TEGNAPUTÁN 14.

TEGNAPUTÁN

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

A MEGVÁLTÓ NYOMÁBAN

A Gurvarák felől újra esőfelhőket hozott a szél, és Mitikének átkozottul elege volt már abból, hogy naphosszat a Kilőtt drón környékén őgyelegjen. Az unikorniscsillám-árustól hányni tudott volna, alig bírta magában tartani a kárörömét – bár önvédelemből azért bölcsen megtette –, amikor a portéka fogytával tömegverekedés tört ki az utolsó szem csillámokért, és a csetepaté hevében valaki kupán vágta az árust egy széklábbal. De a jókedve nem tartott soká.

Világos, mint a pupitihal bal mellső uszonya alatti fehér folt, hogy elszámította magát, senki nem keresi, senki nem jön érte, látta be kénytelen-kelletlen Mitike ezen a baljós, borús napon. Mire idáig eljutott, minden egyes téblábolással, eltékozolt nappal dagadt benne a gyűlölet, minden korsó unikornisverejték, amit őhelyette másvalaki ivott meg, növelte a pénz és drón nélkül hagyott, kisemmizett halász haragját.

Kövess! – szólította fel a ragyás képű, aranyszemű, emlékezett Mitike. Hát biztos nem pont így értette, de én ezt teszem, vigyorodott el gonoszul, bosszúszomjasan, és megmarkolta vámpírvidra-belező kését. Az elhatározásból nyert erő valósággal megfiatalította, korát meghazudtolóan ruganyos léptekkel indult el azon az úton, amelyen Merelék távoztak a Kilőtt drónból.

A fia, úgy látszik, kilépett a kamaszkorból, nyugtázta Elsabi, ahogy útközben elnézte a Megváltót, aki helyre kis kecskeszakállat növesztett, és újra az érdeklődés jeleit mutatta a világ egyéb dolgai iránt is, nem csak a nőket fixírozta. Az anya figyelmét érthetően olyannyira lekötötte Merel maga, hogy nem vette észre: a sok megbámult lány és asszony között akadt egy, aki kilógott a sorból. No persze, az illető nem volt olyan feltűnő jelenség, mint egy hatmellű android. Félig a medveszerű férfi takarásában állt. A gurmund kereskedők mindeneseinek szürke öltözékét, fekete bőrövét viselte. Seszínű hajában épp csak egy leheletnyi unikorniszselé csillant meg.

sóvár pillantás

Nem a fáklyás produkciót bemutató Megváltónak kijáró, feltétel nélküli csodálattal, nem is rideg szkepszissel nézte Merelt. Nem. Elsabi, ha igazán figyel, láthatta volna, ahogy a lány tekintete egy pillanatra pontosan visszatükrözi Merel sóvár pillantását. De miközben a Megváltó tekintete tovasiklott, és már új nőket pásztázott, a szürke köntösös állhatatosan tovább figyelte őt. Aztán, ahogy megindultak, csendesen, a többi követő közé vegyülve, a nyomába szegődött. Nem volt benne sem félelem, sem kétely. Őt nem szokták visszautasítani. Az önbizalmat az anyatejjel szívta magába. Elvégre ő volt Sugárka lánya.

Merel apja üggyel-bajjal megvakarta lábszárán a gennyes sebhelyet, ott, ahol a béklyó a bőrével érintkezett, nagyot sóhajtott, és erőteljes vállrándítással leröpítette hátáról az ott araszoló patkányt. Rühellte a rabságot. Már azt gondolta, ennél az is jobb lett volna, ha az óriáspolip gyomrában végzi. Napjában tucatszor is megpróbálta felidézni, tulajdonképpen mi történt vele, de akárhogy erőltette a memóriáját, az csak annyit bírt visszaköpni, hogy a gigantikus dög lerántotta a folyó mélyére, aztán valami odalent húzta-húzta a másik irányban, úgy érezte, majd’ szétszakad, utána jött egy fehér villanás, és a következő emlékképe, hogy itt ül ezen a rohadt helyen, béklyóban. Miután a patkány cincogva eliszkolt, ráborult a csend. Ám kisvártatva kulcszörgés és lábak dobogása hangzott fel. Megjöttek!

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói