KÖZTÁRSASÁG A MAGASBAN

„Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.”
Illés Gyula: Haza a magasban
A rendszerváltás utáni másfél évtized értelmiségi vitáinak egyik központi témája a nemzet definíciója volt. A taxisblokád, a médiaháború, a kultúrharc és a választási kampányok csatazajában a széles közvélemény alig észlelte, hogy e polémiának volt egy igen színvonalas rétege. Jobboldali és baloldali, liberális és konzervatív gondolkodók egyaránt nagy történelmi tudást és műveltséganyagot mozgattak meg érveik alátámasztására; a kortárs nacionalizmus-elméletek eredményeit éppúgy felhasználták, mint a politikai filozófia klasszikus hagyományait. Szöveggyűjtemények, monográfiák, tanulmányok, doktori disszertációk születtek e témában; a kérdés szakavatottjai kerekasztal-beszélgetéseken, konferenciákon vettek részt. Elhivatott írástudók nagyívű gondolatai feszültek egymásnak.
szakadék
Sajnos a kifinomult érvelés a választópolgárok többségéhez nem jutott el, és a politikusoknak sem volt ínyére. A státustörvény és a kettős állampolgárság vitájában eldurvult a helyzet. A klientúraépítési céljait követő jobboldal kisajátította a nemzet fogalmát. A hatalomtechnikai megfontolásoktól vezérelt baloldal a határon túli magyarok ellen uszított. Nem a színvonalas viták hatottak a politikai kultúra formálódására, hanem a pártpolitikai szekértáborharc rántotta magával a tollforgatók többségét. A szellemi elit csoportjai között áthidalhatatlanná nőtt a szakadék. A Harmadik Köztársaság legválságosabb időszakában – a 2006-os MTV-székházostrom és rendőri jogsértések idején – már nem volt mód érdemi párbeszédre az oldalak között. Ebben a kritikus helyzetben alig-alig akadt olyan nyilvánosság elé lépő értelmiségi, aki nem a saját táborának bűneit mentegette, hanem a demokrácia ügye mellé állt.
A NER inkább következménye, semmint oka a magyar demokratikus politikai kultúra csökevényességének, noha Orbán közel másfél évtizedes regnálása nagymértékben rontott a helyzeten. A Fidesz minden területet leuraló autoriter hatalma, a jogállamiság csorbítása és az erőforrások drasztikusan egyenlőtlen eloszlása csak az egyik problémánk – az értelmes vitákra épülő demokratikus közélet hiánya a másik. Ez már csak azért is fájó fejlemény, mert abban igaza van az egymásra fenekedő értelmiségi csoportoknak, hogy a kultúra tartósabb képződmény, mint az intézményrendszer. A NER akár egyik napról a másikra is összeomolhat, a társadalom mély megosztottsága és a gyűlölködés akkor is itt marad velünk.
Nem sokkal derűsebb a kép, ha a magyar folyamatok tágabb keretét, a globális közélet legújabb trendjeit nézzük. Ki gondolta volna akár egy évtizeddel ezelőtt, hogy az amerikai alkotmányos hitvallás megrendülhet? Az egyik oldal szélsőségesei az alapító atyák emlékét „törölték el”, a másik oldal fanatikusai megostromolták a Capitoliumot. Franciaországban évente robbannak ki erőszakba torkolló tüntetések; Németországban ijesztően megugrott a politikusok ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények száma.
Kényelmes szellemi pozíció a közélet eldurvulásáért a populista jobboldalt okolni, de ennél sokkal mélyebb problémáról van szó.
A politikatudomány már rég bebizonyította, hogy a „mi–ők” szembenállás a politikai vetélkedés természetes velejárója, elvégre evolúciós eredetű, egyetemes emberi reflexeken nyugszik. Csakhogy az ellenség és az ellenfél közötti különbség perdöntő: az előbbi kizárja, utóbbi feltételezi a kölcsönös elismerést és a párbeszédet. A nyugati fejlődés egyik „eredeti jellegzetessége” pedig mégiscsak az, hogy a társadalom kiemelkedett a törzsi kötöttségek keretei közül, egyszersmind az állami bürokrácia túlhatalmának is gátat vetett.
eszmény és valóság
A civilizációnk alapjait lefektető antik, középkori és humanista kultúra az embert eredendően társas lényként képzelte el. Olyan „politikai állatnak”, aki autonóm közösségbe szerveződve él, társaival együtt felelősséget vállal a közügyekért, kiveszi a részét önkormányzásból és egyéni érdekeit alárendeli a közjónak. Eszmény és valóság között persze mindig volt ellentét – többnyire nagyobb, olykor kisebb –, de a horizontálisan szerveződő köz-társaság ideája tartósan intézményesült. A késő középkori és kora újkori Európában közös ügyeiket autonóm módon intéző falvak, városok, céhek, szerzetesrendek, egyetemek, jogi fórumok és rendi gyűlések éltek az önigazgatás jogával. S a 16. századtól mindezeket összekötötte a nemzeti-felekezeti határokon átívelő művelt európai közvélemény, a respublica litteraria, a tudósok, művészek, tanárok és papok szellemi köztársasága.
A nyugati társadalomfejlődés gordiuszi csomója, hogy miként lehet a helyi önkormányzás elveit érvényesíteni a tömegtársadalmak korában. Az antik, középkori és humanista hagyományokhoz ragaszkodó 18–19. századi gondolkodók – így például Montesquieu, Burke, Tocqueville, az amerikai alapító atyák vagy a reformkori magyar liberálisok – a születőben lévő modern nemzet lényegét nem az államban vagy az etnikumban ragadták meg, hanem a kettő között: a decentralizált szerkezetű, önszerveződő társadalomban. Elképzeléseik ugyan nem az eredeti formájukban váltak valóra, de szellemi erőfeszítéseik nem voltak hiábavalók.
A terebélyesedő modern államapparátus, az iparosodás, a monopolkapitalizmus, az etatista-technokrata törekvések, az emberellenes ideológiák és diktatúrák jócskán megtépázták a klasszikus nyugati hagyományt. Másfelől az alulról építkező szakszervezetek, keresztény mozgalmak, sportklubok, egyesületek, önképzőkörök és szellemi műhelyek fontos szerepet játszottak abban, hogy az angolszász országok elkerülték a totalitarizmus csapdáját, Európa pedig a demokrácia jegyében született újjá a második világháború után.
A civil társadalom szakavatott kutatója, Robert D. Putnam adatgazdag elemzések sorával bizonyítja Tocqueville igazát: a hatékony társadalmi együttműködés és az eleven demokratikus politikai kultúra záloga a közéleti tájékozottság, a politikai aktivitás, az egyesületi élet, a részvétel a gyülekezetekben, az olvasókörökben és a sportklubokban. Csak sajnálhatjuk, hogy a világhírű szociológus a legfejlettebb nyugati országokban is a helyi közösségek gyorsuló bomlását, az állam és ez egyén közé ékelődő „köztes testületek” erózióját volt kénytelen megállapítani.
A szomszédsági hálózatok szerepét egyre inkább a piaci szolgáltatások veszik át – sorolja az okokat Putnam –, a kormányzati irányelvek pedig egyoldalúan az egyéni érvényesülésre helyezik a hangsúlyt. Christopher Lasch sarkosabban fogalmaz (bár lényegében ugyanarra a jelenségre mutat rá): az élet legtöbb szféráját átható versenyben látja a társadalmi szolidaritás megbomlásának legfőbb okát. Pierre Bordieu a „hierarchia minden szintjén vívott harc darwini világáról” beszél; a Dardot–Laval szerzőpáros „neoliberális embergyárat” emleget; Byung-Chul Han az „engedelmes és hasznos munkavállalók kitermelését” kárhoztatja.
Az egyéni versenyképesség normáját erősíti a popkultúra, a szórakoztatóipar, a sztárkultusz, a közgazdaságtan, a pszichológiai és az oktatástudomány. Az iskolai intézmények hatékonyságát mérő tesztelést az amerikai kormányzat rendszeresítette a 90-es években, mégpedig azzal a céllal, hogy az oktatásból kikerülő állampolgárok „megállják helyüket a globális gazdasági versenytársadalomban”. A világ egyik legbefolyásosabb gazdasági szervezete, az OECD az ezredfordulón ugyancsak a munkaerőpiaci érvényesülés normái szerint indította útjára a PISA-tesztsorozatot.
Az oktatási rendszer gazdasági szempontú értékelése komoly veszélyeket rejt magában – hívták fel a figyelmet aggódó értelmiségiek 2014-ben a Guardian hasábjain. Nyomást gyakorol az intézményekre, növeli a stresszt, megnyújtja a tanulással töltött időt, korlátozza a tanári autonómiát. A testi, erkölcsi, művészeti és honpolgári nevelés, a személyiségfejlődés és a részvétel a demokratikus önkormányzatban pedig teljesen kimarad a szempontok közül. Így lehetséges – tehetjük hozzá –, hogy a PISA-felmérések élen mindig a tekintélyelvű dél-kelet-ázsiai országok végeznek, köztük az autokratikus Szingapúr és a diktatórikus Kína.
a sikeres élet receptje
Jóllehet a legtöbb nyugati országban az állampolgári nevelés a tanterv része, heti két tanórában lehetetlen ellensúlyozni a mindennapi életünket behálózó kultúra hatásait, különösen az okoseszközök korában. A spontán közösségi játékokat kiszorítják az online tevékenységek, a különórák és fakultációk. A celebek és az influenszerek a sikeres élet receptjével kufárkodnak, a szülők és a tanárok az élethosszig tartó tanulás, az önmenedzselés és a karrier fontosságát sulykolják.
A teljesítményelvűség éles kritikusai a fejlett világot sújtó népbetegségek egész sorát nevezik meg: kiégés, szorongás, depresszió, hiperaktivitás, személyiségzavar, öngyilkossági hajlam, különféle függőségek. És akad itt egyéb probléma: ahol verseny zajlik, ott nemcsak nyertesek vannak, hanem vesztesek is. Nemcsak projektmenedzserek és informatikusok, hanem fuvarozók és gazdák, nemcsak egyetemi campusok és turistaközpontok, hanem forrongó gettók és kilátástalanságba süllyedő rozsdaövezetek. Hogy a vesztesek tehetetlen dühe hová vezet, azt éppen a BLM és a MAGA tombolása idején láttuk.
Akárcsak a középiskolai oktatásban, a felsőfokú képzésben is piaci szempontok érvényesülnek. Az egyetemek többsége az utóbbi évtizedekben a technikai-ipari fejlődés szolgálatába állt, cégszerű diplomagyárrá alakult. Az intézmények működése a vállalati struktúra mintáihoz igazodik: a demokratikus önkormányzatot felváltja a hierarchikus bürokrácia. A professzorok nyakába ültetett menedzsment precíz teljesítménymutatókkal méri az oktatók és a kutatók „termelékenységét”. Ez különösen a humán tudományok terén szül groteszk helyzeteket, amikor ősz bölcsészprofesszorok direktívákkal, vizsgaeredmények statisztikai elemzésével, idézettségi mutatókkal, tanszéki naplókkal és teljesítményük önértékelésével bajlódnak.
A megújuló egyetem korántsem értéksemleges, sőt, nyíltan ideológiai irányelveket kever a tudományos-kulturális szempontok közé. Egyik oldalon a nyugati kánon megkérdőjelezése és a nemi-etnikai reprezentáció progresszív követelménye, másikon a feminizmus és multikulturalizmus ultrakonzervatív megbélyegzése igyekszik kultúrharcba sodorni a humán tudományokat. Ezek az ideológiai szempontok jelennek meg az izraeli–palesztin konfliktus nyomán kibontakozó egyetemi botrányokban és a különféle művészeti díjak odaítélése körüli vitákban éppúgy, mint a konzervatív CPAC fórumokon vagy a magyar kormány által bőkezűen támogatott MCC működésében.
A humán tudományi fakultások ma jobbára részint szakbarbár kutatókat képeznek, részint a gazdasági-politikai élet káderállományát töltik fel, azaz ideológiai műhelyek, kampánycsapatok, szakértői teamek, elemző és közvélemény-kutató cégek munkaerő-utánpótlását biztosítják. A mindennapokba behatoló kultúrharc mellett éppen a humán tudományok haszonelvű felfogása és a posztmodern politika professziója vezet oda, hogy a permanens választási kampány partvonalra szorítja a felelős közgondolkodást. A pártpolitikai érdekek felett álló elvhűség és a kritikai szellem helyett egyre inkább a politikai marketing érvényesül a közvélemény formálásában.
Számos eredeti gondolkodó – köztük Pierre Bourdieu, Chantal Mouffe, Colin Crouch vagy Michael A. Wilkinson – érvel amellett, hogy a „szakszerűség” mítosza és a kampányüzemmód szemfényvesztése a demokrácia kiüresedését leplezi. A liberális hegemónia korában a politikai részvétel a négyévenkénti választásokra szűkül; a legfontosabb kérdések a politikai-üzleti elitek közötti alkudozásban dőlnek el; a kormányzás a gazdasági-közigazgatási ügyek „menedzselésében” merül ki; a „szakértők” véleményével szemben pedig nincs helye ellenvetésnek.
Ideig-óráig stabilnak mutatkozott ez a rendszer. Csakhogy a vagyoni különbségek növekedésével és a középosztályok gyöngülésével megingott a bizalom a politika „észszerű” működésében – különösen a 2008-as pénzügyi válság után. A populista jobboldal a nacionalizmus akolmelegét kínálja a technokrata elituralommal szemben, és a társadalmat kettéosztó kulturális szakadék mélyítésén ügyködik. Válaszul a hagyományos centrumpolitika még vehemensebben utasítja el a bírálatot, minden establishment-kritikus gondolatot szélsőségesnek bélyegez, s élen jár a morális pánikkeltésben.
A mi–ők szembeállítás élezése, az ellenfél ellenségkénti azonosítása elharapódzott a politika világában. Az elidegenedés, a kollektív identitás iránti mély igény, a globális szórakoztatóipar trendjeit gátlástalanul felhasználó politikai marketing, a bulvár, a közösségi média, a véleménybuborékok, a fogyasztói igényekhez igazodó klikkvadász kereskedelmi sajtó – mind közrejátszik abban, hogy ma jórészt a popkultúra infantilis világképe uralja a politikai nyilvánosságot. Jók és gonoszak élethalálharcában nincs tere párbeszédnek, véleménypluralizmusnak, nagyívű vitának, konszenzuskeresésnek, táborokon átnyúló közösségi szolidaritásnak, ne adj isten a saját oldal pártatlan kritikájának. Miként a közszolgálati média liberális veteránja, Uri Berliner keserűen kifejti: a tények szentsége és a véleményszabadság normája már a mérvadó fórumokon is alárendeltetik az ideológiai szempontoknak. Különbség legfeljebb abban van, hogy hol milyen mértékben.
Mit számít, ha az amerikai elnökjelölt nőket molesztált vagy éppen a fia mögé bújik, hogy korrupciós ügyeit takargassa – itt a lét a tét! A választópolgárnak nincs más dolga, mint a nemzet vagy a demokrácia – ha ugyan nem a civilizáció – megmentése érdekében végsőkig kitartani a „jó oldal” mellett. A honpolgári cselekvés kimerül a napi ügyek mentén elfajuló netes acsarkodásban. Így önszántunkból, ingyen és bérmentve válunk a politikai pártok propagandagépezetének jól működő fogaskerekévé.
kontraszelektált jobboldal
Magyarországon külön bonyolítja a helyzetet, hogy a lassan másfél évtizede hatalmon lévő populista jobboldal médiabirodalma összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrásokkal rendelkezik, mint az ellenzéki sajtó. Az Orbán-rezsimet alattvalói hűséggel kiszolgáló fórumok évtizedek óta nem látott mélypontra süllyesztették a magyar közéletet. A „globalista woke elit” elleni „nemzeti konzervatív” kultúrharc leglátványosabb eredménye, hogy a kontraszelektált jobboldal ma szellemileg sokkal silányabb és dogmatikusabb, mint a bal. Bulvárüzemmód, kurzusfilmek, mulatós, dzsentroid vadászkultusz, nyugatellenes uszítás, oroszbarátság, keletieskedés, Trump-majmoló ízléstelenség, végtelen cinizmus és a birtokon belül lévők fennhéjazása jellemezi ezt a világot.
Nem mintha az ellenzéki nyilvánosságban túlkínálat volna a kiegyensúlyozott véleményekből. Noha az oknyomozó újságírás pótolhatatlan közéleti szerepet tölt be, a részletek iránt ezen az oldalon is csekély az érdeklődés. Itt is működik a kettős mérce, burjánzanak a szóvirágok, forr a szektás indulat. Egy Orbán-ellenes hatásvadász közhely nagyobb tapsot érdemel, mint a tárgyilagosságra törekvő árnyalt elemzés. Szemlátomást a rendszer engesztelhetetlen ellenlábasai sem tudtak túllépni az „európai mintakövetés–nemzeti öncélúság” százados ellentétén. A frázisok szintjén az ország „nyugatos modernizációját” óhajtják, szívük mélyén Budapest belső kerületeit odacsatolnák a Német Köztársasághoz.
Tágabb pátriánk, az Európai Unió annyiban különbözik a klasszikus pártverseny keretében polarizálódó Egyesült Államoktól, hogy itt a politikai paletta is átrendeződött: a kiüresedő balközép visszaszorulóban van, a globalizáció vesztesei jórészt a nacionalista populizmusokat erősítik, a nyertesek többnyire a jobbközép technokrata pártok mögé sorakoznak fel. A kormányra kerülő nemzeti radikalizmus a nyugati magországokban középre húz, a kelet-közép-európai félperiférián autokráciába hajlik; miközben az éppen regnáló kormányba vetett bizalom csaknem minden államban megingott, s a térségünkben rendre új politikai üstökösök tűnnek fel. Hogy ez a trend hosszú távon konszolidációhoz vagy a hideg polgárháború elmérgesedéshez vezet-e, még nem látjuk. A globalizáció nyertesei és vesztesei közötti törésvonal élesedése honi vonatkozásban mindenesetre felvillantja a visszatérés halvány esélyét a parlamentáris váltógazdasághoz – a Fidesz táborából ugyanis jórészt a városias, iskolázottabb rétegek morzsolódnak le. Ha a pártpolitikai verseny kiegyenlített lesz, akkor az erőforrások birtoklása feletti érdekkonfliktusok újra nyílttá válnak, egyszersmind a lelkek megnyeréséért folytatott ideológiai küzdelem is új dinamikát nyer. A kíméletlen „2002-es” szekértáborharc éppúgy benne van a pakliban, mint a zavargásokba torkolló „2006-os” zűrzavar.
atomizált
Ami biztos: a magyar demokratikus politikai kultúra siralmas állapotának alapvető oka nem pártpolitikai síkon keresendő, hanem a mélystruktúrákban ragadható meg. A társadalom regionális összehasonlításban is kirívóan atomizált. A horizontális önszerveződések rendkívül gyöngék; az uram-bátyám viszonyok behálózzák az országot. Az aluliskolázottakat és a leszakadókat helyi szinten emancipáló szociáldemokrata/keresztényszocialista hozzáállás már régen a múlté. A közművelődés intézményei kiürültek vagy megszűntek. A tudomány és a magaskultúra presztízse vészesen megkopott. A szellemi élet igényes fórumai csak egy szűk, szubkultúrává zsugorodó közönséghez jutnak el.
Más megvilágításban viszont a tollforgatóknak jutó underground-sors nemcsak kényszerűség, hanem lehetőség is: vállalása nagy szabadsággal jár. Így a gazdasági-politikai erőcsoportok befolyásától és a piacképesség terhétől mentesen, a tömegízlésre fütyülve folytathatunk érdemi vitákat, nem feladva a reményt, hogy az önszerveződő respublica kulturális öröksége megőrizhető az utókornak. Ne feledjük, a nyugati civilizáció már sokkal rosszabb napokat is megélt: zsarnokságokat, háborúkat, népirtásokat. Mégis mindig akadtak önkéntes társulások, tudományos és művészeti műhelyek, amelyek munkásságukat az egyenrangú, független polgárokból álló szellemi köztársaság eszményének szentelték.