Jónás Tamás

VÉGTELEN VILLAMOS

1998 december

VÉGTELEN VILLAMOS

Lenne egy villamos, amire felülnék úgy este hétkor,
szatyrot cipelnék, hétköznapi tartalommal,
nézném az ablakon az utcát, a le- és felszálló embereket,
és nem lepődnék meg, hogy a villamos nem ér soha sehová,
vagyis mindenhová elér,
a városból kimenne a mezőkre, no nem bele a semmibe,
síneken maradna végig,
s én ülnék, nem lennék éhes, szomjas, nem jutna eszembe senki és semmi,
nem lennének bennem hólyagos vágyak, nedvedző sebek.
Aztán kezdene hideg lenni, északra tartana a járgány,
de nem unatkoznék, nem is elégedetlenkednék,
semmi esetre se érdekelne például a vezető,
vagy a szemben ülő harisnyás nő combja, válla,
nézném a tárgyakat, az itt-ott már gyúladozó fényeket és űröket,
arcomat átengedném a villamos kissé piszkos üvegének,
azaz már nem tudnám, melyik az igazi, az itteni, az ottani,
s mielőtt még jelentőséget tulajdonítanék ennek a bizonytalanságnak,
villamos lennék, és forognék, kerék, én is, amikor illene, csikorognék,
hűtlenül elhagynám langyos ülésemet és tejtől, kenyértől, víztől
nehéz műanyag szatyromat.

kép | Tobias Abel, flickr.com