A HANG

avagy hogyan sikerült az üzemi könyvtárosnak okos érvekkel lecsillapítania a jogosan feldúlt fuvarszervezőt

„kinek a hangja hirdet ilyen cudarságot…? Itt az idő, hogy letépjük az álarcokat. Halljátok: az ok vádolja az okozatot, a kiáltás a saját visszhangját, a tett a következményeit … (a) szentek szobrai érintetlenek maradnak, és kővé meresztik az árulókat, mint a medúzafő.”
A Legendre szavába vágó Collot d’Herbois Georg Büchner: Danton halála című drámájában (Kosztolányi Dezső fordítása)

Gyanakodott már mindenre.

Pókra. Púposlégyre. Szúnyogra, vérmuslincára, ágyi poloskára, atkára, de még hangyára is. Aztán egy kedves patikuskisasszony felvetette, hogy akár allergia is állhat a fájdalmas, viszkető, napokig lángoló kiütései mögött, végtelen számú lehetséges okkal: a macska- vagy kutyaszőrtől a kisállatok bundájára kent kullancsriasztón át a lazacos száraztápig, a mosogatószivacstól az ablakok sarkában megbújó penészt eltávolító erős kémiai anyagokig.

Mogorvának tűnő, de csupaszív idős bőrgyógyász – családi barát – írt fel neki kenőcsöt, ecsetelőt, antihisztamin-tablettát. S kiegészítette egy figyelmeztetéssel is: amíg a viszketés nem csillapodik számottevően, ne egyen diót, halat és paradicsomot, és ne igyon kólát, ha jót akar magának és a bőrének.

Ekkortól a kutyát kesztyűben simogatta.

A matracot kivonszolta a napra.

Az ágyneműt hűtőládában fagyasztotta.

Amit repülni látott, arra rovarirtót fújt.

A mosatlan edényekre rá se nézett.

A furgonjában az üléseket ózonnal fertőtlenítette.

És semmi nem változott. A folttá keményedő göböcskék újra és újra megjelentek, nem segített se a cinkes rázókeverék, nagyanyáink legendás csodakrémje, se a kifejezetten csípésre fejlesztett Kék Lukács spray.

Volt pedig baja elég. A térdében elkopott porc már kattogott, a jobb lábán a körme benőtt, és minden gázpedálnyomásnál fájdalmasan harapott a hüvelykujjába. A fogorvos szájsebészhez küldte egy zápfog alatti tasak miatt. De mégis, ha választania kellett volna, hogy hol enyhüljön vagy tűnjön el legelőször is a mindennapi kín, habozás nélkül az állandó viszketés megszűnése mellett voksol. Ekkor már naponta váltogatta egymást nála a kétségbeesés és a reményvesztettség.

Aztán április 14-én arra ébredt, hogy nincs új kiütés a kézfején, ott, ahol mindig jönni szokott. Eltűnt a fájdalmas folt a füléről. Alig lehetett már kitapintani a homlokán az elkapart sebet. Ha a pizsama hozzáért az alkarjához vagy a mosogatóban túl forró víz alá rakta a kézfejét, még felerősödni vélte a viszketést – de aztán nyomtalanul eltűnt ez a furcsa, maradék utóérzés is.

meggyógyult

Eltelt újabb három éjszaka – és a rémálom nem tért vissza. Meggyógyult. S bár az öröm elmúltával még napokig kísértette, hogy vajon mi állhatott a háttérben, miért jött és ment a rontás, gyorsan félretette mindezt, mert átlépett a szakadatlan bulizások hetébe. Az országgyűlési választások miatt a szállítmányozási cég összes sofőrjét, és sok más munkavállalóját is tíznapos kényszerszabadságra küldték, így mindig másnál gyűlt össze zajos és vidám együttlétre a törzsgárda. Szerette az időt múlatni az egykori fehérgalléros világukból innen-onnan a volán mögé sodort társaival. Senki sem dohányzott, az alkohol munkaidőn túl is tabu maradt, tisztelettel kezelték a köreikben néha feltűnő irodista lányokat, de főleg szellemes, a didaktikus stílust messziről kerülő, választékos és kifinomult társasági csevegéseik mentek élményszámba.

Az esték összefolytak… ám egyszer csak, amikor a kultúrtörténeti anekdotákat és érdekességeket épp kezdték volna kiszorítani a disznó viccek és az azok kapcsán felidézett gáláns történetek, fülelni kezdett egy szenvedélyes monológra a konyhában. Az egyik erősen túlsúlyos és közepesen borostás kamionsofőrük épp kifakadt: különösképp utálja, amikor vezetés közben kényszerűen le kell halkítania a rádiót. A kedvenc kereskedelmi adóján alig van ugyanis olyan nap, hogy ne indítanák el Ákos valamelyik dalát. És amikor megszólal azon a szenvedős-fájdalmas hangon, hogy „halott virágok illatát nyögik a fák”, meg a többi hasonló, azonnal felmegy benne a pumpa (kiütést tudok kapni Ákostól).

Nocsak. Remek apropó bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mert mi van, ha tényleg létezik olyan, hogy egy bizonyos hangtól kaphatunk kiütést? Neki személy szerint Ákossal nincs baja, de azért fellélegezne, ha kicsit kevesebbszer szólalna meg az éterben. És azt például egyenesen szeretni tudja, ahogy egy reklám alámondásakor karakteres férfihang ropogtatja el ugyanezen a csatornán, hogy „étrendkiegészítő porckészítmény”. Másfelől határozottan emlékszik rá, hogy egy idő után minden alkalommal összeszorult a gyomra, amikor a sofőrfülkébe tízpercenként betört a kormánypropaganda éppen aktuális, harsány és hazug vészjelzése, hogy a háború esélyére, ukrán fenyegetésre vagy Brüsszel sötét árnyára figyelmeztessen. Nem is a Hang maga, hanem az a telten megszólaló, kimunkált orgánum – folytatta igényesen és találó szavakkal a gondolatot –, a tónus, az átélés, a hangsúly, ahogyan mondani tudta, hogy „ez veszélyes” meg „ne hagyjuk, hogy ezmegaz nevessen a végén”. Nem lehet, hogy ezt a sokkot szomatizálták a fájdalmas, elhúzódó kiütéseim? Hány millió ember lehet még így ezzel, akinek nem is az esedékes üzenetek, hanem éppenséggel a komor szenvedéllyel tolmácsolt uszító mondatok dallama és hangulata égett a dobhártyájába? Még akik elfogadni látszottak a kormány narratíváját, tette hozzá, azok közül is sokan falra másznának magától a Hangtól (pláne, ha sportközvetítések közben is minden szünetben ez szólal meg). Vajon mi járhatott a szinkronszínész fejében, amikor ennyire azonosult a szöveggel? Egyetértve a tartalmával, elhitte, osztotta, meg volt győződve annak helyességéről és fontosságáról? Vagy ez is csak megbízásos különmunka volt, amit igyekezett színvonalasan teljesíteni, a tartalomtól függetlenül? De lehet-e közömbös, hogy munka gyanánt milyen ordas mondatokhoz adjuk a hangunkat és mennyiért? Vajon látta és érti-e a Hang tulajdonosa, amit erről Szabó István Mephistója sugall?

Egyáltalán, ki is az, akiről beszélünk?

a magyar nyelv nagy barátja

Én ismerem, zárta le a kérdések sorát a hűtőszekrény mellől a targoncásfiú. Ő Péter bácsi, nagypapa szomszédja és sakkpartnere. Már akkor összejártak, amikor még nem bemondó, hanem színész volt. Olvasott, sokoldalú, érzékeny ember, a magyar nyelv nagy barátja, művelője és tanára. Idén lesz 80 éves, de remek formában van még most is.

Valahonnan előkerült a fuvarszervező részleg vezetője, hogy jól belehergelje magát a témába. Ez szép, de én naponta téptem a hajam, amikor minden csapból ezek a szennyes tirádák jöttek. A nagynéném blogján több ezren szóltak hozzá, hol utálkozva, hol mélységesen felháborodottan, mert a gyerekeik egy idő után kifejezetten rettegtek a Hangtól. Volt, aki fel is jelentette rémhírterjesztésért! Az ügyészség azonban a Btk. 331. paragrafusa alapján lezárta gyorsan, mert „nem bűncselekmény”. Na majd most. Börtönt neki!

Azért ne essünk túlzásba, és nem elegáns se a nevével viccelődni, se az MSZMP-s múltjával kajánkodni, vette volna védelmébe az öreget a targoncásfiú, de az üzemi könyvtáros (mert náluk még volt ilyen) magához ragadta a szót.

akusztikus hergelés

Titánia, Titánia! Döbbenetes egybeesés, hogy Bacsó Péternek egy, a mieinkre nagyon emlékeztető fiktív diktatúrát kifigurázó 1988-as szatirikus filmjében is ő adta a hangját a főtitánt dicsőítő titán filmhíradóknak. Ezzel együtt azt mondom, valahol el kell kezdeni a kiengesztelődést. Örüljünk annak, hogy már soha nem rohan le minket napjában több tucatszor a Péter bácsi szájába adott üzenet. Csak élvezze békében a nyugdíját, elég, ha ő tudja a válaszokat, elég, ha ő elszámol saját magával. Bizonyos értelemben szörnyűbb büntetést kapott, mint ha bíróság elé állt volna. Azon ugyanis már nem tud változtatni, hogy a magyar művelődéstörténetbe, egész pályáját zárójelbe téve, az akusztikus hergelés nagymestereként került be. Egy egész generáció rossz emlékezete őrzi a hangját, immár kitörölhetetlenül és megváltoztathatatlanul.

Hm. Akinek megríkatta a gyerekét, vagy én, aki esetleg tényleg a hang miatt kaptam kiütéseket, azért nehezebben tesszük túl magunkat ezen, suttogta maga elé, mert a könyvtáros mondókája jó végszónak tűnt, nem akarta elrontani. Jó. Felejtsük el Péter bácsit mihamarabb, de mi legyen azzal, aki a szövegeket megrendelte és aki megírta? Na, azokra legalább ugorjon át ugyanaz a szörnyű viszketés, mint amivel én szenvedtem olyan sokáig. Nem vagyok bosszúálló természet: legyen ebből a minipokolból néhány hétnyi is elég nekik.

kép | vecteezy.com