TEGNAPUTÁN 21.
TEGNAPUTÁN
Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.
ÁRADAT
A Frág folyó a tóba hömpölyögve nehéz, higanyszerű masszává szélesedett. Merel apja a parton ült, béklyóinak helyét dörzsölgette, és bámulta a vizet. A rozsdás sebek a lábán nem akartak begyógyulni, lassacskán apró, ezüstös pikkelyekké váltak, mintha az óriáspolip beivódott volna a sejtjeibe.
– Mondtam én, hogy nagy ember lesz belőle – hajtogatta az anya, mit sem törődve Mitikével, és közben próbálta letörölni a sarat Merel szakadt ingéről. – A Megváltó PR-menedzsereként első dolgom lesz, hogy lecseréltessem ezt a posztapokaliptikus rongyot valami fényesebbre. A nép a csillogást követi, nem a pusztulatot.
Merel nem figyelt rájuk. Tekintete a tó közepére szegeződött, ahol a víz alól ütemes, mechanikus kattogás hallatszott. A tó felszíne hirtelen felkorbácsolódott, de nem hullámok csaptak fel, a víztömeg szilárd alakot öltött: gigantikus, folyékony üvegből álló katedrális emelkedett ki a mélyből. A templom falaiban zátonyra futott, rozsdás drónok és régi unikornisszálkák lebegtek, mint egy bálna gyomrában. A katedrális csúcsán SFonte hologramja derengett fel, ami arcot vetített: Merel volt az, eltorzult, gonosz, vészjósló kifejezéssel, felnőtt férfiként.
– Megérkeztél, Merel – visszhangzott a tó felett SFonte hangja, miközben a vízkatedrális kapuja lassan megnyílt, és a folyékony idő sötét sugárban ömlött belőle a lábaikhoz. – A szüleid a múltat képviselik. De a tegnapután itt bent kezdődik.
Mitike a rémülettől bénultan bámulta a vízből kimagasló üvegkatedrálist, Elsabi viszont egyetlen pillanatra sem veszítette el a hidegvérét, határozott léptekkel gázolt a tó helyén képződött, ezüstösen csillogó sárba. Kirántotta zsebéből összehajtogatott, kissé megázott PR-tervezetét, és közvetlenül a tó felett lebegő, Merel-arcú hologram felé mutatta.
– Hallja maga, SFonte, vagy akárhogy is hívják! – próbálta a mechanikus kattogást túlkiabálni. – Ha ez a fiú belép oda, az nem családi rendezvény, hanem a Birodalom történetének legnagyobb médiaeseménye! A Megváltó nem sétálhat be csak úgy, egyeztetett sajtótájékoztató nélkül. Kérdem én: hol vannak a drónkamerák?! Hol a VIP-páholy a folyami óriáspolipoknak?!
SFonte hologramja az arca középen szétnyílt, és a Merel-vonások mögül rézfogaskerekekből álló, finoman kattogó írógép billentyűzete emelkedett ki.
Azonnal működni kezdett, izzó, vörös betűkkel vetítve ki a Merel anyjával kötött PR-menedzseri szerződést. De a betűk nem maradtak a levegőben. A szavak döglött legyekként hullottak alá, egyenesen Elsabi lábához, és a sárban apró, fekete piócákként másztak a nő cipőjére. A jogi záradék szó szerint életre kelt, a múlt emlékeit az asszony bokájából szívta.
– A szerződés ezennel megköttetett – zúgta a katedrális, miközben a nő arcára bizarr, diadalmas PR-mosoly fagyott. – Lépjetek be!
Merel nem nézhette tovább a parti tébolyt. Odaugrott az anyjához, de mielőtt visszaránthatta volna, a lassan egész testén pikkelyessé váló apja megelőzte őt.
A fémesen csillogó bőrű halász megragadta a felesége vállát. Érintésétől a nő cipőjén mászó piócák sisteregve elporladtak, a helyükön sűrű, fekete tinta szivárgott a higanysárba. Mitike szeme elfehéredett, mintha a folyó összes mélysége egyszerre költözött volna a tekintetébe.
– Nem érted, asszony?! – dörögte az apa, és a hangja már egyáltalán nem egy megtört fogolyé volt, hanem a tó fenekén morgó óriáspolipoké. – A Megváltónak nincs szüksége menedzserre! SFonte nem a jövőt írja, hanem a mi húsunkból táplálja a mondatait!
A férfi visszarántotta a nőt, és olyan monumentális erővel lökte ki a part menti nádas felé, mintha nehéz halászhálót vetett volna ki a csónakból. A mozdulattól azonban a karjáról leváltak a pikkelyek, és a levegőben apró, borotvaéles ezüstpénzekké alakulva a mágneses térerő hatására visszazáporoztak a folyékony katedrális falára, mély karcolásokat ejtve az üvegen.
SFonte hologram-arca rángatózott. Az írógép-billentyűk vadul csattogtak, a vízkatedrális alapja megingott, majd a tó fenekéről hatalmas, sötét massza indult a felszín felé, hogy elnyelje a lázadó családot. A higanyszerű sár hullámai hirtelen felcsaptak, és falat emeltek a szülők és Merel közé.
A tó fenekéről felemelkedő sötét massza, a Frág folyó évszázados, sűrű hordaléka egyetlen hatalmas, fekete hullámmal csapott le a parton állókra és a vízkatedrálisra. Az üvegfalak nem bírták a nyomást: fülhasogatóan robbantak szét, és a folyékony idő nehéz áradatként borította el a torkolatot.
Mire Merel a szülei után kapott, az áradat mindent elmosott. Amikor a víz megnyugodott, a katedrálisnak és a szüleinek nyoma sem volt. A partot vastag, fekete iszap borította, amelyből apró, fém unikornisszarvak sarjadtak a napfényben, mint valami mechanikus búzamező.
Merel egyedül állt a csendben. A zsebébe nyúlt, és kihúzta a gépbogarak által megrágott pergament. A papíron a régi térkép már eltűnt. Helyette a bogarak rövid, rideg üzenetet rágtak a rostokba:
„Merel, a Birodalom utolsó Megváltója, a tegnapután elkezdődött. Írd meg a következő fejezetet!”
A fiú felemelte a fejét, és elindult a fémesen csillogó pusztaságon át a Nemzeti Urándúsító Állomás felé, amely a távolban vörösen pulzálva várta új urát.
kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói
