MINTÁZATOK

[„KÉSHET A TAVASZ...?”]

Fél órája állok a fehér magasfényű konyhaszekrény előtt, de ha a hálószobából a férjem a fürdő felé csoszogva most meglátna, ezt nem tudná, számára a bögrék közé bámulásom csak akkor venné kezdetét, amikor ő a konyhába belépve észrevett. Felkeltem, kijöttem kávézni, gondolná, most bögrét veszek elő, ez csak egyetlen, elkülönítésre sem érdemes, véletlenül elkapott pillanat abban a folyamatban, aminek a végén dolgozni, de legalábbis valami hasznos tevékenységbe kezdek. Nem olvasna a jelekben, mert nem ismeri a jeleket, nincs mihez képest most hiányozni és felbukkanni mozzanatoknak.

szétfoszló álom

Nem tudná, hogy először mindig a vízforralót teszem fel, csak aztán emelem le a bögréket, hogy belekanalazzam a különféle porokat: két barnát és egy fehéret. Nincs várakozás, minden perc értelemmel telt mozdulatok sorozata. De most nemcsak a víz forrásának közeledtét jelző pattogás hiányzik, egyelőre a hálóból a szétfoszló álom nyögései sem várhatóak: korábban keltem. Korábban, mint egyébként, de egyébként is mindig korábban, mint bárki, aki a választásom idejét most túl hosszúnak, gyanúsan hosszúnak ítélhetné meg.

Úgyhogy csak bámulok, és nem próbálom meg összpontosítani a gondolataimat. A tekintetem sem cikázik, mint rendesen a reggeli készülődés perceiben, hagyom, hogy mint egy tőlem különálló lény, a saját belső rendje szerint, kedvtelve vándoroljon tárgyról tárgyra. A túl nagy és túl kicsi bögréken pásztázzon tovább rebbenés nélkül, aztán az elidőzés pillanataiban a logikát az igazság úgy előzze meg, mint a késői házasságot a gyerekkori üldögélés az asztalsaroknál, a nem múló alhasi fájdalmat a megköszönt gyógyszer, a bankszámlámon nem gyűlő pénzt a földre tett táska, a halált az ablak előtti fán ülő bagoly, és mindezt a balszerencsét az a szilánkokra tört tükör, a kiömlött só, az előttem átszaladó fekete macska. A ki nem választás eseteit homályos érzetek, benyomások keretezik, és önkéntelen gesztusok, a tudatomba kúszó, de tőlem független mondatfoszlányok konferálják fel, vezetik le.

Nem választom például a volt munkatársaim csoportképével ellátott fehér bögrét, amit a két meeting közé ékelt búcsúbulin adtak át, miután én egész délelőtt úgy tettem, mintha nem tudnám, az egyébként rendszeresen home office-ban dolgozó, kisgyerekes anyukák aznap miért jöttek be. Most, a konyhában állva elismétlem, hogy Istenem, milyen figyelmes, még a meglepettség egyezményes mimikáját is önkéntelen magamra öltöm, mint anno a bögre ajándékszatyorból való kiemelésének pillanatában. Aztán a szám mozgása ismétli a két falat házisütemény üresjáratában nekem szegezett kérdést, hogy: És innen hova tovább? Megrándulnak az ujjaim, már a bögre értintésének gondolatától is kiráz a hideg.

Csak egy pillanatra mozdulnak ugyanezek az ujjak, amikor a saját készítésű kerámiabögrére siklik a tekintetem. Megemelkednek, ahogy képzeletben lekövetik a göcsörtös, de kiválóan otthonos felületet, a meleg barackszínt a halványkék pöttyökkel, a friss agyag érzetének, nedves puhaságának emlékét. Aztán, mint egy elgyengült állat, ereszkedik vissza mind az öt ujj a konyhapultra, ahogy meglátom az idegességük okozta kis bemélyedést. Eszembe jut a közös programot meglepetésként szervező barátnőm monológja, amit már az edény festése közben adott elő, mikor én még mindig csak formáztam. Mindegyik lemondja a randit, amint kiderül, hogy gyerekem van. Hátrány az anyaság, komolyan mondom. Hangosan elmotyogom, hátrány, és mint akkor, erőnek erejével elfojtom az arcomra kiülni készülő iszonyatot, de most sem bírom megállítani az ujjaim rándulását, ami akkor is nyomot hagyott a bögre oldalán.

hátrahagyott hely

Szinte elérzékenyülök, mikor egy felsőbb polcon ülő kis csészén meglátom a szerb város nevével is ellátott városképet, valahogy úgy, mint amikor a nászút után meglepetésként a bőröndömben megláttam. Nem voltam szomorú, hogy vége, mégis tagadhatatlanul jólesett hirtelen az otthonom részeként meglátni a hátrahagyott helyet, mintegy természetes folytatólagosságot teremtve a bennem addig élesen elkülönülő életszakaszokban. Minél inkább stresszelsz, annál kevésbé fog összejönni. Koncentrálj valami másra, fessél, olvass, sétálgass, menj el egy galériába, utazz, most aztán nem mondhatod, hogy nincs rá idő! Elkapom a tekintetem, és a párterapeuta mondatait próbálom ráolvasni a korábbiakra, A nők megértésre, a férfiak megoldásra orientálódtak. Nekem ez megint megoldásnak tűnt, de inkább nem szóltam. Felemelem a kezem, és kicsit beljebb tolom a szuvenírt, nehogy leessen.

Végighúzom a mutatóujjam a bögrék alatti polcon, és látom, a hátsó sorban állók között már megült a por. Mivel az anyósom minden tanácsa ellenére sem lefelé fordítva tárolom a poharakat, bögréket, ez azt is jelenti, hogy valószínűleg azokon belül is ott az állítólag nagyrészt emberi bőrből eredő koszréteg. Ha innen választanék valamit, először ki kellene mossam. Különben megváltoztathatná az eredményeket, lehet, a teszt megtalálná az élet nyomait a vizeletemmel elkeveredve. Felvillan, hogy kipróbálom, aztán ráeszmélek persze, hogy ha így pozitív eredményt kapok is, az nem hat vissza a szervezetemre, nem lesz valósággá attól, hogy meglátom, és akár csak egy pillanatra is, de elhiszem. Hátul észreveszek egy piros csíkos szegélyt, és mire bármi más eszembe juthatna, már ki is emeltem onnan.

Úgy kerül a kezembe a kis csésze, mintha valaki más tette volna bele, és szinte csodálkozom, hogy nem forró, és nem árad belőle ciromfű, gyömbér és méz illata, mint amikor édesanyám tette kézzel festett éjjeliszekrényemre, aminek fiókjai és oldalai a kedvenc meséimet illusztrálták. Fáradt vagyok, motyogom, és könnyes a szemem. Nem kell gondolnod semmire. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Összehúzom magamon a köpenyem, mintha betakargatnának. Nem merek kis keresztet írni a saját homlokomra, de arra gondolok, hogy ő, amíg kamaszodni nem kezdtem, minden bizonnyal rajzolt egy életre eleget. Fel kellene hívnom. Fel fogom hívni. Felhívom. Elmesélek mindent. Önkéntelen végigsimítom a hasamat. A piros napocskákat alulról, felülről piros csík keretezi. Az két csík. Miközben már hallom a hálóból az első ásításokat, és én se bírom tovább az egész este tartogatott ingert, érzem, hogy megtaláltam.

kép | vecteezy.com