LEPU ÉS KAPREÁL

1993 tél

A lepu és a kapreál a lepusztulás és a kapitalista realizmus ironikus rövidítése. Jelentéseik néhány rétegét és összefüggését próbáltam közelíteni a biológussal, az esztétával és a filmrendezővel készített beszélgetés során.

Vásárhelyi Tamástól azt kérdeztem, hogy a környezet, a bioszféra pusztulásának fenyegetése valóban katasztrofális és tényszerű-e.

VÁSÁRHELYI TAMÁS: A földi élet sok száz millió éve létezik, és ezalatt többször lejátszódtak olyan kataklizmák, amikor a szárazföldi élővilág 80–90 százaléka elpusztult. Aztán robbanás-szerűen újra elkezdődött a sokasodás, és egy egészen más típusú élővilág alakult ki jó pár millió év alatt. Lehetséges, hogy a mai civilizáció is létrehoz egy újabb ilyen kataklizmát a földön, és lehetséges, hogy megérjük ezt a borzasztó nagy lepusztulást. És – ha valakit ez vigasztal – a Földön lesz majd élet. Ember nélkül. Vagy emberrel (valami másfajta emberrel), és akkor valami egészen más élővilág fog kialakulni. Ez a lehetőség fennáll: tényszerű, valós.

– És ennek triviálisan az ember az oka…

– Igen, a környezetpusztulás egyértelműen a civilizáció hatása, az ipari forradalom utáni természetalakításoké. Ezt mi tudomásul vettük, belenőttünk – holott elfogadhatatlan.

– A civilizáció létezik, az ember él… Teremthető-e optimális viszony ember és környezet között?

– A legszélsőségesebb természetvédőnek is tudomásul kell vennie, hogy az ember nemcsak biológiai, hanem társadalmi lény is, és vannak kialakult igényei. A fogyasztói társadalmak azonban gyakorlatilag nem ismerik a mérték fogalmát. Valahogy a kecske és a káposzta példázata szerint kellene eljárni. Nem tudjuk számszerűen megmondani, hogy milyen és mennyi természetre van szükségünk ahhoz, hogy a gyerekeink, az unokáink emberhez méltó életet éljenek, de az biztos, hogy már most kevesebb van, mint amire szükségünk lenne. Budapesten például utcák, városrészek vannak növényzet nélkül, vagy csak a mindent túró bálványfa, csörgőfa, angolperje idézi több ezer virágos növényfajunkat. Ez lélektelen, sivár, egészségtelen. A városi éghajlatot a sivatagéhoz szokták hasonlítgatni.

– Tehát a tények valósak, egyre szélesebb körben válnak ismertté. Az általános helyzet jobb vagy rosszabb lett ezzel?

– Vannak, akik azt mondják, hogy például a riói konferencia révén globális méretekben tudatosult: nagyon nagy baj van, és ez fontos, jelentős, jó fordulat. Mások csak röhögnek az egészen (kínjukban, bizonyára), mert úgy látják, hogy blöff volt az egész: összegyűltek az államfők és demonstrálták, hogy aggódnak a Földért… A multinacionális vállalatok ugyanakkor változatlanul érdekeltek abban, hogy mindenáron minél nagyobb profitot érjenek el, és ezt a harmadik világból „nyerjék ki”. A társadalmi igazságtalanság globálisan is megalapozott… Mint a környezeti neveléssel foglalkozó ember mégis optimista vagyok, mégiscsak tanulunk. Kérdés, van-e elég időnk, hogy ilyen lassan tanuljunk. Különösen Magyarországon. Egy európai országhoz képest nagyon leromlott itt a környezet állapota. A rendszerváltozással óriási reményeink voltak, hogy az új kormány majd környezetvédő lesz és prioritást ad a természetvédelemnek. Ez még olyan szinten sem történt meg, hogy korlátozták volna annak a technológiának a behozatalát, amit a nyugat-európai országokban környezetvédelmi okokból már nem engedélyeznek. Itt az agyakba egyszerűen bele van plántálva, hogy jelenlegi szorult helyzetünkből csak egy felfokozott gazdasági fejlődéssel kerülhetünk ki. Belénk van plántálva, hogy életszínvonalunknak, az élet minőségének csakis az anyagi, technikai javak fogyasztása révén kell emelkednie. Pedig léteznek olyan értékek is, amelyek nem a környezet kizsákmányolása révén szerezhetők meg, és egy emberibb társadalom, sokkal békésebb és nyugodtabb emberi létezés velejárói.

György Pétertől azt kérdeztem, nem erőltetett fogalom-e a kapreál.

GYÖRGY PÉTER

– A kapreál nem erőltetett fogalom, hanem gyakorlati élmény. Magyarországon az ember a kapitalizmust, és annak új tapasztalatát többféle dologgal azonosíthatja. Egyrészt a fényűzésnek eddig nem látott mértékével, másrészt egy országos lepusztulással. Ezt jóvátehetetlennek tartom.

– S valóban párhuzamba hozható a kapreál a szocreállal?

– Ez művészettörténetileg arra a tréfára megy vissza – sokaknak feltűnt már –, hogy az Egyesült Államok, a fasiszta Németország és a sztálinista, posztsztálinista Szovjetunió művészete riasztóan azonos. Mind a három reprezentatív művészet, ábrázoló jellegű, monumentális, deszexualizálja a nőket és abszolút Thanatosz pártjára állítja, erőszakos machóvá változtatja a férfiakat, a szimbólumokat direkten használja, és így tovább. Ez a tapasztalat a modern művészet számára azt jelentette, hogy ettől el kell mozdulni. Ezért a művészetideológusok, filozófusok a 40-es években az Egyesült Államokban inkább a radikális absztrakciót választották.

– És a kapreál? Végül is a hatásvadászattal operál?

– Én inkább úgy mondanám, hogy szórakoztatóipari egységgé alakítja át a világot. Ez a show-biznisz kora. Amikor a hír és a szórakoztatás fogalmából új fogalom keletkezik: az infotainment (az entertainment, a szórakoztatás mintájára).

– Ez a furcsa értékű épülés és leépülés körülöttünk mivel magyarázható?

– A mai Magyarországon élő emberek 90 százaléka számára a kapitalizmus tapasztalata és a lepusztulás érzéki evidenciája azonos. Az ígéret földjére megérkezett magyar ma azt látja, hogy eszelős, erőszakos törtetés az élet. Naponta kell látnia az elhullottakat, a hajléktalanokat, koldusokat, a kolduló gyerekeket… Ehhez nem vagyunk hozzászokva! Olyan vizuális sokkok érik az embert a várostérben, ami tűrhetetlen számára. S mindehhez tudni kell, hogy nincs közbiztonság, hogy nálunk ölik meg a legtöbb nőt… Óriási számokat mutat az öngyilkosság, az alkoholizmus – és szorongat a munkanélküliség. A kiszolgáltatottság elemi fenyegetés, a nagyváros és bűn egymásba fonódó jelensége a kapitalizmus tapasztalatával együtt jelenik meg. Mi ezek ellen alig tudunk védekezni, nincsenek meg sem az egyéni, sem a társadalmi technikáink.

– A szellemi és fizikai lepusztulás képeihez, gondolom, a tárgyi kultúra világa is társítható.

– De mennyire! Itt vannak például az óriásplakátok. Ez az egyik legkirívóbb példa. Egy tökéletesen lerobbanó városban megjelenik a dematerializálódott nyugat. Két lepusztult tűzfal között megjelenik egy felirat, egy látvány, ami Németországban vagy Svájcban adekvát a városi térre – de itt? Ugyanakkor a lepusztulás valóban furcsa és ambivalens folyamat, mert soha nem volt még ilyen tárgyi bőség Budapesten, mint ma. Mindezt föl kellene mérni. Egyáltalán: a magyar értelmiségnek az egyik legnagyobb felelőssége az, hogy tovább jajgat-e a szocializmus által megteremtett értelmiségi pozíciók és kiváltságok elmúlásán, vagy szembenéz azzal, ami van. A magyar értelmiség előtt álló feladat: megérteni, mi az, amit ma kapitalizmusnak hívnak. A kapitalizmus nagyon sok ember számára egyelőre semmi mást nem hozott, mint rosszat. Az értelmiségnek hozta a legtöbb jót, már megint, hiszen az értelmiséget érintik legjobban a szabadságjogok. A szabad sajtó, televízió, rádió – nem sorolom. De minél lejjebb megyünk a társadalmi ranglétrán, annál több rosszat kaptak az emberek. Ha valaki Ózdon az elbocsátottak sorát szaporítja, akkor attól nem várható, hogy lelkendezzen, ha én Budapesten szabadon kifejthetem nézeteimet a szabad sajtóban. Nem tudom, jó-e vagy rossz a kapitalizmus, de azt tudom, hogy két dolgot nem lehet: nem lehet gyűlölni, mert ennek nincs értelme, és nem lehet nem megérteni, miközben szembe kell nézni azzal, hogy rengeteg ember számára a gyűlölet forrása, mert tönkrement az élete, mert nem ér a nyugdíja semmit, mert nem mehet le az utcára nyugodtan, ahol etnikai villongások vannak, kurvák vannak és így tovább… Elutasítja hát azt, amit oly soká és oly hőn vágyott. A kapitalizmus volt a boldogság kék madara, és helyette egy öreg, vén keselyű csapott le ránk.

Amikor megkerestem Gazdag Gyulát, azt mondta, hogy – sajnos! – nagyon könnyen tud beszélni arról a pusztulási folyamatról, ami a szellemi, a kulturális környezetünkben végbemegy.

GAZDAG GYULA

– Igen, mert akinek a kultúra a szakmája, napról napra szembekerül ezzel. Elsődleges szemponttá kezd válni a könnyen fogyaszthatóság. Ennek következtében bizonyos műfajok és bizonyos színvonal létre sem jöhet. Ha arra gondolok, hogy az én szakmámban, a filmben mi volt a legnagyobb filmművészek célja, milyen fajta megközelítéssel fogtak egy filmhez az 50-es, 60-as, még a 70-es években is, akkor azt kell mondanom, hogy ezekkel a célokkal és törekvésekkel ma legjobb esetben marginális lehet valaki. Vagy egyáltalán létre se jöhetnek a filmjei. Ami viszont létrejön, pontosan tükrözi: csak arra tarthat igényt, hogy egy alternatív kultúra része legyen, s mert itt is elveszett mindenfajta támpont, hihetetlen mennyiségű szakmai dilettantizmus jelenik meg.

– Mi történt itt, és miért?

– Azt gondolom, hogy az egyik ok talán a századvég. Ilyenkor az elmúlt négy-ötszáz évben az emberiség meg szokott bolondulni, és most ez zajlik. Másfelől pedig olyan mennyiségű információt kapunk rendszeresen, amilyet előttünk egyetlen generáció sem. Magyarán: az értékvesztésben annak is szerepe van, hogy jóformán nem tud olyasmi történni, aminek az előképét már ne éltük volna át. A 18. vagy a 19. századhoz képest nemcsak az információáramlás gyorsult fel hihetetlenül, hanem ennek következtében az események sodra is. Ugyanakkor visszatérünk ahhoz a felosztásához a világnak, azokhoz az indulatokhoz és történelmi energiákhoz, amelyek gyakorlatilag a római birodalom kettészakadása után álltak elő. Tehát egy olyan folyamat, amelyikre azt gondolhattuk, hogy lezárult, most valahogy előbújik és folytatódik.

– Nem az építés és rombolás egymást váltogató egységéről van szó vajon?

– Nem. A 60-as években folyt egy ilyen rombolási korszak, amelyikben benne volt a reménye vagy a lehetősége az építésnek. Ma nem arról van szó, hogy valaminek a lerombolása egy újdonság létrejöttéhez vezet, inkább egy szétesésről van szó, amelyben bizonyos pozíciók megerősödnek, mások meggyengülnek; egyes megközelítési módok hitelüket vesztik, és nagy kérdés, hogy a jövőben visszanyerik-e vagy sem. Én azt látom veszélyesnek, amit te kapreálnak nevezel: egy olyan tömegkultúrát, amihez hasonló nem nagyon létezett a kultúra történetében.

– Baj, hogy létezik ilyen tömegkultúra?

– Baj, ha mást kiszorít. Ahogy a hollywoodi filmek szorítanak ki minden mást a megjelenési lehetőség teréből. Ma már nyilvánvaló, hogy a filmgyártás kettévált egy nagyipari tevékenységre és egy kézműves, időnként művészetnek nevezhető tevékenységre. De a kettőnek egyre kevesebb köze van egymáshoz. Az utóbbiban egyre erősebben jelenik meg a provincializmus, s ha nem, akkor sem olyanféle igényű, mint amilyen volt a 60-as években. Nem feltétlenül a színvonalról beszélek, hanem egyszerűen arról, amit megcéloz a művész. Ezért nincs ma Bergman, nincs Buñuel, nincs egy olyan súlyú Fellini, mint akkor volt.

– Ha lenne, akkor lenne közönsége, mint akkor volt?

– Nyilván nem.

– Miért? Mi történt azzal a közönséggel, amelyik Bergmant és Fellinit igényelt? Hova tűnt, miért vágyik másra – vagy miért nem vágyik semmire?

– Valószínűleg azért, mert széthullott annak a világnak az egysége, és nem fogadható el semmi hitelesnek, ami ezt a mai világot megpróbálná egységesnek láttatni.

– Paradox módon „akkor” egyszerűbb volt a képlet, hiszen megmondták, hogy mi a jó és a rossz, a szép és a csúnya. Ma nem igazít el senki, s mindenről kiderül, hogy még az ellenkezője sem igaz.

– Igen, de ahogy ezt most megfogalmaztad, az inkább Kelet-Közép-Európára igaz, s ma Nyugat-Európában is ez a helyzet… Akkor úgy tűnt, hogy a világ átlátható. Beindult az információs forradalom, s azt reméltük, hogy jobban fogjuk ismerni a világot, mint valaha. Ehelyett az történt, hogy összezavarodtunk. Az információk töredékesek, és azok az őrületes kulturális szakadékok, amelyeket korábban nem vettünk észre, mert nem vehettünk észre, most megnyíltak előttünk, hatnak ránk. Végső soron egy tökéletesen kaotikus világ állt elő.

kép | vecteezy.com