MIÉRT ÉPPEN TRUMP? 

Sokféle magyarázat született arra, hogy Trump miért nyerte meg a vártnál nagyobb fölénnyel a 2024-es amerikai elnökválasztást.

A fősodratú média legnépszerűbb elmélete szerint a dominanciájukat féltő fehér férfiak sorakoztak fel a republikánus jelölt mögé. „A nőgyűlölet és a rasszizmus legyőzte az örömöt és a reményt” – állítja a Guardian.^[1] Elizabeth Spiers a New York Times véleményrovatában ugyancsak a „hegemón maszkulinitást” okolja a történtekért. A státuszukkal elégedetlen férfiak körében jól rezonált Trump üzenete, hogy a „kemény fehér férfiak dominálnak a nők és az etnikai kisebbségek felett” – írja.^[2]

sokévtizedes trend

Noha a nő- és idegenellenesség csakugyan létező, súlyos probléma, ezek az érvek „a legalapvetőbb empirikus teszteken is elbuknak” – ismerteti a baloldal álláspontját Scheiring Gábor.^[3] A liberális centrumnak nem a fehér munkásosztállyal, hanem általában a munkásosztállyal vannak problémái. A sok évtizedes trend megfordult, ma már multietnikus választói népesség áll a republikánusok mögött: a spanyol ajkúak és a feketék ciklusról ciklusra egyre nagyobb arányban szavaznak Trumpra. A Demokrata Párt magára hagyta a munkásosztályt, nem csoda, ha a munkásosztály otthagyta a Demokrata Pártot – így Bernie Sanders a demokrata balszárny ikonikus figurája.^[4]

Van még egy fontos szempont, amire felhívják az elemzők a figyelmet: a női és a férfi választói preferenciák között egyre nagyobb a szakadék. A nők egyre liberálisabbak, a férfiak egyre konzervatívabbak. A szociológus Richard Reeves évek óta kutatja a fiatal és középkorú férfiak jobbratolódásának okait.^[5] Noha maga is az akadémiai elit elismert alakja, szakít a „mérgező férfiasság” közkeletű, leegyszerűsítő sémáival. Szerinte a nemi szerepek kérdése nem zéró összegű játszma, a férfiproblémák feszegetése nem áll ellentétben az emancipációval. Óriási hiba – mondja –, hogy a demokraták mögött álló szellemi holdudvar nem hallja meg a fiatal férfiak hangját, sőt, kifejezetten ellenséges azokkal szemben, akik a férfiasság válságáról beszélnek.

Már csak azért is érdemes Reeves megállapításait szem előtt tartanunk, mert értelmezésében az alsóközéposztály hanyatlása és a hagyományos férfiidentitás megrendülése szorosan összefügg.

A francia párhuzam: a Kommunista Párttól Le Penig

Mi köti össze Annie Ernaux, feminista írónőt, Didier Eribon, baloldali filozófust és J. D. Vance-t, Trump alelnökét? Mindhárman „osztályváltók”. Szegény vidéki munkásközegből küzdötték fel magukat a nagyvárosi szellemi elitbe. Közel egyidőben jelent meg egy-egy nagysikerű könyvük, amely egyszerre önéletrajz, szociográfia és politikai esszé. Noha merőben különböző megoldásokat keresnek a posztmodern Nyugat problémáira, a neoliberális világrendről alkotott véleményük sok párhuzamot mutat – és logikus magyarázatot ad a radikális jobboldal térnyerésére.

céltáblává válik

Kezdjük Eribonnal, Michel Foucault életrajzírójával, Pierre Bordieu barátjával, aki apja halála alkalmából tért vissza szülővárosába, a franciaországi Reimsbe.^[6] Ekkor már egy emberöltő óta nem látta a családját. Mélyen megrendítette a találkozás, felidézte benne viszontagságos gyerekkorát, amelyet fiatalon bőszen igyekezett mindörökre maga mögött hagyni. Nem volt boldog gyerekkora. Apja iszákos, erőszakos alak, egész életében gyári munkásként dolgozott. Anyja fiatalon megkeseredett; egykor továbbtanulásról és szerelemről álmodott, de kényszerből ment férjhez és takarítónőként állt munkába. A család mindennapjait állandó perpatvar, kemény verbális erőszak jellemezte. Ebben a légkörben az ifjú Didier pokolnak érezte az életét. Csak tetézte a bajt, amikor szembesült azzal, hogy saját neméhez vonzódik. A klasszikus munkásmozgalom a valóságtól messze elütő, ideális képet festett a munkásosztályról – írja a szerző. A maszkulin munkáskultúra nem mentes a rasszista, szexista és homofób előítéletektől. Akiről itt kiderül, hogy meleg, céltáblává válik. Sértések, megaláztatások érik, sokszor a fizikai bántalmazást sem kerülheti el.

Eribon a továbbtanulással igyekezett ebből a lehúzó közegből kitörni – rendkívül sikeresen. Bekerült a francia intellektuális elitbe, ahol művelt, kozmopolita barátai előtt felszabadultan beszélhetett szexuális orientációjáról; együttérzésben, elismerésben, szolidaritásban részesült. Csakhogy új előítéletekkel kellett szembenéznie. Munkásosztályi származása szégyen forrásává vált. Nehezen sajátította el a polgári körökben dívó kulturális kódokat, kifinomult nyelvezetet és jómodort. Gyakran tapasztalta, hogy felsőosztályi körökben lenéző, gúnyos hangon beszélnek a bárdolatlan munkásosztályról. A ’70-es évektől a francia értelmiség szemében a „nép” az „ostobaság és a démoni erőszak” szimbólumává vált – írja erről a közegről Kis Lajos András.^[7] Eribon éppen ebben az időszakban érkezett Párizsba, és hamar igazodott az új miliőhöz, „belsővé tette” a „társadalmi világ hierarchiáját”. Maró szégyent érzett a családja miatt, másfelől elviselhetetlen lelkiismeret-furdalást, amiért megtagadta őket. „Kettészakadtam. Rosszul éreztem magam a bőrömben. […] Politikailag a munkások oldalán álltam, de gyűlöltem, hogy ehhez a közeghez kötődöm.”

Itt rejlik az „elit” és a „tömeg” közötti konfliktus csírája. Eribon szerint Mitterand regnálása idején, a ’80-as években kezdett a munkásosztály jobbra tolódni. Hogy az éleslátású filozófus megállapításait jobban megértsük, érdemes barátja és példaképe, Annie Ernaux „68-as” világszemléletével is megismerkednünk.

Az Évek lapjain felvillanó életképek személyes látószögből mutatják be a háború utáni Franciaország történetét, benne a szerző rögös életútját a normandiai munkásvilág falusias egyszerűségétől az ezredfordulós Párizs fogyasztói csillogásáig.^[8] A modernizáció első vívmányai már az 50-es évek végén kényelmesebbé tették az életet – számol be róla Ernaux –, de a valláserkölcs által kijelölt életkeretek megmaradtak. A „rendes lányok” elé szabott elvárások és az elfojtott buja vágyak között áthidalhatatlan szakadék feszült. Szemérmesnek lenni, a házasságig megőrizni a szüzességet, mielőbb munkába állni, családot alapítani, beilleszkedni a szürke hétköznapokba – ez volt a norma.

„1968 a világtörténelem első éve volt” – fogalmazza meg hitvallását. A májusi diáklázadás ledöntötte a tabukat, megkérdőjelezte a hagyományos tekintélyeket és a merev intézményi hierarchiát. Újra lehetett gondolni az alapvetőnek vélt igazságokat – a családról, a nevelésről, az oktatásról, a munkáról, a nemi szerepekről, a szexualitásról, a politikáról. Alternatív életmódminták, új mozgalmak, eszmék, tudományágak, gondolkodók, könyvek, folyóiratok, filmek bukkantak fel. Minden az önkifejezésről, a szabadságról, az élvezetről és a gyönyörről szólt. „Mindenki magára szabta a forradalmat”. A nők a férfiakéhoz hasonló szabadságra törekedtek a nemi életben és az alkotómunkában. „Nem tartottuk többé magától értetődőnek, hogy alacsonyabb rendűek vagyunk” – mondja a nők nevében Ernaux. A világmegváltó forradalmat hiába várták újra és újra minden év májusában, nem jött el. De lazábbá, szabadabbá váltak a viselkedési normák, és a nők elnyerték a testük feletti szabadságot. Legálissá vált a fogamzásgátlás és az abortusz, elfogadottá a válás, és megnyíltak a karrierlehetőségek. Egy nő már nemcsak családanyaként, hanem alkotóként is megtalálhatta az önazonosságát.

nem elég a boldogsághoz

A gyorsan változó világban hamar elillant a felszabadultság öröme. A fogyasztói kultúra behálózta a mindennapi életet, és az anyagi javak élvezete köré szervezte a kivívott autonómiát. „A ’68-as májusi eszmények tárgyakban és szórakozásban öltöttek testet”. „A reklám megmutatta hogyan kell élni, viselkedni és berendezni a lakást, a társadalom nevelőjének a szerepét töltötte be”. Az emancipált középkorú nők az Elle és a Marie Claire magazin közvetítette képpel igyekeztek azonosulni; a fiatalabbak testük fizikai karbantartásában, merész öltözködési stílusokban és/vagy szabados nemi életükben keresték egyenjogúságuk bizonyítékát. Magazinműsorok, rajzfilmek, sorozatok varázsolták kiszámíthatóvá és biztonságossá az otthont. Mozifilmek, popzenék, új és új technikai eszközök adták a családi összejövetelek témáit. „A fiatalok azt gondolták, hogy a divatmárkák szabják meg az ember értékét. L’Oréal, mert megérdemlem. És mi, akik oly dölyfösen bíráltuk a fogyasztói társadalmat, nem tudtunk ellenállni egy pár csizmának (…), amely az újjászületés tünékeny illúziójával kecsegtetett. Bekövetkezett a spektákulum társadalmáról értekező Guy Debord rémálma. Ám az élet mégiscsak kényelmesebb, gondtalanabb lett; az emberek szebbek és egészségesebbek, mint egykor; és a gyerekek az egyenlőség légkörében nevelkedhetnek” – vonja meg a mérleget Ernaux. „Most már tudtuk, hogy mindaz, amink van, nem elég a boldogsághoz. De ettől még nem akartunk lemondani a dolgokról. És tudomásul vettük, hogy egyesek, a ’kirekesztettek’, nem részesülhetnek belőlük…”.

’68 májusi eufóriája soha nem ismétlődött meg. Előbb a szocialista Mitterand ’81-es győzelme, majd a berlini fal ’89-es leomlása csillantotta fel az igazságosabb világ reményét, aztán mindkét esetben hamar jött a csalódás – állapítja meg a reményvesztett írónő. Mitterand két év kormányzás után neoliberális fordulatot vett. Elhalványult a kontraszt a politikai oldalak között. A kormányzás technokrata bűvészmutatvánnyá silányult. A média által uralt politikai nyilvánosságban minden a gazdasági teljesítményről, a szükséges modernizációról, a tőzsdéről, a vállalatokról, a részvényekről, a nyugdíjalapokról, az olajárakról és a devizaárfolyamokról szólt. És miközben „jelentős személyiségek” nagy magabiztosággal mondták el „szakértői véleményüket”, kinyílt a társadalmi olló, egyre több lett a munkanélküli, a hajléktalan; a külvárosokban tanyát vert a nyomor; elharapódzott a rasszizmus. A közös értékek és normák meggyöngültek, a szolidaritás felbomlott. A fiatalok ironikus távolságtartással figyelték a közéletet, az idősebbeken úrrá lett a kiábrándulás. A szavazás közügyből magánügy lett, tét nélküli esemény, „senki nem képviselt minket” – írja.

Beköszöntött a korszak, amit Chantal Mouffe „posztdemokráciának” nevez. A kiüresedő politikai közéletet a nacionalizmus töltötte meg új tartalommal. Érezni lehetett a levegőben, hogy az emberek „vezért” akarnak – aki meg is érkezett a bevándorlásellenes hangulatot felkorbácsoló Le Pen képében. Ernaux világossá teszi álláspontját: félelmetesnek és rendkívül kártékonynak tartja a populista, szélsőséges nacionalista politikusokat, főként Zimmourt.^[9] Kitartva baloldali elvei mellett, élesen bírálja Macron piacpárti technokrata politikáját, de számára a szélsőjobboldal elleni harc mindent felülír. „A történelem nagyon keményen ítéli majd meg Macront, de minket is, ha egy rasszista pártra bízzuk Franciaországot” – nyilatkozta a Liberationnak.^[10]

Eribon jobban elmélyül a politikában és igen sarkos véleménye van: a ’68-as eszmékből kibontakozó újbaloldalt súlyos felelősség terheli, amiért a Kommunista Párt egykori szavazói az ezredforduló után felsorakoztak a szélsőjobb mögé.^[11] Amikor a ’60-as évek lázadó fiataljai „fontos emberekké válták” – írja némi iróniával –, „megállapodtak a társadalmi rend kényelmében és a fennálló rendszer védelmében”. Ma ugyanolyan vehemenciával ítélik el az alsóbb osztályok tiltakozását, mint amilyennel egykor felkarolták a proletárfelkelés ügyét. Amíg a ’60-as évek szakszervezeti vezetői a korabeli viselkedési normákat felrúgva, keresetlen, nyers stílusban képviselték a munkásság érdekeit, a ’80-as évek szocialista politikusai behódoltak a neoliberális gazdasági rendszernek – magyarázza a filozófus. A média, a politika és az értelmiség kiszorítja az osztályalapú baloldali véleményeket a nyilvánosságból. A jobb és balközép pártok között elhalványultak a különbségek, az egész elit ugyanazt a nyelvet beszéli. Társadalmi szolidaritás helyett egyéni érvényesülés; érdekegyeztetés helyet „szükségszerű” dereguláció; közjó helyett a szociális állam „elkerülhetetlen” leépítése. A szocialista Mitterand emblematikus alakja ennek a fordulatnak – bosszankodik Eribon –, a centrista Macron pedig „civilizációpusztító neoliberális őrület élő megtestesülése”.

hétköznapi rasszizmus

Eddig a pontig Eribon látlelete egybevág Ernaux-ével, csak amíg az írónő végig „felülnézetből” szemléli az eseményeket, a filozófus „alulnézetből” is megmutatja a képet, anélkül, hogy engedne a Chantal Mouffe által képviselt elitellenes baloldali populizmus csábításának. A gyáripar leépülése, a szakszervezetek hanyatlása, a biztos állások megszűnése és az egyéni érvényesülést hangsúlyozó diskurzus aláásta a munkásság kultúráját és közösségi identitását – írja. A „talajvesztettség” dühöt váltott ki. A munkásosztály „új szerveződési és kifejeződési formát talált magának”. Létrejött egy új „történelmi blokk”. A „bizonytalan helyzetű és prekarizálódott alsóbb rétegek tömegei egymásra találtak a kiskereskedőkkel, a jómódú dél-franciaországi nyugdíjasokkal, a fasiszta katonákkal és a régi tradicionalista katolikus családokkal”. A Nemzeti Tömörülésre leadott munkásszavazat nem kollektív vélemény, hanem protestálás – magyarázza a jelenséget a filozófus. Másfelől azt is be kell látni – teszi hozzá –, hogy Le Pen sikerét „a mélyen gyökeredző hétköznapi rasszizmus” könnyítette meg. A munkásosztály hagyományos identitása két formában öltött alakot. Osztályalapon, „gazdagok és szegények” ellentétében, és etnikai alapon, „franciák és idegenek” szembenállásában. Ha a baloldal nem hagy fel a technokrata politikával, illetve csak a kisebbségek ügyét karolja fel, akkor a szélsőjobboldal fogja becsatornázni a társadalmi vágyakat és negatív indulatokat.

Az osztályidentitás felbomlása nem jelenti az osztályok eltűnését – állapítja meg. Eribon ugyanazt képviseli ebben a kérdésben, mint Bourdieu: az oktatási rendszer termeli újra a társadalmi különbségeket. Az alacsony sorból származó fiataloknak csaknem reménytelen eljutnia a jobb iskolákba. Egy-egy ember sikeresen kitörhet a saját kasztjából, lehet művész, mérnök, orvos, de ez a kivétel, nem a szabály. Az osztályok közötti átjárást nagyban nehezítik a csaknem áthidalhatatlan kulturális különbségek – emlékszik iskolás éveire az író. Az intézmények eleve előítéletekkel kezelik a munkásszármazású fiúkat, önbeteljesítő jóslatként késztetve őket az oktatási rendszer mielőbbi elhagyására. Másfelől a maszkulin értékek, amelyek a fizikai munka világában az érvényesüléshez szükségesek, az iskolai közegben nem segítik a beilleszkedést. A melóskölykök megvetik az intézményi kultúrát, lázadnak a tekintélyek ellen, kigúnyolják a jó tanulókat, gyakran keverednek verekedésbe, könnyen hajlanak a kicsapongásra, nyersen beszélnek a szexről, a kétkezi munkát magasabbra értékelik, mint a szellemit. A polgári családból származó fiúk konformistábbak, általában jobb a magaviseletük, szorgalmasabbak. Amíg a melósok az „atletizmust”, a burzsoák az „esztétizmus” képviselik; az előbbiek a sportban, az utóbbiak a tanulásban igyekszenek kitűnni.

A francia filozófus itt olyan kulturális törésvonalra mutat rá a fizikai és a szellemi foglalkozások között, amely a globalizáció hatására szakadékká mélyült – nemcsak Franciaországban, hanem a nyugati világban mindenütt, különösen az angolszász társadalmakban.

Az alapító atyáktól Woodstockig – és tovább

Mielőtt rátérnénk a francia és az amerikai munkásosztály közös problémáira, érdemes árnyalnunk az Eribon által kissé talán sematikusra festett képet: Nagy-Britanniában és Amerikában a sport hagyományosan inkább összekötötte, semmint elválasztotta a társadalmi osztályokat. A 19. századi brit magániskolákban kibontakozó sportmozgalom „férfias” eszménye meghódította az egész kelta-angolszász világot. Az alacsony sorból felkapaszkodó Jack London éppúgy rajongott a kemény, fair versengésért, mint a gazdag kereskedő famíliából származó, Borostyán Ligás Theodore Roosevelt vagy a jómódú polgári sarj, Ernest Hemingway.

London, Roosevelt és Hemingway különböző világszemléletet képviselt – de a nyugati világ modern átalakulását, az iparosodást, az urbanizációt és a monopolkapitalizmust mindhárman az „amerikai férfiasság” válságaként élték meg. A határvidék meghódítása a századfordulón lezárult. A „vad és ködös Nyugat” szabad világát maga alá gyűrte a „puha” keleti parti civilizáció – mondták. A korai köztársaság gerincét adó farmergazdaságok és a kisvállalkozások válságba kerültek: amíg a 19. század derekán a társadalom 80%-a volt önfoglalkoztató, független egzisztencia, a 20. század első felében ez az arány 20%-ra csökkent, s az amerikaiak többsége irodai vagy gyári alkalmazottként dogozott. A községek önkormányzata feloldódott a nagyvárosi körzetekben és a gazdasági agglomerációkban; magabíró kisközösségek sokaságát nyelte el az amerikai „olvasztótégely”. Mire a saját erejéből felemelkedő öntörvényű férfi a tömegkultúrában az amerikaiság szimbóluma lett, az egyéni függetlenségen és a helyi demokrácián alapuló életforma lehetőségei jócskán beszűkültek.

Az amerikai nemzeti identitás eredendően férfiközpontú. Bár az alapító atyák az egyetemes emberi jogok szellemében rakták le az alkotmány alapkövét, a korai köztársaság a tulajdonnal rendelkező fehér férfiak szabadságára épült. 1968 itt is megváltoztatta a dolgokat. A technokrata berendezkedés, a puritán erkölcsök és a fogyasztói kapitalizmus elleni lázadás – az „életmód forradalma” – a különféle ellenkulturális irányzatoknak mást és mást jelentett. A fiatal nők a szexuális felszabadulást, a testük feletti rendelkezést, az oktatási és munkaerőpiaci érvényesülés útjait keresték. A feketék az őket sújtó diszkrimináció felszámolásáért, a teljes jogegyenlőség kivívásáért küzdöttek. A balos nézeteket hirdető egyetemi szerveződések a politikai felfordulás gondolatával kacérkodtak. A kommunákba vonuló hippik a béke és szeretet jelszava köré szerveződő alternatív közösségi léttel kísérleteztek. A homoszexuálisok ébredése is erre az időre tehető; ahogy a természettel harmóniára törekvő zöld mozgalmak is ekkor bontakoztak ki.

jó fogyasztó

A fiatal férfiak nem akartak „fogaskerekek lenni a gépezetben”, s romantikus nosztalgiával elevenítették fel a határvidék nemzeti mítoszát. Amerika már nem tudja megadni a fiataloknak az egykori felfedezők, pionírok és cowboyok vonzó életét – fogalmazta meg a lázadás egyik fő motívumát Jerry Rubin, radikális hippi diákvezér. „Lehetnek jó osztályzataid, kapsz diplomát, aztán egy állást egy vállalatnál, veszel egy vidéki házat és jó fogyasztó leszel. De a kölykök ezzel nem elégednek meg. Hősök akarnak lenni”. Jack Kerouack regénye, az Úton, John Osborne drámája, a Dühöngő ifjúság, Norman Mailer esszéje, A fehér néger, James Dean vagy Marlon Brando mozija, az Ok nélkül lázadó és A vad – azért emelkedett kultikus státuszba, mert a fiatal fiúk szerepválságáról szólt.

Az ellenkultúra legfontosabb közös nevezőjét a rockzene adta. „Legyünk együtt”, „szex, drogok és rock ’n’ roll”. A „Woodstock Nation” kulturális kötelékei nagyon különböző családi hátterű, nagyon eltérő élethelyzetben lévő fiatalokat fűztek össze szellemi közösséggé – középosztálybeli egyetemistákat és munkásosztálybeli csavargókat, Vietnamban harcoló katonákat és San Francisco-i hippiket, avantgárd művészeket és vad motorosokat. A koncertek és zenei fesztiválok önfeledt hangulatában osztoztak feketék és fehérek, nők és férfiak. A „rockköztársaság” örömünnepei megidézték a régi „Víg Angliát”, a középkori „karnevált”, amikor a puritanizmus még nem üldözte a népi kultúra pogány eredetű szokásait, rítusait, mulatságait, az elitkultúrával kölcsönhatásban formálódó szabad költészetét és színházát. Az ellenkultúrával lazább-szorosabb szálakon összefonódó filmek, könyvek, musicalek, magazinok, szellemi műhelyek és közösségi terek a habermas-i értelemben vett közszférát töltötték meg élettel, azaz a technokrata-bürokratikus rendszerben meggyöngülő önszerveződésnek adtak néhány évig tartó új lendületet.

Amíg a ’60-as évek a „mi”, a ’70-es évek az „én” évtizede volt. Robert D. Putnam innen számítja az amerikai civil autonómia drasztikus hanyatlását, a társadalom végletes atomizálódását. A gyülekezetek, sportegyesületek, klubok, lakószövetkezetek, szomszédságok, baráti és családi kötelékek bomlása felgyorsult. A szakszervezetek meggyöngültek. A jóléti intézmények leépültek. Egyre inkább kinyílt a társadalmi olló. A „rockköztársaság” kulturális kötőanyagát maga alá gyűrte a zeneipar. A „Woodstock Nation” rövid idő alatt összeomlott.

A feminista és a polgárjogi mozgalom komoly sikereket könyvelhetett el; a nők és a feketék jogi társadalmi helyzete jelentősen javult a posztmodern korban. A melegek küzdelmeit és a környezetvédelem ügyét „poszthatvannyolcas” mozgalmak karolták fel. A „béke és szerelem” jelszavát zászlóra tűző hippik és balos nézetekkel rokonszenvező egykori aktivisták a ’70-es években jórészt gond nélkül tagozódtak be a fogyasztói kapitalizmusba: ki a szórakoztatóiparban, ki a Szilícium-völgyben, ki a Wall Streeten, ki hivatásos menedzserként érvényesült. A ’80-as évek Amerikájának új hőse a nagyvárosi, fehérgalléros karrierista, a yuppie lett. Jerry Rubin végül az üzleti életben találta meg a számításait – a „dühöngő ifjúság” problémái azonban nem voltak mindenki számára ilyen könnyen felszámolhatók.

Az élesedő munkaerőpiaci verseny vesztesei, a szociális-közösségi védőháló nélkül maradó alsóközéposztályi és munkásfiatalok az underground szféra sáncai mögött kerestek menedéket. A nagy iparvárosokban és külvárosokban, a kocsmabandák és garázsegyüttesek lepusztult közegében a ’70-es évek végére, a ’80-as évek elejére terebélyes, sokszínű szubkultúra bontakozott ki – jórészt egyszerű családból származó, fehér fiatal férfiak részvételével. Bandába verődő kölykök, elkeseredett punkok, dühös rockerek, tomboló szkinhedek. A gazdasági-politikai elitet gyűlölő, a nyárspolgári életformát megvető világ volt ez, a vadság kultuszával, törzsi rítusokkal, a bajtársiasság romantikus eszményével és a rendszeren kívüli önszerveződés, a „csináld magad” ethoszával. Végül ezt a közeget is a piac domesztikálta és tette a spektákulum részévé: a Music Television, a YouTube, a Spotify. Hogy ki milyen zenét hallgat, milyen stílust követ, teljesen elvált a lokális kötődésektől és a közösségi rituáléktól, egyéni ízlés kérdése lett, miközben a különféle divattrendek, sztárkultuszok és internetes algoritmusok erősen befolyásolják a személyes választást.

elkúrt nemzedék

A törzsi jellegű közösségszerveződések fájó hiányát és az apa nélkül felnövő X férfigeneráció identitásválságát a Harcosok klubja című ezredfordulós kultuszfilm mutatja be brutális őszinteséggel. „Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk” – ragadja meg a probléma lényegét a film főhőse. „A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk. És nagyon, nagyon berágunk”.

Íme, a szerepválságban vergődő férfiak problémája ugyanaz, mint amiről Annie Ernaux beszél: a fogyasztói kultúra.

A 21. század feladata volna úgy megragadni a nyugati szabadság lényegét, hogy abba egyszerre beleférjen a férfiak régivágású értékrendje és az emancipált nők autonómiája. Egyelőre nem ez a helyzet. Az amerikai politikai kultúra a nemek harcától hangos.

A liberális hegemónia

A gazdaság posztindusztriális szerkezetváltása, a világot behálózó szabadkereskedelem, a fizikai és szellemi foglalkozások között mélyülő szakadék, az élesedő munkaerőpiaci verseny – vesztesekre és győztesekre osztja a társadalmat. A vesztes oldalon az alsóközéposztály áll: a vidéki „halott zónában” ragadó alacsonyan iskolázottak, a csőd szélére jutó kisvállalkozások, eladósodó háztartások, a biztos munkahelyét elvesztő hanyatló munkásság, a szolgáltatói szektorban hónapról hónapra élő prekariátus. A nyertes oldalon a globalizáció folyamatába sikeresen bekapcsolódó nagyvárosi, magasan kvalifikált menedzserosztály, a sajátos kultúrát kialakító bohém burzsoázia.

A „lezserül öltöző cool kapitalisták” – ahogy Slavoy Žižek nevezi őket – a hatvanas évek ellentmondásos örökösei. ’68 szellemi hagyatékából eldobták, amit kényelmetlennek éreztek: az establishment megkérdőjelezését, a szociális igazságtalanságok feszegetését és a fogyasztói kapitalizmus kritikáját; és felerősítették, ami érdekeikkel összefért: az etnikai, szexuális és nemi sokszínűség gondolatát, a konvenciók megvetését és a spiritualizmust. Az amerikai társadalom mintegy felső harmadát kitevő új „kreatív osztály” sok mindent átvesz az egykori bohémek és hippik lezserségéből, pazarló életformáját környezettudatos divatokkal keveri, vonzódik az egzotikus kultúrákhoz és a keleti vallásokhoz. Munkájában ambiciózus, kiválóan él az információs forradalom előnyeivel. Nagy érdeklődéssel fordul a világ dolgai felé, a társadalmi valóság megismerésében azonban „osztályvak”, és lekezelő azokkal szemben, akik nem értik az akadémiai szakzsargonban megfogalmazott erkölcsi elveit.

A közéleti nyilvánosságban a bohém burzsoázia értékrendje vált uralkodóvá: a meritokrácia és az önmegvalósítás mítosza. Amit a neokonzervatív politika két ikonja, Thatcher és Reagan a ’80-as években nyers szociáldarwinizmussal fogalmazott meg, a neoliberális centrumpártokat támogató médiamunkások, hírkozmetikusok és politikai szakértők a ’90-es évektől szépen hangzó szólamokba csomagoltak, akárcsak a balközép erők ikonikus vezetői. Piacképes tudás, élethosszig tartó tanulás, rugalmas alkalmazkodás a globalizáció gyorsan változó viszonyaihoz – ezek voltak Bill Clinton, Tony Blair és Gerhard Schröder fő szólamai. „Ha keményen dolgozol és felelősséget vállalsz, akkor sikeres leszel!” – adta ki a jelszót Barack Obama és Hillary Clinton.

A vasfüggöny leomlásával beálló „történelem vége” állapot egyértelműen a demokratáknak kedvezett. Ha nincs 2001. szeptember 11-e, aligha emlékeznénk a szürke ifjabb Bush regnálására, és már Dick Cheney nevét is rég elfelejtettük volna. Noha az ikertornyok lerombolása után a külpolitikában a republikánus újkonzervatív „héják” imperialista iránya érvényesült, társadalmi-kulturális kérdésekben a liberálisok kerültek hegemón helyzetbe.

új idők új férfiidolja

A férfidivat marketingjét felpörgető „metroszexuális” férfiideál kérészéletű tündöklését az ezredfordulótól az urbánus menedzserosztály életformáját jobban tükröző „überszexuális” trend követte. Marian Salzman, Ann O’Reiley és Ira Matathia A férfiak jövője című könyve az ambiciózus, sikeres, iskolázott, nagyvárosi férfiakat állítja középpontba.^[12] A társadalom új „húzó erejét” adó hímneműek együttérzők, műveltek, ápoltak, beszélnek az érzelmeikről, jótékonykodnak, támogatják a nőket, kerülik a „retroszexuális” magatartást. Amíg az érzelmeiket elfojtó régi „macsók” olyan nevetséges és káros szenvedélyeknek hódolnak, mint a küzdősportok, az autóversenyzés, az alkoholfogyasztás, a dohányzás és a gyorsételek, az új idők új férfiidolja sokat ad az önfejlesztésre és egészségesen él. Olyan, mint Bill Clinton, George Clooney vagy Sony Bono – állítják a bestseller szerzői. Hogy a popkultúra és a divatipar világnézetileg mennyire részrehajló, az a fenti névsor után nem szorul magyarázatra. De akad itt egyéb gond: „überszexuális” életforma a nagyvárosi fehérgallérosok számára lehet ugyan vonzó, a rozsdaövezeti kékgallérosok és a vidéki „vörösnyakúak” számára elérhetetlen.

Ugyancsak az urbánus felsőosztály értékrendjét fejezi ki a zenekritika 2000-es évek elején felbukkanó új trendje: a poptimizmus avagy popfeminizmus.^[13] Az irányzatot népszerűsítő zenekritikusok elavultnak tartják a rockizmust, amely az underground hőst, a lázadó individualizmus, a legendás énekes-dalszerzőket, a punkot és a rockot emelte piadesztálra. Az ünneplendő új (főként női) sztárok a tartalmas, mély mondanivaló helyett egyszerű szövegekre, a bonyolult zenei megoldások helyett a könnyed szórakozásra helyezik a hangsúlyt. Ez az új zenekritikai irányzat ideológiai értelemben a ’90-es években kibontakozó harmadik hullámos feminizmushoz kötődik, azaz a hagyományos rock ’n’ roll „eredendő bűnét” igyekszik felszámolni: a fehér, szexista férfiak dominanciáját. Másfelől a popfeminizmus a neoliberális versenyszellemet erősíti, az egyéni érvényesülést helyezi előtérbe. Játékként mutatja be az életet, „amelyben győztesek és vesztesek vannak. Elhitetik velünk, hogy bárki, aki megfelelő készségekkel és stratégiával játszik, a végén győzni fog” – írja kritikusan a baloldali Robin James.^[14] Itt nem annyira a karrierépítésen van a hangsúly, inkább a patriarchális kötöttségeket eloldó női függetlenségen, a mérgező párkapcsolatok okozta lelki traumák érzelmi feldolgozásán, a felszabadulással járó összetett gyászmunkán. Rihanna, Beyoncé, Lady Gaga és Taylor Swift imázsa azt sugallja: az „igazi nőiesség” élethosszig tartó, kemény önfejlesztés eredménye.

A popfeminizmus az identitáspolitika mérsékelt válfaja, amely a centrista demokraták mögött áll. A szociális szempontokhoz ragaszkodó hagyományos baloldal azért bírálja ezt a népszerű feminista irányzatot, mert a női popikonok futtatása nem rendíti meg a zeneipart uraló férfiak uralmát, nem rendezi át a státushierarchiát, és még véletlenül sem számolja fel az osztálykülönbségeket. Az emancipáció e „torz” irányzata megasztárokat ünnepel – hangsúlyozza James –, kiszolgálja a zeneipar érdekeit, a feminizmust egyszerű árucikké silányítja.^[15]

Az akadémiai-popkulturális elit „baloldalisága” más természetű. Ahogy a szociáldemokrata Walter Benn Michaels írja: az osztályszempontok lekerültek a napirendről, és gomba módra szaporodnak az „elnyomás” különböző – nemi, etnikai és szexuális – formáit vizsgáló tudományágak. A „sokszínűség” ünneplése elfedi a szociális különbségeket, és felerősíti a bőrszínhez, a szexuális orientációhoz és a nemi szerepekhez tapadó identitásokat.^[16] Utóbbi kérdésben sokszor kerül szóba a patriarchátus, de a szélesebb nyilvánosságban uralkodóvá váló diskurzus nem annyira a politikai-gazdasági elit nemi összetételét kifogásolja, inkább a „toxikus maszkulinitást” helyezi célkeresztbe. Lépten-nyomon előkerül ez a kifejezés, az Amerikai Pszichológiai Társaság ajánlásaitól a legkülönfélébb lélektani, életvezetési, popkulturális cikkekig, posztokig, blogbejegyzésekig.^[17] A „mérgező férfiasság” rossz beidegződései a szocializáció során elsajátított „hagyományos férfiszerepekben gyökereznek” – állítják a nyilvánosságot uraló megmondók. Ilyenek: a fizikai erő magasztalása, az érzelmek elfojtása, a hatalomvágy, az egészségtelen életmód, az alkoholfogyasztás, a dohányzás, a helytelen táplálkozás, a veszélyes sportok űzése, a promiszkuitás, az egészségügyi ellátás elutasítása, a hajlam a rasszizmusra, a nőgyűlöletre és a homofóbiára. A tudományos kutatások azt sejtetik – szól a perdöntőnek gondolt érv –, hogy „hagyományos férfiasság pszichológiailag káros”, „drasztikus következményekkel járhat az egyénre éppúgy, mint a társadalomra”. A férfiaknak tehát mindent meg kell tenniük azért, hogy megváltoztassák értékrendjüket, így segítve magukon és a környezetükön.

A 2010-es évek elején a fehérgalléros férfiideál utóvirágzását élte Hollywoodban. George Clooney és Richard Gere a demokrata „államférfiak” nagysága előtt tisztelgett egy-egy filmmel. Clooney alakítása megidézi Obama figuráját (A hatalom árnyékában), Gere karaktere pedig olyan, mint Bill Clintoné (Végzetes hazugságok). „Tudod, hogy vannak problémái – nyilatkozta Gere a Politicónak –, de a mi Clintonunk. Szeretnivaló, okos, csinos, fiús”.^[18]

életmódguruk

Az évtized közepétől a sajtóban egyre többet cikkeztek arról, hogy a filmipar mennyiben jár élen a „mérgező férfiasság visszaszorításában”. Amit korábban a gyerekek pszichés fejlődését veszélyeztető erőszakkultusznak neveztek, most a fiatal fiúkat „mérgező” „hegemón férfimintának” mondják. De az életmódguruk felhívják a figyelmet a pozitív példákra is: a Vasember jellemfejlődése „a mérgező férfiasságtól az igazi hősiességig vezet. Megmutatja a közönségnek, hogy a férfiak megváltoztathatják a viselkedésüket, és egészségesebb, boldogabb emberekké válhatnak” – lelkendezik a Goalcast médiavállalat kritikusa.^[19] Még fontosabb mérföldkő a „mérgező férfiasság elleni küzdelemben” a „softboy” ideálok megjelenése – így a Quartz Magazine. A Szólíts a neveden című film és az ehhez hasonló Netflix-sorozatok a „puha, figyelmes, érzelmileg sebezhető fiatal férfikaraktereket” népszerűsítik.^[20] Ugyanebben az időszakban szaporodtak el a „kulturális diverzitást” érvényesítő mozik. Megjelentek a vásznon a „domináns, kemény” női főhősök (Ébredő erő, Marvel kapitány, az Ocean’s Eleven női karakterekre átírt változata), miközben a poptimista ikonok tündöklése töretlen maradt. Különösen a nőjogi kérdésekben aktív Taylor Swift, illetve a „fekete feminizmus” sztárja, Cardi B futott be fényes pályát. A politikában is egyre nagyobb marketinget kaptak női vezetők, a felsőosztályi stílust képviselő First Ladyk: Michelle Obama és Hillary Clinton.

J. D. Vance 2016-os véleménye szerint – amikor Trumpot még Amerika Hitlerének nevezte – Közép-Nyugat rozsdaövezeti lakói rég kiábrándultak a politikusokból. Elfordultak Bushtól éppúgy, mint Clintontól. Az Obama házaspár felemelkedését pedig gyanakvással követték, hiszen az emberek többsége számára az újdonsült amerikai meritokrácia „idegen pálya”. „Barack Obama bizonytalanságunk mélységes, égető sebébe dörzsölt só. Kiváló apa, nem úgy, mint a többségünk. Elegáns öltönyt visel munka közben, nem olajos overált, mint a többségünk (már ha egyáltalán van munkánk). A felesége kioktat minket, milyen ételt adjunk a gyerekeinknek, és szívből utáljuk érte – főleg mert pontosan tudjuk, hogy igaza van”.

A globalizáció vesztesei és a tocqueville-i demokrácia

Vance könyve, a Vidéki ballada az amerikai álomról hiteles képet ad a globalizáció amerikai veszteseiről.^[21] A szerző hasonlóan írja le közép-nyugati szülőföldjét, mint Eribon a sajátját. Itt a „férfiak hadilábon állnak saját férfiasságukkal, amelynek számos vonása – miközben kultúránk alapjait jelenti – megnehezíti az alkalmazkodást a rohamosan változó világhoz”. A rozsdaövezeti fiúk vagányok, bajkeverők, nem félnek használni az öklüket, s miként a francia munkásosztály körében, itt is úgy tartják, a jó tanuló fiúk „nyápicok és buzeránsok”. Ez alapvetően kulturális kérdés, állítja Vance, de nem mérgező férfiakról, hanem mérgező családi környezetről beszél: alkoholizmus, drogfüggőség, felelőtlen szülők, agresszív apák, idegbeteg anyák, állandó perpatvar, fizikális és verbális erőszak, széteső házasságok.

Nagy különbség Eribon elbeszéléséhez képest, hogy Vance büszkén vállalja „tahó” identitását, s felvillantja szülőföldje egyszerű erényeit: a nukleáris családon túlmutató erős rokoni kötelékeket, a vakmerő kiállást a família igazáért. Másfelől beszámol a régi Amerika nyomokban még fellelhető értékeiről: a munkaetikáról, a hitről, a hazaszeretetről, az egykor virágzó lokális kisközösségekről, a szociális feladatokat ellátó gyülekezetekről, és a helyi vállalatokról, amelyek közösségi tereket és parkokat létesítettek, ingyenes kulturális eseményeket szerveztek. Vance olvasatában a munkásosztály nem eredendően lumpen; hanyatlása mindenekelőtt társadalmi-kulturális okokra, a családok és a helyi közösségek széthullására vezethető vissza. De a gazdasági fejleményeket is érinti a szerző. A feldolgozóipar kiszervezésével megszűntek a szakmunkát igénylő, jól fizető biztos állások – hangzik a magyarázat. A tehetségeket elszívják a metropoliszok, amik így nem helyben alapítanak cégeket és civil egyesületeket. Mivel eltűnik a lokális vásárlóerő, az egykori közösségi helyek tönkremennek, a vegyesboltok és kocsmák bezárnak. Üres üzletek, bedeszkázott kirakatok, a kertvárosra is kiterjedő szegénynegyedek hirdetik Közép-Nyugat gyorsuló romlását.

Vance diagnózisa a legtöbb ponton egybevág a civil társadalom meggyöngülését vizsgáló Putnam tudományos álláspontjával, és sokban emlékeztet a protestáns etika eltűnését a fogyasztói kultúra térnyerésével magyarázó Daniel Bell konzervatív szemléletére. Vance tablóján a vidéki Amerikában „kétféle morál és társadalmi minta” él egymás mellett, lazább-szorosabb szálakon összefonódva. Élnek itt „régimódi, dolgos, önellátó emberek” és „elszigetelt, dühös, bizalmatlan alakok, akiknek a fogyasztás az istenük”. Ellentétben a demokrata párt centrista szárnyához húzó Putnammel, Vance szkeptikusan viszonyul a közpolitikai intézkedésekhez és az állami programokhoz. Úgy véli, a segélyek függésben tartják az állampolgárokat, éket vernek a szociális juttatásban részesülők és a megélhetésükért keményen dolgozók közé. A takarékosságot aláássák a segélyek és a különféle hitelek is. A lakosság jelentős része nagyképernyős tévéket, iPadeket vásárol, divatos cuccokban jár, szórja a pénzt, így nincsenek megtakarításai, tandíjra sem futja. Ugyanakkor vannak még olyan kis szegletei az országnak – állítja a szerző –, ahol épek a családok, jól működik az egyház és erősek a helyi kisközösségek – Putnam fogalmával élve: nagy „társadalmi tőke” halmozódott fel –, és ebben a támogató közegben felnőve könnyebb továbbtanulni, jól fizető állást szerezni, megvalósítani az Amerikai Álmot.

jellemformáló intézmény

A jogászként és szenátorként karriert építő Vance életében a tengerészgyalogságnál eltöltött négy év volt a legfontosabb jellemformáló intézmény. Olyan értékrend érvényesült itt, amely a szerző leírásából ítélve leginkább a régivágású angolszász nevelési hagyományokba illik. Az ifjú fegyverforgatókat rendre, fegyelemre, önuralomra, kitartásra, kemény munkára és felelősségre nevelik, kiképezik fizikailag, és megtanítják a vezetői erények gyakorlására. A seregben szembesült azzal, hogy „férfiak és nők, feketék és fehérek, gazdagok és szegények hatékony csapatot, sőt, közös családot alkothatnak”.

A Borostyán Ligás egyetemi szféra ellenben nem mindenben nyerte el az ambiciózus jogászhallgató tetszését, mert itt a „kulturális diverzitás” csupán etnikai értelemben érvényesül, a családi hátteret tekintve nem. A hallgatók döntő többsége a felsőközéposztályból származik, akik között Vance „kulturális marslakónak” érezte magát. A „társadalmi mobilitás nem csupán a pénzen és gazdagságon múlik – írja –, radikális életmódváltás kell hozzá”. Kötelező elsajátítani a keleti parti elit kulturális kódjait és tanácsos széles kapcsolatrendszert kiépíteni. „Az az elképzelés, hogy kemény munkával és tehetséggel bárki felemelkedhet, egyszerűen nem felel meg a tényeknek” – hangsúlyozza a témában alaposan elmerülő Michael J. Sandel Az érdem zsarnoksága című esszéjében. A közösségelvű filozófus szerint „korunk meritokráciája végül örökletes arisztokráciává merevedett”.

Vance érdekfeszítő, jól megírt története inkább diagnózis, semmint cselekvési terv. Szemlélete konzervatív, de nem Reagan piacpártiságát hangsúlyozza, hanem Roger Scruton közösségelvű nézőpontjához áll közel. Ebben a Burke-ig és Tocqueville-ig visszanyúló meggyőződésrendszerben az állami bürokrácia a zsarnokság forrása, a központi intézkedések helyett a „köztes testületek” – családok, egyházak, helyi közösségek – biztosítják a társadalmi szolidaritást.

erős helyi sejtek

Vance értékrendje rokon vonásokat mutat a 2008-as válságra válaszul kibontakozó, néhány évig igen aktív populista Tea Party mozgaloméval. Az alapító atyák örökségét ápoló, nevében a bostoni teadélutánt megidéző republikánus tömörülés képviselői pártolták a piaci szabadságot, ellenezték a jóléti államot, egyszersmind mélyen megvetették a központi bürokráciát és a technokrata politikát. A kisebb kormányzattól és az alacsony adóktól nem csak gazdasági gyarapodást reméltek, hanem a lokális politika megerősödését és az állampolgári aktivizmus felélénkülését is. Ragaszkodva Thomas Jefferson és Andrew Jackson köztársaság-eszményéhez, elfogadhatatlannak tartották az állami beavatkozást – a társadalombiztosítás szociális szempontú kiterjesztésében éppúgy, mint a csődbe jutó bankok kormányzati kimentésében. Ahogy a liberális nonprofit szervezetek, a Tea Party mögött is politikailag befolyásos gazdasági donorok álltak, olajmágnások és dohányipari cégek, egyebek mellett a lobbizás szélsőségesen piacpárti nagymesterei, a Koch fivérek. Tegyük hozzá: Jefferson és Jackson éppen attól a gazdasági hatalomtól féltették az amerikai demokráciát, amelynek a Tea Party-t pénzelő oligarchák az emblematikus figurái. A mozgalom mindenesetre erős helyi sejtekből felépülő, decentralizált hálózatként működött; önértelmezésében a független kisegzisztenciák és az autonóm helyi közösségek érdekeit védte Washingtonnal és a Wall Streettel szemben.

A Tea Party által nosztalgiával emlegetett jeffersoni-jacksoni köztársaság a 21. század viszonyai között életképtelen, egyvalamiért széles körben mégis vonzó: a bürokrácia ostorozása miatt. Amíg az újdonsült liberálisok a társadalmi előítéletekkel szemben védik a személyes identitást, a régi vágású szabadelvűek az állammal szemben óvják az egyéni autonómiát. Hogy az utóbbi az amerikaiak sokasága szemében máig milyen fontos érték, a legvilágosabban a pandémia idején mutatkozott meg. A vírus megfékezésében a két demokrata fellegvár, Kalifornia és New York állam a szigorú, etatista megoldások mellett kötelezte el magát, a republikánus Florida 2020 őszétől feloldotta a járványügyi korlátozásokat és ellenezte a kötelező oltást. Az államot biztos kézzel kormányzó Ron DeSantis e lépése egyszerre volt népszerű a technokrata elitet gyűlölő kisemberek – melósok, fuvarozók, boltosok, farmerek – és a piaci szabadságot ünneplő milliárdosok körében. A Covid-19 időszakában több mint 200 ezren költöztek Floridába, a legtöbben San Franciscóból és New Yorkból.

A MAGA (Make America Great Again) sikere

Bár Trump sikeresen lovagolja meg a pénzügyi válság keltette populista hullámot, mást igyekszik megragadni az amerikai történelemből, mint a Tea Party: a premodern, jeffersoni-jacksoni és a posztmodern, clintoni-obamai éra közötti modern korszakot, az iparosodás fordista „aranykorát”. Ez egyszerre idézi az iparmágnások felemelkedésének századfordulós világát és a munkásosztály világháború utáni gyarapodását. A trumpi önértelmezés persze csalóka. Az alternatív jobboldal vezetőjének esze ágában sincs visszatérni a New Deal és a Great Society jóléti modelljéhez – márpedig ezek a programok igen fontos szerepet játszottak a munkásosztály felemelkedésében. Másfelől Trump nemcsak a klasszikus nagyipar – a fosszilis energia, az acéltermelés, az autógyártás – és a helyi elitek – autókereskedések, étteremláncok, élelmiszer- és építőipari cégek – érdekeit képviseli, egyre több befolyásos barátja van a Szilícium-völgyben és a Wall Streeten. Nemcsak Közép-Nyugatot, a Bibliaövezetet és Texast tudja maga mögött, hanem Floridát is, amely szárnyaló gazdaságával méltó kihívója Kaliforniának és a Keleti Partnak, alacsony helyi adóival milliárdosok, celebek, modellek és sztársportolók közkedvelt otthona, a pénzügyi szektor és a techcégek új központja. A populista népvezér Palm-Beach-i birtoka korántsem az egyszerű emberek Amerikáját jelképezi, hanem a szupergazdagok luxusát.

Miért népszerű mégis széles körben a 45. elnök? És „miért vonzódnak a fiatal férfiak Donald Trump MAGA mozgalmához?” – teszi fel a kérdést a liberális demokrata szociológus, Richard Reeves és két beszélgetőpartnere, Juan P. Villasmil és Meghna Chakrabarti.^[22] Mert nem kérdőjelezi meg az alsóközéposztályi életformát, nem akarja átnevelni a társadalmat. Amíg a demokrata elit piacképes tudásról, egészséges életformáról és a mérgező férfiasság meghaladásáról prédikál, Trump küzdősporteseményeket látogat, gyorséttermi kaját eszik, beáll hamburgert sütni, kukásautót vezet, méltatja a kamionosokat, a tűzoltókat és a rendőröket. Továbbá a személyiségében van valami rendhagyó karizma. Tagadhatatlan, hogy narcisztikus és manipulatív figura, egyszerre ravasz szélhámos és nevetséges bohóc. Másfelől olyan fickó, akit az evolúciós pszichológiában szigma-hímnek nevezünk – állítja Villasmil.

ellentmondásos figurák

Ebben a kategóriarendszerben az alfák a vezetői kvalitásokkal rendelkező karakterek, a béták a hatékony fogaskerekek a gépezetben, az omegák az informális rangsor végén kullognak. A szigma a normaszegő, megalkuvást nem tűrő típus; a maga szabályai szerint játszik, mégis uralja a játékot – afféle self-made man. Itt persze nem olyan nagy államférfiakra kell gondolnunk, mint a hivatástudattól vezérelt polihisztor, Benjamin Franklin vagy a művelt fölbirtokos gazda, Thomas Jefferson. Nem is a határvidéket meghódító kalandorokra, a John Wayne-típusú vadnyugati hősökre vagy a Marlboro Manre. Inkább olyan ellentmondásos figurákra, mint a Dallas című sorozatból Jockey Ewing, az akaratát gátlástalanul érvényesítő, mindenkin átgázoló, szoknyabolond, hímsoviniszta texasi olajmágnás. Vagy Jimmy Hoffa, aki messze több volt, mint tehetséges szakszervezeti vezető: valóságos néptribunusként vezette híveit, a sajtó tele volt korrupciós ügyeivel és alvilági kapcsolataival, s követői szemében elítélt bűnözőként is megőrizte félisteni státusát. Tegyük hozzá: Texas és az olajipar máig szorosan kötődik a republikánus elithez; Hoffa pedig Nixon támogatója, s a Kennedy fivérek ádáz ellensége volt.

A demokrata holdudvarban az ilyesféle ikonokat a mérgező férfiasság mintapéldányainak tartják – és a MAGA mozgalom éppen ezt tudja kiválóan Trump javára fordítani. Ő a „kemény” fellépésű, „harcos” politikus a „puha” Barack Obamával és a „testnevelésből felmentett” Mark Zuckerberggel szemben, s nyers stílusával lehengerli a „választékos, gőgös” Hillary Clintont.

A MAGA kultúrharcos aktivistái valóságos kultuszt építettek a férfiasság témája köré. A demokrata férfiszavazókat alárendelődő bétahímnek, a párjuk által felszarvazott vesztesnek titulálják, gúnyos megjegyzéseket tesznek az egyedülálló nőkre – és ebből maga Trump, illetve alelnökjelöltje, Vance is alaposan kiveszi a részét. Különösen az online térben harapództak el az indulatok, ahol az utóbbi években sokszínű, terebélyes, az alternatív jobboldallal lazábban-szorosabban összefonódó establishment-ellenes szubkultúra bontakozott ki. Keresztény fundamentalisták, ultrakonzervatív véleményvezérek, összeesküvés-elméletek, oltástagadók népesítik be az underground nyilvánosságot. Itt kapnak helyet a férfijogi aktivizmus hívei; a szexpiaci versengésben magukat vesztesnek érző csoportosulások, a csajozóművészek, illetve az incelek, az önkéntelen cölibátusban élők; és az úgynevezett Bro kultúra, a férfias testvériség különböző irányzatai. Sokan hódalnak a nők hagyományos háztartásbeli szerepét propagáló „tradewife” eszménynek. Nagy rajongótábora van a „lelkileg, érzelmileg és fizikailag kemény alfahímeknek”. Nem nehéz hímsoviniszta, nőgyűlölő, homofób véleményekbe botlani.

Amíg egyesek a fősodratú médiában a „puha érzékeny” fiúkat ünneplik, mások az online „férfitérben” bűnözőket emelnek pajzsra. „Szex, drogok, fegyverek, kurvák” – amit a ’90-es években fekete gengszterrap képviselt, ma a szélsőjobbos fehér influenszerek fő témája. Sokak nagy kedvence Andrew Tate, aki jelenleg embercsempészet, szexuális kizsákmányolás és szervezett bűnözés miatt van háziőrizetben. A Trumpot magasztaló egykori kick-boksz bajnok nyíltan szexistának és nőgyűlölőnek tartja magát. „Kussolj, szülj gyereket, maradj otthon és főzz kávét!” – üzente a nőknek. Több közösségi oldalról is kitiltották, de az Elon Musk tulajdonában lévő X-en sok millióan követik a fiókját. Ugyancsak széles platformon hallatja a hangját a szélsőjobboldali provokátor, Nick Fuentes. „A te tested az én választásom” – fogalmazta meg legutóbb az abortuszjogról. „Vissza a konyhába” – posztolják sokan az X-en, a Redditen, a TikTokon és a Facebookon.

biológiai-hormonális eredetű

A MAGÁ-val lazábban-szorosabban összefonódó szubkultúra nagyban hozzájárul az amerikai közélet szélsőséges polarizálódásához, az identitáspolitikai küzdelem eldurvulásához. Másfelől a baloldalról is sokan élezik az ellentéteket. Az akadémiai életben és a popkultúrában még mindig virágzik a woke, a cancel culture és a mérgező férfiasság körüli diskurzus. Márpedig ez visszaüt a demokratákra – mondja a bal- és jobboldali identitáspolitikát egyként elutasító Richard Reeves.^[23] Véleménye szerint a „toxikus maszkulinitás” áltudományos szemlélete antiszociális viselkedésként bélyegezi meg a férfiasság biológiai-hormonális eredetű természetes vonásait: a dominanciára törekvést, a hajlamot az erőszakra, az élénkebb szexuális érdeklődést. Az akadémiai és médiaelit a férfiakat sújtó bajokért magukat a férfiakat hibáztatja, holott a problémák döntően strukturálisak, a férfienergiák becsatornázatlanságával van gond – érvel Reeves. Az oktatási rendszer olyan viselkedéstípusokat jutalmaz, amelyekhez a serdülő fiúk nehezen alkalmazkodnak; a gazdasági szerkezet átalakulása leértékeli a fizikai munkát és felszámolja a hagyományosan férfias szakmákat; a nők tömeges munkába állásával az apák családfenntartó kulturális szerepe kiüresedett. A társadalmi piramis tetején ugyan a férfiak jobb helyzetben vannak, mint a nők: ők töltik be a vezető pozíciók többségét és jobban keresnek. A hierarchiában lefelé haladva azonban megfordul a helyzet: a férfiak rosszabbul teljesítenek az iskolában, csökken az arányszámuk a felsőoktatásban, magasabb az arányuk a munkanélküliek, a hajléktalanok, a bebörtönzöttek, az alkoholisták és a drogfüggők között. A globalizáció relatív legnagyobb vesztesei az alsóközéposztályi férfiak, akiknek a reálbére évtizedek óta stagnál. Ebben a közegben a fiatal fiúk egzisztenciális kilátásai ma sokkal bizonytalanabbak, mint apáiké volt egy emberöltővel ezelőtt.

Reeves szerint oktatáspolitikai intézkedésekkel lehetne a helyzetet orvosolni, és nagy hiba a férfiak problémáit csupán az ambíciók hiányában keresni – márpedig ezt teszi mindkét politikai tábor. A hagyományos jobboldal azt mondja a káros szenvedélyekben, pornóban és videojátékokban elmerülő fiatal fiúknak: térj vissza a régi férfias értékekhez, légy olyan, mint az apád. A baloldal pedig azt üzeni, vetkőzd le a mérgező férfiasságod, légy olyan, mint a nővéred. Az előbbi sem feltétlenül vonzó perspektíva – állítja Reeves –, de az utóbbi kifejezetten taszító: szégyent és bűntudatot ébreszt a fiatal férfiakban, teljesíthetetlen elvárást támaszt velük szemben. Az önazonosságukban elbizonytalanodó ifjú hímneműek azt kapják jobbról, hogy legalább megértik a problémájukat, balról pedig, hogy „nem lehetnek problémáid, te vagy a probléma”.

Ugyancsak élezi az ellentéteket, hogy a fősodratú médiában az olyan népszerű figurákat is Andrew Tate-tel emlegetik egy lapon, akik messze állnak a szélsőségektől, ellenben a férfiak identitásválságára jószándékú, elgondolkodtató válaszokat adnak. Ilyen például Jordan B. Peterson vagy Joe Rogan.

A klinikai pszichológus, egyetemi tanár Peterson a személyes névmások körüli botrányban vált ismertté, a politikai korrekt beszédmód híres-hírhedt kritikusává.^[24] A libertárius-konzervatív gondolkodó nézete szerint a társadalom hierarchikus felépítése az emberi természetből ered; az egyenlőtlenségeket nem strukturális reformokkal, hanem az egyéni felelősségvállalással lehet valamelyest kiegyenlíteni. Következésképpen a férfiasság válságára is egyéni szinten kell válaszokat találni; mindenkinek meg kell küzdenie a formális és informális rangsoron belüli helyéért. A kanadai gondolkodó fontosnak tartja a kora gyerekkori szocializációt, de elveti a szülői gyámkodást; a spontán, felügyelet nélküli serdülőkori játékok hasznossága mellett érvel. Akárcsak Reeves, ő is azt vallja, hogy a nemi különbségeknek biológiai alapjai vannak. A fiatal fiúk lázadó természetűek, versengők, szabályszegők, nehezebben felelnek meg az iskolai normáknak; könnyebben hagyják ott az iskolát, hogy fizikai munkával keressék meg a kenyérrevalót. A közösségi szocializáció szerepe: becsatornázni és „kifinomultabb viselkedésmintákba” terelni a fiúk hajlamát az erőszakra. Ha a férfiak közötti „örökös dominanciacsata” szabad utat nyer – például fiatal sportcsapatban vagy fizikai munkát végző munkásbrigádban – kialakul egyfajta közös „viselkedéskódex”. „Dolgozz! Végezd el a munkád! Légy éber és figyelj oda! Ne nyafogj és ne légy sértődékeny! Állj ki a barátaidért! Ne nyalizz és ne árulkodj! Hülye szabályokat ne kövess! Ne függj senkitől!” A hímneműek csak „önmaguk és egymás hergelésével válnak igazi férfivá”. Túl kell tehát lépniük az önsajnálaton. Össze kell szedniük magukat. Ki kell állniuk magukért. El kell sajátítaniuk az olyan klasszikus erényeket, mint a kitartás, az akaraterő, a fegyelem, bátorság és önfeláldozás.

hagyományos családmodell

A fiatal férfiak életmódgurujává avanzsáló professzor nem harcol a fennálló rend ellen. Sem a neoliberális kapitalizmus, sem a hierarchikus intézményrendszer, sem a patriarchátus nem böki a csőrét. Még kevésbé a hagyományos kultúra, sőt, éppen a nemzedéken át csiszolódó, jól bevált elvek és szokások megrendülésében látja a problémát. Gyakorlatilag a meritokrácia konzervatív felfogását képviseli. Meggyőződése szerint a nyugati civilizáció egyedülálló lehetőségeket kínál a benne élőknek. Azaz mindenkinek a fennálló körülmények között kell előrejutni – nem mások státusához, hanem a maga helyzetéhez képest. Peterson sokat vitatott jungiánus rendszerében a férfiprincípium a rendet, a hierarchiát és a biztonságot szimbolizálja, a női a káoszt, a szabadságot és a kalandot. A két energia feltételezi és kiegészíti egymást. Csak úgy alakítható ki harmonikus társadalom – érvel –, ha visszatérünk a monogámián alapuló hagyományos családmodellhez. A nők az erős férfiak oldalán találhatnak védelmet és biztonságot, a férfiak a nők kegyeiért versengve hozhatják ki magukból a legjobbat – és jó családapaként még a kevéssé szerencsések is produktív tagjai lehetnek a társadalomnak.

A lefegyverző előadásmódjáról és kivételes vitakészségéről ismert Peterson nagy példányszámban eladott önsegítő könyveivel és magas nézettségű online videóival a nyilvánosság középpontjába került. Csaknem mindenkinek van róla valamilyen véleménye. A baloldalon minimum gyanús, idejétmúlt nézeteket valló alaknak tartják, de akadnak jónéhányan, akik hímsovinisztának, nőgyűlőnek nevezik, vagy egyenesen fasisztának titulálják. A fiatal férfiak körében hallatlanul népszerű; az alternatív jobboldal hívei saját hősükként tisztelik; követői közül sokan az establishment-ellenes online térben hallatják hangjukat – esetenként gyűlölködő hozzászólásokkal. Peterson magát a klasszikus brit liberalizmus képviselőjeként határozza meg, élesen ostorozza az akadémiai elit „posztmarxizmusát”, de politikai kérdésekben általában óvatosan fogalmaz. 2018-ban még azt írta, hogy „minél jobban próbáljuk elnőiesíteni a férfiakat, annál jobban fognak érdeklődni a kegyetlen, fasiszta ideológia iránt”. Gondoljunk csak a Harcosok klubjára – mondja Peterson. „Amerikában Donald Trump populista, szökőárszerű támogatottsága ugyanennek a folyamatnak a része…”. Később már pozitívabban nyilatkozott a republikánus elnökről, míg ’24 őszén végül kibökte: ha amerikai állampolgár lenne, inkább Trumpra szavazna, mint Harrisre.

Joe Rogan küzdősportoló, testépítő, sportkommentátor, vadász, komikus, színész, podcaster – és mindenekelőtt szabadszájú, bohém életművész. A ’60-as években az ellenkulturális ikonok mellett lett volna a helye. Olyan figura, aki Charles Bukowski nyers stílusát Jack London fizikai erőpróbák iránti szenvedélyével vegyíti. Rogan több tízmilliós követőtáborral büszkélkedhet; különösen a fiatal és középkorú férfiak körében népszerű. Ami a politikát illeti: szociális kérdésekben baloldali, társadalmi kérdésekben szabadelvű. Támogatja a melegházasságot, a női jogokat, a drogok legalizálását, a fegyverviselés jogát. Másfelől ellenezi a transzneműek részvételét a női sportokban. A szólásszabadság elkötelezett híveként harcol a politikai korrekt ideológia ellen. Több tízmilliós nézettségű-hallgatottságú műsorába sok olyan figurát hív meg, aki a fősodratú médiában nem kapnak nyilvánosságot – így összeesküvés-elméleteknek és álhíreknek is teret ad, és sokszor maga is meredek megállapításokra ragadtatja magát. Liberális-progresszív körében nemigen kedvelik; sokan a „mérgező férfiasság” egyik mintapéldányának tartják. „Nincs olyan kifejezés, hogy mérgező nőiesség, igaz? – teszi fel ironikusan a kérdést Rogan. „De vannak mérgező emberi lények, és néhányuk történetesen férfi, néhányuk pedig nő.” A népszerű podcaster 2020-ban még a Demokrata Párt szociáldemokrata-baloldali jelöltjét, Bernie Sanderst támogatta – ám a polarizálódó közéletben végül ő is jobbra tolódott. „Most a republikánusok a lázadók a szólásszabadságot korlátozó demokratákkal szemben” – állította a 2024-es elnökválasztási kampány finisében, amikor Trump adott neki interjút. A voksolás előtti napokban nyíltan is beállt a republikánus jelölt mögé.

Vance, Peterson és Rogan közéleti szereplésében van néhány fontos közös nevező. Mindhárman a liberális elit kulturális hegemóniáját kezdték ki, s ezzel sok millió emberhez, köztük sokmillió fiatal férfihoz jutottak el. Bár eredendően egyikük sem tartozott az alternatív jobboldalhoz, a kultúrharc hullámain sodródva végül mindhárman Trump mellett kötöttek ki.

felelősségteljes férfiasság

Az aggasztó közvéleménykutatási adatokat látva a Harris-csapat a kampányfinisben igyekezett megszólítani a fiatal férfiakat. A demokratákat támogató médiumok a fociedző, katonai veterán demokrata alelnökjelölt, Tim Walz felelősségteljes férfiasságát helyezték szembe Vance arroganciájával. Obama a fekete férfiak körében azzal kampányolt, hogy ne Trump „hamis macsóságát” válasszák, hanem az „igazi erőt”. Ezzel persze nem lehetett ellensúlyozni az évtizedes mulasztást.

Túl az identitáspolitikán – vagy mégsem?

Amíg az identitáspolitikai küzdelmek szimbolikus terében kibékíthetetlennek tűnik az ellentét a két tábor között, gazdaságfilozófiai kérdésekben nincsenek éles különbségek. Trump nem sok kézzelfogható ígérettel szolgál a választóinak. A protekcionista iparpolitika lényege: alacsony társasági adóval, a szabadkereskedelmi egyezmények felmondásával és védővámok kivetésével „hazacsalogatni” Ázsiából és Mexikóból a feldolgozóipart. Így teremteni jól fizető munkahelyeket, felpörgetni a nemzetgazdaságot – „újra naggyá tenni Amerikát”. Persze a másik oldal sem igen tud többet ajánlani az alsóközéposztálynak, ugyanis a nagyvállalati szektor és az üzleti elit Demokrata Párt feletti befolyása csak a világjárvány idején gyöngült meg rövid időre. Biden azzal az ígérettel került a Fehér Házba, hogy megvalósítja Bernie Sanders szociáldemokrata-zöld programját, a New Green Dealt, így csökkentve a magasan és az alacsonyan képzett munkaerő közötti egyre nagyobb különbségeket, szövetséget építve a szolgáltatói szektor, feldolgozóipar és közszféra dolgozói között. Csakhogy a gazdasági lobbicsoportokkal és politikai érdekkörökkel való egyezkedés után éppen a program szociális és környezetvédelmi elemei üresedtek ki. A nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozó, digitális forradalmat hirdető demokrata kormányzás lényegében a MAGA protekcionista iparpolitikáját folytatta – alaposabban megtervezve: infrastrukturális, csúcstechnológiai és zöld energiaipar beruházások állami támogatásával.

Hogy a ciklusokon átívelő gazdasági nacionalizmus hosszú távon hová fut ki, s képes-e érdemben javítani az alacsony jövedelműek helyzetén, a jövő zenéje. Ami egyértelmű: a gazdasági elitek behálózták a pártpolitikát – és ebben a „baloldal” mára megelőzte a „jobboldalt”. A demokraták a Big Pharma, a Big Tech, a Wall Street, a védelmi ipar és a zöld energiaipar nagyágyúival létesítettek koalíciót, miközben az olaj- és gázipari óriásokkal is kiegyeztek, felpörgetve a fosszilis tüzelőanyagok kitermelését. A Republikánus Párt legbefolyásosabb, leggazdagabb donorjai, a Koch fivérek pedig kihátráltak a szabadkereskedelem ellen harcot hirdető Trump mögül. Noha a jobboldali populizmust is jelentős gazdasági szereplők támogatják – elég, ha a világ leggazdagabb emberére, Elon Muskra gondolunk –, a demokrata elnökjelölt 2024-ben háromszor annyi pénzt költhetett a kampányára, mint a republikánus. Harris jobbára kerülte is a gazdasággal és a kisemberek problémáival foglalkozó témákat, s inkább a demokráciára leselkedő veszélyek és az abortuszjog középpontba állításával kampányolt – ami az üzenetek célcsoportját, az elővárosi iskolázott fehér nőket a vártnál kevésbé mozgatta meg.

olaj volt a tűzre

De akad itt más probléma is. Hiába állította takarékra Biden a balos identitáspolitikai kultúrharcot, a demokraták mögött álló akadémiai-popkulturális közeg belső dinamikáját nem volt módjában megfékezni. A 46. elnök regnálása alatt sorra jöttek a liberális elit számára kellemetlen ügyek, amelyek a woke ellen harcolók igazát látszottak alátámasztani. Botrányt okozott a transzneműek részvétele a női sportokban, akárcsak a nemváltó műtétek propagálása; az egyetemi campusok szélsőséges palesztinpárti tüntetésektől voltak hangosak; miközben a közbiztonság romlása és az illegális bevándorlás kezelhetetlensége egyre többek hétköznapi tapasztalatává vált. Biden leléptetése és Harris elnökjelöltsége csak olaj volt a tűzre. A demokrata kampány fő arcai a fehérgallérosok között népszerű „überszexuális” és „popfeminista” idolok voltak: George Clooney, Leonardo DiCaprio, Lady Gaga, Beyoncé, Cardi B, Taylor Swift. Szerepet vállalt a Harris melletti kampányban a pénzügyi válság kezelésében kompromittálódó Barack Obama és a kudarcos iraki kalandért felelős Dick Cheney. Ha akarta se tudta volna letagadni a Demokrata Párt, hogy a levitézlett establishmentet képviseli.

Konklúzió helyett

A 2024-es amerikai választás aligha jelenti a demokraták megsemmisítő vereségét. Még csak a trumpizmus tartós intézményesülését sem vehetjük készpénznek. A választói magatartásban tapasztalható hosszú távú trendek viszont valamit biztosan jeleznek: a liberális elit kulturális hegemóniája megrendült. Ez messze túlmutat a politikai marketingen. Az alternatív jobboldal erősödése csak a tünet. Az igazi baj, hogy a süllyedő munkásosztály ügye, a fiatal férfiak identitásválsága, a női emancipáció kérdése, és egyáltalán, a társadalmat kettéosztó kulturális szakadék okozta problémahalmaz a pártpolitikai-popkulturális ideológiai csatározások kelepcéjébe szorult. Olyan súlyos kérdések ezek, amelyekre a családi és az iskolai szocializáció terepén, a helyi közösségekben és az eleven közéleti viták keretében lehetne választ találni. És itt visszakanyarodunk Putnam kulcskérdéséhez. Vajon a 21. század viszonyai között képes-e az amerikai civil társadalom újjá szervezni önmagát – vagy továbbra is a gazdasági érdekcsoportok által behálózott pártok és médiumok diktálják a tempót?

1. Democrats suffer a drubbing: 10 key takeaways from Trump’s election win. Guardian, 2024. november 7. ↑

2. Trump Offered Men Something That Democrats Never Could, New York Times, 2024. november 26. ↑

3. Trump és a liberális közép veresége. Mérce, 2024. november 14. ↑

4. Bernie Sanders hivatalos Facebook oldala, 2024. november 6. ↑

5. Of Boys and Men: Why the Modern Male Is Struggling, Why It Matters, and What to Do about It. 2022. ↑

6. Visszatérés Reimsbe. Ford.: Fáber Ágoston, Napvilág Kiadó. 2024. Az eredeti francia nyelvű könyv 2009-ben jelent meg. ↑

7. Jobboldali baloldal és baloldali jobboldal ↑

8. Évek. Ford.: Lőrinszky Ildikó, Magvető. 2021. Az eredeti francia nyelvű könyv 2008-ban jelent meg. ↑

9. A nevét sem mondom ki az önök miniszterelnökének, annyit árt Európának. HVG, 2022. 10. 26. ↑

10. L’histoire jugera Macron très durement, mais elle nous jugera aussi si on laisse la France à un parti raciste, Liberation, 2024. július 1. ↑

11. Az idézett könyv mellett, a friss eseményekre is reagálva: What was difficult was not being gay but being working-class. Guardian, 2018. május 27. How can we divert working-class voters from voting for Le Pen when the left is annoying these very voters? Le Monde, 2022. szeptember 22. ↑

12. The Future of Men: The Rise of the Übersexual and What He Means for Marketing Today. 2006. ↑

13. Kelefa Sanneh:The Rap Against Rockism. The New York Times, 2004. október 24. Saul Austerlitz: The Pernicious Rise of Poptimism. New York Times Magazine, 2014. április. 4. ↑

14. Idézi Barna Emília: Popzene, kapitalizmus és reziliencia: kulturális hibridizáció a zenében. Mérce, 2018. augusztus 3. ↑

15. Robin James: Poptimism and Popular Feminism. Sounding Out, 2018. szeptember 17. ↑

16. The Trouble With Diversity. The American Prospect, 2006. augusztus 13. ↑

17. Csak néhány példa: Sarah Kaplan: Sexist men have psychological problems. The Washington Post, 2016. november 22. Peter Hess: Sexism may be bad for men’s mental health. Popular Science, 2016. november 22. Maya Salem: What Is Toxic Masculinity? The New York Times, 2019. január 22. Kevin Foss: What is Toxic Masculinity and How it Impacts Mental Health. Anxiety and Depression Association of America, 2022. 11. 14. Amy Morin: What Is Toxic Masculinity? Veryvellmind, 2024. június 24. ↑

18. Richard Gere channels Bill Clinton in ‘Arbitrage’ role. Politico, 2012. szeptember 18. ↑

19. Jennie Pearl: Marvel Movies Teach a Difficult Lesson About Modern Manhood. Goalcast, 2022. augusztus 10. ↑

20. Brianna Holt: Film showed women that softboys are the emotionally intelligent men they wanted all along. Quartz Magazine, 2019. december 19. ↑

21. Vidéki ballada az amerikai álomról. 2020. Az eredeti angol nyelvű könyv 2016-ban jelent meg. ↑

22. Why young men are attracted to Donald Trump’s MAGA movement, WBUR, 2024. szeptember 19. ↑

23. Reeves már idézett könyvén túl: Toxic masculinity is a harmful myth. Society is in denial about the problems of boys and men. Big Think, 2024. október 27. The Masculinity Election. Of Boys and Men, 2024. augusztus 17. ‘A fatal miscalculation’: masculinity researcher Richard Reeves on why Democrats lost young men. Guardian, 2024. november 8. ↑

24. 12 szabály az élethez. Így kerüld el a káoszt. Ford.: Horváth M. Zsanett, 2018. Jordan Peterson on the ‘backlash against masculinity’ BBC World News, 2018. augusztus 6. The Current Crisis of Masculinity. Jordan B Peterson YouTube Channel, 2022. július 19. ↑

kép | vecteezy.com