MEDITERRÁNEUM
1991 ősz
Tenger, mélysége végtelen,
tükör, világkép, eleven,
benne puhán a part, a fák,
agávék, ernyős píneák,
levett cipők és rongycsomó: ruha,
akár a kuglik bábuja,
fölöttük, egyben odalent
a vasgolyó is, épp kileng,
göcsörtös sziklák, gyorsvonat,
míg csattogása elszakad
a hosszú csíktól, képe él,
mint hangafűben gyönge szél,
mögötte árus kocsija,
tölcsérben fagylalt, jég-csiga
az unikornis szarv-tövén,
fölött-alatt két vad bölény,
egymásnak rontó gomolyok,
terasz, lépcsőfok, oszlopok,
közöttük, most, ki tudja, föl, le,
a megfeszített tér-szeletbe
egy kettős-testű asszony lép be,
vonul a lenti, fenti fénybe,
s babrál haján, mely elveszett,
lemarták őrült gyógyszerek,
igen, azóta, mégis, újra
a volt jelenné vált tanúja
vagyok, dermedten, bent a vízben,
és várom azt: mit mond az Isten,
melyik világ az én világom,
közben emel, lehúz a járom,
a mediterrán nap – keresztben
fekszem a véges-végtelenben.