Horgas Béla

TAVASZPONT; ÁTELLENBEN HŐ ÉS HÓ

1991 tavasz

TAVASZPONT; ÁTELLENBEN HŐ ÉS HÓ

Fölébredt álmábanez mondható, s ha igen, ez lesz az a pont, hol kezdődik, gondolta. Kutya vonyított lentről-kintről, oldalról barna csomagolópapír zörgött még, a mosógép locsogás zuhogása, mert délelőtt volt különben. Külön, benn volt a semmi pont, átellenben a káprázatos, őszi domboldallal, a távoli majomkenyérfákkal, az amerikai bombázókkal Kálmáncsa fölött, az írógép sarkára helyezett kék-fehér-sárga Pelikán ragasztóval, a forradalmakkal, a Hungária-ház kövén fek­vő múlt heti halottal, ahogy fejéből előkanyarog a sötét szalag; az Andromeda minden csillagával, a fölsorolás reménytelenségével, az önreflexiók egérfogóival, füves gömbkalitkánk zajgásában úszó némaságainkkal, ahogy beleütköznek, mint vasdarab a kődarabba, csöndjeinkbe, s hogy mi a különbség. Mondható.

A semmi pont is valami talán, valami semmi, kikezdve ím fekete filctollal a papír haván. Megtagadva? Mondható.

S közben lehullt a hó, hajnali testösszeforradás idején, féléber álomban, amo­lyan első hó ismeretlen faluban, nevezhető bízvást gyerekkorinak; figyelő padlás­ablakok, látó szemek, szánhúzó lovak szárnyai, szalonna, szalma, sustorgás. Hő és hó. Kinn a mosógép egyedül zúgatta füves gömbkalitkánk lombjait. Lépkedett a havas falu egyetlen utcáján félálomban, az első hó fehérségét és a hajnali hő sötét ajkait szétnyitotta és összetapasztotta, nem volt már gyerek, felnőtt ide, látta, ez a derű. Álmodta, élte, aludta — megbecsülte. Átellenben, ekkor már minden átellenben, a káprázatok tüskés erdejében, otthon.

Púderes arcú nő zokogta hányingeres, havas falú folyosókon, hogy ez a kurva ország, ez megdögleszt, és rémült fejek forogtak akváriumos ablakokban. Ketten álltak ott előbb, harmadik emelet, üveg csapóajtó, neoncsövek és fémrudak, te, mondta egyikük, ez úgy csinál ott átellenben, mintha le akarna ugrani, egy hatvan fölötti férfi, egy állástalan talán. S miféle ország, istenem, miféle kurvaság, köny­vek és púder, fémrudak, félrevezetettség. S már alant ölelte kövét a talan.

A tavaszpont meg átellenben éppen, a Halak csillagképben úszott csöndesen, némán, mert semmi pont az is, hol metszi a délről északra tartó Nap útja az égi egyenlítőt; ujjal érinthetetlen, ujjal csak a Hungária-ház köve, a napra járó fű (Solaris verba), kunkor és katáng, ezen a búgócsigaként imbolygó Földön; s a tavaszpont is elmozdul, negyedszázezer év alatt körbe ér.

Kutya vonyított, barna csomagolópapír.

kép | A költő saját festménye