VAS ISTVÁN VERSÉRŐL
2012 május
EGRY
Ez mind így sütött, tündökölt
Akkor is, azalatt?
Emlékszem a Szalonra, ahol a fény
Szétvetette a falat.
De ami akkor volt, a hullafolt,
Bizony, ebből kimaradt.
Hol innen a belek, a szörnyetegek,
Hova lett az a huszonöt év,
A hullák, az égetett umbrák, a hulla-
Evők, a köpés, az ütés,
A kármin, az oroszzöld, violabarna
Vegyüléke, a lila penész?
A sírbatétel után repült
Föl. Föl! Szikrát vetett.
A festék súlya hirtelen
Lehúzta az ecsetet:
Kezében a könnyű fényvezető
Csak a kréta lehetett.
Határszélen volt, túl azon,
Amit élnünk adatott:
Szétbontotta a boldogság
Az égen a napot.
Hol voltak már a földszínek,
Vad évek, szörny napok?
Csak a fény, csak a tény, hogy meglehetett,
Akkor is, azalatt,
Hogy létrejött az érintkezés,
A boldog kapcsolat.
És itt van a sírbatétel után
És szétveti a falat.
Ritkán kell egy költőnek prózában megmagyaráznia tévesen értelmezett versét. Keresztury Dezső az Egry breviárium bevezető tanulmányában azt állította Vas Istvánról, hogy költeményében számon kéri „a Piktortól a képeket, amelyeknek az akkori világ hullafoltjait kellett volna ábrázolniuk.” A védekezésre kényszerült költő megvallotta: kortársai közül Derkovits Gyula mellett Egry Józsefet tartotta a legnagyobb festőnek; a versbeli „sírbatétel” kifejezés pedig nem Krisztusra, hanem az 1919-es forradalom leverésére vonatkozik. Nem elítélően, sőt, ujjongó csodálattal érzékelte, hogy a Balaton festőjének eget-vizet-fényeket összeolvasztó képein nincs jelen „korának sötétsége”, hisz épp azt tekintette „boldog festészete” lényegének, ahogy tüneményesen elrugaszkodik a földtől (Egry boldog festészetéről). S ez egybecsengett Egry József tapasztalatával: „Aki belép a természetbe, elveszti reális valóját.”