A „NYUGATI FÉRFI-ESZMÉNY” TÜNDÖKLÉSE ÉS HANYATLÁSA 3.

Lázadó férfiasság az ellenkultúrában

A byroni hős, a vadnyugati cowboy, a romantikus lovag és a hollywoodi jó-rosszfiú karaktere világosan mutatja, hogy a hagyományos angolszász férfiidentitás keretein belül jól megfért egymással a civilizált gentleman és az öntörvényű kalandor – akár egy személyben is.

Viszonyuk azonban nem volt mindig felhőtlen.

Amikor a klasszikus polgári világ a második világháború után súlyos válságba jutott, az öntörvényű kalandoré lett az erőteljesebb, eredetibb szerep. Ő úgy tudott autentikus választ adni a kor problémáira, hogy levált a fogyasztói kultúrával és a bürokratikus intézményrendszerrel egyre szorosabban összeszövődő civilizációs normákról és a vad férfiasság ősenergiájával forgatta föl az érvényes kulturális szokásokat. E zabolátlanság nem önmagában, az alternatív életforma vonzereje miatt hatott a korabeli ifjúságra, hanem mert az egykorú konformista normák életidegenek, fenntarthatatlanul merevek voltak. A lázadás motívumaiból nem a mit akarunk, hanem a mit nem akarunk tűnt fontosabbnak.

a hősi múlt zord részletei

Márpedig az ’50-es, ’60-as évek Amerikája már nem a Tocqueville által leírt egykori egalitárius köztársaság volt, s nem is az egykori „határvidék” korlátlan ígéretföldje. A pionírok, felfedezők, kistulajdonosok, farmerek és önigazgató közösségek helyét jobbára a konformista, városlakó átlagpolgár foglalta el. A nagybetűs Amerikai Álmot – amely egyébként a hősi múlt zord részleteit gondosan elfedte – széttörte a vasúttársaságok, gyáripari monopóliumok, tőzsdei spekulációk, felhőkarcolók, világháborúk, gazdasági válságok és atomkísérletek 20. századi világa. A vállalkozás helyébe a cég, a vállalkozó helyébe a cégvezető és az alkalmazott lépett. A nagyipari tömeggyártás fellendülése és a szolgáltatói szektor dinamikus fejlődése azzal járt, hogy a független magánvállalkozások és farmergazdaságok száma drasztikusan visszaesett a kékgalléros gyári és a fehérgalléros irodai munka javára. A közintézmények túlburjánzó apparátusa és a nagyvállalatok bürokratizmusa jelentősen szűkítette az egyéni kezdeményezések lehetőségét és a civil közösségi önszerveződések terét.

Az átalakuló életforma egysíkúságára már a két háború között is felfigyelt az amerikai és a brit értelmiség. F. Scott Fitzgerald a gátlástalan törtetést és a keleti parti nagyzolást leplezte le; Sinclair Lewis szórakoztató történetben mutatta be a kisvárosi középszerűséget és az anyagi javak hajszolásával járó lelki sivárságot; Aldous Huxley mély iróniával ábrázolta a „technokrata” berendezkedést; Ernest Hemingway afrikai szavannákon, spanyol bikaviadalokon és a párizsi bohémvilágban keresett menedéket honfitársai túlontúl materialista világa elől. Saul Bellow négy évtizeddel későbbi regényében, a Herzogban a probléma kultúrtörténeti összefüggéseit is megvilágítja. A „huszadik század forradalma, a termelés fejlődése, amely felszabadította a tömegeket, megteremtette a magánéletet, de nem produkált semmit, ami tartalmat adott volna ennek a magánéletnek”. Ezt az űrt a század derekától egyre inkább a TV, a rádió, a mozi, és a mindezeket behálózó reklámpropaganda töltötte ki – a 60-as évek elejétől már nem csupán az USA-ban, hanem a háború utáni válságból gyorsan talpra álló Nagy-Britanniában és Nyugat-Európában is.

A TV műsorok és a reklámok virtuális világa a konvencionális családmodellt és az ehhez tartozó nemi sztereotípiákat propagálta, középpontban a hivatali munkájának élő, családfenntartó apafigurával – amely cseppet sem volt vonzó a korabeli ifjak szemében. A fiatal amerikai és brit fiúk a történelemórákon azt tanulták, hogy hazájukat független, bátor férfiak tették naggyá, de közvetlen környezetük csupán a középszerű élet lehetőségét kínálta: az unalmas iskolai magolást, a bürokratikus rendbe tagozódást, az elgépiesedett munkát és az ezekkel elnyerhető fogyasztást.

Az angolszász ellenkultúra krónikása, Barry Miles szerint az ötvenes évek beat nemzedéke és a hatvanas évek fiatal generációja lázadásával a fogyasztói társadalom normáit utasította el, „hogy egyforma külvárosokban kell lakni, kétszemélyes ágyakban aludni, gyakorlatilag ugyanolyan autókat vezetni, butító sorozatokat nézni”. Vagy ahogy a nemzedéki rebellió ikonikus alakja, a Who együttes dalszerző-gitárosa, Pete Townshend visszatekintve élesebben fogalmaz: azért fordultunk apáink ellen, mert nem voltunk részesei a háborúban harcoló nemzedék küzdelmes, veszteséggel teli, dicsőséges múltjának, s nem elégedtünk meg a biztonságos, kényelmes élettel. „Úgy éreztük, hogy nem lehetünk sosem olyan jók, mint az apáink és nagyapáink, akik harcoltak ezekben a csodálatos és abszurd háborúkban”, így mi az utcákon, bandákba verődve akartunk bizonyítani. Amerika nem tudja megadni a fiatal kölyköknek a „hősi életet” – magyarázza vehemensen az ellenkultúra fő motívumát a radikális hippi diákvezér, Jerry Rubin. „Lehetnek jó osztályzataid, kapsz diplomát, aztán állást egy vállalatnál, veszel egy vidéki házat, és jó fogyasztó leszel. De a kölykök ezzel nem elégednek meg. Hősök akarnak lenni. És ha Amerika megtagadja ezt a lehetőséget tőlük, majd megteremtik saját maguknak”. A Kinks 1971-es dalában – az 1960-as évek második felének néhány évig tartó derűs optimizmusa után – örökítette meg a kor fiataljainak keserű életérzését, akik nem találják a helyüket a „közalkalmazottak által ellenőrzött bürokratikus államban”, a „technológia csodálatos világában”, a „mechanikus rémálomban” (20th Century Man).

Az alternatív életforma első, ’50-es években fellépő szószólói, a beat nemzedék értelmiségi képviselői megvetették a mainstream kultúrát, a hagyományos szokásokat és tekintélyeket, de nem a fennálló politikai rendet szerették volna átformálni, hanem a „lelkek forradalmát” kirobbantani. A beatnik fő jellemzője a belső szellemi útkeresés, a tudatos önreflexió, egyfajta miszticizmussal összefonódó értelmiségi életértelmezés és öntudat. Ugyanakkor a beat irodalom az uralkodó kultúra alternatívájaként rokonszenvvel mutatott be egy kevésbé intellektuális, vagány férfitípust: a hipszert.

erős szexuális töltet

A hipszter modern városi kalandor, az éjszakai életben ösztöneit kiélő világfi; az alkohol, a drogok, a nők és a jazz muzsika köré fonódó bohém életvitellel, erős szexuális töltettel és nyersen férfias viselkedéssel. Olyan öntörvényű fickó, aki a civilizációba tagozódás helyett a lázadást választja, és minden módon igyekszik magát kivonni a szürke átlagpolgárok, a saját egyéniségüket feladó „kockák” konformista világából. Ugyanezt a formabontó, nagyvárosi kalandor életfelfogást a korabeli Nagy-Britanniában a londoni munkásfiatalokból verbuválódó Teddy Boyok képviselték.

A beat irodalom egyik meghatározó egyénisége, Norman Mailer nevezetes esszéjében a hipszert „fehér négernek” keresztelte el (A fehér néger. Felületes gondolatok a hipsterről), felhívva a figyelmet, hogy a nagyvárosi kalandorok attitűdje a társadalom peremvidékén élő fekete férfiakéval rokonítható. A külvárosi füstös klubokban keveredett egymással a két elem: a Délről kiszakadó fekete zenészek és a középosztályi értékeket megvető fehér nonkonformisták. Emellett a határvidék mítoszát megidézve Mailer arra is utal, hogy a hipszterek az „amerikai éjszaka vadnyugati pionírjai”, továbbá, hogy a jelenség előképét az 1920-as évek bohém művésznemzedékében találhatjuk meg, elsősorban Ernest Hemingway személyében. A hipszterek által kedvelt korabeli jazz zenében a Nyugatra vezető Route 66 volt a szabadság jelképe. A másik neves beat író, Jack Kerouac kultikus regényében, az Útonban, ugyancsak a „Nyugat szelleme” vonzza újabb és újabb utazásra a regény kalandor hőseit. A ’60-as években politikai szerepet vállaló beat írók a vadnyugati életformát utánzó motorosbandát, a Hell’s Angels-t, a beatekkel azonos platformon álló radikális diákvezér, Jerry Rubin a felfedezők, pionírok és cowboyok „hősi életét” állította szembe a konformista fogyasztói társadalommal.

Az ’50-es évek új stílusú kultuszfilmjei érzékletesen mutatták be a „kockák” konformista világában otthontalanul mozgó fiatal férfiak identitásválságát – Kerouac regényéhez hasonlóan a céltalan lázadókból vonzó férfibálványokat faragva. Az 1956-ban színházban bemutatott, 1959-ben filmvászonra kerülő Dühöngő ifjúság fő motívuma, hogy a háború utáni Nagy-Britanniában elvesztek a „régi divatú, nagyszabású eszmék”, amelyekért a nagyapák és apák harcoltak, az új nemzedék már nem küzdhet hősiesen „igaz ügyekért”. A fiataloknak nincs más választása, mint a merev konvenciók elfogadásával betagozódni a nyárspolgári életformába – és akinek ez nem megy, legfeljebb erőszakos, öncélú lázadásban élheti ki zabolátlanságát. Amerikában A vad című 1953-as film feszeget hasonló problémát, annyi különbséggel, hogy itt a konformista társadalom alternatíváját egy összetartó, harcias motorosbanda adja. Az amerikai kisváros életét felforgató csapat szabados életformája megint csak a Nyugat mítoszát idézi; a bandavezért alakító Marlon Brando pedig a nyers, ösztönösen viselkedő férfi új idolját teremtette meg. A másik filmes rebellis ikon, James Dean a sérülékeny, meg nem értett, önmagát kereső fiatal férfi állhatatosságát példázza. Legjelesebb, 1955-ös alakításában „ok nélkül lázad” (Haragban a világgal): gyönge apjában nem lát azonosulásra méltó férfimintát, zsarnokoskodó anyját megveti, az új iskolai környezetben konfliktusba kerül a helyi bandával – de felveszi a kesztyűt. Dühét a társadalmi szabályok áthágásával vezeti le, a bandával önérzetesen és vakmerően szembeszáll.

A konkrét cél nélküli lázadás nem értelmetlen, ha valaki nem akar pártok, irányzatok, mozgalmak foglyává válni – vallotta Camus 1951-ben –, s nem akar olyan monoton, felszínes életet élni a „polgári pokolban”, mint a Közöny vagy A bukás főhősei. Tegyük hozzá, az ’50-es években még elevenen élt a második világháború emléke, s a nyugati világ fogyasztói biztonságát beárnyékolta az atomháború rémképe. A tudomány és a technika fejlődése nem csak a jólétet és a kényelmet hozta el, hanem emlékeztetett a közelmúlt szörnyűségeire, előre vetítette a lehetséges pusztítást, egyszersmind jelképezte a természetes emberi közösségek szétzilálódását: az „elidegenedést” – ahogy az újbaloldali filozófusok fogalmaztak, a „mechanikus rémálmot” – miként a Kinks énekelte. A bukott utópiák, az életidegen ideológiák, a bürokratikus intézmények, a tömegmanipuláció és a „fogyasztói kultúra iszonyatos konformizmusának” korában „az érzékeny ember számára a rend és a normalitás tűnt hazugságnak – a lázadás, a halálos kaland, a kétségbeesett útkeresés, a tagadás a méltó emberi magatartásnak” – írja az ellenkultúra védelmében Kodolányi Gyula.

„Lázadok, tehát vagyok!” – ezt a camus-i hitvallást tükrözik a beat irodalom alkotásai és az ’50-es évek kultuszfilmjei, nem igazán filozofikus igénnyel, de élethűen, hiteles, eleven karakterek problémáin keresztül. És ezt fejezi ki a beat írókhoz közelálló Ken Kesey 1962-es nagy hatású regénye is, a Száll a kakukk fészkére. Akárcsak A vad, ez a történet is egy vagány figura lehengerlő karaktere köré épül. A főhős ugyanazt a szexuálisan túlfűtött, normaszegő férfitípust hozza, mint a motoros banda vezéregyéniségeként Brando. A sztori antihőse, az intézmény rendjét őrző főnővér egyszerre szimbolizálja a természetes szabadságvágyat elnyomó bürokratikus rendszert, a kiszolgáltatott egyéneket értelmetlen szabályokkal sanyargató zsarnokságot – és a „matriarchátus börtönt”, az életigenlést letörő anyai szigort és gyámkodást. (A regény alapján készült 1975-ös film főszereplője Jack Nicholson, a rendező Milos Forman).

zabolázhatatlan férfi őserő

Nagyrészt e vagány hősök nyomán vált a „nagyvárosi kalandor” stílus a szülői elvárások és társadalmi normák alól felszabadulni vágyó amerikai és angol kamaszok számára vonzó mintává. Ugyanennek a folyamatnak a zenében a rock’n’roll kibontakozása adott elemi erejű energiát. Ez a műfaj befogadói oldalon mindkét nemet megbabonázta – előadói oldalról eredendően a szexualitással teli, zabolázhatatlan férfi őserő megnyilatkozása volt. Az amerikai Dél társadalmi mélyrétegeiben gyökeredző „mocskos” fekete rhythm&blues keveredett benne a country western zenei elemeivel és a metropoliszok füstös külvárosi klubjainak hipszter szubkultúrájával; s olyan karizmatikus figurák révén vált ismertté, mint Fats Domino, Bo Diddley, Chuck Berry, Little Richard vagy Jerry Lee Lewis.

A rock’n’roll „nem egy tánc” – ahogy Pajor Tamás a hőskorra utalva mondta –, hanem „önként vállalt kirekesztettség”, szembehelyezkedés a „kocka” társadalommal. A rock’n’roll alapját adó fekete R&B dalok a társadalom peremvidékén élő férfiak problémáit sűrítették, nem etnocentrikus alapon, hanem egyetemes érvénnyel, a középosztályi értékrendet megkérdőjelező nagyvárosi kalandorok és a fehér fiatalok számára is átélhetően. A napról napra tengődő, sodródó „földönfutók” világa volt ez (Rolling Stone), akik vagy az alkoholban kerestek vigaszt kilátástalan sorsukra (One Bourbon, One Scotch, One Beer), vagy a szexualitás terén akartak érvényesülni (I’m A Man). Nekivágtak Nyugatnak (Route 66), s gitárral a kezükben próbáltak szerencsét (Johnny B Good). De nem is annyira ezek a témák, inkább a zene vad ritmusa, az énekesek zabolátlan stílusa és az előadások közösségformáló rítusjellege gyakorolt nagy hatást a fiatalokra. A rock’n’roll életérzés az ősi ösztönök felébresztésével felszabadította a kölyköket a civilizációs gátlások alól, önfeledt közösségi élmény keretében vezette le az ifjúságban dúló energiákat – és telítve volt szexualitással, vagyis a protestáns polgári értékrendhez kötődő angolszász középosztályi kultúra egyik legfontosabb tabuját döntötte le. A korszak legnagyobb szexszimbóluma, a hipszter kultúra két filmes ikonja, Dean és Brando mellett, éppen a rock’n’roll királya, a feketék új stílusú zenéjét a fehér fiatalokhoz eljuttató Elvis Presley lett.

A beat életérzés, a kalandor attitűd és a rock’n’roll nyomán kirobbanó lázadás az ’50-es évek második felében a fiatal nemzedék ösztönös reakciója volt a szülők konformista életformájával szemben. Az ’50-es, ’60-as évek fordulóján ez a rebellió lecsengeni látszott, ám a régi és az új nemzedék súrlódását rövidesen a régi és az új életforma kibékíthetetlen ellentéte váltotta fel. A ’60-as évek elején az Egyesült Államokban – elsősorban Kesey, a beat írók és az LSD guru, Timothy Leary fellépése nyomán – már valóságos életforma forradalom kezdett kibontakozni.

Az ellenkultúra törekvéseit ideológiai éllel megfogalmazó Theodore Roszak írásaiból, illetve Jean-Luc Godard és Michelangelo Antonioni filmjeiből kiderül, hogy az ifjúság dühe mindenekelőtt a 20. századi fejlődés uniformizáló, közösségromboló fejleményei ellen irányult: a nagyvállalatok egyre erősödő befolyása, az állami, oktatási és gazdasági intézmények növekvő bürokratizmusa, a technokrata elit életidegen szakértősége és a konzumkultúra butító egyszólamúsága ellen. Az underground színtereken szerveződő beat írók, a kommunába vonuló hippik, a galeribe verődő munkásfiatalok, a törvényen kívüli motorosbandák, a politikailag aktív egyetemisták és a zenei fesztiválokon összesereglő rockrajongók nem rombolni akartak – bár volt erre is példa –, hanem alternatív, szabad közösségeket kerestek az uniformizálódó nyugati világban.

A ’60-as évek életforma forradalma sok területen hozott újításokat (a szexualitásban, a női egyenjogúságban, a polgárjogi mozgalomban), de az ellenkultúrát a férfiszerepek terén inkább a modernitáskritika, olykor a romantikus múltba révedés jellemezte. Az ifjúsági lázadással lazább-szorosabb szálakon összeszövődő „új” filmművészet (a „spagetti western”, a „revizionista western” és a „hollywoodi reneszánsz”) sokat foglalkozott a régi Amerika elmúlásával. A ’60-as évek végétől sorra születtek olyan kultikus filmek, amelyek kesernyés nosztalgiával emlékeznek meg a hanyatló férfierényekről: a hivatástudatról, a bajtársiasságról, az önfeláldozó hősiességről.

kalandorság

A legtöbb olasz vadnyugati filmet a harmadik világ elnyomottjaival szolidaritást vállaló, szociális töltetű újbaloldali forradalmiság szenvedélyes vadsága teszi eredetivé. A spagetti-western kérészéletű diadalát azonban éppen azok az alkotások élték túl, amelyek a korrupt jobboldalból és a megalkuvó baloldalból egyaránt kiábrándulva a „küzdelmekben megedződött, önálló és büszke személyiség mítoszát” fogalmazták újra és ruházták fel korszerű, univerzális jelentéssel – írja Koltai Ágnes. Sergio Leone vadnyugati filmjeinek – az 1964-ben induló Dollár-trilógiának és az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugatnak – öntörvényű főkarakterei éppúgy az angolszász kalandorság hagyományába illenek, mint az ellenkultúra vagány lázadó figurái. Ahogy az ’50-es évek kultuszfilmjei, Leone alkotásai sem csak az amerikai világról szólnak, hanem ezen keresztül az amerikanizálódó nyugati civilizáció közös problémáiról. A rebellis mozik és az új típusú vadnyugati történetek jellemzője, hogy a család, a kisközösség, a törvényesség és fair verseny értékei köré szövődő Amerika idilli képe végleg eltűnik belőlük – a normaszegő, független férfi központi szerepe azonban megmarad.

Az olasz mester a vadnyugati főszereplők archetípusait a homéroszi mitológia alakjaira vezeti vissza: Agamemnonra, Hektórra, Aiaszra. Így karakterei között nincsenek makulátlan erkölcsű hősök, csak gyarlóságaikkal és erényeikkel együtt bemutatott figurák. Leone társadalomábrázolásában a vadnyugat nem a vadon romantikusa világa, hanem mocskos, züllött, kegyetlen hely; s a régi életformát elsöprő civilizáció is rút arcát mutatja. Az egyszerű ember éppúgy kiszolgáltatott vad banditáknak és züllött pisztolyhősöknek, mint a terjeszkedő, pénzéhes, arrogáns gazdasági-politikai hatalomnak. Ilyen körülmények között csupán az nyújt azonosulási pontot a nézőnek, hogy az öntörvényű főhős mindkét erkölcstelen világban kívülálló marad, s nem fogadja el sem a kisközösségi kultúra, sem a nagyvárosi civilizáció konformista értékeit. A körülmények véletlenszerű alakulása miatt és személyes meggyőződéseit követve a jó oldalára sodródik, ám a véres konfliktusok magabiztos lerendezése után méltóságteljesen járja tovább magányos útját.

Az olasz remekművekkel párhuzamosan az amerikai filmesek is belefogtak a western revíziójába. Több eredeti darab (például az 1952-es Délidő) után az igazi áttörést Sam Peckinpah 1969-es véresen realista filmje hozta el. A vad banda a klasszikus férfierények elégiája. Kelet és Nyugat termékeny kölcsönhatása itt végleg megbomlik: a pionírok régi, szabad világát kíméletlenül maga alá gyűri a civilizáció, a fejlődés ágensei pedig szemernyit sem rokonszenves figurák; de a harmadik világ (a filmben ténylegesen Mexikó, allegorikusan a szocializmusnak otthont adó Latin-Amerika és Vietnam) ugyanígy visszataszító: a katonai diktatúra tobzódása jellemzi. Mindkettővel szemben állnak a régi vágású, törvényen kívüli banditák, akik még őrzik a hagyományos értékeket, s szorongatott helyzetükben az összetartás, az elvhűség és az önfeláldozás példáját mutatják; tragikus halálukkal a függetlenség eszményére épülő vadnyugat is sírba száll.

A gengszterfilmek hagyományát Francis Ford Coppola 1972-es kultikus filmje, A keresztapa újította meg. Hitelesen ábrázolja a szórakoztatóipar, a politika és a szervezett bűnözés szoros összefonódását, egyszersmind rávilágít: a törvényesség látszatára ügyelő elit törtetését és a törvényszegő bűnözők gátlástalanságát vékony etikai határ választja el. Szinte csak a származáson és vele járó társadalmi kapcsolatokon múlik, hogy kinek sikerül legálisan, kinek alvilági módszerekkel feltörnie a csúcsra. Coppola gengszterei nem akarnak sem a kapitalizmus vesztesei, sem a bürokrácia bábjai lenni. Hatalomra és gazdagságra vágynak, s mivel a fennálló törvényes rend kiváltságait nem élvezhetik, rabolnak, csalnak, verekednek, gyilkolnak, hogy versenyben maradjanak. A maguk erőszakos és visszataszító módján mégis ők azok, akik a letűnőben lévő régi világ erényeit gyakorolják: az elvhűséget, a családi összetartást és a közösségért viselt felelősséget.

A Leone filmjeiben felbukkanó, Clint Eastwood által életre keltett ellentmondásos vadnyugati figura az 1968-as Coogan blöffjében és az 1971-ben induló Piszkos Harry sorozatban került át nagyvárosi környezetbe – a realista ábrázolásmódjáról ismert Donald Siegel direktorsága mellett. Az Eastwood alakította „siegeli hős” – Leone főszereplőihez hasonlóan – saját szabályai szerint játszó, igazi magányos farkas, soha nem alkuszik meg, és ezért rendre konfliktusba kerül a környezetével: az ostoba bürokráciával, a korrupt politikusokkal és saját körülményes feletteseivel.

velejéig romlott fickó

A Leonét mesterének valló Clint Eastwood rendezői ábrázolásában még a fentieknél is elmosódóbbak a határok a jó és rossz karakterek között. A Fennsíkok csavargója (1973) névtelen főhőse velejéig romlott fickó, aki hidegvérrel gyilkol és a nőkkel sem bánik kesztyűs kézzel. Ugyanakkor nemcsak a kisvárost fenyegető banditákkal számol le, egyúttal lóvá teszi a helyi közösség képmutató, gyáva vezetőit is. A törvényenkívüli Josey Wales (1976) főhőse megkeseredett, cinikus, önbíráskodó, lelkifurdalás nélkül gyilkoló, magányos déli lázadó; a terjeszkedő államhatalommal és a megalkuvó társadalommal szembeni gyűlöletét megnemesíti, hogy kiáll a hozzá hasonló társadalmi számkivetettek védelmében, s törvényen kívüli, önellátó szabad kisközösséget szervez belőlük.

Fogyasztói kapitalizmus és a nemek harca

Az ellenkultúrához lazábban-szorosabban kötődő olyan kérdésekben, mint a polgárjogi mozgalom vagy a női emancipáció, „68” után nagyot lépett előre a nyugati civilizáció, ahogy a merev viselkedési normák is átalakultak, szabadabbá váltak. Ám az ifjúság nagy közös ügye, a fogyasztói konformizmus és az elidegenedés felszámolására tett kísérlet elbukott. A ’60-as évek rebellis örökségét a ’70-es évek neoliberális gazdasági-kulturális rendje rövid időn belül maga alá temette. A diáklázadókból karrierista menedzserek, a hippikből szürke átlagpolgárok vagy dúsgazdag informatikusok lettek; az ellenkultúra elemei elveszítették társadalomkritikus élüket és közösségszervező jellegüket, s beolvadtak a tömegkultúra trendjei közé. Az új konzumvilágot immár nem csak balról – például Jean Baudrillard részéről – érte komoly kritika. A közösségelvű Christopher Lasch és a szabadelvű-konzervatív John Lukács is a mindent behálózó bürokratizmust és a silány tömegkultúrát okolja amiért az erős társadalmi autonómiára épülő régi angolszász világ elenyészett. A világhírű szociológus, Robert Putnam ugyancsak a klasszikus Amerika hanyatlásáról beszél, azaz a helyi közösségek, egyesületek, alapítványok, sportklubok, gyülekezetek, szakszervezetek, szomszédsági, rokoni és baráti kapcsolatok gyorsuló felbomlásáról.

A neoliberalizmus nemcsak gazdasági rendszer, hanem a mindennapi életünket átszövő világkép, amely az egyéni érvényesülésre, s mindenekelőtt a munkaerőpiaci versenyre épül. Ezt az ideológiát erősíti a közgazdaságtan, az oktatástudomány, a pszichológia, a popkultúra, a szórakoztatóipar és a sztárkultusz – az „önmegvalósítás” mázával borítva. „Találd meg az igazi éned!” „Fejleszd magad elbűvölő személyiséggé!”, „Légy magabiztos!”, „Kommunikálj hatékonyan!”, „Tanuld meg eladni magad!” A modern ember még valami szeretett volna lenni: tanár, orvos, szatócs, pék, mészáros, cipész, asztalos, pincér. „Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezték valaha. Az Altató Balázsa is csak úgy tudott elaludni esténként, ha arra gondolt, hogy tűzoltó lesz, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász. A posztmodern ember célja, hogy nagybetűs Valaki legyen.

A hagyományos kötöttségeitől megszabaduló új személyiségnek az önmegvalósítás árát a „boldogságipar” kasszájánál kell megfizetnie. Fitneszstúdiók, edzőtermek, szépségszalonok, autókereskedések, bevásárlóközpontok, utazási irodák, ingatlanügynökségek, étteremláncok, fejlett technológiai eszközök, divatos ruhák, szépségápolási termékek, étrendkiegészítők, vitaminkészítmények, sikerkalauzok, csapatépítők, terápiák és tréningek garmadája gondoskodik arról – borsos áron –, hogy mindenki „önmaga” legyen. Az életét jól menedzselő karrierista – közkeletű elnevezéssel a yuppie – sikerességét exkluzív státusszimbólumok jelzik, a többieknek középszerű fogyasztási javakkal kell beérnie. A szépség-, egészség- és fiatalságkultusz kiterjesztette a versenyt a „szexpiacra” is. Férfi- és női életmód-magazinokból lehet elsajátítani a „vonzerő titkait”, a „randizás szabályait” és a „csábítás trükkjeit”. A jó státusú, jó fizetésű, stílusosan öltözködő, fitt férfiak és nők lettek a fogyasztói társadalom irigyelt csúcsragadozói.

a fair verseny szabályai szerint

A neoliberális fordulat a filmművészetben és a könnyűzenében is éreztette hatását. A hollywoodi reneszánsz kreatív alkotásai részint olyan nagyszabású projekteknek adták át a helyüket, mint a Star Wars, részint olyan filmeknek, amelyek a yuppie mentalitást és a karrierépítést állítják előtérbe. A ’80-as, ’90-es évek mozijának új hőse mélyről indul, keményen dolgozik, nagy áldozatokat vállal a siker érdekében, de csakis a fair verseny szabályai szerint hajlandó játszani. (Rocky, Cocktail, Tőzsdecápák, A cég stb.). Az amerikai imperializmust bíráló ellenkulturális filmek a ’70-es évek végétől jórészt lekerültek a vászonról, hogy a Pax Americana eszméjét szupermaszkulin akciósztárok hirdessék – mindenekelőtt Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger. A Michael Jackson jelképezte „Pepsi generáció” a reklámvilág és a könnyűzene szférájában keltette azt a hamis illúziót, hogy a rossz szociokulturális hátterű kültelki fiatalokra is az önmegvalósítás boldog jövője vár – a „választás a te kezedben van”. A US for Africa és a Live Aid kezdeményezés pedig a szórakoztatóipar élményeit habzsoló középosztály lelkifurdalását oszlatta el: a mindennapos helyi társadalmi szolidaritás kiváltható alkalmi globális jótékonykodással.

A neoliberális karrierizmusnak már a ’80-as években is voltak női ikonjai, például a Flashdance című film főszereplője vagy a popénekes Madonna. Az igazi áttörést az 1998-ban induló Szex és New York sorozat hozta el, amely nagyvárosi, diplomás, sikeres szingli női karaktereket vonultat fel. A négy manhattani dámával sokmilliós női tábor azonosult, a második hullámos feminizmus képviselői is üdvözölték a produkciót. Ellenben a harmadik hullám szószólói éles kritikával illették a filmet, mondván: főszereplői fehér, heteroszexuális, felső-középosztályi nők; körülöttük sehol egy transznemű, fekete alig, ráadásul a történet középpontjában álló újságírónő álompasija, Mr. Big igazi macsó. (2021-ben el is készült a sorozat politikailag korrektebb folytatása. Csakhogy amíg a régi verzió életszerű volt és szórakoztató, az új didaktikus és unalmas.)

Az amerikai popkultúra puha hatalomként védi a fennálló gazdasági-társadalmi rendet, de a fővonal mellett bőven jut hely az alternatív alkotásoknak, akár olyanoknak, amelyek a fogyasztói kapitalizmust éles kritikával illetik. A teljesség igénye nélkül: Martin Scorsese következetesen érvényesíti a hollywoodi reneszánsz és a spagetti-western realista ábrázolásmódját; főszereplői mind azt példázzák, hogy a törtetés és a siker törvényszerűen jár a fair szabályok áthágásával és a személyiség eltorzulásával. David Lynch (Twin Peaks), Sam Mendes (Amerikai szépség) és Richard Kelly (Donnie Darko) a kisvárosi-kertvárosi amerikai idill unalmát és rejtett bűneit leplezi le. David Fincher (Harcosok klubja) brutális képet fest egy apa nélkül felnövő férfinemzedékről, amely az értelmetlen fogyasztás és a militáns erőszak között választhat.

A Harcosok klubjában megjelenő ellenkulturális maszkulin erőszakkultusz a ’80-as, ’90-es évek underground világában korántsem volt ismeretlen. A posztindusztriális gazdasági szerkezetváltás vesztesei, a feldolgozóipar kiszervezésével, a robotizációval, a szolgáltatói szektor bővülésével és a jóléti kiadások állami lefaragásával bizonytalan egzisztenciális helyzetbe kerülő alsó-középosztálybeli brit és amerikai fiatalok a különféle ifjúsági mozgalmak sáncai mögött kerestek menedéket. Kocsmabandák, garázsegyüttesek, földalatti újságok, lepukkant klubok, galeribe verődő kölykök, tömött lelátók; elkeseredett punkok, dühös rockerek, verekedő szkinhedek, tomboló focirajongók. A gazdasági-politikai elitet gyűlölő, a nyárspolgári életformát és a fogyasztói normákat megvető szubkultúrák világa volt ez, a vadság magasztalásával, törzsi rítusokkal, a bajtársiasság romantikus eszményével és a rendszeren kívüli önszerveződés, a „csináld magad” ethoszával. Ebben a közegben a domesztikációt nem a kormány, hanem a piac végezte, mégpedig az elektronikus forradalommal karöltve: a Music Television, a Premier League, a Champions League, a műholdas adások és az ezredfordulótól az internet.

A szépirodalomban Michel Houellebecq vállalta a kulturális fősodorral szembeszálló fenegyerek szerepét. Főbb karakterei a posztmodern világ szürke képviselői, magányos, kiégett, öngyűlölő, cinikus figurák. A szerző első, 1994-es regénye, A harcmező kiterjesztése azt is megvilágítja, hogy a neoliberalizmus a szexpiacon is éppolyan igazságtalanul működik, mint a munkaerőpiacon: a szexuális szabadversenynek nemcsak nyertesei, vesztesei is akadnak. Míg egyesek kedvükre cserélgetik partnereiket, mások szerelem és erotika nélkül tengődnek.

identitásformáló szerep

A közösségi élmények köré szerveződő ifjúsági szubkultúrák hanyatlásával a videójátékok és az internetes fórumok vették át a sport és a könnyűzene identitásformáló szerepét. A „szexpiaci vesztes” toposzára a ’90-es évektől egyre terebélyesedő virtuális underground férfimozgalom épült. Az evolúciós pszichológia leegyszerűsített sémáit alkalmazó közösség a párkapcsolatok dinamikáját az emberi természet mélyén nyugvó állatias ösztönökkel magyarázza. A szexuális forradalom és a feminizmus felbontotta a monogám normákon nyugvó patriarchális rendet – állítják e nézetrendszer szószólói. Az ösztöneiknek engedő nők a sikeres, vonzó férfiak, az „alfahímek” köré csoportosulnak; érdekeiknek engedve hajlandók párkapcsolatba lépni az alárendelődő „bétákkal”; az omegákat viszont teljes mértékben mellőzik, akik így a társadalom peremére szorulva, „önkéntelen cölibátusban” élnek.

A szexpiaci vesztesek underground mozgalma sokfelé ágazik. A Pick Up Artist, azaz csajózóművész közösség tagjai az „alfa” férfiak viselkedését utánozva igyekeznek minél több rövid távú kapcsolatot létesíteni. A legsikeresebb randiguruk a popkultúra fővonalába is betörtek. Erik von Markovik és Neil Strauss könyve bestseller lett (A Mystery módszer, A játszma); a VH1 csatornán The Pick Up Artist címen műsor indult. Ma már egész iparág épül a csajozóművészek módszereire. Közösségi oldalak, blogok, videócsatornák hirdetik, hogyan lehet a posztmodern Don Juanok útját követni – s még több a kiábrándult hang, amely eleve elrendeltnek veszi, hogy a férfiaknak csak kis töredéke rendelkezik a nők számára igazán vonzó javakkal és/vagy tulajdonságokkal.

Az MGTOW (Men Going Their Own Way), a „maguk útját járó férfiak” mozgalma a családalapítást a fogyasztói kapitalizmus keretei között túlságosan költségesnek ítéli; a megoldást a társadalomból való kivonulásban, az önfenntartásra szűkített minimalista életformában látja. A pirospirulás férfiak fóruma, a Red Pill küldetésének tartja, hogy még időben felnyissa a fiatal fiúk szemét: ne szálljanak be a mókuskerékbe csak azért, hogy párkapcsolathoz és szexhez jussanak.

A férfimozgalmak szélsőséges változatát az „önkéntelen cölibátusban” élők úgynevezett incel közössége adja (az incel az involuntary celibates rövidítése). Tagjai többnyire depressziós, magányos figurák, nem kevés közöttük a nőgyűlölő, agresszív elem. És akadnak közöttük olyanok is, akik tömeggyilkosságokat követtek el – és a közösségből sokan ezért hősnek tartják őket.

A férfimozgalmak leghangosabb képviselői általában nagyra tartják az olyan „erős vezetőket”, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor, s a „genderfasizmus” elleni küzdelem jegyében az alternatív jobboldal mögé sorakoznak fel. A populista politikai kampányok szélsőséges indulatokat gerjesztő, nőgyűlölő, rasszista és homofób internetes csapata jórészt ebből a közegből verbuválódik. A szexpiaci versengés elkeseredett vesztesei így a fogyasztói vadkapitalizmus legnagyobb ragadozóival kerülnek egy politikai platformra.

igazságtalanságok

A mainstream nyilvánosság a férfimozgalmakat eredendően „fehér nacionalista” csoportnak tartja, tagjait általában „szánalmasnak” ítéli. Az általános megbélyegzés méltánytalan, a valóságos kép sokkal árnyaltabb. Cassie Jaye feminista rendező 2016-os megrendítő dokumentumfilmje (The Red Pill) sok hónapos munka eredményét összegzi, s rávilágít: nem csak a nőket, a férfiakat is sújtják igazságtalanságok. Például a balesetveszélyes munkák többségét férfiak végzik, arányszámuk folyamatosan csökken a felsőoktatásban; a munkanélküliség, a hajléktalanság és az alkoholizmus nagyobb mértékben érinti a férfiakat; ugyanazért a bűnért a férfiak súlyosabb büntetést kapnak, mint a nők.

Tegyük hozzá: a nemi áldozatszerepre épülő világértelmezés óhatatlanul torzképhez vezet. Az utóbbi évtizedek gazdasági-társadalmi fejleményeinek igazi nyertesei nem a nők, nem a férfiak, hanem a társadalom felső 20%-a. Többségükben olyanok, akik az etnikai, nemi és szexuális kisebbségek iránt nagyfokú empátiát mutatnak, a szociális problémákra pedig egyre kevéssé érzékenyek. És miközben a nagyvárosi diplomás nők munkaerőpiaci, közéleti és kulturális pozíciója jelentősen javult, a posztindusztriális szerkezetváltás legtöbb vesztese a fehér alsó-középosztálybeli férfiak közül kerül ki. Trump népszerűsége alapvetően ebből a szociológiai tényből ered, nem az incelek és a milliárdosok ideológiai szövetségéből. A jobboldali identitáspolitika kelet-közép-európai fellegvára, az autoriter jellegű Orbán-rendszer is a vidéki roncstársadalom támogatásának köszönheti stabilitását.

Cassie Jaye filmje több díjat nyert, másfelől az eltörlés kultúrájával is szembesült: sokan a nők árulójának bélyegezték, filmjeit több moziban letiltották, s megpróbálták megakadályozni, hogy Ausztrália területére léphessen. Még nagyobb gyűlöletáradat jutott Jordan B. Petersonnak, aki a torontói egyetemen keveredett viszályba a politikai korrektség szószólóival. A kanadai pszichológus a társadalmi normák által szabályozott monogámia híve, a fiatal fiúkat helytállásra és önfejlesztésre buzdítja (12 szabály az élethez: így kerüld el a káoszt), s noha alapvetően konzervatív nézeteket hirdet, az alternatív jobboldal saját hőseként tiszteli.

Jaye és Peterson példája jól mutatja, hogy a polarizálódó közéleti nyilvánosságban nagyon nehéz függetlennek maradni – és ebben nemcsak a jobboldali populizmus, hanem a férfijogi kérdéseket lesöprő radikális feminizmus és a fősodratú sajtó egyoldalúsága is ludas.

Félreértés ne essék: a nemi egyenjogúság – a teljes jogegyenlőség a törvény előtt, a közéletben, az oktatásban és a munkaerőpiacon – a civilizáció nagy vívmánya, a klasszikus nyugati szabadságeszmény kibontakozásának egyik legfontosabb mérföldköve. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy ne lenne e téren további tennivaló – például az egyenlő bérek, a szexuális visszaélések vagy a családon belüli erőszak ügyében. De ahogy a férfijogi aktivizmusnak, a feminizmusnak is van sötét oldala. Akad nem kevés olyan nőjogi csoport, amely a „patriarchális elnyomás” elleni küzdelmet a szektás őrületig fokozza. Másfelől a feminista nézőpont a legtöbb nyugati országban az uralkodó kultúra részévé vált – nem kizárólag jó értelemben. Az akadémiai berkekben közkeletű történelemszemlélet a nyugati civilizáció múltját a férfiuralom vezérfonalára fűzi föl, a klasszikus nyugati kánont a „halott fehér férfiak” örökségeként veti el. Miközben a popkultúrában a büszke női öntudat jobbára karrierizmusban és fogyasztási státusszimbólumokban fejeződik ki, a szexizmus elleni mindennapi harc informális nyelvi cenzúrában ölt alakot, béklyóba veri a humort, merevvé teszi az emberi kapcsolatokat. A politikai korrektség szélsőséges változata, a woke többnyire a megbélyegzés és a gyűlöletkeltés eszköze. A centrumpolitika pedig a progresszív baloldal dogmáinak hangoztatásával csak saját kiüresedését leplezi. Hillary Clinton, Michelle Obama és Kamala Harris politikai brandje mögött a status quo védelme, a felső-középosztály és az akadémiai-popkulturális elit önzése húzódik.

óriási vonzerő

Amíg a férfiasság kérdéskörében megszólaló nők egy része a patriarchális elnyomásról panaszkodik, mások az „igazi férfiakat” hiányolják. „Hogy lehet, hogy egyetlen generációváltás során a férfiak Jack Nicholsonból, Harrison Fordból átmentek, nos, ilyen kapucnis pólós, videojátékozós, anyjukkal élő srácokba?” Se szeri, se száma az olyan női szerzőktől származó cikkeknek, posztoknak, blogbejegyzéseknek, pszichológiai vagy pszichologizáló fejtegetéseknek, amelyek ezt a problémát járják körül. A női közönséget célzó legtöbb romantikus regény „álompasija” sem sokat változott a domináns fellépésű, hagyományos „prince charming”-hoz képest: vagy magas társadalmi státust tölt be (arisztokrata, vállalatigazgató, orvos, jogász), vagy kalandoréletű „rosszfiúként” áll egy-egy közösség élén (lovag, kalóz, seriff, testőr). Talán a legjobb idevágó példa a Szürke ötven árnyalata című bestseller megdöbbentő népszerűsége. A „gondoskodás, az óvás, a férfierő, a döntésképesség, a státusz és a hatalom még mindig óriási vonzerőt gyakorol a nőkre” – írja a regény kapcsán Dienes Angéla pszichológus.

„Mit akartok hát – szerelmet vagy hatalmat?” Kérdezte már Karinthy a 20. század „asszonyaitól”.

A nemi szerepek körüli ellentmondásosság, bizonytalanság és viszály kortünet, az elidegenedő, frusztrált, identitáspolitikai szekértáborokba tömörülő posztmodern fogyasztói társadalom szimptómája.

Gondolatok az e-könyvtárban

Hogy a posztmodern identitáspolitika dzsungeléből kiutat találjunk, érdemes olyan szerzőkhöz fordulnunk, akik a humántudományok eredményét a nyugati civilizáció kulturális örökségével ötvözik. Ranschburg Jenő a gyerekpszichológia, Csányi Vilmos a humánetológia területén támasztja alá a nők és a férfiak közötti biológiai eredetű nemi különbségeket.

A dominanciára törő viselkedés evolúciós örökség – állítják mindketten –, a gyerekcsoportokban és informális közösségekben ma is fontos csoportszervező szerepet játszik. A dominanciaküzdelemre való készséget nagyban befolyásolja a vérben keringő tesztoszteron koncentrációja, így a serdülő fiúk körében a „rangsorképző agresszió kiirthatatlan, a csoportlét hihetetlenül fontos megnyilvánulási formája”. Itt elsősorban nem fizikai összetűzésre kell gondolnunk – noha erre is akad példa –, hanem a közösség figyelméért folytatott rivalizálásra. A ritualizált pozícióharcban nagy előny a jó fizikum, de szükségesek a társas készségek, mint a magabiztos testbeszéd, a szuggesztív tekintet, a vitalitás, a humor, a támogató magatartás, a jó „duma” – vagyis egyfajta „karizma”. A rangsorképző agresszió biológiai eredetű, de gyakoriságát és formáját nagyban meghatározza a kultúra, a rivalizálás módja a szocializáció során elsajátított viselkedési normákon alapul.

A természeti népek és az archaikus kultúrák még tudatosan törekedtek a fiatal fiúk vetélkedését szabályozott mederbe terelni. „Jól tudták – írja Popper Péter –, hogy a felnőttek védőszárnyai alatt nem lehet felnőni”. Ezekben a régi közösségekben a szülők oltalma alól kiemelt serdülők – nagyjából 12–15 éves koruk környékén – elkerültek otthonról és fiúházakban, illetve lányházakban várták a felnőtté avatásukat. A fiúknak kemény fizikai és lelki erőpróbákat kellett kiállniuk, hogy befogadja őket a felnőtt férfiak közössége. Aki e próbákon elbukott, azt továbbra is gyereknek tartották; aki tanúságot tett szociális érettségéről, felelősségtudatáról, önuralmáról és lelki tűrőképességéről, azt „igazi férfiként” ismerték el. A modern nyugati társadalomban viszont fokozatosan széthullottak a hagyományos közösségek, kivesztek a régi korok életrendjét összefogó kultuszok, eltűntek a fiúkat férfivá avató erőpróbák és beavatási szertartások; a szülők túlóvó szeretete gyámságban tartja a fiatalokat.

Popperhez hasonló kérdéseket feszeget Philip Zimbardo 2016-ban megjelent könyvében (Nincs kapcsolat) – kevéssé konzervatív nézőpontból, de sokkal provokatívabb módon: „hová lettek a férfiak?” A világhírű szociálpszichológus szerint számos, összetett oka van, hogy a mai fiatal fiúk gátlásosak, bátortalanok, magukba fordulók; nincs önbizalmuk és önfegyelmük; az élet kihívásai elől a virtuális térbe vonulnak vissza; a versengés, a siker és a győzelem mámorát a videojátékok világában találják meg, a szexuális kielégülést pornóoldalakon keresik; s miközben a valós emberi kapcsolatok elől visszahúzódnak, az online térben nagyfokú agresszivitást mutatnak. Az okok közé tartozik a tanári pálya elnőiesedése és az oktatási anyag életidegensége; a videojátékok és az okostelefonok leegyszerűsítő virtuális világa; a szilárd elvárásokat támasztó apai minta hiánya és a nemi szerepek összemosódása. Zimbardo szerint az is nehezíti a helyzetet, hogy a kortárs populáris filmekben a férfiasságnak jórészt csak a lebutított, sablonos két végletével találkozhatunk: egyik oldalon a keménykedő macsóval, a másikon a nyálas papuccsal és az infantilis balfékkel. Pedig a fiúknak világos elvárásokra, szellemi útmutatásra, karakteres példaképekre és támogató férfiközösségekre lenne szükségük.

infantilizmus

Mivel Zimbardó a nyugati liberalizmus régi és elkötelezett híve, érdekfeszítő könyve a mainstream nyilvánosságban nem vált komoly kritika vagy gúny tárgyáva. Nem így a mitopoetikus férfimozgalom akadémiai szférán kívüli önszerveződése, amely már évtizedek óta hasonló kérdéseket feszeget. A civil kezdeményezés két guruja, a költő Robert Bly és a ferences szerzetes Richard Rohr ugyancsak komoly problémának látja a szilárd apakép nélkül felnövő férfiak infantilizmusát, de a 21. századi nyugati „puha” férfiasság alternatíváját egyikük sem a fogyasztói trendekhez és a bürokratikus elvárásokhoz igazodó karrierista „macsó” típusban keresi. Az ilyen karakterekben ugyanis nincsen meg az, amit a két háború között már Karinthy Frigyes is hiányolt az élet terhei alatt merevvé váló modern férfiból: az életöröm, a játékosság, a szellemesség, a gyöngédség, az érzelmesség és a szenvedély. A versengő üzleti élet szorongást és feszültséget kelt, kiégéshez és magányhoz vezet – állítják.

A mitopoetikus mozgalom szószólói hiteles férfimintáért – ahogy Popper is – az archaikus világba és a régi nyugati kultúrába nyúlnak vissza. Részint az ősi beavatási szertartások rítusaihoz, a vadonba kivonuló, zord körülmények között helytálló férfi atavisztikus értékeihez. Részint Jung nyomán a nemiség kettős dimenziójához és a különféle férfi archetípusokhoz.

Rohr és Bly egyaránt fontosnak tartja az ókori görög-római férfieszményt: a közösségért vállalt hatalmat, a kiegyensúlyozott, erélyes, jóakaratú, védelmező apafigura szerepét. Ha ennek az archaikus férfitekintélynek elapadnak a kulturális-szellemi forrásai, akkor a férfiak vagy visszaélnek a hatalmukkal, vagy nem vállalják a vezetés felelősségét – s mindkettő nagy veszteség a társadalomnak.

A klasszikus férfiasság újrafelfedezéséhez Rohr két, egyformán fontos szellemi-lelki utat állít a férfiak elé. Az egyik a férfiasság gyöngéd, érzékeny, intellektuális oldala felé vezet; a másik a férfiszerep vadságához és formabontó szenvedélyességéhez visz közelebb. A ferences szerzetes négy, egymást kiegészítő férfiarchetípust különböztet meg: a környezetéért felelősséget vállaló vezetőt (Király), az erőt és a hűséget megtestesítő védelmezőt (Harcos), a társadalmi tapasztalatokat és a lélek rejtelmeit jól ismerő bölcset (Mágus), és a szexuálisan túlfűtött, normaszegő művészlelket (Szerető).

Bly értelmezésében a világegyetem két elkülönülő részből áll: a Törvények világából és a Legendák világából. Az előbbi a civilizált emberi lét szabályait és normáit fedi le, s olyan hívó szavai vannak, mint a törvénytiszteletet, a mértéktartás, az udvariasság és az illendőség. Az utóbbi az ősi vadásztársadalmak mentális örökségében rejlő energiákat szabadítja fel: a vadságot, a spontaneitást, a kirobbanó érzelmeket, a szenvedélyt, az impulzivitást, a szertelenséget és a szexualitást. A költő a „férfilélek mélystruktúráiban” több archetípust azonosít. A felelősségteljes vezetés energiaforrása Zeusz, avagy a Király; a szenvedélyé és szexualitásé Dionüszosz, avagy a Szerető; az erkölcsi küldetést szolgáló védelmezőé a Harcos; a zabolázhatatlan őserőé a Vad Ember; a hermészi eleganciáé, korlátlanságé és csibészségé a Csaló; a sámáni erőké a Mágus; a férfibánaté a Bánat Embere.

Ezek az archetípusok a nyugati történelem során sokféle kulturális formában és karakterben öltöttek alakot. Arthur alakjában a Király őstípusa testesül meg, a lovagi kultúrában a Harcos és a Szerető egyesül. A Szerető és a Vad Ember kapcsán előkerülnek példaként a beat irodalom és a rockzene ikonikus alakjai – így Jack Kerouack, Jim Morrison és John Lennon.

Bly és Rohr egyként figyelmeztet: mindegyik archetípusnak megvan a maga „sötét oldala”, s egyik férfienergiában sem tanácsos kizárólagosan elmerülni, ha el akarjuk kerülni a szélsőségeket: a Király önteltségét és zsarnokságát, a Harcos erőszakosságát és romboló erejét, a Mágus felfuvalkodottságát és fundamentalizmusát, a Szerető végletes kicsapongását, a Vad Ember önpusztító őrjöngését. A mozgalom végső soron arra buzdítja férfitársait és a fiatal fiúkat, hogy fedezzék fel önnön énjük gazdagságát, sokrétűségét; ismerjék meg a férfiasság vad és érzékeny oldalát egyaránt; teremtsenek egyensúlyt a különböző archetípusok között; s ébresszék fel magukban a bátor kiállást az igazukért, a bajtársiasság és a társadalmi felelősségvállalás szellemét.

elszigetelt jelenség

A mitopoetikus mozgalom fontos problémára világít, megfontolandó javaslatokkal áll elő; nem ellenséges a feminizmussal, politikai kérdésekben nem foglal állást; miközben igen aktív közéleti szerepet vállal: közösségi rituálékat, terápiás műhelyeket, önsegítő csoportokat és vitaesteket szervez, könyveket ad ki. Mégis elszigetelt jelenség. Eleve csak a nagyvárosi, iskolázott, felnőtt férfiak között népszerű, és ott is csak szűk körben; a rossz szociális hátterű társadalmi rétegekhez és a fiatal korosztályokhoz nemigen jut el. Az értelmiségi fősodorban ellenérzéseket ébreszt, az alternatív jobboldal híveinek nem elég radikális. Nincs olyan gazdasági vagy politikai erőcsoport, amely érdekelt lenne a felkarolásában. Persze a Bly és Rohr által feszegetett kérdésekben rendszerszintű megoldásokban reménykedni teljesen felesleges. Ha valahol, itt az etatista-technokrata intézkedések biztosan zátonyra futnának. A história kerekét pedig képtelenség visszaforgatni, és nem is lenne szerencsés, hiszen a világtörténelemben egyedülálló szabadságjogaink vannak – nekünk, különböző etnikumú, nemű és szexuális orientációjú állampolgároknak. Nincs mese, szembe kell néznünk a 21. századi nyugati világ súlyos problémáival. A közösségek széthullottak, a közéleti viták elfajultak, eltűntek a biztos morális támpontok, nincsenek szilárd identitásminták, kivesztek a hús-vér példaképek, az oktatási rendszer kudarcot vallott.

Legfeljebb az ifjúságnevelés helyi kis köreiben lehet visszacsalogatni fiainkat az online világból: közösségbe szervezni őket, támogatni a felügyelet nélküli játékokat, hagyni kialakulni a természetes rangsort, megzabolázni a vagányabbakat, gyámolítani az elesettebbeket, értelmes közös tevékenységbe csatornázni a kölykökben dúló vad energiákat. Ami viszont szerencse: páratlanul gazdag szellemi-kulturális örökség áll rendelkezésünkre az igényes élethez. Az antik embereszmény, a lovagiasság és a rock’n’roll régi vágású erényeit összebékíteni az egyéni szabadság posztmodern vívmányaival – jó mulatság, férfi munka lesz!

kép | vecteezy.com