AZ EGYETEMSZIGET 25.
240
AZ ÖNMAGÁNAK MESÉLŐ
Négy éjszakán át tartó ostrom.
Küzdöttem az új betegség ellen,
ami negyedszer is rám támadt,
mesélte magának az önmagának
mesélő.
Önmagának mesélőnek
a költőt mondhatnánk.
A költő tehát magának,
az író az olvasóknak
mesél? Meséli akár
ugyanazt a történetet?
Nem. Az önmagának
mesélő úgy mesél önmagának,
mintha az olvasó mesélne
önmagának.
Négy éjszakán át végezte
el ugyanazokat a hatástalan
rituálékat, nyelte a gyerekkorából
ismert izzasztó gyógyporokat.
Négy reggel ébredt
vizesen, mosolyogva.
241
AZ ÁLFILOZOFÁLÁS ALAPJAI
Tényleg mindig jön egy új
betegség, ha a világban
valami gond van?
Nem,
ez így értelmezhetetlen,
a gond a világ másik neve,
a világ a gond másik neve.
A baj lényege, hogy rálátunk
valaminek az önmagában
rejtőzésére? A világban
valami világ, a lélekben másik
lélek élősködik?
A legfőbb gond
elbújik egy más gondban?
A járvány egy másik járvány
tünete, amit nem enged
fölismerni az egyik elleni
védekezés. Így már érthető
a járvány tagadása. De az
se egyéb, mint egy másik
álgondolatban rejtőző,
veszélyes álgondolat.
Minderről csak álversben
rejtőzködve lehet álfilozofálni.
242
GEOLÓGIA
Néha úgy hallotta, a föld morog
a talpuk alatt. Mikor a többieknek
megpróbálta elmagyarázni,
mekkora baj közeleg,
kiröhögték. Tudjuk! Ez
vulkanikus vidék, alattunk
a rég átnevezett Héphaisztosz
vési fémtáblára személyes
halállistáját.
Írhat halállistát egy isten?
Ezt te kérdezed, és tőlem, kérdezte
Hermész. Persze hogy írhat,
különösen, ha maga is
halott már.
Akkor ki kovácsol, kalapál,
zajong odalent?
A feltámadás, a bosszú,
a végítélet. Az öregedő
tanár gurult a nevetéstől,
a közelükben levő tűzhányó
füstöt kezdett okádni.
243
TRÁKOK
A 30 éves iskolát le
kellett rombolni, mivel
a barbárokról kiderült,
mindegyikünkben ott vannak.
Igaz, a kis sziget Rómához tartozott,
de a rómaiak szerettek úgy tenni,
mintha ők lennének a barbárok.
Ez volt az új divat.
Az iskola utolsó vezetője
azt mondta az egyik tanárának,
ti vagytok az utolsó
vers- és prózaőrző
nemzedék. A színházakat
is be kell zárjuk, mert már
senkit nem érdekel,
miért áldozza fel életét
Antigoné. Erre a nőtípusra
nem vagyunk kíváncsiak.
A tanítás romok között
ért véget, a megszálló
barbárok katonái tartottak
órákat. Rengeteg mocskot kell
eltakarítani, mondogatták.
A görögök elfelejtettek
görögül, a latinok olaszra váltottak,
olyan verstekercseket égettek
el rosszkedvű reggeleken
a laktanyában, melyekért
nemrég, mások, ölni is
hajlandóak voltak. Bár a fekete
könyvpiacon, ha hallottak volna
ilyesmiről, most is szépen
kaphattak volna értük. Kiszáradt
saruk, levágott női ujjak,
megromlott ételek maradtak
utánuk, patkánycsontváz
adott biztatást a jövőre, indulókat
harsogtak, ám egyiknek a szövegére,
mely a rómaiakon és a görögökön
gúnyolódott, nem emlékeztek
pontosan. És nem volt
sehol leírva. Ki az a hülye,
aki mindent elégetett, kérdezte
az egyik trák.
244
AZ ISTENEK UTÓVÉDHARCA
Összeterelték a még élő
görög isteneket az elhagyott
egyetemépület sporttelepére.
Hermészért külön alakulat érkezett,
kirángatták félálmából,
kiabáltak vele: Azt hiszed,
te majd megúszod? Épp te?
Az övükhöz kaptak, de már
nem volt meg a kardjuk.
A pajzsukhoz kaptak,
amikor a saját fegyverüket
fordította ellenük ez a még
mindig ravasz isten, de már
nem volt meg a pajzsuk.
Beleálltak a szúrásba,
mert új páncélt kaptak
a vezetéstől, de a páncél
kettérepedt.
Elkezdődött az istenek
forradalma, sziszegte
Hermész – vagy egy kard,
befelé csúszva
egykori gazdája testébe.
245
A „NEM AKARUNK” KORA
Nem akarunk tanulni,
mondták a gyerekek
az iskolában, majd tudnak
mindent helyettünk a rabszolgák.
Nem akarunk tanítani,
mondták a tanárok,
mert a pedagógusokat
megint rabszolgának nézik.
Nem akarunk tanítani,
mondták a rabszolgák,
mert már nem tudunk
semmit abból, amit
apáink tudtak. Se abból,
amit el kellett felejtenünk.
Nem akarunk felejteni,
mondta mindenki.
Nem akarunk rabszolgák lenni,
mondta egy másik mindenki.
Van olyan kor, amikor
a tanárok röhögik ki
a diákokat a hátuk mögött,
van, amikor a diákok
a tanárokat, de ők legalább
szemtől szembe.
246
SÍRKERESÉS
A kiöregedett tanár
megértette, nemcsak
erről a nem létező
egyetemről rúgták ki
egy cipő formájú hazugsággal,
hanem az összes többiről is.
A biztonság kedvéért
a legtöbbet fel is számolták.
Ezer év múlva hiába
alakítottak újakat
Párizsban, Göttingában,
Prágában, sőt még
Óbudán is, mindenütt
kikötötték, hogy a régi
intézményekből ide menekülni
készülőknek nem lehet
helyük a tanárok, de még
a segélyszemélyzet között se.
Álltak egymásba karolva
Hermésszel, mert a botjuk
nem tudta megtartani
őket. Hiszen nem is élünk már,
motyogták, csak sírhelyre
lenne szükségünk.
247
VISSZAZUHANÁS
Visszazuhantak saját korukba.
Előbb-utóbb mindenki visszazuhan,
nem akarja már se megelőzni,
se lemaradni tőle. Hiszen
ha lehetséges volna
az időben visszamenekülni,
milliók indulnának meg a zöld
vagy kék vagy éppen sárga
határon át a szecessziós
Párizsba, zsenihízlaló
Firenzébe, de legfőképpen
a demokráciát kitaláló
Athénba.
A frissen épült párizsi
házak falát azonnal
telespréznék értelmetlen
jelképekkel, Leonardót
megrágalmaznák a Medicieknél,
az Akropolisztól a tengerig
érne a menekülttábor,
az utolsó teknőst is megsütnék
szemétből rakott tűzön.
De minden kor be kell
érje a maga bajával,
maga söpredékével,
maga söpredék-söprőivel.
Söpredék-söprűk ünneplik
magukat virágkaróként,
lámpatartóként,
valóság-nyélként, sose
volt templomok oszlopaként.
kép | vecteezy.com
