VELENCE ESŐBEN

Talán egyszer világgá kiabálom
a velencei sikátor ömlő esőjét,
a záport,
a Szent Márk tér elázott kövezetét,
amelyen fulladoztak a galambok,
de a bronzlovak száraz lábbal baktattak át a tér fölött.
Velence esőben,
Debrecen tavaszi virágzásban,
bizonytalan szavakkal
és ablakok szemeivel,
szemekkel,
amelyek minket figyelnek.
Irigy szemek, kik taxikba kényszerítenek.
Irigyek, szobrok dőlésekor,
ágyukba kényszerítenek.
Elment már a hajó,
és nem visz el
a bokáig vízben álló Szent Márk térre,
így maradunk
egy kapualjban,
egy boltív alatt,
egymás szemében.
Velence esőben,
Debrecen virágban áll.
Lovak baktatnak át
a Nagytemplom előtt.
Zongora színű gondolák között
fölsejlik Giorgione háttere.
Velence esőben,
és nem hiszem én,
hogy még az időben itt leszel,
és én itt leszek, és tán
újra tanuljuk, hogy milyen is lehetett ez a város:
hogy milyen is volt és mit ígér ma.
Velence esőben,
és szerelem nyíltán,
peremén, rügyező idején,
a Nagyerdőn,
fuldokló homokon,
s hajnalszínű lagúnákon.
Hát így volt a Canale,
és így lehetett a lovakkal
ékes a Nagytemplom, Besze utca,
és lehetett az a márvány,
Duce-világ, hol a részeg
már mindent kitapasztalt,
s émelyedett utazók várták ki a csatlakozást.
Nincs már más, de Velence esőben,
és vele ázik amott Genova,
vele ázik a dóm, a Milánót
csipkeruhába borító templom,
és Bolognának Ecótól
rózsavörösbe merített,
rejtett, ablakon át kikacsintó,
tűnt vizű városa is.
Vele ázik a könnyed,
míg az oroszlán
bőg a Nagyerdő csillagain,
vele ázik Gla, vele Thébai,
és Európa,
ahol, hihetem, hiheted tán,
majd tovanyargal
és patakon tovahabzik,
s házak közt, a csatornák partjain,
és rejtett vizeken,
búvópatakon,
megtört falakon
szédült teleken
száguld
a szerelmünk.

kép | pxhere.com