HAZATÉRŐ HULLÁMOK
Etnomuzikológiai leletek egy enyhén sérült emlékezetből [1994 május]
Balassa Péternek
Egy ellenőrizhetetlen eredetű elbeszélés szerint eleik közt kezdetben csak mormolás és üvöltés dívott. A torkuk szakadtából tagolatlanul feltörő tónusokban a diadalittas rikoltás még alig vált el a vészsikolytól. (A korabeli kezdetleges hangkészlet egyként szolgálta a születéskor felcsukló sírástól a végvonaglásig terjedő érzéstartományt.) Ezek elhalkulásával és tagolódásával alakultak ki az első énekes beszédhangok. (A közben beidegződött lélegzetvételek csendje emlékeztet azóta a Végső Elhalás Hangjára.)
A kifinomulás és elbonyolódás körein keresztül vezető vándorlásuk során a lét közeit hallatlan hangzásvilágokkal kezdték kitölteni. A nemzedékek emléktelen láncolatán át tovább adott tudás teremtő aktusai felülmúlhatatlan képződményeket hoztak létre. Az egyre összetettebb hangmintázatokból horizontokat fejlesztettek, tengereket és tájakat teremtettek, fölibük légies építményeket, angyali, akusztikus kastélyokat emeltek. Sosemvolt színeket és fodrozódó fényeket támasztottak a legtűnékenyebb térbe, a tovarezgő időbe.
tömeges hallgatás
A borostyánáramlatok feszültségkülönbségén alapuló berendezések feltalálásával új korszak köszöntött be. A lényük legmélyéről érkező áradás megszólaltatását analóg és digitális rendszerekre és azok szervezőire ruházták át. Az általánosan űzött éneklést a Rögzítők elterjedése nyomán a tömeges hallgatás váltotta fel.
A hangok fagyaszthatósága fokozatosan eltörölte a Felhangzás Ünnepét is. (Így az elvétve megszólaló élő zene már eleve úgy hangzik, mint lehetséges ismétléseinek egyike, hisz rögvest rögzítik és részévé válik a Hangkészletnek.)
Az egykor hanghegyek, melódiamezők és csendtengerek közepette kibontakozó és elmúló életük ma zajtámadások martaléka. A tolakvó technikák terrorja túltelítette érzékszerveiket, és kétes viszonyt kezdett testük elemi ritmusaival. Elterjedtek az alacsonyabb frekvenciájú érzésekre, és sejtmagasságra hangolt mintázatok: a test belső hullámhossza, az adrenalin árama, a test extatikus láza lesz így célba véve.
Olykor a Mosoly Országának mákonyos mezejére tévednek, ahol szorgosan lágyított akusztikus beidegződések csalják lépre őket. Némely hangászok mézes melódiákkal és mindenféle illékony idillekkel keltenek hatást. Mások a mechanikus működés szolgálatába szegődnek, és az ismétlődő elveszés vágyát visszhangozzák.
A hallgatásban előrehaladva ezért sokan már a saját fülüknek sem hisznek. Kétségbe vonják a szívhez szóló hangok hitelét, sorra járják burjánzó bokraikat, és felhasogatják az andalító lepleket, a Nagy Érzések felszínéből font fátylakat.
A Végtelen Áramlatok Vándorai állandóan megújuló kísérleteket tesznek arra, hogy kirajzolják a hallható tér határait és a lehetséges hangzásformák körvonalait, eligazodjanak az időben tekergő indázatok közt, megtámasszák képletes tekintetüket azokon a horizontokon, melyeket az egyes hangszíncsoportok jelölnek ki.
E láthatárokon gyakran különös dallamvonulatok közelednek, magányos oromhangzatok törnek elő és halnak el. Általuk minden volt, jelenvaló és eljövendő szférikus távlatba kerül, és a hallgató mintegy felső és belső nézőpontról tekinthet szét a körös-körül honoló hangmintázatokon.
Így nemegyszer a természetes és mesterséges elemek áttekinthetetlen sokaságára széthullott világ új harmóniái harsannak fel. Az esetleges szerkezeti egyneműséget a hangszínek végtelennek tűnő, de jól behatárolható gazdagsága ellenpontozza. Az ütemesség fokozatos eltolódása, a változás sodró vonulata, a gyorsulások és lassulások gyűrűzése sehol sem oly lenyűgöző, mint e végsőkig vezető hangfolyamokban.
ősi útmutatások
A nomád zeneelmélet az alaphangra és annak felhangkapcsolataira épülő akusztikai rendszer. Az ősi útmutatások alapján kiválasztott kezdőhang és a belőle származtatott felharmonikus összetevők kapcsolatai döntik el, hogy egy meghatározott előadásmód mely hangzásrendben – sonorum ratio mores – mozog. Ezeket nevük, osztályuk és előadási módusaik szerint csoportosítják. Az öt felhangosztály a páros–páratlan, illetve a dúr–moll összefüggéseket mutató formánsok szerint alakult ki. A származtatott felharmonikusok így számtalan hangszerveződéstípust tesznek lehetővé, melyekben – látszólagos homogenitásuk ellenére – mélységes mentális különbségek mutatkozhatnak.
A hangok karakterisztikumát rendszerint nem dinamikai, ritmikai, tonális jellemzőkkel adják meg, hanem mintavételezőkkel vonják ki a Hangkészletből. Ez az eljárás alapozza meg a magasabb komponálási módszert is. Az így nyert hangok grafikus vagy holografikus hangképéből melizmatikus mozaikot alakítanak ki. A mozaiklapokat temperával festik – a fényszíneknek szigorúan megfeleltetett Hangszínrendszer szabályai szerint. Az előállított Rezgőkép többszörösen jól temperált zeneműként szólal meg.
A Hangkészlet természetes és mesterséges dallamok és zajok, talált és szerzett hangok és zenék hihetetlen bőségű – egyes elbeszélők szerint végtelen – tárháza. A különféle zörejeken és zenei hangokon kívül a készlet-zenészek, énekesek és hangtörténetmondók legendáit, továbbá a belőlük szintetizált énekbeszédeket is tartalmazza.
Archaikus Archivumának egyik Eredet-elbeszélése szerint: ,,A Hang örömhírt visz a születés alakzatainak; forró lobbanás, tisztán csengő tűz, melyben minden fénylő és végleges, mert a Hang minden minőségben kinyilvánítja, hogy mi lakik mindahány forrásszellemben, milyen öröm, milyen erő, milyen lét és milyen tulajdonság.”
speciális mnemotechnika
Az uralkodó zenei forma a parthogenetikus többszólamúság. Minden szólam szárnyaláspályáját a felhasznált hangkészlet, a hangterjedelem, ütemeik belső részperiódusai, valamint szövegtípusa jelöli ki. (A szólamok színekhez és napszakokhoz kötött előadása későbbi korok eredménye.) Az olykor többezer soros librettók betanulása egy speciális mnemotechnika segítségével történik, melyben a kötött szótagszámú metrumok szolmizációs rendje rögzíti az eredeti szöveg sorrendjét.
Úgy tartják, hogy ,,a hallás a belső látás, a legeslegbensőbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az univerzum minden érzéke körül a legfenségesebb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen univerzális érzék.” Ezért aztán megkülönböztetett figyelemmel illetik zeneműveik kozmikus vetületeit. Ez a komponálási elvekben éppúgy kifejezésre jut, mint az előadás idejének és körülményeinek megválasztásában. Mivel számukra ,,minden reggel az örökkévalóság kezdete, midőn a múlandó a múlhatatlan mellett mutatkozik”, a szólamvezető hangszerek párban szerepelnek. Ezt a hagyomány „életet fakasztó párosának nevezi, és a Legmagasabb Dialógusból eredezteti. Virradatkor, a külső és belső szem számára egyaránt kedvező konstelláció idején ezért a Láthatatlan Leszállópálya mentén letelepedett párosok lenyűgöző együttese fogadja az első fénysugarakat.
Úgy tartják, hogy az elragadtatás hangjai olykor csak rituálissá lassított ritmusok közepette hangzanak fel. A ritmus a változás zsinórmértéke, az időpontok összecsendülése és virtuális vonallá rendeződése. Az egy és a kettő, a lét és a nemlét különbségének lüktető, az élet minden pillanatát átható hullámzása.
velőig hatol
A múló élet mámorának felfokozott átérzéséhez alkalmi hangegyütteseket használnak. Ezek a tónusok – Aurelianus Reomensis Musica disciplinájának, valamint a korális kvantummechanika körében végzett kutatásoknak köszönhetően – képesek a hanggal történő Közvetlen Áthatásra! Amikor e tónusokat megszólaltatják, a hangok végigfutnak a hallójáratokon, a szövetekben és a testnedvekben szétáradva olyan dallamokat fakasztanak, hogy még az izomhúrok sem maradnak rezzenetlenül! Az éneklő test pedig még inkább képes ráhangolódni az őt átjáró alaphangra; arra, mely tökéletesen áthatja és velőig hatol. (Ennek a már-már földöntúli állapotnak az elérésére biztathattak eleik is, mondván: Mark the music! Velőzd a zenét!)
Sokszoros hallomás nyomán a hangok befészkelik magukat a fejbe. A dallam készen áll, bármikor intonálható, egy-egy emlékmorzsájából is felidézhető. Más sem kell hozzá, mint a torok légzsilipjének enyhe torlasztása – és máris szólhat az ének a szélbe; szertehangzó hulláma elhatolhat a másik fülébe…
E tájakon belül nincsenek határok; maga a zene alakítja ki, és a felhangzás módja, összetétele és sorrendje szabja meg a kiterjedést. Ezért lehet a zene meghallója éppúgy benne a zenében, miként a zene is őbenne.
Az el- és lehatárolást a zene kizárólagos képességének tartják, mivel éppúgy ki tudja zárni hallgatása köréből a környező zajlás zörejét, mint berekeszteni az egyedüllét csöndjét, vagy akár véget vetni a magány némaságának. Egyes szerzőik szerint a csendet is a zene teremti meg. Vagy még inkább: hallhatóvá teszi.
Szűkölködésük és szorongattatásuk közepette ezerféle zenével segítik át magukat napjaik során.
Miként a Magasabb Mámorok Metszete vagy a vágyteli egyesülés vivőárama, úgy az elmúló és a múlhatatlan emlékezete is a zenében lép a legerőteljesebben a jelenükbe. Ezt az érzést a szinte minden megszólaltatott hangban benne rejlő időtlenség hívja elő: mintha egy majdani, mindighangzó pillanat az örökkévaló országlás leheletét tárná föl az éppen tovatűnő pillanatnak.
Szenvedéseik gyümölcseként, szívós munkával képesek, hogy a Hallatlan Hangot szólaltassák meg. Ennek hallatára néha megkezdett mozdulatok közben merednek meg, elnéznek az elérhetetlenbe, vagy hirtelen hátrahanyatlanak mélyhosszú hullámai alatt; rezgéseik ráébrednek a magasabb rezgésközösségre: a hallatlan és játszatlan összecsendülésekre.
létsűrítmény
A velejüket átható vigaszról a Fogyatékos Forrás a következőket közli: ,,A zene az eredet alaphangja. A legtöményebb létsűrítmény. Minden dobbanásában és rezdülésében a Kezdet fellobbanását halljuk; a teremtetlenből a térbe törő örvénylés moraját, a hallható és hallhatatlan szétáradás mindent átható hangját…
Testetlen terében a változandó hullámzása zavartalanul oldódik fel az állandó sűrű szövetében. A felhangzás és elhalás lüktetése kezdettől megbonthatatlan közösséget teremt mindenek között.
Itt a vég nélküli zsibogás vibráló folyamának hangja is meghallható; az eredet tengere, a hullámok lomha loccsanásai. Dallamai az ősi és eljövendő örömök övezetébe vezetnek. A hallatán támadó borzongás burkában Más Magaslatok felé emeltetünk…
Hogyan is írhatnánk le a leírhatatlant? Zengetőink felzendülését? Az idegeink húrjain hárfázó hullámokat? Fájdalmaink gyötrelmét, gyönyöreink gyűrűzését? Hisz csendülésének csodájára járunk; átható árama minden mélységben megmártóztat; a távolok tüzét takaróként terítik körénk; hallatán hátrahagyjuk a pillanat partjait…”
*