EGÓNIA
1992 ősz
I.
A modern világállapot – végállapot. Benne mintegy végződik a világ. A modern állam, a modern gazdaság, a modern személyiség világvégződések. A személyiség az egóban végződik, a kórus a tömegben, a társadalom az államban, a politikai közösség a pártban, a gazdasági racionalitás a tőkében. A végállapotban minden véggé válik: végemberről, végszemélyiségről, végnemzetről, végforradalomról, végállamról, végművészetről kell itt beszélni. A kérdés csak az, jól, szerencsésen végződik-e így a világ? Lehet-e új kezdet ebből a végből? Élettől vagy haláltól duzzadnak-e ezek a világvégződések? A végződésfolyamat száz–kétszáz éve tart, feltartóztathatatlanul. Minden kísérlet, hogy eltorlaszolják útját és visszafelé menjenek – mint azt Nietzsche már a 19. század végén megfogalmazta a dekadenciával kapcsolatban –, csak azt eredményezheti, hogy felduzzasztják, felfokozzák és egészen elfajult formákban reprodukálják azt, aminek gátat akarnak vetni. Ma, végéről s egyben visszájáról nézve a világot, azt is megkérdezhetnénk: vajon jól kezdődött-e az a világ, amely így ér véget, vagy amelynek így kell véget érnie? Mert mivel is kezdődött? A keresztény tanítás szerint a bűnbeeséssel (világon ezúttal az ember világát, a történelmet értjük, és nem a teremtés egészét), világiasabb megfogalmazásban, a tudással vagy a munkavégzéssel. Akár így, akár úgy: a tettel, amely „kizökkentette” az emberi lényt a paradicsomi vagy természeti létezés „boldog” azonosságából, emberré tette. De nem foglaltatott-e benne már ebben a tettben a világ vége? „Valamikor volt a tett, / abból lett a gyűlölet / ebből pedig szeretet / s a világnak vége lett” – írta egyik töredékében József Attila. Persze, más hívő, reménykedő, perlekedő emberkezdetnek és más végembernek lenni. A történelem ciklusa lezárulóban van. Végére kell érni ahhoz, hogy láthatóvá váljék az új kezdet, ha lesz új kezdet, s ha abban az új kezdetben számunkra lesz vigasz. Mert a végállapotból kikukkantva, a véget érő ember horizontjáról szemlélve a világot, az új kezdet nem feltétlenül a reménység metaforája, mint ahogy a vég sem feltétlenül a legrosszabb, ami történhet velünk. Az új kezdettel alighanem nem mi fogunk újrakezdődni az időben, a történelem terében, úgy is mondhatnánk: nem velünk fog újrakezdődni az idő. Ha hihetnénk benne, hogy végünk a megújulás és újjászületés kezdete is egyben, akkor persze lenne ok a végörömre. A végember azonban, jóllehet legalább annyira vonzódik a hithez, mint a kezdet embere, hitét nem a Jóistenbe, az üdvözülésbe, a mennyei harmóniába veti, hanem a rosszba, az örök kárhozatba, a poklok poklának örök káoszába, a katasztrófába, amelyben él, helyesebben, amelyben haldoklik. Mert ezt a hitet nem az életre, a közösségre, a személyiségre, az emberiségre, hanem az egóra és az ego hiposztázisaira vonatkoztatják, s mert ez a hit a megváltást megsemmisülésként, az örökéletet a nemlét boldogságaként értelmezi át.
koszos áradatként
Hinni valaminek az eljövetelében, hevesen vágyódni utána, feltétel nélkül szeretni és átérezni, hogy nem lehet vele szemben igazunk, nos, ez csupán annyit jelent, hogy a világ folyásának megint metafizikai, vallási, spirituális medret hasít szemléletünk, de ezúttal azért, hogy e mederben, mint holmi lefolyón, szennyvízlevezető csatornán, a világ koszos áradatként lecsorogjon. Egyvalami bizonyos: katasztrófában élni annyi, mint vallásos légkörben élni. Várni valamire, ami még nem következett el, vagy ami még nem teljesedett ki, ha az nem egyéb is, mint tulajdon végünk.
II.
A modern világállapot sem nélkülözi a közösséget, csak ez nem az élet és a szellem közössége, nem a tradíciónak és a vérségi köteléknek a beleszületés révén adott közössége és nem is a szabadon társult egyének választott közössége, hanem a pénzközösség. Dolgok és dologi viszonylatok személytelen és szellemtelen közössége ez, amely mindent és mindenkit átfog, s ennyiben totális is, de nem totalitárius. Totalitáriusnak csak azok a közösségek nevezhetők, amelyekben a régi, organikus, isteni világrend szellemi totalitását államilag szervezett erőszakkal és modern tudatpreparálással, propagandával és ideológiával akarják helyreállítani, s amelyek csak arra jók, hogy visszaszorítva a modernitást, gátat vetve a modern végződésfolyamatnak, felduzzasszák azt, és különlegesen elfajult, szörnyűséges formákban reprodukálják a modern végállapotot. A modernitás tagadásán felépülő totalitárius állítás, a totalitárius szörnyállamokban hamissá, hazuggá, szervetlenné, embertelenné váló régi totalitás ugyanis ízig-vérig modern produktum, nem visszafordítása a végállapotnak, hanem erőltetett menetelés a boldog vég felé. A pénzközösség személytelen és szellemtelen dologi totalitása is embertelen, de nem hamis és nem hazug: a kitalált, kierőszakolt, mesterségesen életben tartott totalitárius állam politikai-ideológiai közösségével ellentétben a pénzközösség a modern világ-állapot saját közössége, az a közösség, amely megilleti, amely természetével összhangban áll, amely létezik.
A modern világállapot nemcsak a közösséget és a totalitást nem nélkülözi, hanem a törvénynek sincs híján. Csak ez nem az isteni gondviselés képében jelenik meg, nem az erkölcs törvénye, hanem a hatékonyságé, haszonelvűségé, a profit-maximalizálásé. Vannak más törvények is, de ez a Legfőbb Törvény, amellyel szembekerülve bármely más törvény érvénytelenné válik. Ez a modern világtörvény, mely egyetlen hatalmas gépezetként tartja össze és működteti a világtársadalmat, a modern végállapot e szép, új szörnyszülöttét.
személytelen és szellemtelen
A modern világtörvény sem zárja ki a szabadságot, sőt, a Véletlen szabadsága formájában egyenesen feltételezi. Jóllehet nincs az az emberfogaskerék, amely elhagyhatná a világgépezetet, hacsak nem selejtezik le meghibásodott, elkopott darabként, vagy önként nem veti magát a világ hatalmas emberhulladék-gyűjtőjébe; a hely, ahol éppen forog és a többi fogaskerék, amelyekhez kapcsolódik, merőben véletlenszerűek a számára. Másutt is lehetne, mást is csinálhatna, és ez csakugyan így is van, legalábbis a gépezet határain belül. A modern világtörvény szétszakítja a személyi és szellemi függés minden kötelékét, amelyek az egyes embert a létezésbe mintegy beágyazták. A modern világállapotban minden személyi és szellemi meghatározottság béklyónak, felesleges nyűgnek, önkénynek, rabságnak, szabadságkorlátozásnak látszik a kiágyazódott, egóvá csupaszodott személyiség számára, míg – megfordítva – a pénzközösség személytelen és szellemtelen, „színtelen és szagtalan” világrendje, világtörvénye, amely anélkül érvényes, hogy szüksége lenne bárkinek az elfogadására, a Véletlen szabadságának Eldorádójaként jelenik meg. „Liberté, égalité, fraternité. Nagyon helyes kérem. Mi a liberté? Szabadság. Milyen szabadság? – Egyenlő szabadság mindenkinek, hogy a törvény határain belül azt tegye, amit jónak lát. Mikor teheti az ember azt, amit jónak lát? Ha van egy milliója. Ad-e a szabadság mindenkinek egy-egy milliót? Nem. Mi az ember egy millió nélkül? Az ember egy millió nélkül nem az, aki mindent tehet, amit akar, hanem az, akivel azt csinálhatnak, amit akarnak.” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, ez a javíthatatlan nyugatellenes orosz fundamentalista zsörtölődik így Téli feljegyzések nyári élményekről című útleírásában. A nagy orosz író láthatólag sokkal többre becsülte a beágyazott létezés rabságát a kiágyazódott lét szabadságánál, a véletlennél. Pedig ez a szabadság azt is magában foglalja, hogy szabadságomban áll megszerezni a szóban forgó milliócskát. Ez a nagy szerencsejátékos nem vette észre, hogy a pénzközösség új világrendje olyan, mint egy hatalmas játékasztal valamely kaszinóban: senkinek sincs megtiltva, pontosabban, mindenkinek szabadságában áll nyerni és milliomosként távozni, és ugyanígy szabadságában áll veszteni és koldusként távozni. A játékszabályok mindenkire kötelezőek, aki játszik (és ki az, aki megengedheti magának, hogy ne játsszon, hogy ne legyen tagja a pénzközösségnek?), nem tehető függővé személyes sorstól, vágyaktól, szellemi vagy erkölcsi megfontolásoktól. Aki felrúgja a játékszabályokat, az a játékot, a világrendet tagadja, csal, tehát ki kell vezetni őt a játékteremből.
A modern világállapotban a személyiség és a közösség is a véletlen szabadságának megtestesülése. A véletlen személyiség az ego-személyiség, az énlény; a véletlen közösség (a nép, a kórus) pedig a kollektív ego, a tömeg, akár az utcán, akár a fogyasztásban, akár a tömegpártban jelenik meg. A pénzközösség személytelen és szellemtelen rendje a véletlen szabadságával ruházza fel a személyiséget és a közösséget is, egoizálja őket. A pénzközösség a világ totális egoizálása, azaz elszemélytelenítése és eldologiasítása.
Természetesen ego, tömeg, véletlen, pénzközösség léteztek a régi világállapotban is. Csakhogy mint kísértések, a Gonosz hiposztázisai jelentek meg, amelyek bűnös elfajulásokként ugyan kinőhetnek az isteni világrend fundamentumából, de sohasem önállósulhatnak teljesen, nem válhatnak új világgá, önálló princípiummá. Ebben éppen ez az erkölcsi-spirituális fundamentum akadályozza meg őket. A vallási világkorszakban még a testi aktusoknak és funkcióknak is önmagukon túlmutató, kozmikus-vallásos jelentésük és jelentőségük van, hiszen be vannak ágyazva a vallási fundamentumba. (A vallás és a vallásosság itt nem tudati állapot, hanem világállapot.) Az evésben, ivásban vagy a szexuális aktusban minden egyes ember számára közvetlenül az élet nagy vallásos princípiumai jelennek meg, a világalkotó törvények teljesülnek be. Az embernek a kozmosszal alkotott lényegi egysége fejeződik ki minden egyesben. A különbség, amely a fallosz-szobor előtt gyermekáldásért imádkozó indiai hajadon és pornólapok fallosz-sztárjait izgatottan bámuló kamaszlány között húzódik, egyben két világállapot különbségét jeleníti meg. A különbség nem abban áll, hogy amit ott tilos, itt szabad, hogy a szexuális örömszerzésnek ott erkölcsi vagy vallásos menlevélre van szüksége, itt pedig nincsen, hogy a szexuális örömszerzés ott korlátozott, itt pedig korláttalan, hanem abban áll, hogy a szexualitás ott a vallásosan felfogott és megélt létezésbe bele van ágyazva, itt pedig kiágyazódott belőle, önállósította magát, önálló princípiummá, külön világgá vált. Természetesen, az egyes egyénben, vagy valamilyen helyzetben, olykor egész korszakokra is, a szexualitás – akárcsak bármely más természeti erő – elszabadulhatott a vallási világkorszakban is, de nem válhatott igenelt, természetes életformává, új világrend alapjává, hiszen a vallási világkorszak fundamentuma rezdületlen maradt. Ugyanígy elszabadulhatott az ego is: a hatalmi téboly, a harácsolás és kincshalmozás szenvedélye egóvá puffaszthatott bármely személyiséget, és a gyűlölet fúriája tömeggé változtathatta a kórust, állati pofává a közösség arcát (mint azt a Jézus megfeszítését követelő és keresztútján őt szitkozódva-köpdösve követő tömeg példája mutatja), de nem ágyazódhatott ki a vallási világrend fundamentumából úgy, hogy önálló világgá, princípiummá vált volna.
burjánzás
A kérdés tehát az, mi tette lehetővé vagy mi kényszerítette ki a kiágyazódást? Ahhoz, hogy a gazdaság, az állam, az egyén kiágyazódjon, egyrészt arra van szükség, hogy valamilyen okból növekedésnek induljon, másrészt az kell, hogy azok a szálak, kötelékek, amelyek az élet vallási fundamentumához kötötték, meglazuljanak, elszakadjanak, és a létezésnek az a szövete, amelybe bele volt ágyazva, elhaljon. Fiziológiai – s ennélfogva óhatatlanul konzervatív-romantikus – hasonlattal élve: az életműködésében megzavart szövetből bármely sejt kiszakadhat és burjánzásnak indulhat, végső soron elpusztítva az eredeti szövetet, az élet szövetét. Mert ami a burjánzás során létrejön, nem az élet, hanem a halál szövete lesz. Kísértetiesen hasonlít ugyan az élet szövetére, hiszen egyre nő, duzzad, terjeszkedik, majd szétveti a pusztítás démoni energiája, de valójában nem az élet új szövetét teremti meg, hanem a halál szövete lesz. A halál, az elhalás az élet saját, szükséges mozzanatából önálló princípiummá keményedik.
A szekularizáció, a deszakralizáció hosszan tartó szellemi folyamata, amely az ész forradalmában tetőzött, felőrölte a vallási világrend fundamentumát, amelyről leválaszthatatlan volt a gazdaság, az állam, az egyén, illetve amelyen állva minden leválási kísérletet, véletlenszerű leszakadást bűnként lehetett elítélni és esetenként megtorolni. A bűn a vallási világkorszakban maga is meghatározható lett volna úgy, mint az egyes egyén kiágyazódása az isteni világrend fundamentumából, tehát Isten ellen fordulás, a büntetés pedig úgy, mint „kiágyazás”, azaz kitaszíttatás, kiközösítés ebből a világrendből, a bűnössé vált, tévelygő egyén kiszakítása a létezés szent szövetéből. A kiágyazódást még akkor is bűnként, sátáni kísértésként utasította el a vallási világrend érintetlenségén őrködő egyház, amikor az nem az egyes ember vagy egyes társadalmi csoportok szintjén következett be, hanem világtörténelmi korszakváltást jelentett. A reformáció, a felvilágosodás egyrészt a vallási korszak fundamentumának meglazulását jelezték, másrészt az ész kiágyazódásának állomásai voltak.
A kiágyazódással azonban nem ér véget az új születésének folyamata. Az, ami kiágyazódott, új fundamentum kiindulópontja lesz, amelybe ettől kezdve a létezés többi mozzanatának be kell ágyazódnia. Az életben, a társadalom életében is minden kiválás, kiszakadás, kiágyazódás, amely a korábbi „társadalmi szövet” valamely csomója „abnormális” növekedése egy pontján következik be, azzal ér véget, hogy az új, kiszakadt „szövetdarab” vagy elhal, elszárad, vagy maga válik megtartó, fundamentális szövetté, és az eredeti, az „ősszövet” hal el. De az új fundamentális szövet nem lehet másmilyen, mint amilyen maga a kiágyazódott szövetcsomó volt. Ettől függ, hogy az élet régi és új mozzanatainak beágyazása az új szövetbe mit jelent: megsemmisülést, elhalást vagy beépítést, sajáttá tevést. Innen nézve a modern világállapot új fundamentumát, a pénzközösséget és e fundamentum éppoly modern totalitárius megsemmisítési kísérleteit és a totális államhatalom új fundamentumát, azt látjuk, hogy az élet összes többi mozzanatát bekebelezve, magáévá téve, csak megsemmisíteni képes ezeket. Az új kapu, amely megnyílik minden előtt, ami nem-pénz és nem-hatalom, nem az élet, hanem a halál kapuja, ami a nemlétbe vezet. Csak az juthat át rajta, ami pénzzé és hatalommá válik, minden más kívül reked, szemét, limlom lesz belőle – vagy megsemmisül.
a kiágyazódott ész civilizációja
Amikor a modernitást a kiágyazódott ész civilizációjaként írjuk le, akkor egyoldalúan, a múlt felől határozzuk meg, minthogy a hangsúlyt az észnek a létezés vallási fundamentumából való kiágyazódására helyezzük. Az új civilizáció végállapota felől nézve a folyamatot azonban éppen azt látjuk, hogy a kiágyazódott ész, a modern racionalitás lesz az új fundamentum. így hát a modern világállapot sem nélkülözi a „beágyazottságot”, csak ez nem a dologinak az érzékibe, az egonak, a pénznek, az államnak a létezés eleven, szellemi-anyagi, erkölcsi-spirituális teljességébe ágyazottságát jelenti, hanem – megfordítva – az életnek, a személyesnek, a szelleminek, a lelkinek, az erkölcsinek a dologiba, a pénzközösség és az állam személytelen-szellemtelen fundamentumába ágyazottságát. Csakhogy az élet a halálba, a személyes a személytelenbe, a spirituális a dologiba csak egyféleképpen tud „beleágyazódni”, úgy, hogy megsemmisül.
III.
Modern világállapotról beszélünk, jóllehet a modernitás a világban nem egyforma súllyal van jelen mindenütt, jóllehet a modernitásból nem mindenhová jut ugyanaz. A modern világállapot mégis létezik. Hatása alól egyetlen régió, egyetlen nép, egyetlen személyiség sem vonhatja ki magát, akár idegen hódítóként találkozik vele, aki kívülről hatol be saját világába, akár ő maga a modernitás ágense, aki saját belső mozgásainak logikáját követve hozza létre a modernitást. Kétségtelen azonban, hogy a modern világállapot keletkezésfolyamatának kiindulópontja Európa, illetve az amerikai kontinensre „kihelyezett” és ott az európai tradíció gátjai és béklyói nélkül önálló fejlődésnek indult Európa, a történeti értelemben vett Nyugat volt. A judeo-keresztény vallási tradíció, a görög gondolkodás, a római jog szintéziséből ama barbár népi talajon létrejött Nyugat a modern világállapot szülőanyja. Akár – túlzó öntudattal – saját teljesítményeként vállalta e gyermeket, akár – visszariadva rettenetes vonásaitól – megtagadta, szülői hatalmából sokáig gyakorlatias hasznot húzott. Ha egyszer az, ami belőle nőtt ki, ami a Nyugat „lelkéből lelkedzett”, egy új világrend fundamentumává szélesült pár évszázad alatt, akkor a Nyugat uralkodik a világon, s mindaz, ami nem-nyugati, ami nem-modern, keresztül kell essen a modern racionalitás purgatóriumán. Ahogy a modernitásnak a megismerés, a vállalkozás, a politikai véleményalkotás szabadságában formálódó szelleme felőrölte nyugaton a világ vallásos-spirituális fundamentumát, úgy látott neki ennek mindenütt, ahová eljutott, ahová erőnek erejével behatolt. Csakhogy ami nyugaton belülről kifejlődő világváltás volt, a nyugati vallási fundamentum és a nyugati modern racionalitás belső ellentéte, küzdelme, az mindenütt másutt kívülről kikényszerített változás, a nyugati modernitás és a nem-nyugati vallási fundamentumok (iszlám, hindu, kínai-japán, indián, afrikai) összeütközése. Ez pedig igen gyakran népirtással kombinált térítések és leigázással, kifosztással megtetézett kultúrarombolások, helyi világkatasztrófák képét öltötte. A vallási fundamentum „kiszáradását”, az ész kiágyazódását, a személyi és szellemi kötelékek elszakadását a nyugati ember kezdetben felszabadulásként és a korlátlan fejlődés nyitányaként élte meg. Ahol azonban nyugati konkvisztádorok, rabszolgakereskedők, gyarmatosítók fáradoztak a helyi vallási fundamentumok „kiszárításán”, az „elmaradt” népek, a „vademberek” vallási mocsárvilágának lecsapolásán, ott ez még kezdetben sem jelenthetett felszabadulást és új lehetőségeket. Sőt, éppen a modernitás kezdetei a legvéresebbek ott, ahová a nyugati ember kívülről hozta el a kiágyazódott racionalitás szabadságát, e népek számára tehát a halált és a rabságot. A 20. század grandiózus ideológiai blöffjei közé tartozik, hogy az idegen népek, a másként élők és másként gondolkodók racionálisan tervezett és végrehajtott megsemmisítése a totalitárius államok genocídiumaival vette kezdetét, szakítva mintegy a modern, liberális Nyugat toleranciájával, humanizmusával, pluralizmusával stb. Éppen ellenkezőleg: a legalább két évszázada tartó, csak éppen Európán kívül zajló modern emberirtás folyamata végződött a holokausztban. A rabszolgának használhatatlan, a modern racionalitás pionír-telepeseinek annyi kellemetlenséget okozó, a modernitás ezer csodája iránt vak és süket észak-amerikai indiánok kiirtása kisipari módszerekkel is sokkal jobban sikerült, mint az európai zsidóság kiirtása a náciknak nagyipari módszereikkel (néhány zsidó gettót rezervátumként nyilván a nácik is meghagytak volna az enyhe lekifurdalással küszködő utókornak: „rettenetes! de mit lehetett volna tenni, ha ez a sötétagyú, vallási fanatizmusba esett népség elállta a felvilágosult ész, a haladás – a mi haladásunk – útját?!”)
idegen erők kísérlete
Azokban a régiókban, amelyekre a modernitást kívülről kényszerítették rá, vagy amelyek a modernitás külső kihívását érzékelve maguk kényszerültek modernizálódni (nagyjából ez a különbség vonja meg a határt a mai világtársadalom harmadik és második régiója között), általában még létezett a vallási világállapot (a modernitásban a vallás már csak tudatállapotként létezik), szilárd volt a létezés vallásos-spirituális fundamentuma, amely megakadályozta az ész, az ego, a gazdaság, a politika kiágyazódását, démonizálódását és totalizálódását, vagyis a modernizációt. Ezekben a régiókban, vallási kultúrákban a kiágyazódás modern folyamata nem úgy jelent meg, mint a fundamentum kiszáradásának, szétporladásának belülről kifejlődő következménye, mint saját fejlemény – akár felszabadulásként, akár katasztrófaként értékelték is ezt a folyamat szereplői –, hanem mint külső behatolás, erőszak, idegen erők kísérlete, hogy az élő – az egyes emberben, a közösségben, a tradicionális intézményekben még egyformán eleven – fundamentumból kitépjék a beágyazott személyiséget, közösséget, gazdaságot, mondván: „a szabadságot hoztuk el nektek! Elég a sötétségből, a tunyaságból, a mozdulatlanságból! Nézzétek az új csodákat, melyek tirátok is várnak!” S ezzel eléjük tárták – és rájuk kényszerítették tűzzel és vassal – a korai ipari társadalmak ezer borzalmát, primitív technikai szörnyetegeit, bürokratikus intézményeit, egyszóval civilizálták őket. Ezekben a meghódított, bekebelezett régiókban még olyasféle „átjárás” sem létezett a régi vallási kultúra és a modern civilizáció között, mint Európában. A modernitás vékony és idegen külső kéreg maradt még ott is, ahol a vallási fundamentum mint az élet hagyományos alapzata és a létező világ szemléleti kerete meggyengült vagy széttöredezett. Ez az oka, hogy a formális függetlenség elnyerése után e régiókban – a vallási fundamentum „kiszáradásának” mértékétől függően – általában megkísérelték e külső kéreg leválasztását, saját modernitás megteremtését, vagy a kiszakított egyénnek, észnek, közösségnek, gazdaságnak, politikának a visszaágyazását a még létező vallási fundamentumba. Amit a politikában nagyon találóan neveznek fundamentalizmusnak, és ami főleg az iszlám országokban nyert az utóbbi évtizedekben tért, az erőszakosan, kívülről kiszakított társadalom visszaágyazásának kísérlete a vallási alapzatba. A fundamentalizmus természetesen modern jelenség már, a modern világállapotra vall, hiszen a „beágyazás” vagy „visszaágyazás” mint politikai cél, mint az állam célja jelenik meg, amelynek megvalósítására politikai mozgalmak, pártok szerveződnek, és amelyet a modern erőszakapparátusok, modern propagandaeszközök, modern társadalomirányítási módszerek segítségével visznek véghez egy modern világkörnyezetben. Csakhogy a társadalmat, az egyes embert egy még távolról sem szétporladt, nemcsak képzeletben létező, hanem nagyon is élő, minden széttöredezése, meggyöngülése ellenére eleven fundamentumba ágyazzák – vagy ágyaznák – vissza. S ne feledjük: a szóban forgó régiók embere a kiágyazódást nem a szabad szellem, az individuális szabadság születési aktusaként élte meg, hanem végpusztulásként, önelvesztésként, az idegen – nyugati – szellem győzelmeként és rabigájaként (kivéve nyilván azokat az életformában és tudatban gyorsan asszimilálódó értelmiségi és polgári rétegeket, amelyek a modernitás vékony, külső kérgét alkották). Ebben rejlik a különbség a harmadik világ nyugatellenes fundamentalizmusa és a második világ nyugatellenes totalitarizmusa között. Az előbbi egy – a modern világállapotban is – létező, fennmaradt vallási spirituális fundamentumba akarja visszaágyazni a társadalmat, az utóbbi egy nem létező, kitalált, tisztán ideologikus fundamentumot hoz létre a totális állam nyers erőszakának elfedésére, ahová előbb becsalja a talajvesztett tömegeket, s ahol utóbb brutális erőszakkal tartja fogva őket. Ez a manapság Kelet- és Kelet-Közép-Európában, tehát a második világ régiójában feléledő nemzeti fundamentalizmusok belső ellentmondása: az a fundamentum ugyanis, ahová mielőbb visszaágyaznák a nemzetet, nem most, már kétszáz évvel ezelőtt sem létezett, és ha létezne is, összeegyeztethetetlen lenne a modernitással, ami nélkül nemzet nem juthat előbbre a végállapotban. Ezért ebben a térségben minden nemzeti fundamentalizmus csak totalitarizmusként valósulhat meg, amelyben az állam, a nemzet-ego kvázi-fundamentumot alkot a maga számára, és ezen a talajon hajtja végre a modernizációs ugrást, akár a totalitárius rendszer pusztul bele, akár a nemzet.
Így vagy úgy, mindannyian a kiágyazódott ész civilizációjának gyermekei vagyunk. Az iszlám fundamentalizmus zöldje természetesen mást jelent és másfelé mutat, mint a nyugat-európai alternatívok zöldje, nem beszélve a sok-sok barnáról, vörösről, feketéről. A visszaágyazódás vágya mást jelent ugyan ott, ahol még létezik a régi fundamentum, mint ahol ez már szétporladt vagy kulturális törmelékké vált, de ott is, itt is a modern világállapotra vall. A biztonság, a közösség, a harmónia, az értelem, a boldogság utáni vágy a „beágyazott létezés” vágya. Otthon lenni valahol, beágyazottnak lenni ott. Az otthontalanság, akár a kötetlenség, a szabad lebegés örömérzésében, akár a számkivetettség, gyökértelenség, sehova-sem-tartozás szorongásában ölt is alakot, a modern individuum, a kiágyazódott személyiség alapélménye. Bármennyire szenved az otthontalanságtól, többé nem parancsolható vissza képzelt vagy valóságos törzsi-nemzetiségi-családi közösségek otthonának zárt falai közé. Többé nem tud otthon lenni ezekben a kihűlt, összezsugorodott, menhely- és rezervátumszerű otthonokban. Senkinek nem nőhetnek ki újra a gyökerei, bármennyire akarja is ezt. Még akkor sem, ha ezt mások, az „újragyökeresedettek” kutyakötelességévé teszik mindenkinek, s azzal fenyegetőznek, hogy a „gyökérteleneket” egyszersmindenkorra kitépik a „nemzeti talajból” (ha egyszer gyökértelenek, akkor miért kell őket kitépni?). A modern, kiágyazódott személyiség sem teljesen gyökértelen, csak éppen gyökerei az ő személyes tulajdonát képezik, mintegy magával viszi őket, mert nem létezik az az egyetlen és egységes fundamentum, amelyben minden és mindenki gyökerezik. A modern társadalom csak ideológiailag osztható fel „gyökeresekre” és „gyökértelenekre”, ahol is a „gyökeresek” valójában olyan gyökértelenek, akik számára ez annyira elviselhetetlen, hogy fundamentumot hazudnak a világba, s azt, aki ebbe nem tud gyökeret ereszteni, „gyökértelenként” utasítják ki a paradicsomból. Valójában a totalitárius (tehát nem vallási, hanem tisztán politikai) nemzeti fundamentumba csak az állam ereszthet gyökereket; az egyéneket nem „belegyökereztetik” ebbe a fundamentumba, hanem tömegként beledöngölik, belebetonozzák. Hogy aztán a nemzeti fundamentalizmus fejhangú dervisei a betont „nemzeti talajgyökérként” és a belebetonozást „új otthonra találásként” éneklik meg utóbb, az már a modern ideológiatermelés természetrajzához tartozik.
kiútkeresés
A visszaágyazódás átmenetileg valóban létrejöhet azokban a régiókban, ahol a vallási-spirituális fundamentum még létezik, de mindenütt másutt, főként a történeti Nyugaton ez vagy megmarad az egyes egyén tudatának határai között lejátszódó kiútkeresésnek, menekvésnek (ebben az esetben fundamentumnak bármi választható: zen-buddhizmustól a világkultúráig) vagy az intézményi és olykor az összállami totalitarizmus formáját ölti. Az „önbeágyazás” igaz és hiteles lehet, de nincs általános érvényessége. A „kollektív beágyazás” totalitárius képletei általános érvényességre formálnak igényt, de megtévesztésen és erőszakon alapulnak, s így hazugok és hiteltelenek.
Ha az ego-ember, az énlény a tudatába bábozódott személyiség létformája csupán, és a személyiség ego-létéből új életre kelhet, akkor nem gyökereket kell eresztenie, hanem szárnyakat növesztenie, hogy a világkultúra szabad egében találjon új otthonára, hogy egyetemes személyiség legyen, akinek immár nem fundamentuma a világ, hanem partnere, társa a másik személyiség. Ha a végállapotból születhet új kezdet, akkor ennek kiindulópontja csak az ego-lény, a tudat-személyiség lehet, végeredménye pedig az, hogy a személyiség egyetemessé, a világegyetem pedig személlyé válik.
IV.
A kiágyazódott ész civilizációjának középpontja, amely körül a modern világállapotban minden lény és létező kering, nem az Élet, hanem az Ego. Arra a kérdésre, hogy mi marad az emberből, vagy mivé lesz az ember a modern világállapotban, egyetlen szóval válaszolhatunk: egóvá. Az ego az új civilizáció hajtómotorja, értelme, értelemadó istensége. Az egónak nem lehet ellenállni: az ego-mágnes mindent magához ránt, mindent egoizál, ego-igába hajt: a másik embert, a természetet, a társadalmat, a testet és a lelket, az életet és a kozmoszt. A modern államban a nemzet veszti el személyiségét és válik egóvá; a modern személyiségben az egyén veszti el személyiségét, azaz testi és lelki dimenzióit, a megszemélyesült kultúrát és természetet, és egoizálódik; a modern gazdaság a tőkében találja meg az ego személytelen megtestesülését, az e világ Alanyát, amelynek szellem, erkölcs, élet, közösség csak „szalmakutyák”; a modern társadalom pedig a tömegben veszíti el közösségi arculatát és egoizálódik. Az antiutópiák Nagy Inkvizítorai, Nagy Testvérei, Nagy Vezérei csak megszemélyesítései vagy – még inkább – puszta névalakjai e világméretűvé nőtt Egonak, és világuralmuk csak metaforája az egyetemes ego-igának.
maga az esztelenség
A létezés egoizálása kiszárítás, sterilizálás, maga a végpusztulás. Az ego legbenső mivolta szerint a nemlét; amit magáévá tesz – nemlétbe ránt. Az ego az élettel szemben álló princípium, a nemlét démona, amely mindenből kiszívja az életet, az elevenséget. Az ego az a létforma, amelyben az ész kiágyazódik a létezés élő szövetéből és önálló, életellenes princípiummá keményedik. Az ész egoizálódása az ész esztelenségeinek titka. Az esztelenség, ami a formális racionalitás princípiummá válásában rejlik, az egóban lesz világot igazgató és világot megsemmisítő démonná. Az ész, ahogy a profitmaximalizálás, a hatékonyság, a hasznosság elvében, a kísérletezés tudományos szabadságában vagy a racionális bürokráciában megjelenik – az ego igájába fogott ész, maga az esztelenség. Minden más elvnek, minden más racionalitásnak, mindennek, ami nem-ész, törvényen kívül helyezése, bekebelezése vagy megsemmisítése – ez akkor is irracionális, ha a racionalizálás alakjában viszik véghez.
Az ego nem én vagyok és nem te vagy; az ego nem személy és nem élet; az ego személy fölötti, mindentől és mindenkitől elszabadult és mégis mindenben és mindenkiben munkáló démon a megsemmisítés világprincípiuma.
V.
Az énlény – a végállapot hőse. Benne végződik mintegy a személyiség. Az ego ugyanis mindent végéhez viszonyít, mindennel végezni akar, mindennek végére akar érni, mindent végig – a végig – vinne, mindenben a véget szomjazza, mindent vége felől néz. Az ego, ahogy azt Hieronymus Bosch Az Ezeréves Birodalom című oltárképe harmadik táblájának pokoli víziójában a lényeket faló kényúr központi alakjában oly korán megsejtette, valóban pokolra való. Az egyénben lakozó ego, az államban, a pénzben, a tömegben lakozó ego egyetlen állkapocs, amely megállás nélkül őröl; felzabálja, betermeli a világot, anélkül azonban, hogy bármi, ami az övé lesz, a sajátjává is válhatna. Az egóban nem marad meg semmi: ami fent bemegy, alul változatlan alakban jön ki, emésztetlenül potyog a nemlét hatalmas pöcegödrébe. Az ego nem elegyedik semmivel; nem oldható és nem változtatható. Állandósága, mozdíthatatlansága, keménysége az önálló princípiummá vált halálra vall. Csak az életben van változás, metamorfózis, elmúlás és újjászületés, különbség és összefonódás; az életben a halál is változás, a halál is életmozzanat.
halálként szerezheti meg
Az énlény – véglény. Az egoember – a sáskaember: tömegben árasztja el a világot és tarolja le az élet megmaradt színtereit. Felzabálja a trópusi őserdőket, kiirtja a ritka állatfajokat, elszívja a levegőt, elpusztítja a vizeket, még az ózonpajzson is lyukat harap. Az ego agóniája, amit a rövidség kedvéért egóniának is nevezhetünk, csak az élet, a személyiség nézőpontjából látszik vég-létnek, végállapotnak, katasztrófának. Az egónak az agónia legsajátabb élete. Határhelyzetekben, például az egyén halálakor vagy a szerelemben az ego minden időkben önállósította magát, kiugrott – egy pillanatra és mindig az egyes egyén számára – a személyiség életfolyamatából, és sub specie mortis rendezte át a világot. Ma, elegósodása mértékében minden egyén élete folyamatos haldoklás és törekvés a halál minden cseppjének kiélvezésére. Az ego leghőbb kívánsága: „nekem legyen jó!” De mert ez, vagyis az „egónak-jó” csak azt jelentheti, hogy az „enyém legyen!”, és mert ez a kívánság azt a „szervi” képtelenséget takarja, hogy bármit is sajátommá tehessek, azért véget nem érő felhalmozásba, gyűjtésbe csap át. Ez az ego démonikus telhetetlenségének és boldogság-habzsolásának titka. Az ego létmódja olyan, hogy képtelen bármit is sajátjává tenni. Övé lesz, de nem sajátjává.Sajáttá tenni csak a személyiség képes. Az ego bármihez ér, akárcsak ama legendabéli Midasz király, akinek alakját a századforduló dekadensei oly gyakran idézték föl e létparadoxon érzékeltetésére, számára semmivé válik. Övé lesz, de nem életét kapja meg, csupán halálát, vagyis a dolgot. Amire szomjazik, az életet, az elevenséget csak dologként, halálként szerezheti meg, és így szomjúsága – a nemlét szomjúsága – sosem csillapodhat. De mert nem tud mit kezdeni az eleven világgal, azt akarja, hogy legalább nála legyen. Az ego az adni-nem-tudás, az impotencia. Az egyetlen aktus, amelyben duzzadó izmú óriásként jelenik meg – a haláladás aktusa, vagyis az elvétel, a megsemmisítés, az ölés. Az impotens így tesz sajátjává. Mert saját természete a nemlét. Nem létezésében, hanem nemlétében igenli a másikat, és halállal ajándékozza meg.
Abban a boldogsághajszában, amely csak a halálban érhet véget, az ego alkati képtelensége jelenik meg bármilyen boldogságra. Az egolény csak a megsemmisülésként értelmezett halálban nyerheti el saját üdvösségét, azt az örök boldogságot, amely megilleti. A halálban végre azonossá válik önmagával, saját lényegével, ami a nemlét, s amellyel feloldhatatlan ellentmondásban volt az ego létezése: az ego a nemlét létezési módja e világban. A halálban az ego csakugyan megsemmisül. Nem marad itt belőle semmi, mert nincs benne halhatatlan „rész”, mint a személyiségben vagy a testben. Nem alakul át, mint a lélek, hanem a szó szoros értelmében semmivé válik. Azzá válik, ami legbenső mivolta szerint mindig is volt – nemlétté. A boldogsághajsza voltaképpen halálsiettetés. Minden boldogságaktus, boldogságroham egy kis halál. A legfőbb boldogságnak, a nemlétnek, halovány e világi utánzatai. Az egyénnek éppen elegósodása arányában válik egyre fontosabbá a boldogság, hiszen boldogtalansága tulajdon létében rejlik, abban, hogy egójába zárt, egolény. Az ego az életben természeténél fogva nem lehet boldog. Csak a halálban lehet boldog, amikor megszabadulva a létezés utolsó elemétől is, az ego létpontjától, semmivé válik. De amíg ez bekövetkezik, amíg egy egolény saját végére ér, másoknak igyekszik véget vetni, minden más semmibe küldésében próbálja megszerezni napi betevő boldogságfalatját.
VI.
Az örömre, a boldogságra való „szervi képtelenség, a másik lénnyel egyesülésre vagy kapcsolatra, a létezés szeretetére való képtelenség, minden emberi taszító idegenségének örök érzése, s a minden személyesnek és elevennek megsemmisítésére kárhoztatottság – mindez a sátáni mitologikus képzete köré rendezi az ego alakját, és a Sötétség Hercegének uralmaként jeleníti meg az ego igáját.
S valóban: a modern világállapotban az Ego lép Isten helyére, a szubjektummá vált tökéletes nemlét a szubjektummá vált tökéletes lét helyére, a halál az élet helyére, a dologi a személyes helyére. Az Ego nem létrehozza, létezteti, hanem „nemlétre hozza”, azaz elemészti, elnyeli a világot, beleértve ebbe még azt a létpontot is, amelyen „megtapadt”. A nemlétet táplálja, önmagát élteti, növeszti egyre hatalmasabbra, egészen addig a pontig, amíg még maradt valami a létezésből, amíg van mit „visszateremteni” a semmibe.
túl lehet-e látni a tudaton?
Az Ego a modern ember, az egolény istene a modern világállapotban. A primitív ember istene tökéletes szubjektum és tökéletes személyiség volt, egyjelentésű az élettel, mert ő maga is szubjektum volt és személyiség, a világ élő fundamentumába beágyazott eleven lény, és ilyen isten kellett ahhoz, hogy általa megalkottasson. A modern ember azonban az eleven személyiségből kiágyazódott lény, egolény és így istene is csak a nemlét tökéletes szubjektuma, az Ego lehet, akár hisz benne, akár hitetlenül és gépiesen csupán teljesíti parancsait. Ego-Isten azonban nem a Jóisten, hanem a Rosszisten, akinek mitologikus megnevezése: Sátán. Ego-istennek e világon három hiposztázisa van: a modern személyiség (az Ego-személyiség); a modern állam (az Ego-nemzet) és a modern közösség, a modern nép (az Ego-nép, vagyis a Tömeg). Minden Ego-hiposztázis a tudatba zárja és a tudatra redukálja a létezést: az egyén létezését, a nemzet és a nép létezését. A néhai társadalmi létkategóriák a társadalmi tudat kategóriáivá alakulnak át. Mindenből csak tudat marad; nemzeti tudat, tömegtudat, nemzedéki tudat, osztálytudat, személyes tudat. A létezés bármikor megváltoztatható a tudat megváltoztatásával, átírásával. A modern politikai irányítás jórészt tudatbefolyásolás, tudatpreparálás, tudattörlés. A modern politikának nem létező emberekkel, hanem tudatokkal van dolga. A tudat oldaláról tartja ellenőrzése alatt a folyamatokat. A művészetnek a tudat-személyiség, az egolény a központi alakja, hőse. A filozófia legfőbb kérdése: túl lehet-e látni a tudaton? A politikáé: hogyan tehető az „ő” tudatuk a „mi” tudatunkká? Ennek megfelelően mozdul el a modern gondolkodás minden területen a fenomenológia, a nyelvfilozófia, a hermeneutika, a recepcióelmélet, a szociológiai tudatkutatás irányában.
Minden ego-hiposztázis a nemlét hiposztázisa: a nemlét alannyá – démonná, „öldöklő angyallá” – válása az egyénben, az államban és a tömegben. Minden ego-hiposztázis elvont, hiszen nem egyéb, mint elvonatkoztatás a konkrét és végtelenül sokféle létezéstől. Az ego üres hely és ürítőhely is egyben. Úgy kell elképzelnünk, mint valami hatalmas emésztőgödröt; lukat a létezésben, amelyen lefolyik a világ, s amelyen szüntelenül le kell folynia valaminek, hogy létezhessen. Csak addig létezik, amíg van mit megemésztenie és a nemlétbe ürítenie.
Ego-személyiség, Ego-nemzet, Ego-nép: ez hát a végső stádium, a létfundamentum szétporladásának, az életfolyamat kiszáradásának, a szubjektum tudattá válásának, az én és az ész kiágyazódásának végterméke. Az Egóval szemben – bármely hiposztázisában jelenik is meg – az egyes embernek, az életnek a személyiségnek sohasem lehet igaza. Kierkegaard határozta meg egy ízben Istent úgy, mint azt a létezőt, akivel szemben nem lehet igazam. Ma az Egóval szemben nem lehet igazam: az ego-személyiséggel, az ego-néppel, az ego-nemzettel szemben nem lehet igazam. Egykor az élettel szemben nem lehetett igaza a teremtménynek (Isten az élettel egyjelentésű fogalom volt); ma a halállal, a nemléttel szemben nem lehet igaza az egolénynek (a Sátán a nemléttel egyjelentésű fogalom), hiszen az egolény is halál, halálteremtmény, élőhalott.
sohasemvoltnak látszani
Ego és ego között nincs minőségi különbség, csak térbeli és mennyiségi, attól függően, hogy mekkora helyet szorít ki magának a térből egy énpont, és az énpontok halmaza új énponttá egyesül-e, mint a tömeg esetében. Ez utóbbi sem minőségi változás, hiszen egóból ego lesz, nem más, azzal a különbséggel, hogy az új énpont kiterjedése a térben nagyobb. Csak a személyiség lehet más. Az ego mindenben és mindenkiben ugyanaz. Az énpontok tökéletesen azonosak. Úgy látszik, mintha fényévek jeges űre választaná el őket egymástól, valójában sem távol, sem közel nincsenek egymáshoz. Távolodni és közeledni csak a személyiség tud. Énpont és énpont között csak ugrás lehetséges és nem távolság vagy közelség, csak ugrás és nem kapcsolat. Ahol két személyiség látszólag a legtávolabb van egymástól – énpontjukon –, valójában éppen ott, ezen a ponton esnek egybe, ezen a ponton ugyanazok. Az ego szintjén nem lehetséges különbség két lény, két létező között: egyik én olyan, mint a másik, egyik tömeg nem különbözik a másik tömegtől. Az egolény különbözősége ezért mindig erőfeszítésként, a lehetetlen ostromlásaként jelenik meg. Minél inkább ugyanaz vagyok, annál inkább akarok eltérőnek, másnak, sohasemvoltnak látszani. Az ego valóban megoszthatatlan, közölhetetlen (inkognitó!), valóban ugrópont a létben, valóban semmiből jön és a semmiben tűnik el, de ettől még nem lesz eredeti, nem lesz más minden létezőben, nem rendelkezik a létező természetes másságával és eredetiségével, hiszen a nemlét pontja. Két falevél között mérhetetlen különbség van a létben: két ego között semmiféle különbség nincsen a tudatban. A személyiség mássága nem tudatában, hanem létében rejlik, ezért nem is kell mindenáron eltérésként meghatároznia magát. Csak személyiségek – az egyének, a népek, a nemzetek mint személyiségek – különbözhetnek egymástól, közeledhetnek egymáshoz vagy távolodhatnak egymástól, ismerhetik fel egymásban a létezés gazdagságát, szerethetik és taszíthatják egymást, léphetnek kapcsolatba és folytathatnak dialógust egymással, egók sohasem.
Ego és ego között nem lehetséges kapcsolat. Az ego kizárólagos. Kizár magából mindent, ami nem ego, és csak egoként tud magába fogadni bármi mást. Az egót másik ego csak elnyelni tudja vagy maga nyeletik el általa. Minden ego háborúja minden ego elen – bellum omnium contra omnes –, amíg csak egyetlen ego is marad: ez a modern világállapot. Az egók – ego-nemzetek, ego-népek, egoszemélyiségek – nem szeretni, vonzani, csak gyűlölni, taszítani képesek egymást; örökösen egymás elnyelésére törekszenek, és ha ez mégsem történik meg általában, csak azért, mert nem elég nagy a nyeldeklőjük, a nevezetes emésztőlyuk, amelyen lenyomhatnák a másik egót. Békét kötni, megegyezni, együttműködni, párbeszédet folytatni csak ott és akkor sikerül – még ha csak egy pillanatig tart is ez –, ahol és amikor az egót sikerül „visszaágyazni” a nemzeti, a népi, az individuális személyiségbe. Személyiséggé válni a modern világállapotban annyi, mint minden vonatkozásban deegoizálni a világot. Megmenteni a világot annyi, mint személyiségként fogni föl és személyiségként lépni vele kapcsolatba.
Az ember egykoron teremtmény, gyarló, tökéletlen lény volt, de isteni teremtmény, aki a tökéletes személyiséggel, a tökéletes létezéssel, az élettel lépett kapcsolatba Istenben. Az egolény azonban kísértetlény, alaktalan szörnyeteg, nemlény, bármiben és bárkiben alakot öltő lehetőséglét, énpont, aki az alaktalanban, a szörnyben pillanthatja meg saját arcát. Az egolény – ellentétben a személyiséggel – nem képes a belső átalakulásra, ismeretlen előtte az átváltozás és a színeváltozás vagy a konverzió titka. Nem lényét, lényegét, csupán alakját képes megváltoztatni, még ha alakoskodó Próteuszként egy pillanatra el is hiteti a világgal, hogy Saulus. Valójában úgy lép ki a történő világból, az idő tengeréből, szárazon és tisztán, ahogy belelépett. Nem képes megváltozni, nem képes lényegileg beleszövődni a létezésbe, minden lepereg róla, hogy – tréfából, érdekből, unalomból – bármikor más alakot vegyen föl. Lényege szerint nem a létezés köréhez tartozik, nem a világhoz, nem a történőhöz. Lényegileg csak önmagához van köze, a történés nélküli, világon kívüli egóhoz, ami a nemlét.
VII.
Mi a különbség két én között? Semmi. Ez is nemlét, az is nemlét. Jóllehet a nemlét két létpontját, az „én”-eket szakadék választja el, a létezés szakadéka, vagyis nem azé a különbségé, ami közöttük van, hanem azé, ami ezt is, azt is minden határon túl elválasztja a létezéstől, egyetlen létponttá zsugorítva azt. Ezt a szakadékot két énpont között csak átugrani lehet, ami sikeres ugrás esetén mindig az egyik én – énpont – végével egyenlő, még ha ez csupán egy pillanatig is tart, amíg egyik nemlét a másikkal egyesül, és nem jelent többet, mint énhunyásnyi szünetet a létezés, a létpontba zárt nemlét boldogtalanságában és kínjában.
túlénesedés
Persze, ehhez a személyiség elénesedésére van szükség, hogy a hús-vér ember, a testileg, lelkileg, szellemileg a létezés fundamentumába ágyazódott lény énjére redukálódjon. A modern világállapotban sem elkerülhetetlen, hogy minden egyes ember elénesedjen, de elkerülhetetlen, hogy az én, az Ego uralkodjon a világon. A földgolyót mindenesetre máris több milliárd én népesíti be, és ez a több milliárd én minden percben, minden pillanatban egyidejűleg fennáll. Nem a föld túlnépesedése, hanem túlénesedése a katasztrófa.
Az én nem azt jelenti, hogy személy vagy, hanem azt jelenti, hogy egy vagy, és mindenki egy. Mint én egyesegyedül vagy és sohasem lesz belőled kettő. Az éntudat voltaképpen az egy-tudat. Az énlény, az ego-személyiség kizárólag erre a pontra, az egy-tudat pontjára zsugorodik. Imaginárius kiterjedése lesz csupán, fantasztikus léte. A létpontba zárt nemlét végtelenségének fantasztikuma ez. A létezés kritériuma az énlényben már nem egyszerűen a tudat („gondolkodom, tehát vagyok”), hanem az egy-tudat (gondolkodom, tehát egy vagyok; másként: gondolkodom, tehát én én vagyok), ami a személyiséget a tudatszerűből a kísértetiesbe fordítja át.
Ám bármely egy bármikor helyettesíthető egy másik egy-gyel. Te mint egy semmiben sem különbözöl tőlem mint egytől. Két egy-ből nem lesz sem kettő, sem pedig három. A modern létezés egyszeregye ez: akárhányszor szorzod is meg az egyet eggyel, az egy marad. Az egy: egy és oszthatatlan. A tömeg is egy, az állam is egy.
De mert minden egy ugyanaz az egy, éppen az egy-tudat az a pont, amely a személyiség kiszabadulásának vagy megszületésének ugrópontja lehet, ahol az ego varázsköre szétpattan. Maga az egy, akár Istent, akár az Egót jelentse, éppoly felfoghatatlan, mint a végtelen. Minden kísérlet, hogy felfogjuk e felfoghatatlant, felfogjuk énségünket, egy-létünket – kaparászás vagy dörömbölés az ego páncélfalán, amely csak kegyelemszerűen nyílhat meg előttünk a létezés felé, a visszaszemélyesülés felé. Mert visszafelé, jobban mondva, előre, az egyetemes személyiséggé válás felé ebből a énpontból vezet csak út. Ez az egyetlen pont, ahol még megvethetjük lábunk, a létezés utolsó pontja: archimédesi pont.
Kit anya szült, az mind egyként jött erre a világra (a sziámi ikrek rokonszenves határesetét ezúttal zárójelben hagyjuk), akár egyke maradt, akár más egy-ek, testvérek sokasága követte is őt az ismeretes úton. De még akinek nincsenek is testvérei, könnyen elképzelheti, hogy lehetnének, hogy ugyanúgy, ahogyan és ahonnan ő jött a világra, még nagyon sokan világra jöhettek volna, és ezek mindegyike egy lenne, akit minden külső és belső hasonlóság ellenére szakadék választana el tőle, a másik egy-től. Ez a szakadék két testvér között semmivel sem kisebb, mint két idegen vagy akárki más között: ő – ő, én pedig én vagyok, ő magának én, én pedig neki ő vagyok. Hasonlítunk egymásra, szerethetjük egymást, felismerhetjük egymásban közös rokonainkat, ezen a ponton, az énponton azonban szakadék választ el minket. Csakhogy senki sem énnek vagy énként született erre a világra. Nem két én, hanem két testes és lelkes lény egyesüléséből született, embergyereknek, fiúnak vagy lánynak. Két én egyesüléséből nem születhetett volna semmi, legfeljebb egy én, az, amelyik elnyelte a másikat. Két én egyesülésével nem a lét sokszorozódik meg, hanem a nemlét, vagyis a lét fogyatkozik: két énből egy én lesz.
önmagukra gondolnak
De menjünk egy lépéssel tovább: tegyük fel, hogy te és testvéreid egypetéjű ikrek vagytok, tehát nemcsak a külső szemlélő számára megkülönböztethetetlenek, de belsőleg is, mint személyiségek is azonosak vagy végtelenül hasonlóak. Az ilyen ikrek esetében az a látszat, mintha egyből kettő volna. Valójában két külön én vagytok, két külön egy-tudat, akik amikor felteszik a kérdést – mért éppen én vagyok én? És: mért éppen most, mért éppen itt vagyok én? –, nem kettőre, hanem egyre, önmagukra gondolnak. Mindössze egyetlen pont választ el benneteket – ő is lehetnél te, te is lehetnél ő –: az én, a nemlétbe zárt lét ugrópontja. De mit számít ez, ha egyszer testvéred vagy te is, és testvéred is te, minden egyéb tekintetben, minden más ponton? Ám ha ez így van, miért csupán elképzelt vagy valóságos testvéredre lenne igaz? Miért ne mondhatnánk ki, hogy az élő személyek bármelyike lehetnél, sőt bizonyos mértékig csakugyan az is vagy: bárki? Apád vagy anyád elvben bárki más anyjával és apjával találkozhatott volna (hacsak szerelmeikre gondolsz, akik később máshoz mentek férjhez vagy mást vettek el, s azokra a gyerekekre, akik ezekből a házasságokból születtek, megannyi féltestvéredre), vagyis elvben mindenki másban benne vagy. Az énpont nem választ el tőlük jobban, mint vérrokonaidtól, testvéreidtől vagy ikertestvéredtől. S akkor még nem is érintettük szellemi és lelki rokonaidat, akikkel a világkultúrában, a történelemben, sőt a természetben azonosulhatsz mint személy. Mert csak különböző válhat azonossá, az azonosak különbsége áthidalhatatlan szakadék. Csak személyként azonosulhatsz, énként semmivel soha.
Oda jutottunk tehát, hogy minden ember legalábbis féltestvéred. A keresztény „felebarát” kifejezést talán helyesebb is lenne a „feletestvérrel” vagyis „féltestvérrel” felváltani. A különbség közted és minden egyes között csak az énpontok vonatkozásában abszolút. Ha ez az énpont elszabadul és a világ értékelésének kizárólagos nézőpontjává válik, a személyiséget elnyeli a véletlen, felfoghatatlanná, abszurddá válik egzisztenciája és kezdetét veszi a világ egoizálása, a minden ego háborúja minden ego ellen. Az ego fantasztikus, abszurd egzisztenciájának, vagyis az elképzelhetetlen elképzelése azonban egy ponton széttörheti az ego páncélját, és életre keltheti halottaiból a személyiséget.
Az énpontból kitörni annyi, mint egóból bárkivé válni. A bárki nem az éntelen vagy személytelen ember; nem a nivellált tömegember megnevezése, nem üres hely, amelyet bárki, bármikor kitölthet. A bárki az ego-igából kiszabadult személyiség névalakja.
Amit a gondolatjáték – „bárki lehetnék” – puszta lehetőségként villant föl tudatunkban, az az elgondolás egy pontján, ahol az elképzelhetetlen kezdődik, egzisztenciális élménybe csap át, amelyet fordulatszerűen, ha tetszik, megvilágosodásként élünk át. Bárkiként ismerünk rá önmagunkra, és önmagunkként ismerünk rá bárkire. Az ego-gubóból kikecmergő személyiség: bárki. A bárkiben az ego olyan ponttá értékelődik le, amely nem önmagában áll és önmagában lényeges, hanem mint az egész világ elszemélyesítésének és az egész személyiség elvilágiasításának kiindulópontja.
énpont
A bárki a tökéletes személyiség, a tökéletes szubjektum névalakja, ha tetszik, Isten neve. A szeretet bárkije ez. A történelem, a kultúra, a művészet bárkije. Az éntelenül személyes. Az egóba zárt énlény számára „a másik pokol”, ellenséges énpont, amely megsemmisítendő. Nem lehet kontaktusba lépni vele, minden érintkezés megsemmisítés és megsemmisülés. A bárki azonban nem kerülhet szembe a másikkal, nem semmiként kívánja és nem semmiként „kapja meg” őt. A bárki névalakja nem arra utal, hogy a személyiségek felcserélhetők, hanem arra, hogy a személyiségek egyenrangúak és felcserélhetetlenek, mert énjük valóban egyetlen pont csupán. Nem az egóval kezdődik és nem az egóval végződik a személyiség. Az egolényben a személyiség egésze szűkült le egyetlen pontra, az énpontra, az egy-tudat pontjára. A személyiségben még ez a pont is „feloldódik”, elszemélyesül. Ha az egyetemes személyiség névalakja a bárki, akkor az egolény, a nemlétbe zárt lét névalakja a senki.
Bárkivé válva az egyes ember átéli énje teljes lényegtelenségét, mindenki mással alkotott teljes énazonosságát, s így hozza létre a természet és a kultúra, az élet és a kozmosz teljességéből azt a világot, amely nem az övé, hanem bárkié, amely maga is személyiség és szubjektum, tehát nem is „amely”, hanem „aki” immár. Az elszabadult én, amely a modernitás démonaként magába akarta kebelezni a létezés teljességét, amely a világ helyére tolakodott, visszakerül az őt megillető helyre a létezésben. A vallásos-spirituális világfundamentum kiszáradása és elporladása után a világ csak a személyiségbe ágyazódhat. A személyiség egyetemessé válásához azonban a világegyetemnek is személyiséggé kell válnia számunkra. Ha ez a fordulat bekövetkezne, valóban csoda lenne: a senki végcivilizációja a bárki szeretetcivilizációjába fordulna át.