Darányi Sándor

TÚL ANNYI VÉGSŐN

1997 október

TÚL ANNYI VÉGSŐN

I.

1997 márciusában, a helsinki Műegyetem aulájában Martti Ahtisaari finn köztársasági elnök fontos beszédet mondott arról az információs társadalomról, mely az Európai Uniónak mintegy műfaja lesz, s amelynek kimunkálásában Finnország továbbra is oroszlánrészt kíván vállalni.

[1] Hangsúlyozta: a változás nemcsak technológiai téren zajlik, hanem az egész néptől megkívánja, hogy éljen a lehetőségekkel, és részt vegyen a felmerülő problémák megoldásában. Országuk eredményeire tekintve azonban a finnek félretehetik hagyományos szerénységüket, és büszkék lehetnek mindarra, amit elértek.

A műszaki fejlesztésről megállapította, hogy számos finn csúcstechnológiai vállalat akkor vált igazán sikeressé, amikor külföldi vállalkozók szereztek benne tulajdonrészt. Kérdés azonban, van-e elég vezetési, irányítási tapasztalat Finnországban, vagy hamar túladnak a fejlesztés drágán elért hazai eredményein, feláldozva a megteremtett és megteremthető munkahelyek egy részét?

fenntartható gazdasági fejlődés

Ahtisaari központi kérdésnek nevezte a nemzetközi gazdasági rend változásainak megértését, összehasonlítva a finn gazdaság nemzetközi szerepvállalásának hagyományait a legfontosabb vetélytársakéval, Svédországéval, Dániáéval és Nagy-Britanniáéval. Az alig egy évtizedes finn tapasztalattal szemben a versenytársaknál évszázados rutin halmozódott föl. Továbbá az információs társadalom rendkívül fontos problémájaként definiálta, hogy miképpen lehet a jövedelmek megszerzését igazságos elosztásukkal összeegyeztetni. „Hatékonyságon nem a környezet és a természeti erőforrások további kizsákmányolását kell érteni – mondta az elnök –, hanem a fenntartható gazdasági fejlődést, mely számításba veszi a környezet teherbíró és megújuló képességét. Az igazságosság azt jelenti, hogy a vállalkozásokban végzett munkát meg kell fizetni, de közben gondoskodni kell a társadalom kevésbé szerencsés rétegeinek jólétéről is.”

Rámutatott az oktatás és képzés fontosságára a változások megértésében és végrehajtásában. Megállapította, hogy az oktatás általában is erősíti a társadalmat, de különös jelentősége van a munkanélküliek munkába való visszatérése szempontjából, ezért az országnak folytatnia kell pénzeszközei átcsoportosítását erre a területre. A tudományt a fejlődés központi elemének nevezte, külön hangsúlyozva, hogy miközben elsősorban a műszaki és gazdasági élet céljait szolgálja, a művészetekkel közösen hoz létre új esztétikai értéket is. A kutatás szabadsága viszont feltételezi a gondolat szabadságát.

Ahtisaari elnök – összegez a jelentés – előadása végén négy fontos megoldandó problémára hívta fel a figyelmet. Először: az átmenet az információs társadalomba növekvő társadalmi egyenlőtlenségekhez vezethet, mivel nem minden ember, régió és ország képes egyformán kihasználni az új lehetőségeket. A gyors változások közepette különös figyelmet kell fordítani arra, hogyan javítsuk a kevésbé fejlettek képességét az alkalmazkodásban a jövő társadalmához.

Másodszor: a sebes tempó a szokottnál is jobban próbára teszi az emberi közösségek tűrőképességét. Félő, hogy nem mindenki képes lépést tartani. Előrelátóan kell cselekedni, felkészülve az elkerülhetetlenre, ám senkit se hozva elviselhetetlen helyzetbe. Ez az erkölcsi megfontolásokon túl a társadalmi stabilitás záloga is.

Harmadszor: a társadalmi fejlődés során új, részben pozitív, részben negatív erők hatnak. Meg kell őriznünk a szabad és nyílt társadalmat, mely biztosítja az emberek jogát magánéletükre és sorsuk irányítására. Ugyanakkor fel kell készülnünk a negatív jelenségekre. Lehetővé válhat, hogy az embertársainkat sértő vélemények a korábbinál hatásosabban terjednek. A tolerancia, valamint a gyengébbek védelme az erősekkel szemben a jövőben egyre fontosabb feladat.

S végül: a gyors és egyoldalú változások bármely társadalmat sebezhetőbbé tesznek. A technológia az emberiség szolgája, nem pedig ura kell legyen – gépekkel nem lehet az emberi kapcsolatokat helyettesíteni. Ügyelnünk kell, hogy a társadalom harmonikusan fejlődjék, legyen ereje a válságos helyzetek megoldására.

Mindent egybevetve, Finnország valószínűleg az első olyan ország lesz, mely információs társadalommá alakul. Ez igen nagy kihívás, melyben nincs követhető példa. A finneknek egészséges büszkeséget kell érezniük úttörő történelmi szerepük miatt, és fel kell ismerniük ebből fakadó kötelezettségeiket is. „Az információs társadalomba vezető kiegyensúlyozott fejlődés egyszerre finn nemzeti vállalkozás és Európa – talán a világ – közös feladata” – szólt előadását befejezve Martti Ahtisaari.

II.

a keménység fokozatai

A fentiekben a társadalmakat megkülönböztető információs jelző mindvégig az iparit helyettesíti. Lévén egyik is, másik is modern – hogy melyikük a poszt és mitől, arra hamarosan visszatérek –, az összehasonlítás csakis annyiban értelmes, amennyiben a korábbi működésének az ércek, a későbbiének az ismeret a nyersanyaga. Kihasználva, hogy a keményebb anyag vágja a puhábbat, az ipari társadalom az ércekből szerszámokat gyárt, a szerszámokkal más nyersanyagokat munkál meg, a gyártás folyamatát, majd az eladás szakaszait is gépesíti, mint a tőzsdét vagy a bankipart. Prosperitása a keménység fokozatain áll vagy bukik. De ha közelebbről megvizsgáljuk, a függőségek pénzre váltott rendszere mögött felismerünk egy leíró réteget. Aki ebben a rétegben otthonos, száz esetből százban helyesen jósolja meg az eseményeket. Az ilyen tudás, a folyamatok uralma bármire kiterjed, s vele a jólét is igánkba hajtható, míg akad, aki nem tud annyit, mint mi.

Akár a vízesés, a helyzeti energia vagy bármi, ami szintkülönbségből ered, a jólét is viszonylagos: a hiányának függvénye. Az egész szellemi játék azonban tökéletesen beválik mindaddig, míg a prosperitás anyagi forrásait nem materiálisakkal helyettesítjük, lévén a hasznot gerjesztő mechanizmus ugyanaz. Ezért léphet az anyagtalan ismeret a periódusos tábla elemei helyére a termelésben. Innen származik a közhely is, hogy az információs társadalmat tudás- vagy ismeretalapúnak nevezik. Ahogy volt kő-, bronz- és vaskor, eljött a gondolat kora is, miközben a feldolgozás ipari módja meg a termék mibenléte az erkölcs kontrollján továbbra is kívül esik. Akárha azt mondanánk, hogy ezúttal a gondolat siklott ki a szellem ellenőrzése alól, a torzulás veszélye akkora.

Mindenekelőtt a termék megváltozott mibenléte érdemel néhány szót. Az információ maga más, hatalmas opust követel; a természetét övező félreértések, mendemondák, többé vagy kevésbé lángeszű megnyilatkozások mostanára oda vezettek, hogy afféle mitológia középpontjába került mint különös hírmondó, titkos megváltó, édenünk megalapozója, elsodrója, gyengéd viharistene. Az azonban nyilvánvaló, hogy áttetsző köntöse alatt az értelmezett adat lapul, legalábbis a mérhető világában – a mérhetetlennel itt szándékosan nem foglalkozom. Tény-mivoltát az információ ennek köszönheti. Ebből a hírré avatott, továbbadható tényből további termékek párolhatok, s az információs ipar ezt meg is teszi: az elemi tények sorozatát, a know-how-nak nevezett receptgyűjteményt, melynél a lényeg a dolgok hogyanja; a tudásnak titulált robbanó elegyet, mely afféle reaktormag, láncreakciók tárgya és gerjesztője – ez kétségkívül az elemi és összetett tények, ténysorozatok miértje. Sőt, ide tartozna a bölcsesség is, amely meg a tudás mikéntje, annak a rejtélye, mikor és hogyan kell használnunk a megszerzett titkok valamelyikét, noha az ipar ennek fortélyára ma még képtelen. Ám kétségtelen, hogy valami forradalmian új kezdődött el az ismeretféleségek gyártásával, felhasználásuk kísérletezés tárgya, értékük pedig növekedőben – olyannyira, hogy a szublimálódott munkadarab más fogalmainkból is kiszorította a hagyományosat, az ismeretgazdálkodás elvéhez vezetve.

A modern tehát holmi transzfiguráción esett át, metamorfózisa bebábozta, lappangóvá változtatva korábbi lényegét, a termelést. Posztmodernné az információs társadalmat azonban csak az teszi, ami lepkévé a bábot: a minőségi többletet egy másik minősítés rejtegeti – a zöld. A hernyó metamorfózisa a pillangóval ér véget. Az ipari társadalom vedlésének sem adhat értelmet más, csak ha zöld információs társadalommá alakul át.

Túl annyi végsőn, az út most adott, mindössze neki kell vágnunk a fenntartható fejlődés azon alternatívái kutatásának, melyek az információtechnológia és az ismeretgazdálkodás fejlesztésével a természetet a mindennapi megújulás alapjává teszik.

III.

A következő tallózás a fentiek értelmezését segíti. Nem kimerítő tárgyalásukat ígérem, még kevésbé egyedül üdvözítő látomásról van szó – csupán azt szeretném sugallni, hogy tudatosan gazdálkodva mindazzal, amink mára megadatott, a húsz esztendeje meghirdetett célok húsz éven belül el is érhetők. Ehhez azonban Magyarországnak a lehető legradikálisabban el kell köteleznie magát a tudás ápolása, megbecsülése, újrateremtése és gyarapítása mellett. A fejlett országok utcahosszal vezetnek előttünk mindabban, ami az ismeretgazdálkodást megalapozza: az egyetemek, kutatóintézetek, könyvtárak és az információs piac fejlesztésében. Világos, hogy fejlettségük titka se több, se kevesebb.

Vegyük elsőül a térinformatikát, s azt, hogy mit hódított el, mit jelent máris. A fogalmon mindazokat a szolgáltatásokat értem, amelyek a térképdigitalizálással kezdődnek, majd ezekre a nagyléptékű földabroszokra támaszkodva a károk minimalizálására törnek – ilyen a műholdas forgalomirányítás, mely csökkenti a kipufogógázok okozta szennyezést, vagy a Duna medrének modellezése, hogy semmiféle árhullám ne érje a vízügyet készületlenül, avagy Magyarország ivóvízkincsének és szemétlerakóhelyeinek egymásra vetítése.

Ma a környezetvédelem többé nem vitatható, ám ettől még elhalasztható prioritás. A riói konferencián, 1994-ben százötvenhárom állam írta alá a fenntartható fejlődést támogató nyilatkozatot, a vállaltak betartása azonban egyelőre az egyes nemzetek költségvetésétől függ. Itt a kör bezárul, ha a megtérülési számítások nem elég körültekintők és nagyvonalúak. Voltaképpen olyan modellezésről, forgatókönyvek összehasonlításáról van szó, mely az elrendelt vagy elmaradt intézkedések következményeit költségbecslésekben fejezi ki. Ökológiai és társadalmi folyamatok közös szimulációja a gazdaság nyelvére lefordítva – ki tud ennél egészségesebbet egy igazán működő, nem csak Ábrándiában létező közösség számára? Zöld és információs gondolkodás ugyanolyan szükségszerűen feltételezik egymást, mint a térinformatikánál. Ez a felismerés ott lappang már az Európai Unió megfelelő dokumentumaiban, így a soron következő, ötödik kutatási keretprogram fókuszába is bekerült.

új szellemi habitust ölt

Továbbá: Kanada és Finnország új szellemi habitust ölt manapság, hogy a politika szüntelen maszkabálján jelmezük eredetiségét pénzre váltsák. Történetesen mind a ketten ugyanazt a maskarát ötlötték ki, ami annál érdekesebb, mert földrajzi fekvésük, viszonylag kis lélekszámuk, mellékszerepre kárhoztatott jelenkoruk mintha predesztinálta volna őket az azonos választásra. Mit állítanak magukról? Azt, hogy ők az ismeretekre épített társadalom prototípusai (knowledge-based society). A brüsszeli terminológia szerint ez mindenekelőtt az élethosszig tartó tanulásra utal, mely lehet büntetés is, jutalom is. A faramuci műszó reklámértékét azonban az élvezi igazán, aki tudja, hogy a nemzeti arcél kovácsai itt is, amott is egy, a mesterséges intelligencia kutatásában használatos fogalmat vettek kölcsön. E szakterületen fejlesztenek ugyanis olyan számítógépes rendszereket, melyek adatok vagy értelmezett adatok – információ – helyett szabályokra támaszkodva jósolnak, becsülnek vagy azonosítanak, például idegen harci repülőt körvonalai alapján, vagy négy azonos tünetcsoportú betegség közül a legvalószínűbbiket. Munkájuk talpköve az ismeret- vagy tudásbázis (knowledge base), mely azt egyesíti, amire egy-egy szakterületen mérget szokás venni.

A kutatások egy része arra törekszik, miként automatizálhatná ilyen szabályegyüttesek mesterséges kicsapatását tömeges információból. Más kutatók viszont a társadalmi folyamatok algoritmizálásába vezényelnek nagy erőket. E gondolatok metszéspontjában felködlik egy olyan szervezett együttélési forma, melynek dinamikus struktúrájáról anélkül tudunk sokkal többet, hogy a benne élőket szabadságukban korlátoznánk; a központi szerepet az ismeret és megjelenési formái játsszák. E fejlődési foktól egyelőre Kanada és Finnország is messze van, de nálunk hamarabb fognak odaérni. Márpedig láthattuk, mit jelent például Angliának a parlamenti demokrácia tanulmányozásában szerzett több évszázadnyi előny. Az információs forradalmat, mely e két országot maholnap a tudatos, azaz programszerű ismeretgazdálkodás fellegváraivá teszi, mindkét ország zöld alapokról hirdette meg. A természet egyikben sem úgy néz ki, mint a Csáky szalmája, ámbár mikor fellépnek a világszínpadon, vonzerejükbe ezt a tőkehányadot nem tudják be.

Más szavakkal, a zöld információs társadalom sem mint kereskedelmi cél, sem mint az ezredvégi arzenál újítása nincs még ott hirdetéseikben. A fenntartható fejlődés doktrínája azonban enélkül értelmetlen. Az ötlet mint jelszó ez idő szerint kizárólag Magyarország tulajdona, s lehet feljövő vezércsillaga, melyet követnünk már csak azért is muszáj, mert az Unióba a lábunkat sem tehetjük be az ISO 9000-es, környezetvédelmi szabványcsalád normáinak teljesítése nélkül, ami nem lesz olcsó mulatság. Ha azonban fizetni így is, úgy is muszáj, miért ne keressük meg a réven, amit el kell veszítenünk a vámon? Az ötödik keretprogram kutatási pénzei lázasan keresik gazdájukat, azt a víziót, egységes látomást, mely egy átalakuló földrész égisze lehet. S annak az Európának, melybe hanyatt-homlok igyekszünk, mi se szenet, se acélt nem adhatunk, csupán célokat – meg azt a látást, mely a sokban is látja az egyet, tévedhetetlenül.

Végül, de nem utolsó sorban: a digitalizálás térhódítása nyomán, egyre-másra indulnak projektek, hogy úgynevezett intelligens városokat hozzanak létre – minálunk például Hódmezővásárhelyen. Ez annyit tesz, hogy a könyvtártól a menetrendig, az önkormányzati fogadóóráktól a pék nyári szabadságáig mindent egy helyütt talál a kíváncsiskodó. De ennél többet is. Mint tojásban a csibe, benne rejlik az elgondolásban egy intelligens közigazgatás vágyálma. Túllépve a korszakos, noha mára megszokott számítógépes jogszabály-nyilvántartáson, a joghézagok módszeres kiszűrése ebbe éppúgy beletartozik, mint a szisztematikus törvénykezés. Természetesen mi sem észszerűbb, mint hogy megálmodjuk: egy, a folyóvíz minőségét figyelő indikátor-rendszer ne csak azt tudja, milyen paraméterek értéke lendült túl a közveszélyes határon, hanem – azonosító adalékanyagok hozzákeverésével a termelés fázisában – azt is, melyik üzem volt a szennyező. Mire Pelikán József gátőrt rádiótelefonján riasztja az automata, a kár foka szerint a központi gép már azt is tudja, melyik paragrafus szerint mennyi büntetést kell a vétkes húsüzemnek fizetnie, amiért szennyvizét ebbe vagy amabba a patakba ürítette. A fizetési meghagyásnál mi sem bizonyítja erélyesebben, hogy az állampolgár elemi érdekeit jól szervezett, ütőképes rendszer, maga az állam védi. Utóbbi roskadozó hitelére is ráférne, hogy megtámogassa a tudomány.

IV.

Néhány hónappal Ahtisaari beszéde után, júniusban azután St. Gallenben, a Crossing Boundaries („Toronyiránt”) című konferencián Roman Herzog német köztársasági elnök felvette a kesztyűt. Manapság egyre többen hiszik – fejtegette –, hogy a modern nyugati állam három vívmánya, a szabadság, a jólét és a szolidaritás közül a legjobb akarattal is csupán kettőt-kettőt lehet megvalósítani. Ázsia mintaállamaiban jólét és szolidaritás van, szabadság nincs; Amerika jólétben és szabadságban dúskál, szolidaritás azonban mutatóba sem akad, Európa viszont, gazdasági mutatói rovására, még mindig szabadság és szolidaritás kibékítésével vesződik.[2]

hárompólusú új világrend

Utóbbit nyűgözi persze az a zsidó-keresztény hagyomány, melyet a másik kettő, más-más történelmi okból, nem ismer el. Mindamellett figyelemre méltó, hogy ez a három ellentétpár oly tökéletesen megfelel a hárompólusú új világrend hatalmi övezeteinek. Valamennyien változatok ugyanarra a témára – három gazdasági modell, három etika verseng a világuralomért, nem mindegy tehát, melyikkel azonosulunk. Függetlenül a tartalomtól, hogy információs vagy másféle társadalom lakja, mindez a formára, az államra mint jogakaratunk eszközére is rátereli figyelmünket.

Milyen csavarásokat kell egy modern államnak kibírnia? Nézzünk egy forgatókönyvet. Ha ösztöneim nem csalnak, nemcsak zöld és kormos küzdelmének, hanem a gazdasági harcnak is a következő húsz-harminc évben kell eldőlnie. Közhely, mennyi hallatlan és páratlan feszültségnek nézünk elébe. Hogy Inotay Andrást idézzem, az európai szociális gondoskodás rendszere már mindössze másfél évtizeddel áll a teljes összeomlás előtt. A lakosság elaggása oly mérvű, gyermekek pedig annyira nem születnek, hogy hamarosan nem lesz, aki a nyugdíjat megtermelje, öregek tízmilliói fognak belekóstolni biztonság helyett a teljes bizonytalanságba. Ázsiából persze örömest jönnének százezrével munkabíró kivándorlók, hogy a maguk gyarapodásáért rólunk, illetve a társadalombiztosítás fenntarthatóságáról is gondoskodjanak. Ehhez azonban a migrációt pártoló, bátorító politikára volna szükség, nem a fokozódó idegengyűlöletre. Ha a kérdést úgy teszem fel, kenyér vagy xenofóbia, érzékeltetem a választás végletességét. Mit tegyen mármost az európai ember, aki évszázadokon át védte a betolakodók ellen birtokát, ebben a helyzetben azonban önként kell behívnia őket? Ha nem gyűlölhet, ekkora tömegek integrációjához már kedve sincs, nemhogy életereje. Ráadásul a gazdasági kényszerrel valósággal magára zúdítja azt az identitási válságot, melyet a kisebbségek kohója, Amerika túl rég és túl közelről ismer – ha lehetek sárga is, fehér is, anyanyelvem kínai, szlovák vagy német, mitől vagyok akkor magyar? Mindez a nemzetfogalom, és vele a globális békefolyamat alapjait ostromolja. Ráadásul, mikor a nemzet etnikai ismérvei aláértékelődnek, fokozottan csakis a nyelvben és abban a kulturális hovatartozásban bízhatunk, amely mostanára meggyöngült, eresztékeire csupaszult. Hiába szökik fel máról holnapra az ázsiója, a tömeges bevándoroltatás akkor is próbára tenné kultúránk tűrőképességét, ha ereje teljében volna. A feladat így kevesebb sikerrel biztat, ám ettől nem kevésbé elkerülhetetlen.

Vegyük a konfliktus szerkezetét górcső alá! Az idegengyűlöletet honosak és bevándorlók eltérő értékrendje, jogok és kötelességek különböző értelmezése szokta kirobbantani. A bevándorló önnön testi túlélésén kívül kulturális identitása megtartásában is érdekelt, ezért – esetleg – beéri a jövevény jogaival, a kötelességeiből azonban már nem kér. Az integrációs bomba gyutacsa ez. A kenyéririgység vagy a szociális juttatások féltése minduntalan oda tér vissza, vajon a vendég méltó-e, hogy a nap rá is süssön, vagy eleve ki kell zárni a munkáért folyó versenyből? A bajok gyökere jog és kötelesség nem eléggé köztudott egyneműsége, az, hogy egyazon bot két végéről van szó – ami jár az egyiknek, csak a másik rovására jár, és viszont. Aki tehát megígéri, hogy jó fiú lesz, mondhatni automatikusan tesz szert ugyanazokra a jogokra, melyekért mások vérrel és verítékkel fizettek, azt azonban semmi nem szavatolja, hogy a szavát betartja-e.

Ha ezt a bombát szét akarjuk szerelni, új fogásokkal kell kísérleteznünk. A know-how veleje a sorrend volt; mi történne, ha jog és kötelesség patthelyzetébe most bevezetnénk a szekvenciát? Tegyük fel, hogy földemről elvándoroltam vagy elmenekültem, letelepülnék – új környezetem pedig ehhez morális feltételeket diktál, melyeket ha teljesítek, befogad, ha elutasítom, kivet. Az eredmény – úgy képzelem – holmi erkölcsi bankrendszer volna, melyben minden polgárjog továbbra is alanyi módon dukál mindenkinek, de nem gépiesen, hanem a kötelességek teljesítése arányában. Attól az apróságtól, hogy a jogérvényesítés procedúrájába belecsempésszük a sorrend elemét, hogy előbb a normák, a jutalom csak azután, kirajzolódnak egy tisztességes és betartható alku körvonalai bárki itt lakóval vagy bevándorlóval – feltéve, hogy a jótékony szigort az illető maga indítványozza.

új megoldások krónikus kényszere

Szabadság és szolidaritás közös megvalósítására az ilyesmi vagy beválik, vagy sem, de a kísérlet valósággal kiált a számítógépes modellezés után. Az új megoldások krónikus kényszere azonban arra indít, hogy a jövőbe sandítsak, és ne tapsoljak a lényeg elmaszatolásának. Mert miközben tünetek kezelésével vesződünk, mit tanít a jog? Hogy midőn a polgár, önrendelkezéséről részben lemondván, védelmével az államot bízta meg, kiszolgáltatottsága ellen az alkotmányozással és a jogállam gondolatával védekezett. És mit példáz ez a szemünk láttára örvénylő kor? Hogy amikor az állam, szuverenitása egy részéről lemondván, nagyobb konglomerációban, például egy földrész uniójában vásárol részesedést, szolgáltatást vesz. Ám a polgár, szuverenitása egy részét az intézményre ruházva, ezt nem ok nélkül és nem visszavonhatatlanul teszi. Az állam mint forma további létét a polgárok szolgálata indokolja egyedül, nem pedig a felettük gyakorolt uralom. Vagyis a népfenség, Rousseau-ék vezérelve nem a kezdetek kezdete, mint hitték, azt az egyén önrendelkezése előzi meg, melyhez képest az államé csupán származtatott és harmadlagos. Egyén, sokaság, intézmény – a rangsor továbbra is ez, bármennyire az ellenkezőjét igyekezzen utóbbi belénk sulykolni. Ha tehát egyelőre nincs is helyette jobb, a ceterum censeo elhallgatásához mindez kevés. A huszonegyedik századi állam egyedüli jogalapja, hogy minőségi szolgáltatást nyújt polgárainak.

V.

Az értelmiségi dolga marad, ami volt: hogy elemezzen és bíráljon. Van-e alternatívája a divatos közgondolkodásnak, holmi mérték után ránk szabott, nagyhatalmi konfekció helyett? Kitörhet-e az európai ember jog és kötelesség alkotóerőt bénító kiúttalanságából? S végül: mit jelent lenni az ezredfordulón? Válaszaim egymást értelmezik. Alternatíva akad, olyannyira, hogy a harmadik évezred küszöbén zöld és információs társadalmat építeni egymás nélkül többé se nem lehetséges, se nem érdemes. Ebben az új együttélési formában radikálisan meg kell változnia jog és kötelesség értelmezésének, teljes erkölcsi komolysággal kell vállalnunk némi ázsiai, földrészünkön eleddig ismeretlen buzgalmat és ügyszeretetet, amire érdek és a népvándorlás realitásai egyaránt rákényszerítenek. Ám ebben a zöld, buzgó és virtuális új világban is minden sarokból a szokásos dilemma vigyorog majd ránk – többé nem a romantikus ,,ki vagyok én?”, hanem a „ki vagyok én?”.

A hangsúly ismét eltolódott. S vagyok-e én, ez a kupac por és epe, idegsejtek és tápcsatorna egybeesése, időbeli korrelátum, aki ideig-óráig összeálltam, hogy más hamvakkal ország-várost, intézményt, történelmet játsszak? Vagy csupán ezek a kérdések vannak, s talán másként, nálamnál igazabban meredeznek az amúgy szintén nem létező észre, baljós-makacsul és romolhatatlanul?

  1. A beszédet Grosschmid Péter helsinki tudományos és technológiai attasé jelentése nyomán ismertetem, melyet az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak küldött.

  2. L. Ortutay L. Gyula: A szociális piacgazdaság vége? Népszabadság, 55. évf., 149. sz., 1997. június 28.

kép | William Baziotes művei, wikiart.org