REJTEKVALÓSÁG

KONZERVDOBOZBAN TALÁLTAM

A Fotós Srác már majdnem elérte a kémény tetejét, mikor feltámadt a szél. Hirtelen jött, örvénybe kavarta a port a gyár udvarán, magával ragadott egy fehér műanyag szatyrot. Átfújt a nyárfák aszálytól kókadt lombján, megcibált egy hullámbádog tetőt és felcsapott a gyárkémény ormáig. A Fotós Srác érezte, ahogy egy gonoszul nagy lökés belekap inge vitorlájába, és hátra taszítja a testét. Ujjai lecsúsztak a létra vasfokáról, vászon válltáskájában megmoccan az utolsó konzervdoboz.

Most ott áll a pillanatba dermedve, lába még a létrán, teste már hátra dőlve, a huszonöt méteres mélység felett. Míg át nem lendül a következő másodpercbe, nem tudhatja, sikerül-e megkapaszkodnia, vagy háttal a földbe csapódik, és az utolsó, amit életében lát, a gyártelep fölött kéklő ég, és a széttört teste fölé hajoló társa lesz.

Eszébe sem jut, hogy halálfélelme legyen, szája sem nyílik utolsó üvöltésre. Mosolyog, mint azok a bölcs, öreg emberek, megbékéltek a világgal, és úgy halnak meg, mintha csak aludni térnének.

gyanús lénynek számítottak

Az elfojtott, gúnyos mosolyokkal kezdődött, amelyek egy kissé mindig tovább tartottak annál, hogy észrevétlenek maradjanak. A lebiggyesztett ajkakkal, a hátuk mögött felsziszegő, izgatott suttogással. Mindig is idegen testnek, kategorizálhatatlan, ezért gyanús lénynek számítottak a bérházban. Sejtették, hogy a külsejükkel kezdődött az egész, de a gondolat annyira bántóan banális volt, hogy egyikük sem mondta ki soha. A Fotós Srác a már-már albínó-világos bőrén átütő erek bíbor mintázatában, a Szilánktündér falcolt karja fehér hegeiben hordozta magán a bélyeget.

A letörölhetetlen jegyek vonzották az egymásra rakódó pletykákat, kiforgatott féligazságokat és rosszindulatú feltételezéseket: hogy visszatérő vendégek a pszichiátrián, ahol rácsos ágyhoz szíjazzák őket; egy pszichedelikus szekta tagjai, akik a lakásuk ajtaja mögött elpuhult, sátánimádó rítusokat űznek; vagy pusztán senkinek sem kellő tanulmányokat folytató, életképtelen burzsujok, akik népnyúzásból meggazdagodott szüleik pénzéből, az egyszerű kisemberek vérén élősködnek.

Tűrték a megfogalmazatlan vádakat, a bizalmatlan kóborkutya-tekinteteket, néhányszor megpróbálták elmagyarázni, miért élnek együtt, ha egyszer nem is alkotnak párt, vagy hogy mit tanulnak valójában. Beszéltek az ólomüvegekről és fotográfiáról. Felesleges volt: a szakot, amelyre jártak, nem ismerte senki, azt a fajta barátságot, ami köztük volt, pedig még annyira se. Hozzászoktak hát ehhez az állapothoz, ahogy egy krónikus betegséghez hozzászokhat az ember.

Ami újnak számított, az a szégyentelen nyíltság volt. Hangosabban bugyborékolt fel a sűrű, iszapos nevetés a hátuk mögött, mint addig, és a korábban a látómezejük peremén meghúzódó faun-arcok most előttük torzultak sötét vigyorba.

Valami megváltozott, ezt mindketten érezték, de nem akadt senki a bérházban, akinek feltehették volna a kérdéseiket. Ha végigsétáltak a gangon, a lakóközösségnek nevezett massza visszahúzódott a jöttükre, be a pattogzó festésű ajtók, mosatlan függönyök mögé, majd mikor elhaladtak, kielégült toccsanással zárult össze újból mögöttük.

A videót harmadnap kapták meg. Eldobható e-mail-címről érkezett, csatolmányban, kommentár nélkül, brutálisan, mint egy ablakon áthajított tégla.

Szó sem volt tévedésről, elmosódott képről vagy CRT monitorok szemet becsapó villódzásáról. A high-tech könyörtelenség nem hagyott lehetőséget a megalkuvásra, más értelmezésre. Kétségkívül ők szerepeltek a videón, és mégsem ők – olyan obszcén pózokban, olyan szavakat hörögve, ahogy a valóságban sohasem.

öncélú gonoszság

Deepfake – a Fotós Srác talált rá a szóra, és kapaszkodott bele segélykérőn, ahogy a Szilánktündér kapaszkodott belé. Nem is a technika döbbentette meg őket a legjobban, azt ismerték, néha még használták is. Inkább az öncélú gonoszság és a belefektetett rengeteg energia. Valaki, valahol összegyűjtötte a róluk készült fotókat, kiválogatta, rendszerezte őket, generatív adverzális hálókat bírt mozgásra, szerverszobák mélyén processzorok zabálták az áramot, növelték az entrópiát, végül kiöklendezték magukból az ocsmány, alig fél perces videót, senki hasznára, senki örömére, kétségbeejtően hibátlan minőségben.

Mintha egy isten szórakozna velünk, suttogta a Szilánktündér, egy szadista isten, aki annyi másolatunkat teremti meg, hogy a végén mi magunk sem tudjuk, hogy melyik példány vagyunk mi igazán.

Az ágyon ült, ujjatlan, fekete trikóban, melegítőnadrágban, és a forrasztópákájával játszadozott, de néha, egy-egy veszélyes pillanatig nem lehetett tudni, magába akarja-e döfni a fémet.

A Fotós Srác első gondolata a bosszú volt. Optikai kábeleket vágni át, savat löttyinteni az 5G mobiltornyok acélszerkezetére, míg a meggyengült fém össze nem roskad a saját súlya alatt, pusztítani, és minél nagyobb káoszt okozni az információáramlásban.

A Szilánktündér volt, aki lebeszélte őt a tervről. Az ismeretlen helyről érkező támadás mintha fellobbantotta volna életösztönét. A forrasztópákát a sarokba dobta. Maga alá húzott lábbal ült a kanapén, hangja elszánt volt, csak a két karját fonta védekezőn a mellkasa köré. A pusztítás csak a tehetetlen düh jele volna, magyarázta halkan, de határozottan. Mint mikor Xerxész megkorbácsoltatta a hajóit elnyelő tengert. A rendszer felállt és működik, az új istenség köztünk jár. Nem tudjuk megölni, és ő annyi párhuzamos realitást teremt, amennyit csak akar. Az egyetlen, amit tehetünk, emelte fel a fejét a Szilánktündér, hogy megpróbálunk annyit megmenteni a mi saját valóságunkból, amennyit lehet. Hogy akkor, mikor mi már nem leszünk, őrizze valami kézzelfogható az emlékünket. Valami, ami nem olyan hazug és aljas, mint az a videó.

Másnap a Fotós Srác eladta a digitális Canon fényképezőjét, és egy bizományi fotósüzletben vásárolt egy ősrégi, analóg Olympus gépet. Kimaradtak az iskolából, a részmunkaidős állásukban szabadságot kértek. Reggel szendvicseket és termoszban kávét csomagoltak a hátizsákjukba, majd nekiindultak a városnak.

ami fontos volt

Képeket készítettek mindenről, ami fontos volt a számukra, vagy valaha örömöt okozott nekik. Egy törött vízköpőről, amelynek kenyérbélből gyúrt protézissel akarták pótolni a hiányzó orrát egy részeg reggelen. A hegedűs koldusról, aki a Szilánktündérnek egyszer azt mondta, szép, mint egy Stéphane Grappelli-szám. A kátyúról a sétálóutcában, amelyben eső idején szív alakú tócsa képződik. A szép, szőke hölgyről és a kutyájáról, akik minden nap ugyanabban az időben megálltak a Leica üzlet előtt, és vágyakozva nézték a fényképezőgépeket.

Hó vége volt, lassan minden pénzük ráment a filmekre és az előhívásra, de nem bánták. Délután, felmásztak a bérház padlására, bezárták maguk mögött a vasajtót, és megkeresték az elcsúszott palák között a rést, amelyen át pontban háromkor betűzött a homályba egy valószínűtlenül éles fénysugár.

Egy kockás pléden ültek, egymásnak vetett vállal, és ebben a fénypászmában nézték sorra az előhívott filmek kockáit. A harmincöt milliméteres téridő-darabkákból lassan összeállt, hogy mit látnak ketten a városból és a világból, és ezzel – ha csak áttételesen, mint a falra vetülő árnyék – megrajzolták önmagukat is: a személyiségüket, vágyaikat, emlékeiket. Csak alkonyatkor hagyták abba a rituáléjukat, mikor a nap lebukott a szemközti háztető mögött, és a padlás sötétségbe borult. Ilyenkor visszatértek az emberek közé, és észre sem vették a feléjük lövellő, fitymáló pillantásokat.

Az előhívott filmeket felcsavarták – mint a húrelmélet rejtett dimenziói, mondta a Fotós Srác – majd konzervdobozokba rejtették. Ez is a Szilánktündér ötlete volt: egyszerűen jobban illett a biztonságosan ósdi, megmásíthatatlan képekhez, mint valami kommersz és személytelen műanyag kapszula. A Tündér forrasztotta le a dobozok fedelét, és karcolt szeszélyes mintázatokat a domború fémfelületekre, hogy ha egyszer megtalálják, ne dobja őket rögtön a szemétbe egy nemtörődöm kéz.

A konzervdobozok rejtekhelyeit közösen kutatták fel. Átjáróházak nyitva felejtett bejáratán szöktek be, pincék üresen álló szenesrekeszeiben lazítottak ki néhány téglát a falból. Parkok félreeső zugaiban álló fákra kapaszkodtak fel, a lombkorona takarásában az ágak közé ékelték a dobozaikat – pár év és az élő fa körbenövi a fémet.

Már csak az utolsó doboz volt hátra. Ebben nem csak egy tekercs filmet rejtettek el, de egy térképet is, az összes többi mementójuk elhelyezkedéséről. Aki ezt megtalálja, Ariadné fonalaként göngyölheti fel emlékeiket, lépésről lépésre csúszva át a posványos valóságapátiából a világukba.

Ennek valami különleges helyet kell találnunk, mondta a Fotós Srác. A munkásnegyedben ültek egy padon, a gyártelep előttük már rég bezárt, a kocsma egy sarokkal odébb még tartotta magát: teraszáról dalfoszlányokat és korsók koccanását sodorta feléjük a szél. Mindketten a málladozó üzemcsarnok fölé magasodó kéményt nézték – kilométerekről látni lehetett. Aztán anélkül, hogy összepillantottak volna, felkeltek, és a port rúgva elindultak a rozsdás drótkerítés felé.

nincs benne halálfélelem

Most ott áll a pillanatba dermedve, kezét nyújtja, a következő másodpercben eldől, sikerül-e megragadnia a létra rozsdás vasfokát. Nincs benne halálfélelem, túlságosan lefoglalják és kitöltik elméjét egy kiteljesedő élet képei: a kockás pléd gyűrődései a padláson, egy szökőkútban fürdőző rigó felborzolt tollain megcsillanó fény, egy éjszakai áramszünet alatt hirtelen csillagossá váló égbolt; egy ólomüveg-cserepekből kirakott mosolygós arc a konyhaasztalon, a locsolóautó elől nevetve menekülő gyerekek, és a Szilánktündér, amint arca elé kapja tenyerét, de pillantása az ujjai résein keresztül még találkozik az objektív kíváncsi tekintetével.

A Fotós Srác kimozdul a pillanatból, ujjai már majdnem elérik a létra fokát. Közben arra az emberre gondol, aki egyszer majd megtalálja a konzervdobozt és benne a képeket, és életében először igazán halhatatlannak érzi magát.

kép | vecteezy.com