TEGNAPUTÁN 20.

TEGNAPUTÁN

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

VISSZATÉRÉS

A Frágkapatos alsóvárosi részében húzódó csatornák a városi tanács legutóbbi jelentése szerint részben már rég nincsenek, részben pedig sürgős, de költségvetési okokból határozatlan időre elhalasztott karbantartásra szorulnak. Mindenesetre hajnal felé olyan szag gomolygott elő a mélyükből, amelyhez képest a Kilőtt Drón hátsó udvarában erjedő unikornisverejtékes hordók bűze tavaszi rétet idéző odornak tűnt volna – már amennyiben a tavaszi réteken szokás lett volna gurmund csempészeket, eltévedt takarítóandroidokat és politikai üldözötteket rejtegetni apró, fülledt odúkban. Ebben az orrfacsaró párában haladt az öt emberből és egy liszteszsákba csomagolt polipkarból álló társaság, meglehetősen rendezetlen alakzatban, mert bár Merel lett volna alkalmas a vezetésre, legalábbis abból a szempontból, hogy aranyszeme a legsötétebb sikátorban is világított, mégis Nerin ment elöl, mivel neki volt elképzelése hogy, mely utcákon nem őrködnek a régens halálhírétől összezavarodott városi rendfenntartók.

sürgős javítás

Elsabi a férjét nézte menet közben, s mivel az elmúlt napokban már több mindent látott, amelyet józan paraszti ésszel sem megjósolni, sem elfogadhatóan megmagyarázni nem lehetett, nem azon csodálkozott, hogy Zomer él, hanem hogy mennyivel soványabb lett. A polip általi elragadtatás, a hivatalos halottá nyilvánítás, a béklyó, a fogolyforgalmi előadó és az udvari portréprogram mind-mind kevésbé tűnt fontosnak annál, hogy a férfi arccsontja jobban kiállt, mint amennyire szerinte kellett volna, az ujja bütykösebb lett, és időnként úgy pillantott a fiára, mintha egyszerre igyekezne fölismerni benne az újszülöttet, akit soha nem látott, a kisgyermeket, akinek cseperedéséről lemaradt, és a felnőtt férfit, aki idegesítően nyugodt hangon magyarázza Mitikének, hogy a Malavel-tó megtisztítására tett ígéret változatlanul érvényben van, csak jelenleg a világ egyéb részei is sürgős javításra szorulnak.

Mitike ezt a magyarázatot nem találta kielégítőnek. A halászok, különösen a Malavel-tavon élők, nem szerették, ha valaki a világ általános állapotára hivatkozva halasztotta el konkrét, halászati szempontból is mérhető tartozásainak rendezését. A tó vagy tiszta, vagy nem tiszta. A koncogó vagy visszatér, vagy nem tér vissza. A polip vagy megeszi az embert, vagy ha már arra nem képes, mert darabokra szakadt, hát a darabjai legalább fölhasználhatók valamire – ezek egyszerű, áttekinthető viszonyok, amelyekhez képest a birodalmi hatalomátvétel, SFonte újraindítása, Derrit halála és a trónörökösre zuhant reggelizőasztal durva és értelmetlen zajnak tűnt. És a zajból nem lehet ragut főzni.

– Nekem a tó kell – mondta Mitike végül, mert már negyedórája hallgatott, és úgy érezte, ezzel csorba esett a méltóságán. – A többit intézzék a palotában.

– A palotában jelenleg nem intéznek semmit – felelte Nerin anélkül, hogy hátrafordult volna. – Legfeljebb eltakarítanak.

Ez pontos megállapítás volt. A palotában ugyanis ekkorra már három különböző bizottság alakult a reggelizőasztal okozta károk fölmérésére, s mindhárom más eredményre jutott. Az első szerint a trónörökös életben maradt, de uralkodásra átmenetileg alkalmatlan, mert a szalonnás rántotta egy része a bal fülére megsüketítette, a másik a szeme világát vette el, de hogy valóban így van-e, arról senki nem mert meggyőződni, nehogy felségsértést kövessen el. A második szerint az uralkodásra alkalmasság kérdése elválasztható a fél fület sújtó süketségtől és a mindkét szemre kiterjedő vakságtól, de nem választható el attól, hogy a trónörökös a baleset után nyolc percen át egyetlen összefüggő mondatot sem mondott, ami ugyan korábban sem volt szokatlan, de most jegyzőkönyvbe került. A harmadik bizottság, amelyet a leghamarabb oszlattak föl, azt javasolta, hogy a trónt ezentúl senki ne közelítse meg reggelizés előtt, közben vagy után.

A város másik végében ugyanekkor SFonte korlátozott üzemmódban újra működni kezdett. Mivel Merel az újraindításnál a sürgős társadalomlélektani stabilizációt jelölte meg elsődleges feladatként, az udvari mesterséges intelligencia huszonhét megnyugtató tájképet, tizenkét koncogókat ábrázoló gyerekrajzot és egy súlyosan félreérthető, de kompozíciós szempontból kiegyensúlyozott csendéletet készített, amelyen egy unikornisszarv, egy üres tányér és egy később azonosíthatatlannak minősített, eredetileg hússzeletnek szánt tárgy szerepelt. A központi művészeti felügyelet ezt az utóbbi képet azonnal letiltotta, majd, miután kiderült, hogy a felügyelet szerverei is Derrit alagútjából kapták az utasításokat, a tiltás és annak visszavonása egyszerre jelent meg a közlönyben.

Merel erről mit sem tudott, mert Nerin mellett gyalogolva továbbra is azzal a szokatlan állapottal bajlódott, hogy senki nem mondja meg neki, mikor és hogyan tegye egyik lábát a másik után. A szabadság, ahogy mindinkább tapasztalta, nem fölemelő érzés, hanem adminisztratív teher. Egy Megváltó esetében különösen az, mert amíg a sugallatok működtek, legalább lehetett valamire hivatkozni, most viszont minden döntése saját döntésnek tűnik, ami erkölcsileg kényelmetlenebb, mint a Derrit gémerszékébe épített kovácsoltvas unikornis. Szerette volna megkérdezni Nerint, visszaadná-e az üres kártyalapot, de közben attól tartott, a lány azt feleli: minek is? És erre Merelnek nem lett volna válasza.

– Ha megkapnám azt a kártyát – kezdte mégis óvatosan –, talán teljesen rendbe tudnám tenni SFontét.

– Talán – bólintott Nerin. – A régens is mindig talánnal kezdte, amikor biztos volt benne, hogy másoknak kell meghalniuk.

Zomer, aki nem értette pontosan, mi az az SFonte, de a családi béke szempontjából minimum aggályosnak ítélte, ha a fia egy nővel kártyalapokról vitatkozik, köhintett. Csak diszkréten ugyan, mégis elég volt ahhoz, hogy Elsabi ránézzen, Merel elhallgasson, Mitike pedig gyanakodva megszorítsa a zsák száját.

A zsákban ekkor megmozdult a polipkar.

Nem erősen, csupán annyira, amennyire egy levágott, liszteszsákba tekert, kísérleti viselkedésmódosító egységgel ellátott testrész még mozdulhat, ha nem tájékoztatták kellő alapossággal arról, hogy biológiai értelemben már nincs dolga ezen a világon. A fémpánton parányi zöld fény villant föl. Zomer letette a zsákot a földre. Mindannyian köréje gyűltek, fölé hajoltak, kivéve Nerint, aki nem gyűlt, nem hajolt, csak a tekintetét fordította oda, ahová a többiek, ami lényegében ugyanazt jelentette, de kevesebb testmozgással járt.

– S.F. – olvasta Merel a pánt feliratát. – Ez SFonte is lehet. De esetleg más is…

– Éspedig? – kérdezte Elsabi.

– Suttogó Fővezérség, például – vetette oda Nerin. – Vagy Szomszéd Fegyverhivatal. Vagy Szemafor Főtitkársága, ha volt neki ilyen. A betűk arra valók, hogy sok mindent jelentsenek. Ha egészen akkurátusan és tűpontosan akarnának kifejezni valamit, számokat használnának.

Mitike, akinek a betűk jelentéséről hízelgőbb elképzelései voltak, mivel a halászcéh termeiben az M betű rendszerint Mitikét, a H halat, a P pedig pálinkát jelentett, fölmordult. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze a fémpántot, ám ekkor a polipkar hirtelen kinyúlt, és tapadókorongjaival a halász csuklójára fonódott. Mitike fölüvöltött, majd miután rájött, hogy a kiáltás önmagában nem oldja meg a helyzetet, a vámpírvidra-belező kése után kapott.

– Ne vágjuk le! – kiáltott Merel.

– Már mindegy, már le van – zihálta Mitike. És ebben igaza is volt, ám a polipkar ekkor újra villant egyet zölden, és Merel aranyszeme előtt néhány másodpercre egy térkép rajzolódott ki. Nem sugallat volt ez, legalábbis nem olyan, mint a korábbiak, inkább valamifajta műszaki hiba, amely vallási élménynek álcázza magát. A térképen a Malavel-tó közepe alatt vörös pont pulzált, alatta apró betűkkel ez állt: LAKRAMANTA-GYÖKÉRZETI ALRENDSZER: viselkedésmódosítás aktív. Merel egyszerre megértette, hogy a halak és polipok eltűnése nem következmény, hanem előkészület. Valaki vagy valami, ami túlélte Derritet, a tó mélyén gyűjti össze a vízi lényeket.

– A tóhoz kell mennünk – jelentette ki.

Mitike arca erre földerült, de csak annyira, amennyire egy olyan ember arca földerülhet, akinek a csuklójába egy perce még egy levágott polipkar kapaszkodott, s aki több napja hiába készül jogos követelésének behajtására.

– Végre – vigyorodott el.

Nerin a város felé nézett. A távolból tompa morajlás hallatszott. Talán egyszerre sok ember próbálja eldönteni, hogy mostantól kinek kell engedelmeskednie, de senki nem akarja elsőként kimondani a rossz választ, gondolta.

Eközben a közlöny újabb rendkívüli különszáma lebegett végig a sikátorok fölött, s egy szélroham odasodorta Merel lába elé. IDEIGLENES KORMÁNYZÓTANÁCS ALAKUL, TAGJAI KÉSŐBB KERÜLNEK KIJELÖLÉSRE – olvasták. Alatta kisebb betűkkel: A lakosság őrizze meg nyugalmát, amíg erre ellenkező utasítást nem kap.

– Ha most elmegyünk a tóhoz – mondta Elsabi –, ki marad itt rendet tenni?

Merel a közlönyre nézett, aztán a polipkarra, Nerinre, az apjára, az anyjára és Mitikére, végül vissza a semmibe. Különös módon továbbra sem hallott hangokat, nem érkezett parancs, se égi, se gépi, se krónikástól való. Csak a város szaga, a távoli morajlás és Mitike szuszogása töltötte be a hajnalt.

– Senki – felelte végül. – Vagy mindenki. Épp ez lesz benne az újdonság.

Azzal elindultak a Malavel-tó felé, amelynek felszíne mozdulatlanul nyújtózott a hegyek gyűrűjében, egyetlen hullám nem fodrozta a felszínét. A lakramanta virágai csukva voltak, a vámpírvidrák nem mutatkoztak, és a víz alatt, ahol a gyökerek a sötétségbe vesztek, lassan, türelmesen és igen szervezetten gyűltek egyre hatalmasabb tömeggé a koncogók, pupitihalak és folyami óriáspolipok. A tó mélyén hirtelen gigantikus buborék keletkezett, fölért a felszínre, kipukkant, és olyan hangot adott, mintha egy nagyon messze élő, vénséges vén ember elégedetten nevetne.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói