KINYÚLNAK HOSSZAN, MAJD VISSZA
ha az idő végtelen, bárhol kijelölhető a közepe,
messzire nyújtózik előtted a mögötted,
ameddig a szem ellát, és bizonyosan azután is,
kibomlik a középpontok türelmes szövedéke
ott állsz tehát,
mindennek a közepén,
ahol a szükségesnél sűrűbbek az esti fények,
és a színek, mint olajfoltok, fennakadnak testeden,
a csempehideg anyaghiba mögött az egyszeregy:
majdnem tökéletes pórusaid aritmetikája
minduntalan felidézed
a gallyak hullását a bevetetlen ágyra,
az illesztési pontatlanságot a mozdulatsorban,
egy ölelés elnagyolt keresztmetszetét,
melyen hegyekben áll a diszkonformizmus,
a csoportosan elkövetett, krónikus magány
(egyre kevesebb az azonosítatlan,
és egyre nehezebb az azonosítás)
je suis bagatelle, bizonygatod,
én vagyok mr. jobb híján,
hisz széles körű bizonyítékok támasztják
alá és fölé,
jól csak a klisékkel bánt az ember,
a szükségen túli drámai folyamat talán,
hogy lángba borul körötted erdő, falu, tenger,
eközben az idő általában múlik,
lüktet az árnyékok ár-apálya,
ahogy kinyúlnak hosszan, majd vissza-
tömörülnek a tested alá
kép | vecteezy.com
