GYÉMÁNT

KONZERVDOBOZBAN TALÁLTAM

Nem én vagyok a vezérigazgató. Legalábbis még nem. Kereskedelmi igazgató vagyok az anyacég magyar leányánál. A belvárosi székhely, egy szecessziós palota még bőven a többség munkakezdése előtt kacsint rám, minden áldott reggel; lágy indamotívumokkal körített ablakai mögött zajlik a mindennapi gyémántbiznisz, miközben a kerület kapualjai, mint koszlott stafétát adogatják egymásnak a hajléktalanokat – kikukázott melegítőik, szakadt dzsekijeik éles kontrasztot képeznek az egyedi szabású, elegáns esésű navy és charcoal öltönyök tömkelegével. Koszos körmök és friss manikűrök, ápolatlan szakállak és trimmelt arcszőrzetek, sodort cigaretták és csillogó svájci órák járják egymással végtelenül városi táncukat.

csörömpölve

Gyula épp aznap reggel keveredett a kapualjunkba, amikor egy óriás, dél-afrikai bányacég képviselői érkeztek nyersgyémántokról tárgyalni – előttük értem be, jó két órával, legalább. Fókuszban voltam. Túl a hajnali e-mail-checken, zuhany, borotva, némi körömreszelés, a gardróblámpák hideg fényeinél megcsillan az aznapi kasmír harci dísz, csuklóra óra, gyors eszpresszó, és vár már a céges taxi. Épp a tárgyalástechnikán agyaltam, mikor Gyulába botlottam – szó szerint. A dupla kartonlapon torzonborz, ősz szőrzetbe burkolt, rothadó emberkupac, mellette üres és még meg nem bontott konzervdobozok. Gyula – mutatkozott be lényegre törően, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Kizuhantam a fókuszból. Csörömpölve gurultak szerteszét a fejemben a nyersgyémántok – mit mondjak erre? Szóljak odabent a biztonságiaknak? Káromkodjak? Szólítsam fel távozásra? A bejáratot nem állja el, az árkádok alatt van hely bőven. Majd elmegy, belefolyik a város bűzébe. szó nélkül hagytam, bementem dolgozni. a dél-afrikai biznisz persze megrekedt: talán mégsem tesz jót, hogy egy hajléktalan az ajtónállónk.

Gyula azonban nem távozott: ott volt másnap is, és azután is. Talán elküldhettük volna, de kiderült: fantáziája végtelen és végtelenül szórakoztató is. Hol azt hallgathattam meg dohánytól sárga fogain átszűrődve, hogy ő valaha alkotmánybíró volt, hol azt, hogy profi tollaslabdázó – de magától értetődő természetességgel értett a tőzsdéhez és a marhatenyésztéshez is. A történetek záporoztak reggel, munkakezdéskor, miközben felhalmozott takaróit rendezgette bepállott ágyéka felett, jöttek ebédidőben, mialatt az öltönyök szürke flamingócsapatként rajzottak ki a környék elegáns éttermeibe, ő pedig egy félig már megevett szendvics kevésbé penészes végét nyammogta és szivarkát pöfékelt hozzá, és este is, mielőtt mindenki hazaesett és rádugta a telefonját töltőre, és Gyula is megitta az esti koccintóst, elalváshoz.

Eleinte csak pár forintot illett az ügyeletes üres konzervbe dobni, mire az öreg repedt ajkait mosolyra húzta, és már bele is kezdett: nézzük, mit találtam ma a konzervdobozban, mondogatta, megkapargatva benőtt körmeivel a százasokat, kétszázasokat – majd belekezdett az aznapi mesébe. A kollégák imádták. A partnerek is imádták. Még angolul is tudott, valahonnan. Jelenséggé lett: szerencsehozó talizmánná nemesedtek a konzervdobozok, jóslatokká az abszurd történetek – nagy üzletek előtt konkurens cégektől, de bankoktól, biztosítóktól is jöttek meghallgatni, a belváros befolyásos burzsoáziája babonás buzgósággal látogatta a gyémántos Gyulát.

A konzervek tartalma is gyors ütemben változott: dollár, yen és euró is bőven került, már nem is csörögve-zörögve, sokkal inkább hajtogatva-gyűrve. Ehhez aztán új viselkedések társultak: a bankárok segítették pénze elhelyezésében, ügyvédek a legalizálásában, könyvelők a számontartásában. A bevétellel együtt haptákba állt szépen az outfit is; trimmelődött valahogyan az a szakáll, lekerült a több rétegben összeszáradt melegítőpáncél, és kötött gyapjúpulcsik kúsztak fel az egyre jobban táplált testre. „Házhoz” jött egy-egy mani- és pedikűr, megtisztultak a körmök, de még egy fogorvoshoz is elfáradt Gyula úr. A szivarka elmaradt, IQOS jött a helyébe; végül megszületett a szenzáció: a világ első luxushajléktalanja!

nem jó jel

Nehezen kelek, nehezen mozdulok. Nem szokott gondot okozni a reggeli rutin, de talán az, hogy Kelet-Közép-Európa gyémántpiacát nagyban meghatározó üzlet előtt állunk, sőt, én személyesen is karrierfordító helyzetben találtam magam, megvisel valamelyest. Bekötött a derekam az éjszaka. A dél-afrikaiak hajthatatlanok – és úgy tűnik, mégsem Gyula miatt. Ellenkezőleg, kifejezetten értékelték, az egyikük még Tik Tok-videót is látott róla. Further discussions are needed on personnel matters – mondogatták. Ez nem jó jel. Próbáltam egyeztetni alsóbb szinten, de folyamatosan falakba ütköztem. Az anyacég sem repes az örömtől: nincs üzlet, nincs bónusz, nincs részvénypakett, nincs semmi. Ráadásul nem viszi a borotva a borostám, meg kellene éleztetni. A bőröm is szárazabb a szokásosnál: talán a hidratáció hiánya; nemigen iszom meg a napi két-három liter folyadékot, nincs időm. Nézem a tükörben: sárgulnak a fogaim. Ez így nem maradhat, hogy ülök így le az ügyfelekkel tárgyalni? … on personnel matters, hallom a fejemben, újra és újra. Még a mai öltönyt is mintha a kutya szájából rángatták volna ki – rosszul tettem volna el? Egyszerre fázom és izzadok. Előkotrom a szekrényből a kedvenc konyakom maradékát, lehúzom az utolsó cseppeket. Muszáj elindulnom. Az előszobatükörben egy megfáradt, ápolatlan alak vakarássza idegesen a fejbőrét, miközben dél-afrikai kövek vághatóságáról motyog. Körmei alá bekúszik a felszakadó korpa.

Gyula erős, határozott hangját hallom az árkádok alól; a visszhang megpattan a konzervdobozokon. Pár udvariassági formula afrikaans nyelven, also, sorry for the inconvenience, mutat felém; majd már a tolmácsnak bólintva teszi hozzá, magyarul: Gyula vagyok, a vezérigazgató.

kép | vecteezy.com