez a fordulathoz: a zöld átmenet ambiciózus programját meghirdető liberális demokraták Európa-szerte defenzívába szorultak a jobboldali populizmus ellentámadásával szemben. A magaskultúra státuszát lerombolta a szociális média. A tömegek életérzését alakító (gondolkodásról ezen a szinten nem beszélek) influenszerek és PR-szakemberek virtuális valóságában nincs klímaváltozás. A post-truth derűs és mozgalmas világában a bolygó eltartóképességét illető aggodalmak nem egyebek fondorlatos összeesküvésnél, amelyet a műszaki-gazdasági haladás és jólét megátalkodott ellenségei szőnek.

*

Maga az ökológiai mozgalom is a kifáradás jeleit mutatja. Senkit ne tévesszen meg Greta Thunberg fellépése vagy az európai nagyvárosok utcáin péntekenként a jövőért önfeledten tüntető fiatalok sokasága. A látványos akciók ugyanúgy, mint az ökológiai spiritualitást hirdető guruk, a kizárólag természetes anyagokat tartalmazó étrendkiegészítők, ökoesztétikai műalkotások és műkincs-romboló heppeningek csak azt mutatják, hogy a zöld kínálatnak ugyanolyan helye van a fogyasztói tömegkultúra portfóliójában, mint bármi egyébnek. Az óvatosan professzionalizálódó ökológiai világnézet tudós képviselői maguk sem próbálnak már valamiféle új rend előfutárainak látszani. Inkább csak egy különös tudásterület specialistái ők, akik akadémiai karrierjüket építgetik és impakt-faktorukat hizlalják, mint bárki más.

A zöld sikerlisták élén pedig a kőolajvezeték-robbantó katedraforradalmárokat felváltották az elkerülhetetlen és közeli összeomlás prófétái. Kiindulópontjuk jogosultsága cáfolhatatlan. Egyfelől igaz, hogy a klímakatasztrófa immár elháríthatatlan, az ökoszisztémák degradációja vészes méreteket öltött, és a még rendelkezésre álló tiszta ivóvíz, illetve termőtalaj nem lesz elegendő nyolc, kilenc, majd tízmilliárd ember eltartására. Másfelől el kell hinnünk a társadalmi és politikai folyamatok kutatóinak, hogy jelenleg sem a demokratikus, sem az autokratikus államok nem mutatnak hajlandóságot a szükségesnek mondott radikális pályamódosításra, mert azzal uralmuk gazdasági alapjait kockáztatnák, miközben alattvalóik többsége nem támogatja a zöld kisebbség által szorgalmazott reformokat. Akkor pedig e két feltevésből a napnál világosabban következik civilizációnk pusztulása.

posztapokaliptikus véleményvezérek

A csalódott – az emberiségben, a politikában és önmagukban csalódott – zöld filozófusok, kiégett aktivisták a szorult helyzetbe került politikusok gyakran bevált mentségéhez folyamodtak: amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. És a katasztrófa élére álltak! Nem mozgósítanak többé az emberiséget fenyegető veszedelmek elleni védekezésre, inkább maguk győzködik közönségüket arról, ami ellen odáig küzdöttek, nevezetesen, hogy a pusztulás elkerülhetetlen. A mélyalkalmazkodás prófétája, Jem Bendell ugyanolyan feleslegesnek tartja a természet védelmében hozott áldozatokat, mint Donald Trump, azzal a csekély különbséggel, hogy míg az amerikai elnök szerint e veszedelmek mondvacsináltak, a posztapokaliptikus véleményvezérek szerint elháríthatatlanok. A lényeg és egyúttal népszerűségük közös magyarázata, hogy felmentenek a cselekvés alól, akár a végtelen növekedésbe vetett bizalom, akár a közeli biztos vég tudatában.

A mélyalkalmazkodás programja kiválóan illik a posztökológiainak mondott stratégiába: célja az előttünk álló elkerülhetetlen veszteség elviseléséhez kellő tudatállapot elérése. A tennivalókat a politikai szférán kívül jelöli ki, az igazi szabadság birodalmában, amely véleményük szerint idebenn keresendő, a lélek mélyén. A közös meditáció a mulandó földi dolgokhoz való ragaszkodás hiábavalósága fölött nemcsak a gyászmunka elvégzésében segíti híveiket, de közösségi élményt is nyújt számukra (Bendell és Read 2023).

Igazságtalanok lennénk azonban, ha figyelmen kívül hagynánk a közelgő összeomlás túlélésére spekuláló posztapokaliptikus irányzat radikális – és félrevezető – politikai mondanivalóját. Világunk vége nem a világ vége, terjedt el a hír Paul Kingsnorth és Dougald Hines sokat idézett Dark Mountain Manifestója nyomán (Kingsnorth és Hines 2009). Az összeomló technológiai civilizáció romjain új világ épülhet, amelyben végre lehetőség nyílik ember és ember, ember és természet erőszakmentes, harmonikus együttélésére (amely csak mostanáig volt lehetetlen, a mindenkori jövőben ellenben nemcsak lehetővé válik, de épp ebben rejlik az isteni világterv/történelmi haladás végső értelme.) Felkészülni ma már csak erre érdemes, mert a romlás megállíthatatlan, a globális kapitalizmus vagy ha úgy tetszik, a nyugati, technológiai, ipari stb. civilizáció, szóval a fehér angolszász protestáns férfiak uralma javíthatatlan és gyógyíthatatlan. Ne sirassuk, alkossunk jobbat helyette! „Az utópia a másik oldalra került: ma azok az utópisták, akik azt hiszik, hogy minden ugyanúgy mehet tovább, mint eddig, miközben a realisták az átalakuláson dolgoznak és energiáikat a helyi rezilienciába fektetik. Nemzedékünk látóhatára az összeomlás. Az összeomlás azonban nem a vég – ez jövőnk kezdete. Új életformákat találunk fel, másképpen fogunk gondoskodni önmagunkról, a többi emberről és összes lénytársunkról”, olvasom Pablo Servigne és Raphael Stevens: Hogyan fog minden összeomlani? biztató címet viselő sikerkönyvének ajánlásában (Servigne és Stevens 2020).

E tanítás kétértelműségét marxista előzményeitől örökölte. Már ott sem világos, hogy a világkapitalizmus összeomlása – a kisajátítók kisajátítása – a Tőke első kötetének végén előírt módon magától megy majd végbe, vagy pedig a világ proletárjainak egyesülése folytán, kegyetlen osztályharcban, diktatórikus eszközökkel. A dilemma időközben megoldódott, a feladatra kiszemelt ipari proletariátus ugyanis elpárolgott, nem érte meg a globális kapitalizmus végét. Ez azonban önmagában még nem igazolja az összeomlással kapcsolatos túlzott várakozásokat. Éspedig azért nem, mert a krízis – és most mindegy is, hogy pontosan minek a válságáról beszélünk – lassú, esetleg évszázadokig elhúzódó, zavaros, erőszakos eseményekben bővelkedő folyamatnak ígérkezik. Az előttünk álló hosszú korszak nagy kérdéseinek egyike, hogy sikerül-e természeti létforrásainkból annyit átmenteni, amennyi az emberhez méltó létezéshez elengedhetetlen. A másik, hogy a fenntarthatatlan népességszám drasztikus csökkenését a következő száz évben mi idézi elő: tömegpusztító fegyverek, járványok, éhínség vagy netán a bölcs előrelátás? Amiben történelmi tapasztalataink és földrajzi ismereteink alapján biztosak lehetünk, csupán annyi, hogy e változások a glóbuszon nem egy időben és nem is egyféleképpen mennek végbe (Alt 2023, Lowenhaupt Tsing 2015, Morton 2013). Ennek pedig fontos következménye, hogy bőven nyílik majd tér a helyi önvédelem autonóm kezdeményezései számára, ha nem a fenntarthatatlan rendszeren belül hajszolják a fenntarthatóság illúzióját, de nem is a mélyalkalmazkodásnak nevezett gyászmunkával töltik idejüket.

Ne legyenek azonban kétségeink: az előttünk álló időszak véres háborúkban legalább olyan gazdag lesz, mint volt a huszadik század. A haditechnika fejlődése folytán minden eddiginél pusztítóbb konfliktusokra nyílik kilátás, miközben az elnyomó apparátusok ezzel párhuzamos fejlődése gyakorlatilag kizárja, hogy e háborúk áldozatai lerázzák az őket megnyomorító és halálba hajszoló zsarnokok uralmát. Az eurázsiai kontinens, valamint Afrika nagyobb részén már ma is ez a helyzet – ideje észrevenni.

bárhol és bármikor

Mindebből következik, hogy a sötét évszázadok elől egy kolostor magányába elvonulni s ott hű társak között tétlenül szemlélni világunk pusztulását, akinek ez tetszik, reális program lehet, ezzel szemben az összeomlás utáni újrakezdésre készülni ostobaság. Kezdeni valamit ott és akkor kell – tehát bárhol és bármikor, neked, olvasó, most azonnal –, ahol éppen vagyunk, mert nincs következő felvonás, se szünet két felvonás között. A történelem nem így működik. Mindig „közben” vagyunk, és a tízezer dolog mindig egyszerre zajlik, lassan és összevissza.

*

Hacsak… hacsak nem álproblémával viaskodunk. A posztökológiai elméletek színes egyvelegéből kiemelkedik a nemalkalmazkodás szószólója, Erik Swyngedouw, aki Lucas Pohllal írt tanulmányában magát az ökológiai gondolkodás kiindulópontját kérdőjelezi meg: a természeti korlátok puszta létét. A természet fogalma koronként változó tartalmú emberi alkotás, hogyan lehetnének tőlünk független határai? Végességének látszatát csupán a tőke bővített újratermelésének végtelensége teremti. A természet istenpótlék, állítják, egy újabb szent tekintély, amelyet ezúttal a zöldek találtak ki, hivatkozási alapul, hogy megmondják a szekularizált emberiségnek, mit szabad és mit nem szabad tenniük, hogy mi a jó és mi a rossz. A kapitalista képzeletvilág széthullásával azonban el kell tűnnie a természeti korlátok képzetének is. „A természeti korlátok, a bolygó határai vagy az erőforrások kimerülése nem léteznek sem a természetben, sem az ember számára, csupán a tőke végtelensége teremti őket anyagi és átvitt értelemben egyaránt. A környezeti korlátokat a tőke korlátlan terjeszkedése állítja elő, ami fennmaradásának feltétele, valamint az élvezetvágy ugyanilyen végtelen késztetése” (Pohl és Swyngedouw 2025: 639.).

Végre két igazi marxista a marxizáló zöldek között! Pohl és Swyngedouw nem felejtette el, hogy Marx a haladás értelmét, az emberiség felszabadítását a természeti vak szükségszerűség legyőzésétől várta. Legyőzni valamit vagy alkalmazkodni hozzá, ez a kettő nagyon nem ugyanaz. A zöldek depolitizálják a társadalmat: nem hagynak más választást: komor aszkézis vagy a természettel szembeni erőszak. Amikor a katasztrófa lefegyverző és elbutító félelmét terjesztik, írják, akarva-akaratlan az elnyomás és kizsákmányolás cinkosaivá lesznek. Így szó szerint.

Az ökológiai válság rémképe szerintük a kulturális kapitalizmus fegyvertárából került elő, és a technokrata gondoskodás uralmát igazolja. Az igazi politikai cselekvés ennek a leleplezése. Nem holmi környezetvédelem, hanem a hatalom szimbolikus rendjének meghaladása, amely fenntartja a rettegést az összeomlástól. „Az az ökológiai tudatosság, amelyre itt hivatkozunk, másfajta ökológiára épül, mint amely az elmúlt években a nép ópiuma volt, és amely az emberi természet félreértésén alapul”, állítják harciasan. „Magunk mögött hagyva a neoliberális dogmát, hogy a társadalom egymástól elszigetelt, rugalmasan alkalmazkodó egyénekből áll, akik a saját élvezetük érdekében gyakorolnak uralmat a természet felett, a pszichoanalitikus eredetű politikai ökológia ontológiai tökéletlenségünkre emlékeztet, amely bennünket emberré tesz. Ami bennünk közös, az a hiány. Ebből másféle és valójában sokkal kielégítőbb viszony bontakozik ki ember és természet között, párhuzamosan az antikapitalista vízióval. E kettős törekvés középpontjában az emancipáció áll mint politikájának kiindulópontja, az a folyamat, mely által a szubjektum előtt feltárul a szabadság szakadéka. Az emancipáció így kettős értelemmel rendelkezik: szabadulás az ökológia mint uralkodó narratíva fogságából és a szabadság szakadékának felismerése” (Pohl és Swyngedouw 2025: 640.).

A szabadság szakadékának mélyéről Slavoj Žižek integet felénk: „El kell fogadnunk a paradoxont: a felszabadítás végső kegyetlenségét, kényszeríteni kell, hogy szabad lehess. Ha megbízol abban, amit az érzékeid spontán jólétnek mutatnak, sosem leszel szabad. A szabadság fájdalmas” – idézik szerzőink a szlovén filozófust (Pohl és Swyngedouw 2025: 635.). Amit ökológiai világnézetnek szoktak nevezni, szerintük az emberi természet ugyanolyan félreértésén alapul, mint maga a neoliberális társadalom. Mert a haladás nem egyre bőségesebb szükségletkielégítést jelent, az ökológiai önkorlátozás pedig nem alkalmazkodás a természet törvényeihez. A szabadságnak a jóléthez se így, se úgy nincs semmi köze. Az ember nem képes összhangban élni a természettel, önmagával se képes.

örökös hiányérzet

Marx elidegenedés-elméletét a pszichoanalitikus Lacan szellemében továbbgondolva azt állítják, hogy az elidegenedés a természettől, szemben Marx várakozásával, a tőkés kizsákmányolás felszámolásával sem tűnik el, mert a meghasonlottság önmagunkkal és a természettel létünk alapvonása. Ez a leküzdhetetlen, örökös hiányérzet minden emberi erőfeszítés indítéka: a tudat, hogy az ember sosincs készen. A szerzők antropológiai alapvetésében, amely a cikk fő mondanivalója, őszintén szólva, nem látok sok újdonságot. A haladásért lelkesedő tizenkilencedik század egyik kedvenc eszméjéről van szó: „Küzdést kívánok, diszharmóniát!” – már Lucifer is ezért lázad az isteni világrend ellen. Az ember és más élőlények közötti egyenlőségről álmodó korai mélyökológusok, akik valamiféle sosemvolt összhangot kívántak helyreállítani ember és természet között, e sorokat olvasva esetleg találva érzik magukat. Az ezredforduló utáni ökofilozófiai törekvéseket azonban inkább a radikális számvetés jellemzi az ember kitüntetett léthelyzetéből fakadó felelősséggel, még ha a szabadságot nem is látják s láttatják szakadéknak. Inkább megértő létmódról, léttanúságról beszélnek, a hermeneutikai és fenomenológiai filozófia belátásaira hivatkozva. E fordulat bemutatásáról másutt írtam (Lányi 2018, 2020).

*

Az idézett szerzők abban mindenesetre egyetértenek, hogy az ökológiai politikának vége van. Véleményük, láttuk, csupán a halál okainak azonosításában különbözik. A csalódott zöld aktivisták és akik őbennük csalódtak, a politikai cselekvés értelmébe vetett hitüket veszítik el. Ezentúl az elkerülhetetlen összeomlás túlélésére összpontosítanak (mélyalkalmazkodás), míg a derűlátóbbak az összeomlás utáni újrakezdésről szőnek jámbor terveket. Blühdorn együtt temeti az ökopolitikai törekvéseket az emancipáció liberális programjának többi elemével: a nép nem kívánja, a hatalom nincs rászorulva. Helyzetértékelését részben osztják a baloldali radikalizmus szószólói is, legfeljebb más következtetést vonnak le belőle: szerintük nem az emancipáció programját kell feladni, csak az ökológiai narratívát, amely ember és természet viszonyának félreértésén alapul.

Marxista és strukturalista kritika egyaránt az ökológiai narratíva ideologikus természetét kívánja leleplezni. Az előbbi szerint a technokratikus uralom igazolására szolgál, amely elhitette magáról, hogy képes megvédeni az embereket a vélt természeti katasztrófától. Az utóbbi számára „a természet tisztán kulturális fogalomként értendő” és „a természet eltűnésére nem úgy kell tekinteni, mint a környezetben tapasztalható eseményre, hanem mint a dolgok észlelésének módjában bekövetkező változásra? (Blühdorn 2000: 39). A környezetvédelem zászlaja alatt, magyarázza a posztökológiai politikának szentelt korábbi könyvében (Blühdorn 2000), a haldokló modern kultúra vívja utóvédharcát s védelmezi az elavult humanista tradíció a természettel és a természetessel kapcsolatos normáit. Ezzel szemben Blühdorn szerint az etikának azokat a társadalmi struktúrákat kell tükröznie, melyeken alapul, és mivel a rendszerek mindenekelőtt az őket alkotó viszonyok újratermelésében érdekeltek – ami a mi esetünkben, teszi hozzá, növekedést és profitot jelent –, maga az újratermelés lesz a legfőbb érték. Áll ez az egyénre nézve is, mert identitását mindig a rendszer-követelmények határozzák meg, legalábbis Niklas Luhmann rendszerelméletének szellemében, amely Blühdorn számára a legfőbb hivatkozási pont (Blühdorn 2000: 159–170). Ebben a determinisztikus világban nem jut hely a radikális változást sürgető ökoetikának. „A sajátosan ökológiai probléma, amely nem objektív fizikai valóság volt, hanem elsősorban és leginkább a modern szubjektum identitás-problémája, ezáltal ténylegesen eltűnik,” jelenti ki. Ökoetika nem létezik, mert a léte önellentmondó. Achilles ezúttal sem érheti utol a teknőst.

Vége van-e hát az ökológiai politikának – egyáltalán, mit jelent az igazságon-túli világban, a posztapokaliptikus próféciák korában, a valóságos virtualitás posztmodern örökkévalóságában, ha valaminek „vége” van?

úgynevezett szükségletei

Ami tökéletes kudarcot vallott és tévedésnek bizonyult, az a remény volt, hogy a földi életet – saját kivételezett helyzetünket a világegyetemben – fenntartó rendszerek összeomlása majd rábírja az emberiséget a természeti források kíméletesebb használatára. Akik így gondolkoztak, nem vették figyelembe, hogy a technikai civilizáció emberének nincs többé semmiféle közvetlen kapcsolata a természeti folyamatokkal, ideértve a saját emberi természetét is, melynek működéséről, a saját úgynevezett szükségleteiről sem gondol egyebet, mint amit a tömegmédia elhitet vele. Még érezni sem érez többé olyasmit, ami ellenkezne azokkal a vágyakkal és félelmekkel, melyekre ebben a virtuális környezetben szert tehet. De a zöldek talán nem is a tudományban bíztak, hanem egészen egyszerűen a józan észben. Nem számoltak azzal, hogy amit józan észnek neveznek, racionalitásnak és moralitásnak ez a földhözragadt keveréke a történelemben soha nem játszott komoly szerepet.

Egy mozgalom története azonban a kudarcok története: útját szinte minden esetben üldöztetés, vereség, meghasonlás, megalkuvás, árulás, a közönség közönye vagy éppen megvetése kíséri. Egészen a végső csalódásig: amikor diadalmaskodik és eszméi megvalósulnak, azaz intézményesülnek, vagyis beépülnek az elnyomás mindenkori gépezetébe. (Ettől a zöldek szerencsére még igen távol járnak.) Hausknost üvegplafon-elmélete ugyanúgy figyelmen kívül hagyja ezt a dinamikát, mint a társadalmi-ökológiai emancipáció kísérletének végső kudarcát befejezett tényként kezelő Blühdorn. Szerintem a jelek nem arra utalnak, mintha az ökológiai belátásoktól inspirált politikai törekvések története a végéhez közeledne. Inkább olyan periodikus hullámzást figyelhetünk meg, amely az új eszmék karrierjét általában kísérni szokta.

A múlt század hatvanas éveiben megfogalmazott felismerések és alapelvek annak idején meglepő gyorsasággal terjedtek el a nyugati világban. Követőik a hetvenes évektől radikális programokkal léptek fel és arattak sikert, a kultúrában és a politikában egyaránt. A nyolcvanas évek végére a hivatalos politika ezek egy részét integrálni tudta a fenntartható fejlődés kétértelmű jelszavával, megkerülve az igazi kérdést, hogy fejlődés-e egyáltalán, amit fenn akarnak tartani. Az ezredforduló táján az egyik oldalon az ökopolitika elveinek látszólagos befogadása és részleges intézményesülése, a másikon a tiltakozó mozgalmak visszaszorulása egyazon folyamat két oldala volt. A klímakatasztrófa következményeinek brutális tapasztalata a tízes években a zöld radikalizmus újabb hullámát váltotta ki, erre hivatkozva pedig a politikai intézményrendszer sáncain belül működő zöld pártok is a korábbiaknál ambiciózusabb programokat tudtak elfogadtatni választóikkal és partnereikkel. Végül erre válaszként érkezett napjainkban a jobboldali populizmus sikeres ellencsapása Európában ugyanúgy, mint Észak- és Dél-Amerikában. Amikor a nép azzal szembesült, hogy választania kell megszokott életformája és az ökológiai szükségállapot követelte intézkedések között, a többség azokra szavazott, akik felmentették e választás kényszerűsége alól.

erősebb rengések

A politikai lökéshullámok azonban, mint látjuk, egyre sűrűbben követik egymást és egyre magasabbra csapnak. A tárgyilagos szemlélő ebből bátran következtethet arra, hogy a mostani hullámvölgyet még erősebb rengések követik, amelyek esetleg áttöréshez vezetnek: szilárdnak látszó érdekviszonyok és előítéletek megrendüléséhez. Nem állítom, hogy ez fog bekövetkezni, csak azt mondom, hogy ennek legalább akkora a valószínűsége, mint az összeomláskutatók prognózisainak.

A technikai civilizáció mélyülő válsága olyasmi, amire érdemes készülni: alkalmas cselekvési programok befolyásolhatják az események kimenetelét. Az összeomlásra ezzel szemben nem lehet felkészülni, tekintettel annak szükségképpen kaotikus természetére. Éppen ezért naiv és nem is egészen ártatlan szabadidő-tevékenység az összeomlás utáni szép új világ tervezgetése. Az összeomlásnak nincs „után”-ja. Ha bekövetkezik, évszázadokig eltart; térben és időben egymástól eltérő, előre nem látható események hatnak majd egymásra, ugyanúgy, mint a történelemben bármikor.

*

Az „ökológiát” – bármi legyen is az – idézett írásaiban Blühdorn az emancipáció liberális programjának szerves részeként tárgyalja, a környezetvédelem szinonimájaként, lényegében mint a természeti források védelmével kapcsolatos megszorító intézkedések gyűjteményét. Egy új feladatot, amelynek a demokratikus jogállam nem képes másként megfelelni, mint egyéb funkciói – gondoskodás a társadalom jólétéről és a gazdasági teljesítmény növeléséről – rovására. Ezáltal viszont elveszítené a választópolgárok többségének támogatását, akik ragaszkodnak megszokott, pazarló életvitelükhöz.

Szerzőink abban valószínűleg mind egyetértenek, hogy amit a fogyasztók társadalmában jólétnek neveznek, illetve, ami a populizmus korában a demokráciából megmaradt, az az ökológiai célok teljesülésével összeférhetetlen. Az így keletkezett trilemma értelmében szerintük az alábbi három követelmény többé nem teljesülhet egyszerre: a többség akarata (demokrácia), az egyén joga, hogy életformáját szabadon válassza meg (liberalizmus), valamint a természeti környezet épségéhez fűződő, „környezeti” érdek.

De mi van, ha az ökológiai politika éppen azért vall kudarcot, mert az egyén választása nem szabad, a többségnek a szó szoros értelmében nincs többé akarata, és így a közvetlen tapasztalat, valamint a személyes kapcsolatokon alapuló közösség semmiféle szerepet nem játszik a politikában? Ebben az esetben kézenfekvőnek tűnik, hogy mindenekelőtt az egyéni és közösségi önrendelkezés feltételeit kellene helyreállítani, a felvilágosult modernitás szellemében – és véletlenül sem annak ellenére.

elképzelni sem tudják

Beszélhetünk-e egyáltalán népakaratról az ipari civilizáció e kései korszakában, demokráciáról bármilyen értelemben, ha egyszer közhely számba megy, hogy a közvéleményt – kivételes megrázkódtatásoktól eltekintve – előállítják a hatalomért versengő felek? Még inkább fikciónak bizonyul napjainkban a trilemma második eleme: az életforma szabad választása. A többség vágyait a tömegmédia uralja; elképzelni sem tudják, hogy élhetnének a mostaninál szabadabb, szebb életet. A liberális demokrácia rendszerével leginkább az a baj, hogy már régen nem liberális és nem demokratikus. Ezért nem állítható, hogy a modernitás harmadik, posztliberális korszaka felé tartanánk: már jó ideje abban élünk.

A demokrácia helyreállítása azt kívánná, hogy a helyi, munkahelyi, kulturális és szakmai közösségek a maguk sorsáról külső kényszer nélkül, maguk dönthessenek. Ez csak úgy érhető el, ha a döntések az érintettekhez a lehető legközelebb születnek. Ez megadná az esélyt, hogy a döntéshozatal folyamatának résztvevői ismerjék döntésük következményeit, megértsék egymás szándékait és tiszteljék a tőlük különböző meggyőződéseket. A demokráciának ez a deliberatív felfogása feltételezi a közhatalom decentralizációját és lokalizációját. Nem éri be „a fékek és ellensúlyok rendszerével”, hanem a Montesquieu-nél még ezekkel együtt emlegetett közbülső testületek helyreállítását is megköveteli, mert ezek feltámasztása nélkül nem gyakorolható hatékony társadalmi ellenőrzés a közhatalom intézményei felett. E feltételek teljesülése esetén a demokratikus döntéshozatal valószínűleg nem lenne akadálya az ökológiai fenntarthatóságnak, éppen ellenkezőleg. Mert lehet ugyan, hogy az emberek nem akarják megmenteni a Földet – akadnak ennél sürgetőbb gondjaik –, de a saját kis földjéhez mindenki ragaszkodik: kíméli, őrzi a magáét, és gondol az utódaira is, akik majd javait öröklik. Mi egyebet követelhetne tőlünk az a bizonyos ökológiai politika?

A liberalizmus híveinek pedig sürgősen tisztázniuk kellene, hogy mit értenek szabadságon. Amennyiben e világnézet klasszikusai nem tévedtek, amikor a szabadságot a jó és a rossz közötti különbség értelmének belátásával és a mások javáért viselt felelősséggel hozták összefüggésbe, akkor nem tűrik el többé, hogy a szabadelvűséget összetévesszék az önzés kultuszával. Ebben az esetben be kell látniuk, hogy az ökológiai fordulat nem önkorlátozásról szól, hanem a felszabadulás lehetőségét ígéri a technika- és fogyasztás-függő életforma rabságából.

Lehetséges, hogy az ökológiának nincs is saját politikai filozófiája. Vannak mindenesetre újszerű céljai és erős késztetése, hogy új értelmet tulajdonítson az emberi együttélés ismert és bevált elveinek. Ezek teljesülése azonban nem okvetlenül kötődik új intézményekhez, elosztási rendszerekhez vagy döntéshozatali mechanizmusokhoz, tehát a szó szoros értelmében politikai fogalmakhoz. Eddig legalábbis nem sikerült képviselőinek ilyeneket kitalálni. Azért is tűnik hiábavaló igyekezetnek a bioszféra-krízisre eredeti politikai választ találni, mert a természet romlása, amint ez köztudott, csupán jele és következménye a késő modern ipari társadalom útvesztésének. Gondolkodásunk és képzeletünk, gazdálkodásunk és szórakozásaink szinte észrevétlenül, évtizedről évtizedre egyre tökéletesebben idomultak a technológiai rendszerek és informatikai hálózatok működésének kérlelhetetlen logikájához. A kultúra világából hamarabb tűnt el az életformák gazdag változatossága, mint a természetből. A modern politikai eszmék sorsa is része e hanyatlástörténetnek. A szabadság értelme degradálódott, az igazságosságé eltorzult, a szolidaritásé kiüresedett.

újragondolja

Nem időszerűségét veszítette el a felvilágosodás programja az ökológiai válság korában, hanem eredeti mondanivalója homályosult el. Nem a szabadság szeretete (az emberi természet) került kibékíthetetlen ellentmondásba létforrásaink megőrzésével (a természet szeretetével). Éppen ellenkezőleg: környezetük védelméről csak kritikus gondolkodásra képes, felelős egyénekből álló, autonóm közösségek lennének képesek gondoskodni. Az ökológiai válság kihívására választ kereső politika tehát nem azzal kezdődik, hogy elutasítja, hanem hogy újragondolja szellemi örökségét: a jó kormányzásról, vagyis a közjóról alkotott fogalmainkat.

De könnyen lehet, hogy nem ez történik. Ebben az esetben a természet megállíthatatlan pusztulása fajunk létét és túlélését végképp kiszolgáltatja az azt helyettesítő technológiai gondoskodásnak, amelyért cserébe a rendszer – mi mást tehetne? – feltétlen engedelmességet követel emberi méltóságuktól, utóbb az önálló gondolkodás képességétől is megfosztott alattvalóitól. Erre az eshetőségre azonban nem lehet és főleg nem érdemes készülni. Még szerencse, hogy a ránk váró jövőnek van olyan vonása is, amely okot ad a reményre. Az tudniillik, hogy nem látható előre.

Felhasznált irodalom

Alt, Suvi (2023): Environmental apocalypse and space: the lost dimension of the end of the world. Environmental Politics Vol.32.5. https://doi.org/10.1080/09644016.2022.2146935
Bendell, Jem és Rupert Read (2023): Mélyalkalmazkodás. L’Harmattan, Budapest
Blühdorn, Ingolfur (2020): The legitimation crisis of democracy: emancipatory politics, the environmental state and the glass-ceiling of socio-ecolgical transformation. Environmental Politics vol.29.1 https://doi.org/10.1080/09644016.2019.1681867
Blühdorn, Ingolfur (2025): Ecological Ungovernability and the Transition to Postliberal Modernity. European Journal of Social Theory, Vol. 25.4. https://doi.org/10.1177/13684310251330872
Blühdorn, Ingolfur és Benjamin Seyd (2025): Planetary emergency, fossil-authoritarian hope and the dilemma of social theory. European Journal of Social Theory, Vol. 25.4. https://doi.org/10.1177/13684310251383470
Deneen, Patrick (2018): Why Liberalism Failed? Yale University Press, New Haven CT https://doi.org/10.12987/yale/9780300223446.001.0001
Hausknost, Daniel (2020): The environmental state and the glass ceiling of transformation. Environmental Politics Vol.29.1 https://doi.org/10.1080/09644016.2019.1680062
Kingsnorth, Paul és Dougald Hines (2009): Uncivilization – the Dark Mountain Manifesto. The Dark Mountain Project
Lányi András (2018): Miért nem éhes a Dasein Heideggernél? Korunk 2018.1.
Lányi András (2020): Az ökoetika útkeresése. In: Bevezetés az ökofilozófiába – kezdő halódóknak. L’Harmattan, Budapest
Lowenhaupt Tsing, Anna (2015): The Mushroom at the End of the World: on the Possibility of Life on Capitalist Ruins. Princeton University Press, Princeton NJ
Morton, Timothy (2013): Hyperobjects. Philosophy and Ecology after the End of the World. University of Minnesota Press, Minneapolis MN
Pohl, Lucas, Erik Swyngedouw (2025): In defence of maladoptation and its emancipatory promises. European Journal of Social Theory, Vol.25.4 https://doi.org/10.1177/13684310251329851
Servigne, Pablo, Raphael Stevens (2020): How Everything Can Collapse? A Manual for our Times. Polity, Cambridge

kép | vecteezy.com