SZÉP ERNŐ VERSÉRŐL

Milyen jó nékem lefeküdni,
Eldúrni magamat az ágyban,
A párnák halmait ölelni,
Míg a szender havaz be lágyan.

Óh istenem, de jó aludni,
De jó is elaludni nékem,
Elveszni a piszkos világról
Mint este a felhő az égen.

De jó nem hallani fülemnek,
De jó nem látni a szememnek,
De jó nem tudni a fejemnek,
De jó nem fájni a szivemnek.

Mikor halálom jut eszembe,
Nem is tudok már tőle félni,
Hiszen lefekszem és elalszom
Oszt többet soha nem kell élni.

Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam,
Ettem az ajkam, könnyem nyeltem,
Míg én az alvás üdvösségét
Megtanúltam s kiérdemeltem.

Most elbúvok, mint búvócskában,
Falnak fordúlok bajtól-bútól,
Egy sóhajom maradt: elűzöm,
S fáradt lelkemben angyal dúdol.

Az ágyam szélire leülnék
Ha lehetne, mikor elalszom,
A villanyt újra felcsavarnám
S nézném az én idegen arcom.

Hajamat gyöngéden legyezném,
Igazgatnám a takarómat,
Lesném, álmomban mit beszélek
És megtanulnám minden szómat.

Találgatnám csukott szememről,
Hol járok most, az Indiákon
Vagy a hercegnő halk kertjében?
És suttognám: szegény barátom.

Ernő úrtól verset így csak igazságtalanul lehet „választani”, méltánytalanság esik a többi (verse) iránt, valami olyan, mint ami avval a verébbel történt a szigeti alkonyon, mikor/hol Ernő úr hirtelen belátta, e világi királyság (ezt csak én mondom így, Athos ll.!) honosaként a (különben ősebb honos) többi létezővel neki jónak kell lennie, jónak lennie természetes/természeti, s zsömléjét morzsolni kezdte, és a morzsát amúgy is falatozó veréb népnek szánni. Egy morzsa duruncra sikerült, túl nagyra, és mikor a többi veréb elpályázott, egy ott maradt, s a durunc zsömlével kísérletezett, ám se szétszedni, se elfogyasztani helyt nem bírta, így végül (Ernő úr meglátása szerint) nyugtalan szívvel távozott, s Ernő úr nagy kafkai szorongásokkal maradt ott, vajon hogyan fog elaludni ez a szárnyas létező, nyugtalansága nem zavarja-é majd az álmát, nem sodródik-e épp ezért veszélyekbe. Sóhajtva ment haza (nyilván ideiglenes, szigeti) szállására Ernő úr, s biztosra vehetjük, ő aztán nem aludt el könnyen amaz éjszakán; hát így megint együtt volt (így volt „a mindigből megint”), együtt azokkal, akiket…

Ne is folytassuk. Versünk, ha belenéztünk már netán, forma szerint az elalvásról szól, és lénykettőzés is van benne.

az én monarchista szívem

Kocsmázós koromban (kis módosításokkal) tudtam fejből ezt a verset, józan életem (melyet csak a napi 80-100 Symphonia vagy Gitane tesz emberzsabójúvá mégis!) (elég baj!) félénkebbségbe is módosít (át, vissza?), a kafkaizmus ilyképp él (éljen is, bármi halálos! l. ital – cigiszálak), hát inkább csak felolvasni szoktam, est-féléken… mely kapcsolat is, közönségemmel, melybe/kibe egész beleszerelmesedtem (mint Ernő úr abba a szigeti alkonyba?), nehezebbé teszi, hogy természetesnek vegyem: ily esszé szöszmöttel én előálljak, szokványomhoz híven idegenben (???), azaz Dublinban, Bécsben, Belfastban, Liverpoolban, Londonban, Mülheimben etc. gépeljek (de ha már cipelem rojális masinámat, én, egyébként republikánus, én, royalista – verébroyalista és a „Royal 200” típusú, lassan széthullá monarchikus állagú gép királyhűje, meg minden olyan láé, kinek neve Kings Darling, vagy a mamája volt La Royale, oh, ha bátorkodnék meg is tenni őket szépen, s pont, mikor kell… én, Királyné Kószása, azaz Queens Stroller… de ne vesszünk az állítólag követhetetlenbe!), nehezen, bár látszólag könnyen-iramlón írom ezt, kinézek Bécsre magasomból, büszkén gondolom el, hogy az USA-követség kapuhomlokzatán csak lentebb van az amerikai tábla, feljebb az ősi monarchikus kettős-címer, sőt, ama tartományokkal is a magyar rész, melyekről – miért? – beszélni sem illik ma; hát ilyenkor az én monarchista szívem azért megdobog! bár igenis polgári Melzerként járok-kelek nyilván a Grabenen, no, persze, ugyanakkor Kosztolányitól sötét detektív, és abszolút utódtalan deviáns, ki, mint a sivatag akár rommeli, akár pattoni harcosai közül valaki – én mindkét felet megmértem! –, már csak halott bajtársaihoz, én így a verebeimhez járok vissza gondolatban…

Tehát inkább a mondatot hagyjuk félbe, de ne kerteljünk. A Szép Ernő dolgában tovább ne tétovázzunk.

Csapjuk össze mondanivalónkat, aztán vágjunk neki Bécsnek, kössünk ki a Krieau ügetőjén, ahol jól nekünk valóan peregnek a (híg, persze, nem nagy értékű) történések… de ha erre vágyunk? Mert kedves közönségeinkkel annyit találkoztunk s találkozandunk, hogy minket az – eme dolgozatot is gyorsan felolvassuk majd nékiök! nem? –, minket az jobban leköt, mint az iromány esszé, s készen mondhatnák, beszéljen magáért a vers… de épp mintha közönségünk, visszahallok, örülne parányit, hogy elemezgetjük néha a bonthatatlant, mintegy gyarló s így foghatóbb lényünket adva (l. erről korántsem Klee-t, arról, hogy hol van ő… nem, nem, mi itt vagyunk a mi szerelmetes közönségünknél, s ezért vállaljuk a nyomtatás ördögét is akár, holott… holozz… a félreütés imperativusa, ó! „holoz”-ni kell, „hol-ó-gram”, járni a Prátert, a Liffey partján kószálni, a Mersey mellett… holvást.)

Jutalmunk, mert nyilván tisztességgel írtuk, amit írtunk itt, kis vers:

Folyton
folyvást,
holton
holvást.

Hol is a „hol” legalább kettős értelmű: azzal, hogy „hol”; azaz „valahol” vagyunk, egyben „holvást”, „holton” is leledzünk, de ez nem sok plusszost jelent, mert egyszerű helyhatározónak is érezhető.

igazam tündökölni fog

Az ébren lét is egy hely, az aludton lét is egy (másik) ilyen. Ein Gleiches, mint Goethe az elalvás versben, a vándornak az ő éji dalában írja. Egy vándornok éji feldalolódásában, amit Goethe kívülről lát, Szép Ernő belülről, ő ugyanis elaludni vágyik, s hála az égnek, ehhez Eunoctint, Andaxint, Krapofixumiotzangerstintumot bevennie etc. nem kell. Viszont megkettőződik alakja, s ez némi üdv; ő maga annak a Szép Ernőként elalvó verébnek az istene, a negyedikség a Háromságból (Beckett mondja, hogy egy egyértelműen posztkrisztiániás korban mi lenne evidenciameghatározó: a Háromság… én meg mondom: a poszt-alexandriai karszak jön, a konzervatív törzsfogalmak, osztályozásvágyak eleven élhetőségéveI, ennek vagyok én már athos-i előroyalistája, hulljon bár a fejemre érte bármi, bizony, nem kontrát mondok én, hanem a stabil centrálisat próbálom eldadogni, legyen az bármi népszerűtlen, járassák le akárhogy e „Gattung” méltatlan és nevetséges, parvenü ál-elvbarátai! igazam tündökölni fog, ahogy szerény-fakó fénnyel dereng a Hamlet-köteté is) (melynek igéje, főneve, jelzője etc. általam most alig 56 kilós testté fogyott, lett).

A Szép Ernő verset megelemzem, kazettára veszik, hitelesebben adódik az ott, legépelődik, az el lészen küldve a cikk kiegészítőjeként. Ezzel én itt ezt abba is hagyom, kinézek bécsi háztetőimre a Pázmáneumból, az USA-követség mellől, lemegyek köpendő – soványító – fehércsokit venni a gonddal fölfedezett, vasárnap is nyitva tartó cukorkaboltba, megnézem az Augartent, a Krieaut, aztán estére (csak nem ébrednek föl a szomszédok) hagyom, ami cikk írandó még. Meg a hétfő is ott van rá.

*

Porthos-i, alapos lényem (nem az athos-i megátalkodott, önhitű boldogtalan) azt súgja mégis: ami a cikké, kerüljön a cikkbe. Hát ez egy nagyon fájdalmas vers, annak minden boldogságával. Mily szép az „eldúrni”! Azt, szavalva, külön szépen lehet hangsúlyozni, hogy „elveszni a piszkos világról”! A négyszeres ismétlésnek figyeljük meg a fokozatiságát. De bájos ez az „oszt többet soha…”! Kellemes feladat a színésznek az „Egy sóhajom maradt…” rész: S micsoda hangsúlyváltoztatás, a szerepkettőződés igaz valója jön azzal, hogy „Az ágyam szélire leülnék…” Elveszem kenyerem, bár üdvre rövidítem is dolgozatom, mikor itt ezt elmondom mind. Hozzátenni semminő eleven szóban nem bírok. A vers utolsó szakasza, sajnálatosan, gyengére sikerült. Érdekes tulajdona ez a dalnak, hol is azt hinnők, egyenletesen szóló műforma. Hát a Szép Ernő-féle dal, a jelek szerint azt is kibírja, hogy épp a vége legalább három fokot esik.

Legyen ez intő példa az ítészeknek: ne leggyöngébb helye szerint ítéljük meg a csillag-magasat, illetve pár pompás kis része miatt a tulajdonképpen csak-korérdekest, a különben átlag-szellemest ne tegyük oly fentre.

Alszom, ágyamnál ülök. Nem. Semmi narcizmus bennem. Anatómiai tanulmánnyá fogyatkozott testi valómra rég nem is pillantok. Csak mélyen behúzott belfasti-dublini sapkám alól nézek olykor ló-naggyá vált bal szemembe. s mondom, szegény barátom.

Ha bármi, hát ez az egyetlen barátság, mit magam dolgára is felvonultathatok itt. Marad a többire a Nemes Nagy Ágnes-féle versrész. mint cím, hogy t. i. a fák kimondhatatlan tetteit meg kell tanulni, erre versem nekem egy világban, hol mindenki oly lelkes, vagy csüggedt, hogy: „fád vagyok”.

De – a tiéd. Egyedül a tiéd. Neked készült e… S mi végre, jaj, mi.

*

S valamit el ne felejtsek, FÜGGELÉK (mint egy épp lepottyanó levél egy Szép Ernő-versben).

A Böbe költeménye!

Igen, amikor 1988-ban az a 4 nagy halál utolért minket itt (társnémat s engem), Éliás, Poszi, Szpéró és Pipi madarunk halála, a dolog (mint Klee mondja a dolgok természetéről) nem csupán úgy „körülbelülre” jött, nem átabotába! Megelőzte 1987-ben, rossz jelként, a Böbe halála, ezé az alig ötéves kis verébhölgyé, ki oly gátlásosan, maflán, szeretnivaló riadtsággal élte le azt a 60 földi hónapját is… és úgy omlott össze hirtelen, mint… igen, ahogy egy ember is, a szegény, ha és amennyiben. S mikor még „csak” a Böbe volt a halott, rossz sejtelmeim támadtak, a Böbét nagyon megsirattam, s mert Szép Ernőt sokat olvasgattam akkoriban már, természetes, hogy előbukkant mindenféle verse, köztük az is, ahol az én „verébroyalizmusom” motivációja lelhető. Ilyen egyszerű egy fogalom eredete? Ilyen egyszerű. Persze, a halálokkal és a „történelem” változásai által tovább egyszerűsödött, mígnem aztán ma már oly bonyolult, hogy kénytelen vagyok azt mondani: Írországban republikánus vagyok, itthon royalista… de hagyjuk a félig-tréfát. A szép versszakok szóljanak inkább:

Arany gyertya sötét szobán át,
Arany gyertya
Nyíló ajtó eloltja lángját.

Őszi fák közt jutott eszembe,
Őszi fák közt
A földre nézek elmerengve.

Mintha régi tallért találnék,
Régi tallért,
S keresném rajta a királynét.

Könnyeim most is elborítják szemem.

Ahogy keresem… akik után jó lesz majd, majd „lefeküdni”. Őket.

kép | vecteezy.com