Farkas Attila Márton

ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON – MA

2006 február

ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON – MA
„Egyre forrong és bugyog, spriccel a zagyvaság; ki tudja: nem lehetséges levenni a tűzről, vagy éppen hogy nagyobb és nagyobb lángon fővetik. Hogy a ‘zsidókérdés’ – így, ebben a fogalmazásban – ma éppúgy kreált, gonoszul manipulált, mint hatvan vagy nyolcvan vagy százhatvan esztendeje. Nem mintha a gyanú igazolódása, hogy igen, kreált és manipulált, bármit változtatna a tanácstalanságomon.”
Levendel Júlia: Egy „vonatkozás” kínjai

Nemzetpatológia

Alig akadt ismerősöm, akit ne néztek volna életében legalább egyszer zsidónak. Ideértve természetesen antiszemita ismerőseimet is. Továbbá alig találkoztam olyan értelmiségi társasággal – a szűkebb baráti köröktől a mindenféle klubokon, egyesületeken, a legkülönfélébb világnézeti csoportosulásokon át a munkahelyi kollektívákig –, ahol a „ki zsidó – ki nem az” kérdése előbb vagy utóbb, így vagy úgy, ilyen-olyan-amolyan formában, föl ne merült volna.

a téma kikerülhetetlen

Megvallom, nem kis viszolygással fogtam hozzá ehhez az esszéhez, de nincs mit tenni: ha valaki a honi politikai közbeszédről ír, a téma kikerülhetetlen. Egyébként épp a napokban, amikor ezeket a sorokat rovom, röppent föl egy bizonyos intézmény falai között bizonyos körökben, hogy az új igazgató zsidó. Pedig battonyai parasztgyerek az istenadta, és mindkét ágon színkatolikus. Hirtelen nyert „zsidóságában” nyilván közrejátszott, hogy viselkedése, beszédmódja „jellegzetes bölcsész”, bár úgy hiszem, még inkább oka e hiedelemnek, hogy nem rajong az újősmagyar hitvilágért, és nem osztja az ahhoz automatikusan társuló politikai nézeteket. S hogy egy ilyen alak lett az igazgató, az „nyilván nem véletlen”. Igaz, ez csak váratlanul kapott adalék (vagy inkább: illusztráció) írásomhoz, a példákat tucatjával lehetne fölhozni, s gyanítom: nem kell hozzá valami nagy élettapasztalat.

Színkatolikus anyámat fiatalabb korában páran szintén zsidónak nézték, vélhetően oldalági szerb kisnemes őseitől örökölt sasorra és sötétebb haja miatt. Bár a lezsidózásnak olykor még a látványos „ellen-rasszjegyek” se akadályai. Így például egyesek zsidónak vélték hatalmas termetű, vörösesszőke, kék szemű, félig-meddig morva származású, inkább vikingnek kinéző barátomat, mert elkötelezett jogvédőként „segíti a cigányokat”, és a cigányokat ki más segíti ma Magyarországon?

Még engem is néztek zsidónak egy alkalommal: a honvédségnél „értelmiségi szövegeim”, illetve „elvont” (értsd: nem ponyva) olvasmányaim okán egy antiszemita főtörzs – aki egyébként kedvelt (!) –, miközben az elhárítótiszt egy megzsarolt katonatársammal figyeltetett mint nacionalistát és irredentát. Egzotikus külsejű, szefárd gyökerű feleségemben viszont csak ritkán látták meg származását, inkább cigányozták, főként gyerekkorában, később meg arabnak nézték. Ahogyan több, félig vagy egészen zsidó származású ismerősöm is elmondta már, hogy sokan „nem gondolták, hogy ő is az”, hiszen se külsőleg, se viselkedésre nem volt bennük semmi „zsidós”. De ha kell, egész szakmák tudnak azok lenni, példa erre, amit egy biológus barátunk nemrég mesélt fölháborodottan, hogy ti. az ELTE Természettudományi Karán sokan „ronda rasszista módon” utálják és kívánják a fenébe az egyetem által hozzájuk telepített szociológusokat. Egyszer valakivel Major Tamás „keresztény úri” származásán vitatkoztam, mondván: bátyja, Major Ákos népbírósági ügyész, hadbíró százados volt, s úgy tudom, a második világháború idején nemigen fordult elő, hogy zsidó hadbíró legyen. Ismerősömet nem tudtam meggyőzni, minthogy véleménye szerint „keresztény ember nem lehet olyan kíméletlen, fanatikus kommunista”. Persze Major legalább tényleg kommunista volt, bátyja pedig a népbírósági perek idején ügyész, Bárdossy vádlója. (És valóban: az Internet egyik náci fórumán ennek megfelelően le is zsidózták.) Így ez még hagyján. Hallottam azonban, hogy Ady és Bibó is zsidók voltak. Sőt, egy ízben, közvetlenül a rendszerváltás előtt, egy titkárnő azt fejtegette, hogy minden kommunista zsidó volt, például Bajcsy-Zsilinszky Endre.

lezsidózta

A „belső ellenség”, a „jobboldal árulója” szintén zsidó, vagy ha nagyon egyértelmű a keresztény-magyar származás, akkor zsidóbérenc. Így volt ez a háború előtt, és így megy ez mindmáig az igaz magyarok között. Például a MIÉP-en belüli szakadások idején, a Magyar Fórum zsidókérdésben régóta topon lévő publicistája (a Hunnia nevű egykori szélsőjobboldali folyóirat egyik alapítója) lezsidózta Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét, a MIÉP és a radikális jobboldal Fideszre szavazó része közötti viták hevében. No persze, ez utóbbi lap sem volt rest, minthogy munkatársa Csurka Istvánt egyebek mellett azzal próbálta hitelteleníteni, hogy botrányos szövegei ellenére sem valódi antiszemita, s erre a Házmestersiratótól a Salom békecsoport levelének egykori aláírásáig vagy a Wallenberg-szobor fölállításán érzett öröméig minden lehetséges „bizonyítékot” föltálalt. Érdemes egy mondatot idézni a cikkből: „Csurka állítólagos antiszemitizmusát egykori (ivó)cimborája, Végh Antal is cáfolta, egészen másként jellemezve a helyzetet (‘Ölbe ülni? Dorombolni?’). Vajon erre gondolt, amikor azt írta, hogy a Csurka-féle magyar utat csakis hazugságokkal lehet kikövezni’?”1 A MIÉP elnöke tehát azért nem hiteles jobboldali, mert nem hiteles antiszemita.2

De könnyen válhat zsidóvá még az őszinte, hithű fasiszta is, ha valamiért kellemetlen a szélsőjobbra nézve. Jó példája ennek szegény Bácsfi Diána. Amikor a bölcsészlány hungarista pártot alapított és karlendítéssel tisztelgett a kamerák előtt, még az ismert neonáci szervezetek is elhatárolták magukat tőle, s persze rögvest kiderítették, hogy Diána zsidó, s mint ilyen nyilván provokál. Akárcsak „elődje”, Szabó Albert, akit szintén zsidóként (és provokátorként) bélyegeztek meg – mert állítólag egy ideig Izraelben élt. Az üzenet nyilvánvaló: az igazi szélsőjobbot is a zsidók csinálják, hogy lejárassák a „nemzeti oldalt”, s aztán lehessen mocskolni, fasisztázni, antiszemitázni.

Nem zsidó viszont Jézus. A táltoshitű szélsőjobb szerint magyar volt, illetve szumír, illetve párthus, vagyis szittya, ami egy és ugyanaz. A dolog érthető: ez mégiscsak egy „keresztény ország”, így bárki lehet zsidó, de Jézus azért mégse, az blaszfémia volna. Utoljára a Harmadik Birodalom fekete mágusai voltak ennyire bátran őszinték, amikor a kisajátított nietzschei tanoknak megfelelően nyíltan megtagadták a kereszténységet (bár maga Nietzsche filoszemita és németutáló) mint zsidó maszlagot, az árja népek testi-lelki degenerálásának eszközét. Ma viszonylag kevesen tudják, hogy ez az ökörség a prenáci teoretikus, Houston Steward Chamberlain elméletének kulturális lesüllyedése, amolyan kései, vidékies, hungarista változat. Nála Jézus még árja, hozzánk elérkezve már turáni ősmagyar. De még ha Jézus párthus szumír szittya herceg volt is, mi a helyzet az apostolokkal, vagy egyáltalán: az első keresztényekkel?

démonizált projekció

El se merem képzelni, mi lenne itt egy váratlan katasztrófa nyomán bekövetkező, valóban komoly antiszemita hullám esetén. Micsoda káosz, anarchia. Vélhetőleg senki nem lenne biztonságban, függetlenül származástól és politikai meggyőződéstől. Ennek kapcsán talán érdemes megemlítenem, hogy alig találkoztam olyan antiszemitával, aki ne szenvedett volna lelki kórságban: ne lett volna súlyosan neurotikus, depresszióra hajló, gátlásokkal, komplexusokkal teli, magányos és boldogtalan, testileg és/vagy érzelmileg kielégületlen, mindenféle szomatikus tüneteket mutató, ne állt volna mögötte félig vagy egészében tönkrement élet, vagy éppen maga is valamely „kisebbséghez” tartozott, s ezt próbálta túlkompenzálni. Igaza van Sartre-nak, amikor azt írja, hogy az antiszemitának nem a zsidókkal, hanem elsősorban önmagával van baja. Viszont szimpla magyarázat, hogy ezek az emberek meglelték a maguk bűnbakjait, s a gyűlölködésben keresnek gyógyírt nyavalyáikra. Az egész mégis bonyolultabb. Megfigyeltem például, hogy gyakran pontosan olyan tulajdonságaik vannak, mint amiket a zsidóknak tulajdonítanak. A „zsidó” tehát a saját lelki baj: a gyengeség és kiszolgáltatottság szimbóluma és démonizált projekciója, ami mögött, vélhetőleg, tudattalan és rettegésteli azonosulás rejlik az egykori üldözött és megsemmisített zsidókkal – a (potenciális) áldozat azonosulása az agresszorral. Érdemes volna megkérdezni egy összeesküvés-elméletes antiszemitát: ha olyan jó a zsidóknak – hiszen minden fölött ők rendelkeznek, minden mögött ők állnak, befolyásuk hatalmas, egy zsidó minden tehetség vagy szorgalom nélkül érvényesülhet, prosperálhat – nos, akkor nyilván ő maga is szívesen lenne zsidó, nem?

Persze nem kell mindig és azonnal rosszra gondolni, amikor valaki „nem keresztény származásának” eshetősége fölmerül. A „gyanús eredet” kipuhatolásának, számontartásának szokását gyakorta nem gonosz indulat motiválja. Jóindulatú emberek szájából is hallani az ösztönösen föltett, pusztán kíváncsiskodó, „amolyan etológiai jellegű” bizalmas kérdést, hogy „mondd, ez az XY nem zsidó véletlenül?” (Nálam is természetes volt ez sokáig.) Vagyis a probléma túlmutat az antiszemitizmus kérdésén, és a baj nagyobb annál, semhogy pusztán zsidógyűlöletről vagy zsidófóbiáról beszéljünk. Valami mély berögződés, valami generációkon keresztül átadódott-átörökölt kulturális mintával állunk szemben. Amihez az is hozzátartozik, hogy „valódi zsidók” is gyakorta puhatolják, hogy az illető ereiben miféle vér csordogál, s a rögtönzött családfakutatás néha ugyancsak hasonlít az „ősmagyarokéhoz”. Jó példája ennek egy régi ismerősöm esete, akit a Magyar Demokratának tett, „csöppet sem liberális” nyilatkozatai miatt rúgtak ki még a kilencvenes években állásából, mégis, volt a figurában valami, ami alkalmat adott, hogy egyszer megkérdezzék tőle: tulajdonképpen melyik jesivába járt. Egy másik, túl fekete hajú, túl mediterrán arcú ismerősömtől, aki a nyolcvanas években akivel csak tudott, seftelt, „bizonyos körökben” mindig megkérdezték: „Unzere vagy?” „Hát persze!” Miközben nem volt az, de jól jött a dolog a bizniszhez.

Visszagondolva a történetre, lehet, hogy Józsi mégis „unzere”, csak ezt előlünk is – akiknek nevetve mesélte a történetet – titkolta, illetve kompenzálta a poénkodós sztorizással. Ez is tipikus magatartás, s ezzel el is érkeztünk a magyar zsidóság megnyomorodásának témájához. A származás titkolása, még a családban újonnan született gyerekek elől is, vagy túlkompenzálás, akár az antiszemitizmusig. Vagy szimpla tudatzavar. Ehhez is egy történet: a zsidó származású ávóstiszt, akit a kádári „kétfrontos harc” számos sorstársához hasonlóan a kulturális szférába száműzött, s aki végül is itt futott be igazi karriert, minthogy ismert és elismert (és persze rettegve tisztelt) vezetője lett az egyik irodalmi könyvkiadónak, egyszer szintén megkapta, hogy antiszemita. Amit fölháborodottan mesélt ismerősének: „Engem antiszemitáznak? Engem, aki zsidó nőt vettem feleségül?!”

verbálisan kiirtotta

A „zsidókérdés” olyan, mint az idült betegség. Majd minden botrány alkalmával fölbukkan, amikor az úgynevezett „keresztény-nemzeti értékeket” vagy a „magyarságot” vélt vagy valós sérelem éri. Tanulságos eset az elhíresült Nitsch-kiállítás. Pontosabban: a célozgatások, hogy az osztrák akcionisták utolsó mohikánjának (amúgy a hatvanas évek óta ismert modorú-stílű) magyarországi bemutatkozása a kereszténységet szándékosan sértő, megszentségtelenítő, gyalázó (stb.) „liberális” (értsd: zsidó) provokáció, amit Sorosék pénzelnek. A hisztériakeltés aztán valakit tettre sarkallt, s az illető egy bazi nagy Dávid-csillagot mázolt az egyik kiállítási darabra, mondván: ő csak társalkotója akart lenni a neves osztrák művésznek. Pedig nemcsak hogy Hermann Nitsch nem zsidó, de elkerülvén a keresztényellenes zsidó aknamunkának még a látszatát is, a történeti egyházak között a hazai zsidó hitközség is tiltakozott a kiállítás ellen – amit addig csak a hazai avantgárd képzett vagy sznob alakjai látogattak, s a terem kongott az ürességtől, ám a „keresztény-nemzetieknek” köszönhetően innentől mindennap hosszú sorok kígyóztak a Kiscelli Múzeum bejárata előtt. Ahogyan nem volt zsidó az a részeg punk sem, aki verbálisan kiirtotta a keresztényeket a Tilos Rádió egyik szokásos idióta műsorában, amit szélsőjobboldali tüntetés követett, antiszemita plakátokkal és beszédekkel, valamint Izrael zászlajának égetésével.

Az ilyen botrányokhoz nem nagyon kellenek zsidók. De ez az antiszemitát nem zavarja, hiszen „azok” úgyis „mindig a háttérben állnak”. No persze jól jön, ha olykor-olykor akad egy-két hús-vér zsidó is. Így például, amikor három, kétségtelenül a bőrfejűek erkölcsi-szellemi szintjén álló hülyegyerek kivágta a valamikori Regnum Marianum helyét jelző fakeresztet, a radikális jobboldal száján máris föltolult a panasz, hogy a kamaszok egyike a rabbiképzőre akar jelentkezni. Arra viszont nem emlékszem, megkérdezte-e valaki: mi a helyzet a másik kettővel, akik „magyar származásúak”?

Vajon csak Magyarországon fontos, ki zsidó és ki nem az? Egy Csehországban élő barátom tudakolni próbálta prágai barátaitól sörözés közben, tudják-e, hány zsidó tagja van a cseh kormánynak? A megkérdezettek – különféle pártokra szavazók – nem tudták a választ, de még a kérdést sem értették. Romániában újabban a szélsőjobb már az izraeli nacionalisták kegyeit keresi, és inkább csak a magyarokat operálnák ki a társadalom testéből – vagyis ott elsősorban a magyarok a „zsidók”. A Balkán délebbi országaiban a háború előtt sem volt ez fontos kérdés. Nyugaton – és főleg a baloldalon – dívó Izrael-ellenesség pedig egészen más természetű jelenség, mögötte inkább Amerika-ellenesség, azaz „imperializmus-ellenesség” húzódik, mintsem zsidógyűlölet vagy zsidófóbia, függetlenül attól, hogy sokan hazug módon antiszemitizmusként állítják be. A nyugati szélsőjobb egyre inkább az iszlám-veszéllyel, s ennek örvén a bevándorlókkal foglalkozik.

A fixa idea

Máig kevesen tudják (vagy inkább: senki nem akar róla tudomást szerezni), hogy a szélsőjobboldalon egyre erősebb a távolodás a nacionalizmustól. Ezt jelzi, hogy a kilencvenes években fölbukkant a szélsőjobboldali antinacionalizmus. Azóta egyre-másra kerülnek elő olyan nézetek és vélemények, melyeket, ha azok nem ezen az oldalon tűnnének föl, magyarellenességnek hívnának a fölgerjedt hazafiak. Sokat kifejez, amit egy náci lány mondott nekem bizalmasan: legalább annyira utálja és megveti a magyarokat, mint a zsidókat és a cigányokat, és szégyelli, hogy magyar – és higgyem el, ezt a nézetet számos elvbarátja osztja.

retrospektív elutasítással kezelendők

Az antinacionalizmus legtisztábban és legnyíltabban annál az irányzatnál jelentkezik, amely magát tradicionalizmusnak, olykor pedig ultrajobboldali szupranacionalizmusnak nevezi. Szerintük a közös nemzethez tartozás eszméjében az egyenlőség alantas, „antitradicionális” ideája rejlik, márpedig az „igazi, tiszta jobboldaliság” számára bárminemű egyenlőség-eszme eredendően baloldali, s mint ilyen, a szellemi degeneráció jele. Ilyen degeneráció a nacionalizmus is, minthogy megengedi, hogy pór és úr ugyanahhoz a közösséghez tartozzon. A tiszta jobboldaliságot inkább az óind kasztrendszer és a középkori rendi társadalom példázza. De a magyarsággal más szempontból sincsenek kibékülve, hiszen a mitikus ősi és felsőbbrendű „hiperboreus fajnak” csak az árják az örökösei, márpedig a magyarok nem árják. Még a magyar nyelv is alkalmatlan bármi magasabb rendű (szellemi-spirituális) mondanivaló kifejezésére, s e hiányosságot idegen nyelvi elemekkel kell pótolni.2 Nem csodálkozhatunk hát, hogy ezek az úriemberek élesen elítélik szabadságharcos hagyományainkat. Az „1848-49-es események” például olyan „forradalmi lázadásból felségáruló belháborúvá terebélyesedő események, amelyek egyetlen mozzanatukban sem fogadhatók el, és csak a legmesszebbmenő retrospektív elutasítással kezelendők.”3

Ezt, ha nem is ebben a radikális formában, de sokan osztják, főként Kossuth személye miatt, akit egyre kevésbé szível – sőt: visel el – a jobboldal, méghozzá nem is csak a szélsőség. (Lásd például ünnepelt színművészünk, Eperjes Károly nyilatkozatát, amit a Széchenyiről készített jobboldali kurzus-propagandafilm forgatásakor tett, hogy Kossuthot ki kellene törölni a nemzet nagyjainak sorából.) Az ellenszenv érthető, hiszen Kossuth mégiscsak liberális volt és szabadkőműves. (Bár a mai jobboldal által bálványozott, a balliberálisok által viszont majdnem ősfasisztaként kezelt Tisza István is liberális volt, sőt, filoszemita, s az akkori radikális „nemzeti oldal” – akiket ekkor még „szélbalnak” neveztek a parlamentben – az ő rovására írta, hogy a szegény magyarok kivándorolnak az országból, s helyüket a „galíciai hordák” foglalják el.) Ugyanilyen felségáruló rebellió, illetve kártékony „belháború” volt Bocskai rendi szabadságküzdelme, ilyenek Bethlen Gábor hadjáratai, a Thököly-felkelés, és a Rákóczi-szabadságharc.4 Mi több, egyes „tradicionalisták” véleménye szerint a rebelliskedés magából a magyarok démoni, alvilági természetéből fakad.5 A magyar nemzeti öntudat alappillérei közül itt majd mindenre rájár a rúd, a magyar reformációra például két okból is: egyrészt a reformáció már önmagában is deszakralizált, antitradicionalista (azaz sötét, sátáni) képződmény, amit csak tetéz, hogy összefonódott a nemzeti eszmével. Így a kálvinizmus kritikájával együtt a magyar néplélek is megkapja a magáét: „Tény, hogy a szigorúan antitradicionális és antikrisztusi reformáció, s ezen belül a kálvinizmus szinte Magyarországon söpört végig a leggyorsabban, s hogy egyesek még a kálvinizmust tekintik az ‘igazi magyar vallásnak’, az mindennek, csak pozitívumnak nem nevezhető. A tekintély elleni lázadás a népünkre jellemző titáni deviáció folyományaként hamar otthonra lelt a kálvinizmusban…6 Nem tudom, hogy azok a reformátusok – köztük lelkészek –, akik szívéhez közel áll a „nemzeti radikalizmus”, mit szólnak ehhez. Vajon tudják-e, hogy ugyanahhoz a politikai táborhoz tartoznak, mint a fönti sorok írója? De mindez semmi ahhoz képest, hogy ezek az alakok külön kötetben adtak ki vasgárdista írásokat, s a kötet szerkesztője a bevezetőben azt fejtegeti, hogy a magyaroknak meg kellene érteniük a románok érzékenységét, s egyáltalán: méltányolniuk kellene más nemzetek radikalizmusát, s egyben abbéli óhaját juttatja kifejezésre, hogy a kötet csak kezdete a légionárius írások magyar nyelvű közlésének.7 „Kiugrott tradicionalista” ismerősöm pedig egyszer azt mesélte, néhányan még egy Haynauról elnevezett kört is akartak alapítani. Ezek után szinte harmadlagos, hogy a Magyarországot negyven évig megszálló oroszok a „fehér faj utolsó védőbástyái”-ként magasztaltatnak föl, szintén egy ultrajobboldali tollából, viszont a Magyar Demokrata hasábjain.

A „szupranacionalisták” marginális szubkultúrája önmagában érdektelen, hiszen nagy a jóisten állatkertje, található benne még ilyen is. Csakhogy eddig egyszer sem történt meg, hogy mindazok, akik a „balliberális” oldalról jövő, nemzetet vagy kereszténységet sértő (amúgy kétségtelenül ízetlen és alantas) poénkodásokra oly előszeretettel hördülnek föl, sőt vonulnak az utcára, elhatárolják magukat a százszorosan durvábbakat mondó és leíró antinacionalista szélsőjobbtól. Mi több: ezek az emberek és eszméik valami különös oknál fogva nemhogy megtűrtek, de kifejezetten megbecsültek a különféle radikális, illetve szélsőjobboldali berkekben. Rendszeresen publikálnak és tartanak előadásokat, saját folyóirataik, kiadóik vannak, s e kiadványok többsége nem csupán az ún. „nemzeti”, de a normális nagyobb könyvesboltokban is kapható. Szerzőként, szakértőként és interjúalanyként fölbukkantak már a Magyar Fórumban, a valamikori Hunniában, s rendszeresen a Magyar Demokratában. A Magyar Fórum 2000. évi november 23-i száma például az irányzat hívei által már-már prófétaként tisztelt teoretikust olyan „koherens gondolkodó”-ként méltatja, aki „tántorítatlanul ragaszkodik az igazsághoz”, miközben a vele készített interjúban az illető a feudalizmus visszaállításának ma még lehetetlen, de álmodozásra méltó céljáról zagyvál. Méghozzá a magukat az egykori népi írók utódainak tartó népnemzeti radikálisok lapjában! (És csak úgy az érdekesség kedvéért, amit szintén kevesen tudnak: Bácsfi Diána tradicionalistából lett nyilas, és mestere ugyanez a figura volt.) De hasonló érthetetlen elfogadás tapasztalható számos olyan „konzervatív” keresztény részéről is, aki találkozott már ezzel a határozott keresztényellenes irányzattal, egyik-másik képviselőjével vagy eszméjével. Tanulságos, hogy amikor a jelenségről írtam pár éve,8 egy mérsékelt jobboldali ismerősöm, aki az MDF-től jobbra sohasem szavazott, szememre vetette, hogy ilyen mellékes, érdektelen, századrendű baromságokkal járatom le a jobboldalt, illetve tolom a másik tábor szekerét. Visszakérdeztem: ugyanilyen századrangú baromságoknak tartottad annak idején az Új Hölgyfutár címoldalán díszelgő Szent Korona karikatúrát, amit még Torgyán doktor lobogtatott a parlamentben? Mert én nem erre emlékszem. Pedig a kettő nem azonos súlyú, már csak azért sem, mert az Új Hölgyfutárt (lobogtatásáig) csak igen kisszámú, belterjes avantgárd kör ismerte.

szellemi deficit

Vajon mi lehet az oka ennek a különös kiváltságnak? Hiszen nyilvánvaló, hogy a kijelentések töredékéért is, amiket a „szupranacionalisták” megengednek maguknak, elképesztő botrány törne ki a „nemzeti oldalon” – ha azt nem egy „jobboldali” írná vagy mondaná. Hogy a „balliberális” oldalon minderről senki nem vesz tudomást, érthető, mivel megzavarná a „magyarkodással” szembeni hadakozást, illetve megzavarná a hazai szélsőjobbról kialakított és mesterségesen fönntartott hamis képet. No de az elkötelezett keresztény-nemzeti hazafiak? A föntiekre még azt sem lehet mondani, hogy ez olyasféle „érted haragszom, nem ellened” típusú nemzetostorozás, amit Adytól vagy Petőfitől ismerünk. A jelenség okát pár évvel ezelőtt részben abban a szellemi deficitben véltem megtalálni, amivel a szélsőjobb küszködik. Azt gondoltam: periferiális (szub)kultúraként híján van az alkotó intelligenciának, a viszonylag képzettebb és műveltebb elméknek, így örömmel fogad be minden „értelmiségi-gyanús” figurát. Ma finomítanék. A jelenség létrejöttében nyilván ez is közrejátszik, a lényeg azonban nem ez. Ha a legkülönfélébb radikális és szélsőjobbos irányzatok nézetei közötti összes ellentmondást kiiktatjuk, minden eltűnik, még a nacionalizmus is, s nem marad más, csak a pőre zsidógyűlölet. Ez a hazai radikális jobboldaliság egyetlen valódi fix pontja, közös nevezője. Ha kell, ennek érdekében a tradicionális hazafiság, a nemzeti mitológia is föláldozható, ahogyan a kereszténység is, amint a szélsőjobboldali neopaganizmus terjedése kapcsán megfigyelhető, s amely ellen már a magyar katolikus egyház is tiltakozni kényszerült. Keresztény-nemzeti tábor – kereszténység és nemzet nélkül.

Ez ma a „tiszta jobboldaliság” lényege, amihez esetleg még a meghatároz(hat)atlan „kommunistaellenesség” társul. Legalábbis a retorikában, mert az előbbi tényező ezt is bármikor fölülírhatja, és a volt MSZMP-párttag – sőt funkcionárius, vagy akár spicli – is bármikor „igaz magyar” lesz, ha használhat a „nemzeti oldalnak”, vagy: ha antiszemita. Így érthető, mi a baj a kálvinizmussal: az judaizált kereszténység. És így érthető, miért lehet pozitív alak akár egy Haynau is, hiszen vele szemben például Kossuth emancipálni akarta a zsidóságot. Később a reakciós bécsi körök Budapestet Judapestnek csúfolták. Miként ’45 után sem a megszálló oroszokkal volt a fő baj, hiszen a szabadságharcot leverő cári sereg is orosz volt, csak a kommunizmussal, vagy inkább: a zsidó kommunistákkal. A vasgárdisták pedig, bár magyarfalók voltak és magyarmentes Nagy Romániát akartak, mindenekelőtt zsidóverők, márpedig ez utóbbi fontosabb, „magasabb szempont”, sőt: a magyarellenesség bizonyos tekintetben még érthető is, hiszen „a Légió és a Gárda tagjai a Nyugat, a nyugati demokrácia és a zsidóság özönének kapuját látták a magyarokban”.9

ősmagyar lélektől idegen

Mint mágnes a vasreszeléket, úgy rántotta magához – és össze – az antiszemitizmus a legkülönfélébb ízlésű, olykor teljesen ellentétes világnézetű és szocializációjú embereket, és így kristályosodott ki a mindenféle eszmék zavaros kotyvalékából ez a bizarr, még alapelemeiben is gyakran változó, ellentmondásokkal terhelt „radikális jobboldaliság”. Így alakult ki a viccesen abszurd helyzet, hogy a radikális jobboldal látszólag erős ideológiára alapozó sajtótermékeiben az egyik oldalon szinte vallásos érzülettel átitatott írást olvashatunk a magyar szabadságharcokról, pár oldallal odébb viszont egy „kritikus elemzést” Kossuth vagy Rákóczi rebelliójának sötét természetéről. Vagy amikor az egyik cikkben még a kereszténységet, annak értékeit védik, a másikban a kereszténység árjáktól, vagy éppen az ősmagyar lélektől idegen voltát hangsúlyozza valamely „tradicionalista” vagy „táltoshitű” tollforgató, így érthető, hogy míg a norvég neonáci rockerek – híven az egykori hitlerista Wotan-kultuszos pogánysághoz – keresztény templomot gyújtottak föl, úgymond bosszúból a vikingek erőszakos áttérítéséért (az egyik ilyen norvég death-metal lemez borítóján a pápát viszik akasztani), addig nálunk az Isten ostorai hirtelenjében védelmükbe veszik a kereszténységet. Legalábbis ezt láthattuk, amikor a Hun Szövetség (félig olasz és szerb származású!) aktivistái izraeli zászlót égettek, a „nemzeti oldal” Tilos Rádió előtt tartott demonstrációján. Persze ez már dupla csavar, s úgy látszik, a neopaganizmus is viszonylagos: ősmagyar pogány vagyok, ha a kereszténység nem-magyar és/vagy nem-árja voltáról van szó, ám rögvest keresztény magyar vagyok, ha a „liberális zsidók” keresztényeznek. És persze ugyanezért váltak a nyolcvanas évek arabverőiből az arabok nagy barátai. Mert vajh’ miért lett pár röpke év alatt oly fontos a palesztinok vagy az afgánok, vagy az irakiak sorsa azoknak, akik amúgy minden „suvickosképűt” azonnal kisöprűznének az országból, illetve egész Európából? Tán fölgerjedt bennük a szolidaritás az elnyomottakkal? Ha így van, miért nem éreznek ugyanígy együtt az éhező fekete afrikaiakkal vagy más, az említetteknél jóval szerencsétlenebb kis népekkel, például a szudáni népirtás áldozataival?

De nem is kell a jobboldal legszélét vizslatni. Bencsik András például a Magyar Demokrata 2000. évi 46-i számában írt vezércikkében még Bush választási győzelmét üdvözli, minthogy azt örömteli változások jelének tartja, s imigyen ironizál: „Amerika kettéhasadt. A kisebbik, de hangosabb fele a tengerpartokon él. Ez, mint a médiából megtudtuk, főleg hollywoodi színészekből és a CNN televízióból áll, továbbá nőnemű, másságtisztelő, kisebbségi, sőt egyenesen fekete bőrű, vagy ha nem az, akkor zsidó – lásd Liebermannt. A nagyobbik Amerika fehér, középosztályhoz tartozó, hülye, bunkó és katolikus.” A két elnökjelölt a „két Amerika” eleven szimbóluma: „Az egyik a katolikus, konzervatív, kisvárosi és déli Amerika jelképe, a másik a zsidó, multikulturális és nagyvárosi Amerikáé.” (Érdekes, hogy Bencsik a „katolikust” kétszer is hangsúlyozza, s minthogy a „konzervatív fehér Amerika” protestáns, illetve neoprotestáns – ahogyan a Bush család is az –, nehéz eldönteni, hogy ez tudatlanság a részéről, vagy az amerikai viszonyok sajátos, hazai viszonyokra „fordítása”.)

Mindenesetre Bush személyében a keresztény és fehér – az „egészséges többségi” – Amerika győzött, az ottani „balliberálisok” minden tőlük megszokott ármánykodása ellenére: „A média úgy döntött, hogy eljött az ideje a másságkorszak hivatalos megnyitásának. Ehhez kellett a látványosan zsidó alelnökjelölt. E mellé zárkózott fel az egész világsajtó. De valami hiba történt. A hollywoodi filmekkel hihetetlen tökéllyel és alapossággal átmosott agyú amerikaiak meghökkentően nagy része (területileg a kétharmada) úgy tetszik, felfogta a kihívás lényegét és összeszedte magát. S ha éppen csak elégségesen is, de ellenállt a másságkultusznak. Ám ekkor elszabadult a pokol. A Gore-csapat nem tud beletörődni a vereségbe. Érthető. Európa már lázad. Ausztria, Svájc és Dánia sikeresen szembefordult az amerikai hegemonizmussal. És most szembefordult Amerika is. A birodalmi álmok, a globalizmus eszméje mögé rejtett hegemonizmus ott látszik megrogyni, ahol ezt a félelmetes stratégiát kitervelték… Bush ezért, s az elmondottakért került föl a Demokrata címlapjára. Nem nagy örömmel mondjuk, de ha Amerikában legalább annyira ép lelkű emberek élnének, mint a sokat szenvedett Európában, már kitört volna… legalább egy nagy és békés tüntetés. De hát Amerika hallgat. Vajon meddig még? Egy azonban már biztos. A liberális álom szertefoszlott. Bush győzött.” S a lap címoldalán ott látjuk a frissen megválasztott elnök ritkaságszámba menő fotóját: összeszorított szájú, kemény tekintetű, méltóságteljes WASP férfiú, s nem az ismert üres és bárgyú tekintetű pojáca.

démonizálandó hatalmak

Mindez jól mutatja, hogy a radikális jobboldal sokat emlegetett „Amerika-ellenessége” nem valódi Amerika-ellenesség (ahogyan Európa-szkepticizmusa sem igazi Európa-ellenesség), hanem a szó legtágabb és részben szimbolikus értelmében vett „liberalizmussal” (illetve a hozzá társítottakkal) szembeni averzió kifejezője. Az EU, illetőleg az „absztrakt Európa” és a (nagyon is valós) Egyesült Államok ennek letéteményesei, ezért bírálandó, sőt olykor démonizálandó hatalmak. De csak annyira és addig, míg ez a szituáció fönnáll. Abban a pillanatban, amint valamely nagyobb európai állam, vagy maga Európa, vagy akár az Egyesült Államok mást mutat – azaz szakít a „balliberális” értékekkel –, máris dicsérendők és követendők. Ami azt is jelenti, hogy a távolságtartás a Nyugattól a „nemzeti függetlenségi tradíció” szellemében, csupán időleges, pontosabban: viszonylagos. Ha a liberális Egyesült Államokból keményen keresztény és jobboldali Amerika válna, a hazai jobboldal is szívesen látná Magyarországot „amerikanizálódni”. Vagyis az amerikai hegemonizmus mindössze az ún. „másságizmust”: a filoszemita liberalizmust jelenti.

Nos, a radikális jobboldal bizodalma 2001. szeptember 11-ig tartott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bushi politika radikálisan jobboldali, konzervatív és keresztényfundamentalista ugyan, ám (az amerikai neoprotestantizmus révén) erősen filoszemita. Ettől kezdve visszájára fordulnak a dolgok, s a jobboldali sajtó Busht és a (neo)konzervatív amerikai politikát egészen másként kezeli – lényegében ugyanúgy, mint a korábbi gyűlölt és megvetett clintoni balliberális „másságizmust”. Sőt: Busht démonizálni kezdi, amit még Clintonnal sem tett. (Rajta inkább csak ironizáltak vagy bosszankodtak.) „Élt ebben a királyságban egy gonosz ember, akit az alattvalói és rabszolgái Nagy Sztálinnak hívtak. Ő volt a királya ennek a hatalmas birodalomnak. (…) A király nem gonosz, hanem nagyon is jó, és nem is Nagy Sztálinnak hívják, hanem ifjabb George Bushnak. És az udvaroncainak nem Keraláról kell énekelni, hanem Vietnamról és Kuvaitról. És nem a gaz imperialistákat kell levadászniuk, hanem a gaz terroristákat. És nem is a szocialista forradalmat exportálják, hanem a liberális demokráciát. Persze azért a szabad köztársaságok okosan szövetségbe forrnak, csak nem Oroszország kovácsolja e frigyet, hanem a Nagy Egyesült Államok… Hát most mondjátok meg, gyerekek, minek nektek alkotmány, nemzeti tudat, nemzeti emlékezet, meg vízum Amerikába? Itt van Amerika” – írja ugyanaz a Bencsik András ugyanabban a lapban, ugyanolyan vezércikként, alig két hétre Busht magasztaló írása után.10

A „keresztény-nemzeti Amerika” diadalmenete tehát nem hozta el a hőn áhított változást, lzrael-barátsága miatt immáron a McCarthy vagy Berry Goldwater szellemét feltámasztó új Amerika is éppúgy a „gonosz birodalmává” lett, mint az ezerszer elátkozott „másságista” Amerika: arrogáns és agresszív imperialista szuperhatalommá, a magyarság és a keresztény Európa megrontójává és leigázójává.

fehér felsőbbrendűség

Szegény magyar szélsőjobb. A bushi keresztényfundamentalista előretörés, illetve a terrortámadásokat követő nyugati liberális xenofóbia (l. a néhai Pym Fortuynt és a többieket)11 megerősödésével nagy dilemma előtt áll. Eddig minden olyan egyszerű volt: vannak a szutykos és primitív, a munkahelyeket elfoglaló, a fehér fajt szellemileg és vérségileg veszélyeztető és/vagy megrontó színesek, és az ő hol nyílt, hol titkos támogatóik: a baloldali és liberális zsidók, akik ösztönzik a bevándorlást, terjesztik a multikultit, propagálják a szabadosságot, rombolják a hagyományt és a tekintélyt. S velük szemben ott állnak a lokálpatrióták, a nemzet, a keresztény Európa, a fehér faj és a tradicionális értékek, a vallás és a család szentsége iránt aggódók, akiknek ez a globalizációs vircsaft nem tetszik. Ennek az idilli fekete-fehér világnak most egyszeriben vége. Mert most vannak a bevándorló- és harmadik világ-ellenes, egyre inkább a konzervatív értékeket képviselő-propagáló globalizációpárti neoliberálisok, akik Izrael elkötelezett barátai, és velük szemben vannak a globalizáció-, Amerika- és kapitalistaellenes mozgalmak, akik elítélik Izrael nacionalista politikáját, ők viszont kemény balosok. Most aztán lehet hezitálni az „egyetemes fasiszta értékek”, úgymint erőszakkultusz, fehér felsőbbrendűség, idegenellenesség stb. és annak immár különvált, idejétmúlt specifikuma: a zsidógyűlölet között. Nálunk úgy tűnik, ez utóbbi látszik kikerülni ebből a tudathasadásos belső viaskodásból, annak ellenére, hogy az előbbi az általánossá váló iszlamofóbia és annak nyomán fölerősödő harmadik világ-ellenesség miatt nagyobb lehetőségeket kínál nem csupán a megjelenésre a politikai porondon, de még a szalonképessé válásra is.

Mulatságos, hogy Lovas István a Demokrata fönt említett számában Al Gore veresége kapcsán a hazai balliberálisok csalódottságáról és „gyomorforgató félelmükről” ír (nem kis kárörömmel), minthogy rettegnek, hogy elveszítik „az atyáskodó védőkart, ha a globálisan kevesebb aktivitást ígérő Bush győz”. A hazai jobboldal viszont „autonóm és magára akar maradni. Ezért is szurkol Bushnak, ugyanúgy, ahogyan Malajziától kezdve Oroszországig nem egy fővárosban”.12 Aztán pont fordítva történt: a „balliberális” oldal prominensei gyorsan alkalmazkodtak az új viszonyokhoz és neokonzervatívokká alakultak. A radikális jobboldal viszont hirtelenjében mélyen rokonszenvezett a harmadik világ szenvedőivel (kiváltképp az arabokkal és kiváltképp 2001. szeptember 11-ét követően), és olyan módon, olyan szavakkal és szempontokból bírálta az amerikai imperializmust, amit egy latin-amerikai gerilla is megirigyelhetne. Vagyis kvázi „baloldalivá” lett – persze némi hungarista árukapcsolással.

És ettől kezdve a káosz. 2001 szeptemberében, a terrortámadás kapcsán a MIÉP képviselője a zsidó és ősbalos Susan Sontagot idézi – pozitív felhanggal, egyetértőén – a parlamentben. A „balliberális” sajtó viszontválasza: Susan Sontag a szabad világ ellensége, a globalizációkritikai mozgalmak pedig fasiszták és antiszemiták – miközben ők maguk közöltek rasszista cikkeket. A Magyar Nemzetből, sőt a Magyar Demokratából innentől jobban meg lehetett ismerni a nyugati baloldali véleményeket tőkéről, globalizációról, iraki háborúról, Amerikáról – no és persze Izraelről –, mint a Népszabadságból vagy a Népszavából, míg a balliberális mainstream néhány valóban baloldali és valóban liberális értelmiségi kivételével szinte teljes mértékben kiállt a bushi politika mellett, még a korábban olyannyira bálványozott „liberális Amerika” ellenében is. Persze a zavar, a pálfordulások és az inkonzisztencia csak látszólagosak. Mert egyetlen fix „ideológiai” pont azért kikristályosodott, s ez a „zsidókérdés”. Hát nem nyomorúságos?

Liberális kórkép

„Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (…) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (…) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestánsnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezők vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta. A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely – ha tetszik, ha nem – 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. (…) a jobboldali támadás (…) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagőrző, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és műsorok nacionalista, szélsőjobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak – antiszemita és cionista oldalról egyaránt –, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem – önbeteljesítő próféciaként működtek. A zsidók mellett vagy a zsidók ellen kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé.13 Stimmt.

liberálisból neokonzervatív

Reformszocialistából liberális, liberálisból neokonzervatív. Előbb a politikai korrektség, majd annak kigúnyolása. Előbb szektás másságizmus, majd hangos kiáltozás új Martell Károlyokért a felsőbbrendű nyugati civilizáció védelmében, a muszlim hordák ellen. Előbb Al Gore-nak drukkolunk, aztán kiállunk Bush mellett. Előbb a szociális piacgazdaságra épült jóléti állam mellett cikkezünk, majd annak leépítése mellett. Ami konstans, az a „bérből és fizetésből élők”, a „rendszerváltás vesztesei” – vagyis a magyar társadalom zöme – iránti érzéketlenség (talán a romák kivételével, ami viszont „koncepciózus együttérzés”). A lényeg: csak ez a minden világok legjobbika ne sérüljön, mert az védelmet nyújt a zsidóknak. És vesszen minden, aminek akár többszörös áttétellel is, de valamiféle antiszemita kicsengése, áthallása, asszociációja, konklúziója lehet. Ezért nem szabad Amerikát szidni, nem szabad a kapitalizmust szidni, nem szabad a tőkét – különösképp a nagytőkét, a „nemzetközi tőkét” – szidni. Nem ildomos keményebb kritikával illetni a nyugati társadalmakat és a nyugati kultúrát. Demagógia és elitizmus a kereskedelmi tévék szennyműsorait froclizni, nacionalizmus a magyar nyelv tisztasága védelmében szót emelni. Nem szerencsés a szegénységről, elidegenedésről vagy környezetpusztításról beszélni, a kizsákmányolás említése pedig egyenesen tabu. Hogy miért? Nehogy antiszemitizmus legyen. Mert Amerika = Izrael, Izrael = zsidók, nagytőke/nemzetközi tőke = zsidó, kapitalista = zsidó. Ezért antikapitalizmus = burkolt antiszemitizmus, ahogyan a környezeti öntudat és/vagy a szociális érzékenység = populizmus = tőkeellenesség és kollektivizmus, azaz végső soron: totalitárius gondolkodás, azaz fasizmus-kommunizmus, s ennek kapcsán: antiszemitizmus. Ezért gúnyolandó és rekesztendő ki bárminemű rendszerkritika, még a legenyhébb, leghalvány-rózsaszínűbb is: nehogy itten antiszemitizmus legyen. Munkavállalói érdekvédelem = antikapitalizmus = tőkeellenesség = antiszemitizmus. Privatizáció-ellenesség = antikapitalizmus = antiszemitizmus. A rendszerváltás jobb- vagy baloldali kritikája = populista demagógia = antikapitalizmus = antiliberalizmus = antiszemitizmus. Ha pedig a szegénység, a kiszolgáltatottság és egyenlőtlenség, vagy a környezetpusztítás a maga lokális konkrétumaiban ne adj’ isten magyar problémaként tűnik elő, a frász még nagyobb.

Ez ugyanis azt jelzi, hogy a magyarok már megint magyarkodnak, aminek a vége mindig az, hogy ütik és viszik a zsidókat. Nos, nagyjából ekként summázható a „balliberális” közbeszéd (gondolkodás) lényege. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy e fals logika nem minden alapot nélkülöző, hiszen végső soron erre fut ki a szélsőjobboldali demagógia is. A mainstream közbeszédet alakító-vezérlő értelmiség gyávasága és elaljasodása azonban ennek dacára példátlan. S amikor az utálatos jelenség kapcsán néhány valóban baloldali és liberális (a szélsőjobb által amúgy rendre lezsidózott és lekommunistázott) értelmiségi a nemtetszését fejezi ki, rögvest megkapják az „öngyűlölő zsidó” címkét.

bárminemű idegenellenesség

Miközben a hazai mainstream újsütetű világképébe már a rasszizmus is belefér – persze csak az arabok elleni rasszizmus, ahogyan a szélsőséges konzervativizmus és a jobboldali radikalizmus is en bloc – persze csak Izrael-barát neoprotestáns alapon. A legradikálisabb nacionalizmus iránt is elnéző megértést lehet tanúsítani, ha zsidó nacionalizmusról van szó, és a legaljább xenofób demagógia is támogatandó, ha bármilyen módon és/vagy formában a magyar nacionalizmust – vagyis áttételesen az antiszemitizmus vélelmezett szellemi bázisát – hivatott ellehetetleníteni. Lehet például sunyi idegengyűlölő kampányt folytatni az erdélyi magyarok ellen, akik „veszélyeztetik a munkahelyeket”, illetőleg „elveszik a tisztességes, becsületes magyar kisember kenyerét” – legalábbis ezt hallhattuk hol rejtettebb-finomabb, hol nyíltabb-durvább formában a kettős állampolgárságról tartott népszavazás ellenkampányának leghathatósabb érveként. Egy harcosan „másságista” ismerősöm erre úgy reagált, hogy bár ő sem ért egyet az erdélyiek elleni uszítással, ám most, ebben a kritikus helyzetben mégis támogatandó, mert minden fölhasználható taktikai eszközként, ami a magyar nacionalizmust gyengíti. (Amúgy túl a nemzeti és erkölcsi kérdéseken, a határon túliak elleni hangulatkeltés még ebben sem célravezető, mi több, hamar visszaüthet gerjesztőire is, és nem csak a nacionalista reakció miatt. Attól ugyanis, hogy a lakosság utálja az erdélyieket, még nem fogja megszeretni az afgánokat vagy a kínaiakat, ahogyan a romákat vagy a zsidókat sem, mivel bárminemű idegenellenesség magát a kirekesztő gondolkodást erősíti, függetlenül, hogy éppen kik ellen irányul.) Ennek szolidabb változata: azok, akik fölhördülnek (jogosan), mikor azt hallják: „az antiszemitázással csak az antiszemitákat ingereljük”, egészen másként beszélnek, ha a határon túli magyarok védelméről esik szó. Rögtön mérsékeltekké válnak, rögtön előkerül a „ne ingereljük fölöslegesen a román (szerb vagy szlovák) nacionalistákat” közhelye.

Kettős szemlélet tapasztalható akkor is, amikor a jobboldal zsidónak nevez egy zsidó származású embert. Egyrészt fölmerül, hogy milyen alapon zsidóznak, amikor nem létezik egységes zsidóság, nincs „zsidó lényeg” – ez esszencialista látásmód. Ha a zsidónak titulált személy a magyar holocaust áldozata, úgy (egyébként joggal) fölháborodva mondják, hogy az illető olyan magyar, akit más magyarok pusztítottak el, hiszen magyar volt az anyanyelve, magyar állampolgár volt és magát magyarnak tartotta. Hasonló érvelés jelent meg Gyurgyák János Zsidókérdés Magyarországon című monográfiájával szemben is, minthogy a „jobbközép történész” könyvében zsidóként kezelte a magyar történelem és kultúra számos alakját a kommunista és anticionista Rákositól Radnótin át a horthysta nagytőkésekig. Kritikusai szerint ezzel semmibe vette az egyén magáról vallott fölfogását, és az etnicitáson alapuló kollektivizmust fogadta el: vannak a magyarok, akik nem zsidók, és vannak zsidók, akik e megkülönböztetés révén nem magyarok. Ez utóbbiak Gyurgyák fölfogásában egyenlők ugyan a politikai jogok terén, ám e hozzáállás: a személyes identitásválasztás alapvető jogának meg nem értése képezi alapját a rendszerváltással újra megjelenő antiszemita közbeszédnek.14 Mindez persze igaz, én is ezt vallom. Csakhogy ez az elv a „balliberális” oldalon is hamar viszonylagossá válik. Amikor például a jobboldal a maga értékrendjéhez igazítva ugyan, de magáénak vall, idéz, avagy ünnepel egy-egy zsidó származású híres magyart, a másik oldalon rögvest a fönti elv ellenkezője kerül elő, hogy ti. a jobboldalnak nincs joga zsidókat ünnepelni, zsidókra hivatkozni, mert a zsidókat a háború előtt-alatt kirekesztették a magyar társadalomból, és éppen az akkori jobboldal. Mi a csuda. Hirtelen zsidó és nem magyar? Hogy az adott személy minek vallotta magát, az érdektelen? (Göringnek tulajdonítják a mondást, miszerint „én mondom meg, ki a zsidó, és ki nem az”).

És erre egyáltalán nem mentség a jobboldal esetleges rosszhiszeműsége vagy manipulációs szándéka, de még vélt vagy valós antiszemitizmusa sem. Ilyen hangokat lehetett hallani, amikor a pápa szentté avatta Edith Steint, merthogy Edith Stein zsidósága miatt – tehát zsidóként – pusztult el. Hogy ő maga mélyen katolikusnak élte meg magát? Kit érdekel? Ráadásul ebben nem csupán a személyes identitás semmibe vétele a rémisztő, hanem hogy az ezt hangoztatók végső soron Edith Stein náci meghatározását fogadták el.

a fiú nem zsidó

Ráadásul nem csupán az antiszemiták gondolkodnak etnicista és/vagy esszencialista alapon, hanem a zsidó nacionalisták és a vallásos zsidók is. Zsidóként tartják számon, akinek az anyja zsidó, szakadjon el az illető bármennyire is gyökereitől, a vérségileg nem zsidók közül pedig csak az térhet be, akiben a rabbik meglelik az Istentől kapott „zsidó lényeget”. És ez nem holmi titkos talmudista vagy cionista összekacsintás, ki nem mondott, de sutyiban elfogadott alapelv, ahogyan nem is szélsőjobbos misztifikáció, összeesküvés-elmélet, hanem legitim tantétel. Erről persze nem illik beszélni, miként más, a liberális Prokrusztész-ágyba nem férő, s ezért kellemetlennek ítélt tényről vagy jelenségről sem, például az izraeli szélsőjobbról vagy az ultraortodoxok nyomasztó világáról, a muszlim fundamentalistákétól alig-alig különböző gondolkodásáról. Vagy ha igen, csakis megértő módban. Ma már nem írhatná le Száraz György, amit az Új Kelet egyik hetvenes évek eleji cikke kapcsán írt nevezetes esszéje végén, mely a magyar holocausttal és az ebben játszott magyar felelősséggel való szembenézés ritka (és úttörő) dokumentuma. Az Új Kelet cikke egy izraeli fiúról szól, aki lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot: „A fiatalember apja most közölte, hogy anyja keresztény nő… Ez azt jelenti, hogy a fiú goj… Giora Neumann magatartásának egyik legfőbb oka, hogy nem érez hovatartozást a zsidó nép… iránt. A fiú goj, habár héberül beszél… egyénisége szempontjából is goj… Ez az eset is figyelmeztetést jelent számunkra, hogy óvatosabban kezeljük a lakosság nyilvántartását, és ne jegyezzünk be zsidónak minden jöttmentet.” Száraz kommentárja a szöveghez: „Nem a fiú dolgáról akarok beszélni. Fogadjuk el: minden állam hadbíróság elé állítja azt a polgárát, aki megtagadja a katonai szolgálatot. De az újságíró levonja a következtetést: a fiú nem zsidó. Giora Neumannt 1944-ben Magyarországon zsidónak tekintették volna (…) Az idézett cikk írója pedig: fasiszta. Még akkor is, ha 1944-ben megjárta a német lágereket.15 E sorokat ma már nem írhatná le (nem kerülhetne képernyőre). Ha megtenné, hamar kivetve találná magát a közélet külső sötétségében, a „szalonképtelenek” társaságában. Merthogy az ilyesmi fölhánytorgatása az ismert antiszemita panel kifejezésre juttatása, hogy „a zsidók is megérik a pénzüket”, „ők is okai az antiszemitizmusnak”, így ezekről a jelenségekről csak az antiszemiták írnak, hogy igazolva lássák magukat. Ma már Bibó sem írhatná le, hogy a zsidó szenvedés nagyobb mennyisége „nem jelenti azt, hogy abban a viszonylatban, mely ilyen előzmények után létrejött, a zsidók elfogultsága kevésbé volna elfogultság, a zsidók torz világképe kevésbé volna torz, a zsidók irrealizmusa közelebb állana a valósághoz, mint az antiszemitáké”, és nem azért kell beszélni párhuzamosan zsidó és antiszemita tapasztalatról, hogy e kettőt egy nevezőre hozzuk, hogy mérleget készítsünk – hogy aztán magas lóról ítélkezzünk mindkettő fölött –, hanem hogy megpróbáljuk érzékeltetni a zsidók felé: a róluk szóló tapasztalat, „bármilyen egyoldalú és részleges valóságon alapszik is, bármilyen túlzásokkal általánosítódik is”, mégsem intézhető el azzal, hogy mindez csak előítéletszülte rémkép.16 Ma erre is azt mondanák: „a zsidók is tehetnek róla” toposza, ráadásul a szerző még mentegetőzik is, ami árulkodó. És íme: találkoztam olyan kisebbség- és holocaustkutatóval, aki szerint Bibó is antiszemita klisékben gondolkodott, s ebből sohasem tudott kigyógyulni, mert egy keresztény úri középosztályból jött ember minden igyekezete ellenére sem tudja levetkőzni antiszemitizmusát.

Vagyis miközben a mainstream közbeszéd megbékélést és „kibeszélést” hirdet, illetve a „görcsök oldásáról” papol, folyamatosan tilt és tabusít. Ennek egyik fundamentális eleme a „kódolt gyűlöletbeszéd”, a „virágnyelv” leleplezésének – kissé inkvizitorikus ízű – görcsös igyekezete, jelesül a rasszista, antiszemita, kirekesztő (stb.) gondolkodás kliséinek, elemeinek, nyomainak szüntelen puhatolása, kimutatása és számonkérése.

Természetesen kódolt antiszemitizmus, illetve újfasiszta virágnyelv létezik. A gond ott kezdődik, amikor valaki már minden, az övétől eltérő véleményt vagy szóhasználatot annak lát. (Ahogyan az is tény, hogy az antiszemitizmus gyakran az antikapitalizmus és globalizációellenesség mezében tűnik föl, mégis nevetséges volna bizonygatni, hogy az előbbiek azonosak az utóbbival.) Ez a „virágnyelvesdi” jóval nagyobb kárt okoz, semhogy egyszerűen csak másfajta, a main-streamtől eltérő vélemény lesöprési szándékává redukáljuk – bár ez az elsődleges célja. A kódolt beszéd szimatolása – ami egyébként nem is valódi félelmek szülötte, hanem kötelező import, a nyugati píszí szolgai másolása – a gondolat és a beszéd szabadságát korlátozza, s nem is akárhogyan. A kötelező politikai illemtan terrorja amolyan virtuális gondolatrendőrségként működik: belső cenzúrát épít a gondolkodásba és gondolatbűnöket regisztráltat – magával a cenzúrázottal. Minden egyes mondatnál vigyázni kell, minden megfogalmazásnál óvatosan kell eljárni, minden egyes kifejezést gondosan meg kell választani, nehogy azok „félreérthetők” legyenek, nehogy egy „szerencsétlen szóhasználat”, egy „rossz konnotáció”, egy „gyanús utalás” miatt rosszat higgyen vagy sejtsen bárki – főként a hivatásos közbeszélők. S mivel ez az illemterror mindent tabusít, ami valamikor is akár távoli, asszociatív kapcsolatba került – vagy potenciálisan kapcsolatba kerülhet – a zsidók (és mások) iránti előítélettel, azaz az antiszemitizmus, rasszizmus, homofóbia, szexizmus stb. ismert paneljeivel, részben éppen maga hozza létre a „kódolt gyűlöletbeszéd” jelrendszerét.

mindenki antiszemita

„A ‘továbbrontások’ közé tartozik az antiszemitizmus fogalmának határtalanná tágítása. A zsidóságra, illetve a zsidó államra vonatkozó vélemények antiszemitizmusként tálalása olyan természetellenes (értsd: az emberi természettel, a véleménynyilvánítás szabadságával, a méltányosság-érzettel összeegyeztethetetlen) helyzetet teremt, amely messzire sodor a morális-politikai egyensúlytól, s előbb-utóbb leplezett formákban vagy leplezetlenül a mesterségesen fenntartott egyensúly felborulásához vezet” – írja Bíró Béla.17 E jól ismert gondolkodásmódot (és gyakorlatot) úgy is megfogalmazhatjuk, hogy e diskurzusban mindenki antiszemita, aki nem filoszemita, illetve mindenki antiszemita, aki nem azonosul a zsidó nacionalizmussal.18 Márpedig így maga az antiszemitizmus fogalma erodálódik: egyfelől hiteltelenedik, másfelől kiürül. Ugyanis minél tovább tágítjuk egy fogalom szemantikai határait, annál inkább elmosódik a pontos jelentés, az ad abszurdum jelentéstágítás pedig az eredeti szemantikai tartalmat végképp elmossa. Ha bármi lehet az antiszemitizmus megnyilvánulása, ami kívül esik akár tartalmilag, akár szerkezetileg a „kánonon”, vagy akár a hozzá társított, társítható illegitim személyek, nemkívánatos dolgok, eretnek gondolatok miatt minősül annak, egy idő után az antiszemitizmus értelmét veszti, a fogalom egészen egyszerűen „elolvad”, és a tényleges antiszemitizmus megfoghatatlanná válik. Más megközelítésből: ha potenciálisan bármi lehet antiszemita (s e minősítés veszélye mindig fönnáll), egy idő után már semmi sem lesz az. És persze ugyanez érvényes a rasszizmusra, a nőellenességre, a homofóbiára és minden egyébre.

Mindeközben a valódi rasszizmus és antiszemitizmus virágzik, „művelői” nagyon jól elbeszélgetnek a maguk virágnyelvén – vagy nem is érdekli őket az illem, a hivatalos közbeszélők véleménye, és nyíltan zsidóznak, cigányoznak, buziznak. Ráadásul a „leleplezzük a virágnyelvet” játékát a jobboldal is átveszi (már át is vette), s a „kódolt antiszemitizmust” leleplezők diskurzusát saját eszközeikkel és logikájukkal leplezi le, mint kódolt keresztény- és magyarellenes beszédet, illetőleg: zsidó propagandát. Mivel minden nemzeti érzéstől áthatott vélemény vagy alkotás rejtett vagy potenciális antiszemita képződmény, ugyanígy minden zsidó témájú írás vagy film burkolt cionista propaganda. Ha a „tőkés” „zsidó”-t jelent, vagy az Amerika-bírálat rejtett Izrael-ellenességet, akkor mindazok, akik a kapitalizmust képviselik és/vagy dicsőítik, illetve Amerikát, valójában ennek köntösében a zsidókat és Izraelt éltetik. Ha a zsidó nacionalizmus más, különb, aziránt megértőbbnek kell lenni, ez azt jelenti, hogy a zsidók mások, különbek, kivételezettek.

Így működik a paranoiás ön- és utánigazolás. A rendszerkritika társítása a szélsőjobbal – sőt, azonosítása –, lehet, hogy ellehetetleníti az előbbit (legalábbis időlegesen), ám ennek ára az utóbbi erősödése, méghozzá kétszeresen. Egyrészt, ha a rendszerkritika és a szélsőjobboldaliság azonosak, akkor a neonácik végső soron ugyanazt akarják, mint a zöldek és a baloldaliak, illetve mindenki, akinek az egész mai világrend nem tetszik, ezért föllépésük egy nagyobb, szélesebb (jogos) elégedetlenség megnyilvánulása. Másrészt a baloldali és zöld rendszerkritikák lekaszabolása miatt nem is marad más, ami eljutna a társadalom szélesebb rétegeihez, csak a szélsőjobboldali rendszerkritika, mivel az előzőekétől eltérően annak megvannak a maga független csatornái. Vagyis az egyoldalúság bármikor visszaüthet, mert bármikor a visszájára fordulhat. Aki másokat kizár, magát zárja be és vica versa.

Előírásos Filoszemita

Nos, főként e tapasztalatok alapján kelt életre előttem Bibó „Hivatásos Filoszemitája”, amit sokáig el sem tudtam képzelni. „Ez utóbbiról érdemes néhány szót szólni, és megmagyarázni, miért sorolom az embertelen viselkedési formák közé. Nyilvánvalóan nem a zsidókat kedvelő embert értem ezen, hanem aki a zsidók lelkiállapotaival és történeti tapasztalataival szemben nem csupán beleélő és megértő magatartást tanúsít, hanem azonosítja magát azzal a könnyen irreálissá váló világképpel, amely e tapasztalatok alapján a zsidók tekintélyes részében kialakul. Az Előírásos Filoszemita működése tehát azért kártékony, mert segít a zsidóknak ennek az irreális világképnek a fenntartásában, s azt az illúziót adja számukra, hogy közlekedésük van a környező világ képviselőivel, holott valójában olyanokkal közlekednek, akik a környező világ valóságával nem hozzák őket érintkezésbe, hanem csak eltakarják előlük azt a távolságot, amely őket attól többé-kevésbé elválasztja.” Bibó szerint a szomorú tény, hogy nálunk a progresszió, illetve a baloldaliság a társadalom tudatában a zsidókkal azonosult, nem csupán annak köszönhető, hogy e mozgalmakban a zsidó származásúak magasabb arányban voltak jelen – mint azt mindmáig hajlamosak vagyunk hinni –, hanem az Előírásos Filoszemita attitűdjének is, „mely közreműködött a haladás különböző kérdéseinek olyan értelmű megformulázásában, ahogyan azok elsősorban a zsidók számára jelentkeznek. Ez éppen a csatlakozni óhajtók vagy a csatlakozáshoz közel állók számára keltette azt a lélektani benyomást, hogy a csatlakozás által valamiképpen maguk is a zsidó helyzet részeseivé válnak.19 Azt hiszem, a „baloldali”-t ma elég lenne „liberális”-ra cserélni, s a Bibó által mondottak félelmetes aktualitást nyernek.

A jelenkori zsidó nacionalizmus témánk szempontjából másodlagos, akár az izraeli (és amerikai), akár a hazai kisebbségi nacionalizmust nézzük. Az előbbi lényege: eddig mindig hagytuk magunkat lemészárolni, ezt többé nem tesszük, ütünk az első rezdülésre, lövünk az első gyanús jelre, kérdezés nélkül. Ami pedig az utóbbit illeti, a kisebbségi létnek szinte mindig és mindenütt ugyanazok a szimptómái, miért épp a zsidók lennének kivételek? Erdélyben például inkább a magyarság képviseli a Nyugatot és a liberalizmust. Illetve mindent, aminek árnyékában úgy-ahogy biztonságban érezheti magát valaki, s jellemző, hogy az 50-es években a zsidók mellett az erdélyi magyarok közül került ki a legtöbb keményvonalas román kommunista.20 Ha az elnyomás kemény és nyílt, a kisebbségben élő az egyenlőség híve, és a többségi társadalom jogaiért is síkra száll. Ám amint mód és lehetőség adódik, előbújik az addig kényszerűségből titkolt soviniszta. Lásd például Natan Saranszkit, aki Oroszországban még emberjogi aktivistaként, Szaharov professzor társaként lett ismert, Izraelben azonban már militáns nacionalista politikus. Ráadásul a kisebbségi nacionalizmus visszájaként mindig megjelenik a kisebbségi öngyűlölet is. Magyargyűlölő magyar, cigányellenes cigány, antiszemita zsidó. Ők a többségi szélsőjobb kedvelt figurái, akikkel lehet példálózni, hogy lám, vannak köztük „tisztességes emberek”, bárcsak mind ilyen lenne.

(Persze, ha a helyzet úgy adódik, ők is mennek Madagaszkárra – kivétel nélkül.) Minderre sok szót nem érdemes vesztegetni, amúgy is számosan írtak már erről. Érdekesebb, hogy a „zsidókérdés” még erről az oldalról sem csak zsidó ügy, mivel a hazai „zsidó nacionalista tábor” egyáltalán nem csak zsidókból áll. A föntebb taglalt nézetek képviselői között sokaknak zsidó kötődéseik sincsenek, legföljebb annyi, mint bárki másnak. És talán mondanom sem kell, a legelfogódottabb, legintoleránsabb ismerőseim jórészt ezek közül kerültek ki. Ezért a jelenséget magyarországi zsidó nacionalizmus helyett (vagy pontosabban: mellett) inkább magyarországi filoszemitizmusnak (is) nevezhetnénk, persze idézőjelbe téve. A „filoszemitizmus” ugyanis nem arra utal, hogy valaki beleszeretett volna a zsidó kultúrába, s emiatt héberül tanul, vagy szüntelen zsidó témájú könyveket olvas, vagy klezmer zenét hallgat. Sokkal inkább az új, amerikai-amerikanizált zsidó nacionalizmus látásmódjának, szempontjainak zsidók és nem zsidók általi automatikus, megkérdőjelezetlen átvételéről és képviseletéről van szó, ami persze átpolitizál(hat)ja még a klezmer zene hallgatását vagy a zsidó irodalom élvezetét is. A kérdés tehát nem az, hogy van-e zsidó nacionalizmus, és ha van, milyen, hanem hogy miért kap minőségileg más – jobbára pozitív – elbírálást a manistream közbeszédben, miért elfogadhatóbb, mint a legelnyomottabb, legszerencsétlenebb népek nacionalizmusa?

trendi világhatalmi divathullám

Több ismerősöm véleménye, hogy a nem zsidó értelmiség egy része elkötelezett demokrata, akit érzékenyen érint az antiszemitizmus, és egyfajta bűntudat gyötör a magyar holocaust földolgozatlansága miatt. Így amit én „filoszemita közbeszédnek” nevezek, csupán természetes és jogos reakció az antiszemitizmusra. Lehet – válaszoltam –, bizonyára van ilyen oldala is a jelenségnek, legalábbis egyes személyek esetében. (Tanulságos, hogy némely „filoszemita” olyan családból jött, amelyben valamelyik fölmenőt felelősség terhelt a háború alatt történtekért.21) Csakhogy e „reakció” országosan túl gyanúsan mozog együtt az éppen trendi világhatalmi divathullámokkal. Attól, hogy valaki elkötelezett antiantiszemita, még nem kell föltétlenül előbb amerikai típusú „politikailag korrekt” balliberális filoszemitának, majd ugyancsak amerikai típusú neokonzervatív filoszemitának lennie. És főleg nem, amikor az Egyesült Államokban éppen az adott irányzat került hatalomra. S ezt csak tovább rontja, hogy a mindig új módi reprezentánsai többé-kevésbé a régi állampárti elitből, illetve annak értelmiségi holdudvarából jönnek – ugyanazokból a családokból, ugyanabból a „kasztból”, a fiatalabbak is, immáron többedik generációként.

Nem az a legrémisztőbb, hogy „filoszemita balliberálisaink” antiszociális eszméikkel, a jelenlegi világrend dicsőítésével, és a „zsidó témák” (legyen az Izrael politikája vagy a holocaust) társításával szinte mindenben utánigazolják az antiszemitákat – mert azok utánigazolások nélkül is köszönik szépen, jól megvannak –, hanem hogy e világkép ugyanazokra a klisékre épít, mint a szélsőjobbé: a zsidókról vallott klasszikus antiszemita panelekre. (Vö. ezt azoknak a nem zsidó szülőknek az észjárásával, akik azért járatják gyerekeiket zsidó iskolába, hogy a későbbiekben előnyükre szolgáljon pályájukon.)22 Ráadásul e klisék nem fedik a valóságot, mert a kapitalizmus, Amerika, vagy a multik nem azonosak a zsidókkal, és a zsidók sem azonosak ezekkel. Az ismert vádakkal ellentétben tehát nem a zöldek vagy a balos globalizáció-kritikusok azok, akik „ugyanazt mondják, mint Csurka”, hanem ők maguk. És ezen a fordított előjel mit sem változtat, sőt.

A zsidókérdés lényege

Van-e tehát zsidókérdés? Pár éve Tamás Gáspár Miklós bedobta a bűzbombát egy Népszabadság-beli írásával, ami a hazai liberális médiának az éledező zsidó nacionalizmus iránti egyoldalú, pozitív elfogultságát, illetve annak magyarországi fölbukkanását firtatta.23 A cikkre ingerülten hördült föl előbb Haraszti Miklós, majd a Szombat öt prominense. „Válaszaik” (valójában érv nélküli leteremtések) fő elemét az ismert toposz képezte, hogy zsidókérdés nincsen, csak antiszemita-kérdés. De a fönt taglalt „kórkép”, illetőleg a „kötelező rokonszenv” Izraellel, és egyáltalán: a cionizmussal, valamint a zsidó témák elképesztő arányú jelenléte a mainstream sajtóban, nem arról tanúskodnak, hogy ezt az antiszemiták firtatnák.

Kőszeg Ferenc írja Komlós János, a Mikroszkóp Színpad egykori igazgatójának pár éve kiadott emlékkötete kapcsán: „…liberális barátaimmal ellentétben, nem hiszem, hogy nincs zsidókérdés, hogy csak antiszemita kérdés van. A zsidókérdéshez tartozik az is, hogy tucatnyi kortárs, zömében zsidó, nosztalgiázva emlékszik vissza Komlós Jánosra, és ez senkinek se szúr szemet. Görgey Gábor mondja el, azt a tesztet szokta alkalmazni, hogy elképzeli magát zsidónak. Megvallom, régóta én is használok egy tesztet: egyszerre próbálom elképzelni magam zsidónak és nem zsidónak. Ha hallok valakiről, aranyos, intelligens öregúr, 1957-ig az ÁVH-nál volt, finom idősebb hölgy, a hatvanas években kerületi párttitkár volt, elképzelem, mi lenne, ha ugyanebben a társaságban egy vendég elkezdene beszélni egy nemrégiben Ausztráliában elhunyt kedves barátjáról, aki 1944-ben csendőrtiszt volt, vagy vezető tisztviselő Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél (Endre László alispán alatt), esetleg Nagyvárad vármegyei jogú városban, netán szerkesztő volt a Magyarságnál. Ez se rossz teszt. Ajánlom elvbarátaim és hitsorsosaim figyelmébe.24

jópofizunk és dicsőítünk

Amiről Kőszeg beszél, igaz. Észrevehető, megfigyelhető. Közhely, hogy a hazai zsidóság nagy része a létezett szocializmus híve volt, mert hosszú idő után végre biztonságban érezte magát. S bármit megtett – és bármit le is nyelt –, csak hogy segítsen a múltat végképp eltörölni, ami ez esetben a háború előtti világot jelentette. Kőszeg is kiemeli ezt Komlós pályája, illetve az ahhoz hasonló életutak kapcsán. Ha a rendszer védelméhez, amely eltörölte a régi világot és egyenlőséget biztosított a zsidóknak (is), „az tartozik hozzá, hogy leleplezzük Fellini burzsoá dekadenciáját, akkor leleplezzük. Ha az, hogy jópofizunk a hibákon, s közben dicsőítjük a helyes elveket megvalósító vezetőket, akkor jópofizunk és dicsőítünk.25 Ezt folytathatnánk ugyanennek a magatartásnak már tárgyalt, aktuális verziójával: ha a jelenlegi világrend védelméhez, amely óvja a zsidókat, az tartozik hozzá, hogy le kell rombolni a jóléti államot és dicsőíteni a vadkapitalizmust és a nagytőkét, s ennek tartozékaként jópofizva elfogadtatni az egyenlőtlenséget vagy éppen a kultúrszennyet, hát romboljunk, dicsőítsünk és jópofizzunk. Bár ez is létezik, s egyre-másra tetten is érhető – olykor egészen nyílt formákban – mégis, van ezzel az okfejtéssel egy kicsinyke gond. Jelesül, hogy korántsem minden magyar zsidó nosztalgiázik a Kádár-rendszeren, ellenben a nem zsidó magyar társadalom igen tekintélyes része ugyanúgy nosztalgiázik, mint Kőszeg írásának hősei. És ugyanígy nem minden zsidó ért egyet a jelenlegi rendszerrel, sőt. Sokan egyáltalán nem hívei a neoliberális globalizációnak, nem tartják jogosnak az iraki háborút, nem érzik attól magukat nagyobb biztonságban, ha szétverik a szakszervezeteket vagy pusztítják a környezetet, és nem szolgáltak ki minden rendszert félelmükben – szemben a fönt említett nem zsidó „hivatásos filoszemiták” népes táborával. S horribile dictu, még a zsidó származású kommunisták közül sem mindenki lett USA-barát liberális, hanem megmaradt hithű kommunistának. Ők vajon miért nem rendelnek alá mindent a „zsidó félelemnek”?

Erre persze azt lehetne felelni, hogy mindenki másként dolgozza föl az antiszemitizmust, vannak erősebb és gyengébb emberek. A hivatkozás a zsidó félelmekre azonban a „filoszemita közbeszéd”-ben több sebből vérzik. Egyrészt: az antiszemitizmustól való félelemnek miért kell föltétlenül együtt járnia az elemi tisztesség és igazságérzet föladásával? Másrészt az éppen aktuális világrend és az azt képviselő világhatalom elvtelen kiszolgálása nem zsidó specifikum, még csak nem is az újkori magyar történelem jellemzője, megvolt ez már jóval azelőtt, hogy a zsidóság fölbukkant a magyar társadalom részeként. A magyar zsidóság legföljebb úgy viselkedik, mint maga a magyar társadalom – ezt már Bibó észrevette. És körülbelül ugyanolyan megosztott, bár épp az antiszemiták kovácsolják időlegesen össze ezt az egyébként széteső, elmosódó csoportot.

A hazai zsidóság mindenféle értelemben heterogén „közösség”: van köztük vallásos és ateista, vannak cionisták és anticionisták, vannak, akik a zsidóságukat nemzetiségként szeretnék számon tartatni, és vannak, akik minden szempontból magyarnak élik meg magukat. A liberálisok mellett sokan a rendszerkritikai értelmiséghez tartoznak, de viszonylag szép számmal akadnak a jobboldalon is (sőt, néhányan még a radikális jobboldalon is föltűntek), és persze sokukat semmilyen szinten és formában nem érdekli a politika. A közhiedelemmel ellentétben, vannak szegény zsidók, sőt fizikai munkát végző zsidók is. Vagyis a magyar zsidóság legalább annyira sokféle, mint maga a magyar társadalom, legföljebb bizonyos arányok-súlypontok tolódtak el erre vagy arra. De lényegében így volt ez a harmincas években is, az egységes zsidóságról folyó közbeszéd már akkor hamis diskurzus volt. Mi köze volt például Weiss Mandfrédnak vagy Hatvany Lajosnak a koldusszegény, részben földművelő szatmári ortodoxokhoz, vagy mi közük volt a hetedik kerületi zsidó proliknak, vagy a Teleki téri jasszoknak az előbbi kettőhöz? Valamikori levéltáros kollégám mesélte, aki a háború előtt nyomdászinasként dolgozott, hogy számára a zsidó összetartás legendája azért volt fölháborító és nevetséges, mert munkaszolgálatosként – számos társához hasonlóan – sokkal közelebb érezte magához a „keresztény származású”, ám hasonlóan proli családokból jött keretlegényeket, mint a munkaszolgálatos ügyvéd urat vagy doktor urat, akik gyakorta éreztették vele az osztálykülönbséget még a közös nyomorúságban is.

torzult osztályharc

A háború előtt a zsidókérdés két fő probléma mentén bukkant föl. Az egyik a bármikor robbanni kész szociális feszültség. A „zsidó” ebben a diskurzusban a gazdag, a „magyar” pedig a szegény szinonimája. Ezt a „hagyományos” nézetet képviselte nem is olyan régen Bognár László, a MIÉP egykori alelnöke, amikor Várszegi Gábor, a Fotex zsidó származású tulajdonosa, s egyben a zsidó csapatként számon tartott MTK támogatója megvette a Ferencváros focicsapatát: „A fradisták mindig is úgy érezték, hogy míg ők a nép egyszerű gyermekei, addig a társadalmi ranglétrán fölöttük állók a zsidó fogalomba tömöríthetők”. Ismert, hogy az antiszemitizmus a torzult osztályharc egyik formája, Lassalle híres mondásával: az ostobák szocializmusa. Karvalytőke, azaz zsidó tőke versus árja tőke, illetve magyar tőke. Jó tőke, rossz tőke. Az „ostobák szocializmusa” amúgy egyáltalán nem akarja a társadalmat – még kevéssé a rendszert – megváltoztatni, csupán egy adott csoportra rákenni az egészet, s ezzel a fönnálló rendet (gazdasági szisztémát) erősíteni. Nem a kapitalizmussal van baj, csak a zsidóval. Nem a kizsákmányolással, az igazságtalansággal, csak ha azt zsidók teszik. Ha a magad fajtája – akár jóval kegyetlenebbül –, szép és jó, sőt: hasznos a nemzet számára. Fölhördülünk az izraeli befektetéseken vagy az izraeliek által épített állítólagos lakóparkokon, mintha más nem építene zárt lakóparkokat, mintha más nem venné meg a privatizált javakat – méghozzá ugyanúgy bagóért. A háború alatt az ostobák szocializmusát az „elvont és távlati helyett a konkrét és azonnali” vágya is táplálta: a „zsidók” egy adott embercsoportként kézzelfoghatóbb entitás, mint a tőke, vagy akár mint a láthatatlan szabadkőművesség. Lehet kit megverni és elvinni, de mindenekelőtt: lehet kinek a javait szétosztani. Másfelől az antiszemitizmus a modernizáció elleni küzdelem egyik kifejezője, jelszava, apropója volt. A „zsidó” képviselte a nyugati divatokat (a „szabadosságot”, az „erkölcstelenséget”) éppúgy, mint a politikai progressziót. „Ha abban az időben társaságban kiejtettél egy ilyen szót, mint a nők egyenjogúsága, sztrájkjog, szociális juttatások, fizetett szabadság, munkahelyi rizikóvállalás, a reakció erre rögtön az volt: ‘judeobolsevista’. Itt, Nyugaton ez különösen hangzik, de erre ott azonnal az volt az asszociáció, hogy ‘zsidó’” –meséli az erdélyi „társasági életről” Tóth Imre.26

Az antiszemitizmusban – avagy annak révén – tehát két dolog egyesült: a változatlanságot (azaz előjogait) megtartani akaró úri Magyarország törekvése, és a változást óhajtó szociális elégedetlenség. E kettő: a modernizációellenesség és az újraelosztási igény a mai magyar szélsőjobbnak is eszmei alappillére.

modernizáció jeleit viseli

Ugyanakkor a mostani hazai antiszemitizmus minden párhuzam és hasonlóság ellenére nem azonos a háború előttivel. Megváltozott, más lett, s egyre inkább mássá válik, a régi toposzok konzerválási, újraélesztési kísérlete ellenére. Részben azért, mert a mai magyar antiszemitizmusnak nincs közvetlen oka. Távoli történeti-kulturális okok léteznek, melyek zömmel megegyeznek a nemzetközi antiszemitizmus okaival. Közvetlen kiváltó okot azonban hiába keresnénk. A zsidó származásúak eleve kevesen vannak (ötven és nyolcvanezer közöttire teszik a számukat), a zsidó identitásúak jóval kevesebben, a zsidó kultúrában élők pedig extrém kisebbségben. Ez azonban másodlagos. Ami a gyakorlati antiszemitizmus számára ennél nagyobb gond, s amire az írás elején már utaltam, hogy ti. nem tudni, ki a zsidó és ki nem, így bárkiből, bármikor lehet zsidó. A hazai zsidóság nem lehet a szociális elégedetlenség oka, illetve manipulált céltáblája sem, mert ma a legvagyonosabb magyarok között elenyésző a zsidó származásúak aránya, szemben a háború előtti időkkel, amikor is a gyáriparosok és a földek bérlői igen nagy százaléka zsidó volt, ahogyan létezett egy tekintélyes zsidó polgári középosztály is.27 (Arról már nem is beszélve, hogy az antiszemiták között bőven akad újgazdag, „sikeres vállalkozó’1.) A „hagyomány harca a modernizáció ellen” pedig kifejezetten nevetséges szempont, s nemcsak azért, mert a „gyökereiket meglelő” zsidók konzervatívabbak az átlag magyarnál, hanem mert a szélsőjobb minden szövegelés dacára nem a tradicionális értékek és életforma képviselője, sőt. A szélsőjobb fiatalabb generációinak beszéde, életstílusa, (szub)kultúrája minden téren és minden szempontból a modernizáció jeleit viseli magán. Ifjú nácijainkhoz kulturálisan jóval közelebb áll a Magyar Narancsot olvasó, Tilos Rádiót hallgató, füvezős, csajozós-pasizós „szélsőliberális” alternatívok világa, mint az idősebb „nemzettestvéreké”.28

De egyáltalán: létezik-e zsidókérdés en bloc a magyar társadalom tudatában? A válasz (talán) nemleges. Sokkal inkább a maradék úri középosztály és az afelé tendáló újgazdagok, az elit bizonyos csoportjai, illetve az értelmiség „diskurzusa” ez, s ha máshol is fölbukkan, az csakis innen szivárog át. Félreértés ne essék, nem akarom én a „népet”, az „egyszerű embert” erőltetetten-kötelezően idealizálni. Mindössze arról van szó, hogy az „egyszerű ember”, az „utca embere” elsősorban és általában azokra dühös, akikkel közvetlenül érintkezik, akik közvetlenül jelentenek problémát számára. Akik hétköznapjainak részei. Bár morog a politikusokra és a pénz uraira, akik rendszeresen becsapják és kizsákmányolják, fölháborodik a fehérgalléros bűnözésen, de igazi indulattal a zsebtolvajra, a tyúktolvajra, a garázdára, az ittas vezetőre haragszik. Ugyanígy a „zsidóknál” közelibbek és ezért valóságosabbak a hajléktalanok, a bevándorlók – köztük az erdélyi magyarok –, de leginkább a cigányok. A cigányellenesség össztársadalmi szinten jóval nagyobb, mint az antiszemitizmus. (Lásd az ismert népi mondást, miszerint „Hitler miért a zsidókat irtotta ki, miért nem inkább a cigányokat?”) A zsidóság túlságosan láthatatlan, elvont, szubtilis – főleg miután elpusztították, elvándorolt, a maradék pedig asszimilálódott, s ezen az sem változtat, hogy a szélsőjobb mindent elkövet a manifesztáció érdekében.

A „zsidókérdés” a mai Magyarországon tehát nem valódi zsidókérdés, mert nem a zsidóságról szól. Még abban az értelemben sem, mint a háború előtt, mert akkor még létezett egy nagyobb számú valódi zsidó közösség, ami sokszínű volt ugyan, óriási különbségekkel, mégis meghatározott csoportként lehetett kezelni. A mai „zsidókérdés” viszonyulás a zsidókérdéshez, s ezzel visszautalnék arra, amit Bibó mondott a Hivatásos Filoszemita kapcsán.

Mivel a zsidóság számított a modernség letéteményesének, a progresszió „elsőszámú” képviselőjének, a „zsidó” fogalma ezek szimbólumává, vagy még inkább: az erre vonatkozó fogalmi metafora céltartományává lett. Vagyis „Zsidó = Modernizáció”, illetve „Zsidó = Progresszió”. S mivel minden metafora magában hordja önnön reciprok metaforáját, ennek visszája is megjelenik a gondolkodásban, méghozzá ugyanilyen erőteljes és meghatározó varázsigeként. Így tehát, ha a „zsidók” azonosak a modernizációval, a fejlődéssel, a Nyugattal stb., akkor ennek fordítottja is igaz, vagyis „Progresszió, illetve Modernizáció = Zsidó”. Ebből az azonosításból az a ki nem mondott, inkább gondolkodási mintákban, attitűdökben megnyilvánuló konklúzió következik, hogy aki modern akar lenni, aki magát haladónak tartja, aki a fejlődő, nyugatos Magyarország híve, annak automatikusan filoszemitának (is) kell lennie, még akkor is, ha a tényleges zsidóság a világban már egyáltalán nem a modernség vagy a progresszió képviselője. Vagyis a metafora túlélte az adott történeti szituációt, mely létrehozta, ezáltal a céltartomány és a forrástartomány összekeveredett, fölcserélődött a kollektív tudatban, így ami korábban csak járulék volt, mára lényeggé, öncéllá vált. (Kicsit olyan ez, mint a „Német = Fasiszta” vagy az „Orosz = Kommunista” szinonimák, melyek mindmáig élnek, méghozzá nemcsak az antifasiszták és az antikommunisták, hanem a neonácik és a szélsőbalosok fejében is, dacára, hogy a mai Németország egyike a világ légliberálisabb országainak, ellenben Oroszország a legbrutálisabb rablókapitalizmus és nacionalizmus fellegvára.) A háború előtt a zsidókérdés adott ürügyet különféle politikai nézetek megjelenítésére, mondhatni: annak köntösébe bújtatva jelentek meg a különböző társadalmi-kulturális problémák. Ez részben kényszer volt, részben hagyomány. (Például az említett szociális kérdést csak így lehetett legitimmé tenni, annak tiszta, „zsidómentes” fölvetése lekommunistázást és ennek megfelelő meghurcolást vont maga után.) Ma viszont, mintha a harmincas évek fordítottját látnánk: „zsidókérdés” jelenik meg újra és újra a különböző társadalmi, gazdasági és kulturális problémák mögé bújva, ahhoz társítva, annak apropóján. Régen, ha valaki azt mondta: „zsidó”, ezzel azt fejezhette ki: bérlő, gyáros, kapitalista. Ma, ha valaki azt mondja: nagytőke vagy kapitalista, egyesek számára azt jelenti: „zsidó”. Abban azonban folytonosság van, hogy miként egykor, ma is a figyelemelterelést szolgálja.

mai „zsidókérdés”

A mai „zsidókérdés” kialakulásában bizonyára szerepet játszik a magyar zsidóság elpusztításának földolgozatlansága, hiszen bárhogy nézzük, ebben az országban mégiscsak egy mindmáig teljes részleteiben föl nem derített ötszázvalahányezres rablógyilkosság történt, amiben az akkori társadalom jó része bűnsegédként vagy orgazdaként részt vett – csendőrök, rendőrök, hivatalnokok és mindazok, akik sorban álltak a ciháért a kiárusított zsidó üzletek előtt. A földolgozást több minden akadályozza, legfőképpen a háború utáni magyar történelem. Nyugaton a dolog könnyebben ment. Nálunk a háborús szerepvállalást a szovjet- és kommunistaellenességre hegyezték ki, mintha nem is hatszázezer zsidót, hanem hatszázezer munkásmozgalmi mártírt likvidáltak volna. És ennek szellemében fasisztázták a magyar népet negyven éven át, s mondták, hogy bűnös nemzet, Hitler utolsó csatlósai stb. Vagyis vesztes. Erre hivatkoztak a szomszéd államok is, akik immáron szocialista országokként, szovjet védőernyő alatt folytatták régi kisantant politikájukat. Ezért nem lehetett szavunk semmiben, a határon túli magyarokért ezért nem lehetett kiállni, még beszélni sem róluk, még idehaza sem. És negyven év sok idő, az alárendelt páriahelyzetből és indokaiból sokaknak elege lett – ami kihat minden második világháborús bűnösséget-felelősséget firtató fölvetésre. Az antiszemitizmus (gyakorta valóban indokolatlan) vádja pedig sokak számára az államszocialista diktatúra emlékét idézi, főleg annak standard horthystázását, fasisztázását.29 De legalább ennyire akadályozzák a holocaust földolgozását a centrumból importált „kötelező értelmezések” is, s velük az új tabuk, a tiszta fogalmazás és a kibeszélés tilalma.

A további – szerintem mélyebben rejlő, s talán legfontosabb – ok a nemzet, illetve a nemzeti identitás válsága, ami éppen a szélsőjobboldalon mutatkozik legtisztábban, ahol a nemzeti identitást a törzsi-nemzetségi tudat váltotta föl. „Árulkodó jele ennek a végzetes posztmodern szituációnak, hogy a magyar nemzeti érdekek szószólói ma Magyarországon előszeretettel kisebbségként határozzák meg magukat. E mögött – némi hisztérikus Németh László-i reminiszcenciák mellett – valószínűleg annak hallgatólagos beismerése áll, hogy ők sem képesek immár a magyarságot államnemzetként elgondolni, hanem identitásukat pusztán egy etnikai csoporthoz tartozásként élik meg. A magyar nemzeti érzületnek a nyolcvanas évek eleje óta egyre feltűnőbb folklorizálódása ugyanezt a feltételezést látszik igazolni. Képviselőinek viselkedése, retorikája, intézményrendszere sokkal inkább hasonlít a kanadás magyarokéra vagy a New York-i olaszokéra, mint egy magabiztos államnemzet elkötelezett elitjéére.30 Az említett „szupranacionalisták” és a hasonló irányzatok és eszmék terjedése, s velük a nemzeti hagyomány szélsőjobboldali lerombolása ennek a válságnak az elmélyülését jelzi. Roppant árulkodó, hogy az újfasiszta fiatalok kultúrája tipikusan urbánus-kozmopolita (részben poszthippi) szubkultúra, melyben Mohácsnak, Trianonnak, Erdélynek, Felvidéknek, Kossuthnak vagy Petőfinek, ’48-nak vagy ’56-nak semmiféle tényleges jelentősége vagy valódi érzelmi felhangja nincsen, legföljebb a kötelező hivatkozási alap funkcióját látják el. Az egyedüli valós fix pont az antiszemitizmus, noha a „zsidó” itt is szimbólum, és nem igazi entitás. Sokan közülük talán életükben nem láttak zsidót, vagy nem tudták, hogy az illető az-e. A fiatal neonácik elsősorban az erő kultuszának hívei, amit a náci jelképek képviselnek számukra a legerőteljesebben és leghitelesebben, ráadásul ennek varázsát csak növeli a tabu volt, illetve a deviáns jelleg. (Olyasmi ez, mint a sátánizmus egyes kamaszoknál.) A zsidózás történeti hozadék, kötelező járulék, tradicionális elem. A valódi antiszemitizmust hosszú idő alatt, „önképzéssel” sajátítják el. (A tananyagot a szélsőjobboldali szennykiadók „tiltott gyümölcsei” biztosítják.) TGM írja erről a rétegről, hogy ahol igazán kifejezik magukat, az az internet. „Ott aztán nincs kecmec, nincs nackó szentimentalizmus, nincs csurkás sírva vigadás, nincs Wass Albert és Nyíró József és Mécs László és egyéb elavult hülyeségek (csak ha a ’ballib’ szennymédiákok és az ún. ‘pénztőke’ lakájai támadják emezeket), csak az acélkemény, rekedt, hörgő, elborult elméjű zsidózás. Természetesen itt kapcsolódnak szegény fiatal újfasisztáink a mainstream jobboldali áramlatokhoz. Hiszen szemben más országokkal, ahol ez nem játszik középponti szerepet, a magyarországi (főleg a csonkamagyar, de egyre inkább az összmagyár) jobboldal vallása az antiszemitizmus. Nem a programja, nem a világnézete, nem a cselekvési terve (…), nem az életstratégiája, nem a történetszemlélete, hanem a vallása.31

eszköz volt és nem cél

Amíg a régi (ha úgy tetszik: klasszikus) magyarországi antiszemitizmus a szélsőjobboldali gondolkodás velejárója, tartozéka, része volt, mára ez a szélsőjobboldaliság lényege lett. Míg a hagyományos magyar szélsőjobboldal a zsidóságot a magyarság ellenségének tekintette, a mai szélsőjobb már a hagyományos magyarság-fölfogást is annak tekinti. Míg régen a zsidógyűlölet eszköz volt és nem cél (a cél a „magyarság megmentése” volt), mára ez az alá-fölérendelt viszony visszájára fordult: a nacionalizmus lett a másodlagos, az alárendelt, az eszköz az antiszemitizmus érdekében. Míg a régi típusú antiszemita a nemzetet (azaz a nacionalizmust) féltette a zsidóktól, az új típusú az antiszemitizmust félti a nemzettől, a nacionalizmustól.

A meghatározatlan, elvonttá lett viszony a „zsidókhoz” ugyanolyan öncéllá vált, mint a „filoszemita” gondolkodásban. Ott az absztrakt Zsidó kultusza helyettesíti a progressziót és a modernitást, itt ugyanazon absztrakt Zsidó gyűlölete a magyarságot, a nemzettudatot – vagyis az antiszemitizmus egyfajta identitáspótlék. Neonácijaink számára a „magyar” fogalma értelmezhetetlen és kiüresedett, még akkor is, ha minden második mondatban ez a szó szerepel alanyként és állítmányként. Nem tudni pontosan, a „magyar” mit jelent, hiszen nagy narratívánk, a klasszikus nemzeti-történeti hagyomány és a hozzá kötődő mítoszok erodálódtak, leginkább a szélsőjobboldalon. A nemzeti önmeghatározás egyetlen formája maradt: magyar az, aki nem zsidó. Ez a szélsőjobb sajátos „újmagyar”-identitása: nemzsidó. Ki vagy te? Mi vagy te? Nemzsidó. Vagyis a jelenkori honi antiszemitizmus rejtett – talán még hordozói számára sem teljesen világos – mondanivalója, hogy de facto megszűnőben a nemzet. De ennek jele a hazai zsidóság – főként fiatalabb generációinál – disszimilációs folyamata is, ami az új zsidó nacionalizmusban, esetenként a zsidó vallás felé fordulásban, s vele a magyarságtól távolodásban mutatkozik meg. A „zsidókérdés” tehát: magyarkérdés.

 

1 Bognár József: Fényes? Ösvény? Magyar Demokrata, 2003. február 20. 30–31. o.
2 Bár e tanok számos kiadványukban benne foglaltatnak, lásd erről elsősorban László András esszékötetét: Tradicionalitás és Létszemlélet. Budapest, Kötet kiadó, 1995.
3 László András: ‘A progresszió illúziójának kritikája.’ In: Tradicionalilás és Létszemlélet. 180–81. o.
4 Uo. 183. o.
5 Egy tipikus idézet: „Az európai polgári forradalmak kedvező visszhangra találtak a magyarság nagy részénél, noha az 1848-as király elleni lázadásnak számos higgadt, de határozott ellenzője is volt (Dessewffy, Szécsen, Szőgyén, Széchenyi, Zichy), ezeket az eseményeket szabadságharcnak nevezni szélsőbaloldali dilettantizmus. (…) Mivel mind a Rákóczi-féle felkelés, mind az 1848-as polgári forradalom a tradicionális elveket képviselő, Magyarországon törvényesen uralkodó Habsburg-ház ellen irányult, s ehelyett az első legjobb esetben (sic!) a nemzeti királyság, a második pedig a köztársaság intézményeit volt képes felkínálni, mindkettő határozottan antitradicionálisnak, vagyis politikai síkon baloldalinak minősül, azaz a földi-emberi világban – tudva vagy tudattalanul – a metafizikai értelemben vett Sötétség uralmának fokozására irányulónak tekinthető. Korántsem valamiféle ‘igaz magyarság’ húzódott meg a kurucság vagy a Kossuth-párti erők hátterében, hanem a lét okkult háborúja, a nacionalizmus, amely a nemzeti függetlenség illúziójába ringatva a felkelőket, a tradicionális állameszme egyik utolsó fellegvárának megrendítésére irányult.” Baranyai Tibor Imre: A magyarság szellemi küldetése. Hunnia, 1996. nov. 25. II. o.
6 Baranyai, uo.
7 Horváth Róbert (szerk ): A tollas gárda. Corneliu Codreanu, Mircea Eliade, Nae lonescu, Constantin Noica és Vasile Lovinescu írásai. Fordította: Tárkányi Beatrix. Budapest, Nemzetek Európája Kiadó, 2001.
8 Ezoterikusok Haynau-baráti köre. Élet és Irodalom, 2001. július 27.
9 Horváth Róbert, uo. 17. o.
10 Régi mese, új mese. Magyar Demokrata, 2002. november 28.
11 L. a témáról Jean-Yves Camus: A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában. Eszmélet, 2002. 55. szám.
12 Kassák for president! Magyar Demokrata, 2000. november 16.
13 Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje. Élet és Irodalom, 2003. augusztus 8.
14 L. erről Pető Iván: Az asszimiláció vagy az értelmezés sikere? Mozgó Világ, 2001. július 07; Spiró György: ‘Zsidógyártás.’ In: Mit ír az ember, ha magyar. Esszék. 1994–2003. Ab Ovo, 2003. 5–16. o.; Ungváry Rudolf: Mikor nincs anti-antiszemitizmus? ÉS, 2004. (48 évf.) 18. szám.
15 Száraz György: ‘Egy előítélet nyomában.’ In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Szerk.: Hanák Péter, Budapest, Gondolat, 1984. 333. o.
16 Bibó István: ‘Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.’ In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. 216 o.
17 Bíró Béla: Zsidónak is lenni. Liget, 2005/1. 11. o. http://ligetmuhely.com/liget/zsidonak-is-lenni/
18 Szép példája ennek a www.antiszemita.hu weboldal. Itt antiszemita beszédnek helyt adó médiumként jelenik meg a Magyar Televízió mellett még a Népszabadság (!), sőt a Magyar Hírlap és a HVG (!!!) is, együtt a Munkáspárttal és a Baloldali Fronttal, és persze a Magyar Fórummal, a Demokratával, mindenféle internetes hungarista és muszlim fórumokkal. És itt kerül egy kalap alá Csurka István is Tamás Gáspár Miklóssal, Lovas István Eörsi Istvánnal. Hogy miért? Mert nem eléggé korrekt módon (értsd: nem cionista szempontból) tájékoztatnak és vélekednek Izraelről, az izraeli jobboldali politikáról. Külön ironikus, hogy a www.antiszemita.hu magát a „pártatlan dokumentáció” titulussal hirdeti.
19 ’Néhány kiegészítő megjegyzés a zsidókérdéshez.’ In: Válogatott tanulmányok. Második kötet, 1945–1949. Budapest, Magvető Kiadó, 806–807. o.
20 L. erről a vélhetően igen kevéssé ismert jelenségről Várdy Péter: Az életben van, amit az ember nem tesz… és tesz. Beszélgetések Tóth Imrével című interjúkötetét. Budapest, Pont Kiadó, 2004.
21 Kovács Éva és Vajda Júlia szociológusok őket nevezik „társadalmi zsidóknak”. Mutatkozás. Zsidó identitás problémák. Budapest, Múlt és Jövő, 2002. 52–53. L. még a kötet első esettanulmányát, 61–78. o.
22 L. erről a jelenségről Kovács Éva és Vajda Júlia föntebb citált könyvét.
23 Új zsidó nacionalizmus. Tatár Györgyről és másokról. Népszabadság, 2001. november 17. Erről – és általában a témáról – zsidó nacionalista szemszögből L. Peremiczky Szilvia: A rossz izraeli és a jó zsidó – antiszemitizmus és anticionizmus a nyugati baloldalon. www.antiszemita.hu
24 Kőszeg Ferenc: Erdélyben Komlóssal. Élet és Irodalom, 2002. december 20.
25 Uo.
26 Várdy i. m. 58. o.
27 L. erről pontos adatokat Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris, 1998. 215–223, 236–241.
28 L. erről Tamás Gáspár Miklós Szegény náci gyermekeink című pamfletjét, ami talán eddig egyedül írja le a hazai szélsőjobb valóságát.
29 L. erről Babarczy Eszter: Utalás és emlékezet. ÉS, 2004. 16. szám.
30 Csordás Gábor: Jóvá tenni vagy jobbá tenni. Élet és Irodalom, 2004. július 23.
31 Tamás Gáspár Miklós, uo.
kép | Vasile Kazar művei, wikiart.org