SZABÓ LŐRINC VERSÉRŐL

Szabó Lőrinc: KÖRÚTI ÉJSZAKA

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
Akárhogy kellesz, a szeretkezés
énnekem már nagyon kevés
s eddig is csak azért kivántalak,
mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.

Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,
s gyermekkorom
oly sötéten áll éveim mögött,
hogy mindenütt a pénzt látom s körötte
az örökre

elrontott sorsok nyomorát.
Terád
gondoltam az éjszaka (szebben
nem gondolhat asszonyra senki)
és a februáréji kék hidegben

húszéves rongyos állatok
lékelték meg mellettem az utat.
Nyilt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna

megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút,

az az áradás, amely odalenn
öklend és habzik, az a szenny,
amely lucskos boltívek alatt
öblíti belülről az örök
palotákat és gyomrokat.

Húszéves rongyos állatok
végezték lent az alvilágban azt
amit persze végezni kell,
és én értettem a panaszt,
amit ők már nem is gondolnak el,

csak gázolnak, térdig-bokáig
a belek sarában, kalapálnak,
Krisztus gyermekei, s kiabálnak,
mint gyermekeik és apáik.
Sokáig

néztem a megnyilt föld alá
s rád gondoltam, szerelmesen,
s most az hiszem,
hogy a szerelem nagyon kevés.
Vezényszó, szitok, vicc és röhögés

kongott fel a fagyott föld alól, –
nem hallottad?! Hallhattad volna, mint
lélek, ki bennem voltál test szerint:
hallhattad volna, ugy éreztelek;
s éreztem azt is: ha ezek

a borzalmas kezek,
mocskosak, durvák, véresek,
arcomba csapnak, meg se mozdulok,
s oly idegen
lettél egyszerre nekem,

hogyha akkor velem vagy és ezek
a véres és szörnyű kezek
terád rohannak
s megosztoznak fehér testeden: én
nem sajnáltalak volna szegény

állatoktól: egy mozdulat
s egy rezzenés
se pártolt volna hozzád tőlük, és
álltam vagy továbbmentem volna, csendben
s mit tudom, hány halállal a szivemben.

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
A szerelem nagyon kevés
és hogy ne lássam, ami rossz,
te sem lehetnél már ahoz
elég erős és aljas feledés.

Korántsem olyan elborzasztó e vers ,,üzenete”, mint első olvasásra rémlik. Nehéz lenne persze vitatni, hogy riasztó a belőle áradó tapasztalat. Eleinte – talán hogy megkíméljem magam az alászállástól a körúti aszfalt alatti sötétségébe – egy zavart, de mégiscsak átmeneti pillanat lenyomatát akartam látni a költeményben. A múlékony rosszkedvre fogtam mindent. Vagyis ártalmatlanná igyekeztem szelídíteni. A vers hatása azonban tartósnak bizonyult – tartósabbnak, semhogy a mélyén lappangó riadalmat múlékonynak nevezhessem. S miután ismét el-elolvastam, néha tüzetesen, néha meg csak átfutva, egy-egy versszakánál megragadva, egyre cáfolhatatlanabbul éreztem, hogy amit átmenetinek véltem – a lélek halálos zsibbadtsága –, az igazából a versnek éppen a legszilárdabb, már-már gránitszerű rétege, mindaz pedig, amiben egyébként bízni szoktunk – szerelem, szeretet, bizalom –, ehhez képest olyan, mint a futóhomok: ismeretlen erők szeszélyének kiszolgáltatott. A vers azzal a ,,tanulsággal” szolgált nekem, hogy egyedül a mély elsötétedésnek van másnapja, azaz tartama; hozzá képest minden egyéb illúzió: múló pillanat. S ha így olvasom, végső soron már nem a gonoszságról és a szeretetről, a ragaszkodásról és a megtagadásról, valamint ezek bonyolult viszonyáról szól a költemény, hanem az időtlen, pontosabban az időt kisemmiző, anarchikus pillanat erejéről, amely mindazt meg tudja ingatni, amire akaratlanul is rábízzuk az életünket.

mindent felforgató pillanatok

Talán azért tetszik „elborzasztónak”, mert a szeretet csillagokat is mozgató, végtelen (vagy legalábbis annak remélt) hatalmát és az idő korlátlan uralmát megkérdőjelezve egész kultúránkat is kétes színbe állítja be. Nem kioktatóan persze, rámutatva, bölcs fölénnyel, inkább csak halkan, finoman, rezdülésszerű gesztusokkal. Attól olyan felkavaró számomra e vers, hogy elejétől végéig nem a gonoszkodó cinizmus, a rezignált fölény vagy a hideg kíváncsiság árad belőle, hanem a döbbent tanácstalanság. Amiből arra következtetek, hogy a költő nem szédülhetett volna a bemutatott pillanat nyomán megnyíló örvénybe, ha közben nem kellett volna elszenvednie e kultúra tehetetlenségét is – azt, hogy mégoly hatalmas építménnyé tornyosuljon is, az őt szúként pusztító, mindent felforgató pillanatoktól mégsem tudja megóvni magát. Olyan ez a költemény, mint egy ki nem mondott kérdést követő kérdőjel. A kérdés pedig így fogalmazódik meg bennem: vajon nem azért olyan kétségbeejtő az a kultúra, amelyben élünk és amely nélkül talán már lélegezni sem tudnánk, mert előbb vagy utóbb éppen ilyen, mindent felforgató, a talajt minden alól kirántó időtlen pillanatokba taszítja az embert? Vajon nem azért érezzük tragikusnak a kozmikus közönyt, amely minden törekvésünkön túl fölsejlik (és amelyre akár közönnyel, egykedvűen is reagálhatnánk), mert jelenlegi kultúránk éppen ennek a közönynek a tapasztalatát próbálja mindenáron elfojtani? Nem az örökösen a beteljesülést hirdető, a feltartóztathatatlan haladás hitét terjesztő csalárd ígéretek nyomán tárul-e fel minden eltúlzott (gőgös) bizalom mögött ott terpeszkedő sivatag látványa? Mert ha igen, akkor a körúti éjszaka sötét pillanatát megvilágosodásnak is vélhetjük. A reményeket tápláló nappali világhoz képest a mély, embertelennek tetsző megszédülés nem defektus, hanem annak egyik lehetséges, sőt elkerülhetetlen velejárója.

*

Fölkínálja magát e vers. Csábító az a keresetlen hang, amellyel a költő indítja, s szinte magától értetődően egyszerű, már-már prózai az a világ, amelybe becsalogat. De néhány sor után mintha egy súlyos rács zuhanna le mögöttem, elzárva a visszautat. S ettől kezdve magam is ott vagyok, ahová a költő bepillantott: a mélyben, az ismeretlen gyomrában, a bűzlő belek labirintusában. Egy zaklatott, még kapálodzó, de közben már a végső béna tehetetlenséget is sejtő lélek ejtett foglyul. Alighanem ez lehet az egyetlen reménye a vigaszra: másokat is megfosztani az illúzióiktól, hogy azok is éppolyan érthetetlennek tapasztaljanak maguk körül mindent, mint egy vergődő bogár. Kárörömnek is nevezhetném ezt. Ám a versből minden tanácstalanság és riadalom ellenére elsősorban mégiscsak méltóság árad, amely ezúttal az önsorsrontás előfeltétele. Ez pedig arra a szuverenitásra enged következtetni, amely nincsen tekintettel következményekre, elvárásokra, nem rendeli alá magát céloknak és terveknek, hiszen önmagával sem törődik. Lemond minden olyan erőről, amely segítene őt fenntartani – közösségről és szeretetről, istenről és bizalomról –, és kizárólag önmagára mond igent. Még akkor is, ha ez a Maga megtalálhatatlan, s legfeljebb a hiányából lehet következtetni a létére. Attól szuverén hát, hogy maradéktalanul számot vet lénye semmisségével. Önmaga kicsinységének elfogadása teszi őt mérhetetlenül naggyá. Még az egyébként oly hatalmas világnál is nagyobbá, amely retteg a hiánytól, az űr fenyegetésétől; s éppen az örökös ragaszkodás és akarás miatt véti el a szuverenitás lehetőségét.

*

Éjszakai vers. Ám ennek az éjszakának kevés köze van azokhoz a magyar estékhez, amelyek költészetünkben évszázadok óta vagy meghittséget tartogatnak, vagy pedig előre sejthető válaszok felől megfogalmazott esti kérdésekre sarkallják a költőket. Ez az éjszaka az elsötétedő lélekből árad. A misztikusok esetében ez szokott egy ponton a belső megvilágosodásba átcsapni. Szabó Lőrincnél is előfordul ilyesmi. A Májusi éjszakában például ugyanarról az ismeretlen Úrnál tett látogatásról számol be, amelyről Kosztolányi a Hajnali részegségben, és amelynek eredményeként, mint írja, „egy kicsit újra megszerettem az életet”. Ezúttal az éjszaka semmilyen ígéretet nem tartogat. Ellenkezőleg: a költőt még attól is megfosztja, amit a sajátjának hitt. A szerelemtől. A szeretettől. A sajnálattól. Az érzelmektől. És a részvéttől. Vagyis mindattól, amit önmagától, az énjétől elválaszthatatlannak hitt. De mi marad, ha mindezt elveszik tőle? Az Én hiánya. A merő tanácstalanság. Amin segíteni sem lehet, hiszen a világnak is hátat fordított. Tanácsban és orvosságban pedig csak azok bíznak, akik úgy érzik, hogy még nem veszítettek el mindent. Akiknek még világlik a világ.

ellenállhatatlanul vonzó

Olyan ez a vers, mintha a költő előtt nem egyszerűen az úttest nyílt volna meg, hanem maga a világ szakadt volna be alatta, a világosságon túli sötétség szakadékába rántva mindent. A megnyíló vasfödél mögött a város belei tárulnak fel. Ez is élet. De másmilyen, mint amit a felszínen ural az ember. Leigázhatatlan, befolyásolhatatlan. Ettől ellenséges is. És talán emiatt olyan ellenállhatatlanul vonzó is. Hiszen a ,, mélybe” lepillantva felszabadul az élet: élettelivé varázsolódik, ami egyébként élettelennek tetszik – megelevenedik az anyag, a szó legszorosabb értelmében testet ölt az ismeretlen és a láthatatlan, amibe nem lehet bepillantani. Vagyis a titok, az anyag és a mélység titka kifordul önmagából, látható lesz, s ettől éppúgy lélegezni, lüktetni és szenvedni kezd, mint bármely organizmus. Kizárólag az anyag látszik ilyenkor létezőnek. Még az aszfalt is képes a szenvedésre. Mint Materializmus című versében írja: ,,És az aszfalt már nem aszfalt alattam / és lépni már sehová sem merek, / hisz mindenütt rejtett életeket / roncsolok szét ok nélkül valahol / az anyagban, mely értem robotol.” Ennek a végtelen robotnak az eredménye az élet, amely „az anyag öngyilkossága ”.

De nem válhatna mindennél elevenebbé, ami egyébként élettelennek tetszik, ha az, amit élőnek tapasztal az ember, nem dermedne kísértetiesen élettelenné. Az ember mintegy kölcsönadja magát az anyagnak; belefeledkezik az őt környező univerzumba, a Szabó Lőrinc számára oly ígéretes és sokszor megidézett Mindenbe. Ettől lesz ,,nehéz” és „fáradt” – hiszen nincsen olyan fáradtság, amely valamiképpen ne a mindenségnek való kiszolgáltatottság következménye lenne. S a Körúti éjszaka erről a kiszolgáltatottságról is szól. (,,Óh boldog kiszolgáltatottság!”, írja majd Reggeltől estig című versében.) Nevezhetnénk illúziótlan és részvéttelen versnek; ám ekkor kimondatlanul is bízunk a mindenség olyasfajta beteljesülésében, amely megváltást ígér, és amelyben egybeolvad a szeretet, a szerelem, az eszme és a hit. Erről a végső soron keresztényi álláspontról nézve a fáradtság és a nehézség azoknak a megérdemelt büntetése, akik átadták magukat az anyagnak, s lemondtak arról, hogy valaha is fölébe tudjanak kerekedni és le tudják győzni.

Nemcsak a kiszolgáltatottságról szól hát ez a vers, hanem a nehézkedésről, a létezés tehetetlenségéről is. Nincsen az az eszme és gondolat, amely fel tudná tartóztatni a mélyben öklendő szennyet, nincsen az a hit, amely megálljt parancsolhatna a lenti habzásnak. És persze nincsen az a szerelem sem, amely bástyaként szembeszegülhetne azzal az erőszakkal, amelynek csupán eszközei a véres és szörnyű kezek. Nem más ez az erőszak, mint a létezés önpusztító lüktetésének a legtermészetesebb megnyilvánulása. A keresztényi idealizmus perspektívájából nézve Szabó Lőrinc az ördög pártjára állt. Ám ha erről lenne szó, akkor a vers a tagadás szintjén rekedne meg. A Körúti éjszakában azonban állítást állításra halmoz a költő: még amikor tagad, az is hatalmas Igen jegyében történik. Igaz, ördögiek a ,,rongyos állatok”, akiknek keze nyomán megnyílik a lenti pokol. Ám ez a pokol nem a „fentnek” a tagadása vagy ellentéte, sokkal inkább annak beteljesülése – ez a Lent a Fent tényleges igazsága. Ha pedig beteljesülés, akkor Krisztustól sem idegen. S valóban, akik az egyik pillanatban még ördögök, a következő pillanatban éppilyen természetesen ,,Krisztus gyermekei”. De olyan Krisztusé, akiben elválaszthatatlan a jó és a rossz, az erőszak és a szeretet. Vagyis aki a Mindenség egységét nem áldozta fel a megváltásnak és az ítélkezésnek, azaz a létezés fel- és megosztásának oltárán.

soha nem tapasztalt hőfokon

Keresztényi (krisztusi) alapállásból született hát a vers – mégis szöges ellentétben áll mindazzal, amit éppen az úgynevezett keresztényi hagyomány állít, immár két évezrede. Nehéz lenne vitatni a mélységes közönyt, amiről a költő tanúbizonyságot tesz. Mégis, az én olvasatomban ez nem az érdektelenségnek vagy a szeretet hiányának az eredménye. Ellenkezőleg. Csakis az képes ilyenfokú lemondásra és szenvtelenségre, aki a szeretetet és az odafordulást is soha nem tapasztalt hőfokon tudja gyakorolni. Merő szózatosságnak és szemforgató szenteskedésnek hat minden olyan keresztényi megnyilvánulás, amely mögött nem érezni a mindenki számára személy szerint is egyformán végzetes bűn vonzerejét és gyötrelmes kísértését – a megtagadásra, a lemondásra, a saját életünkkel szemben elkövetett merényletekre is csak azok képesek, akik lobogni tudnak. S a végítéletkor, ha sor kerül rá, nem a jók és a rosszak fognak elkülönülni, hanem a lángolni képesek és a megdermedtek, a korlátlanok és a korlátoltak, a szuverének és a szófogadók, vagyis akik saját életükre sincsenek tekintettel, annyira élvezik az életet, és akik éppen önmaguk folytonos óvása és megőrzése révén sértik meg az élet elvét. Egy egész kultúrának, annak egyre terhesebb és végzetesebb ballasztjának bírálata olvasható ki a versből. De ez nem a tagadás, hanem az állítás szellemében történik – valahogyan úgy, ahogyan Dosztojevszkij is a lélek anarchiája révén tudta csak megőrizni az emberszeretetet, méghozzá a legmagasabb hőfokon.

Mégis, magamhoz is őszintétlen lennék, ha azt állítanám, hogy értem. Nem, van ebben a versben valami mélyen nyugtalanító és érthetetlen. Akárhányszor olvasom, mindig ott érzem mögötte a megmagyarázhatatlant is. Ez nem egyszerűen az a ,,többlet”, amivel minden nagy mű rendelkezik, és ami egy alkotást felkavaróvá, katartikussá, jelentőssé tesz. Nem, a Körúti éjszakából ugyanaz a rejtély árad, amely végső soron ugyanilyen megfejthetetlenné teszi számomra Sade-ot és Büchnert, Csáthot és Bataille-t, Artaud-t vagy a naplóíró Vajda Jánosnét is. Hiszen hozzájuk hasonlóan Szabó Lőrinc sem egyszerűen alátekint a lenti mélységbe, hanem eleve onnan írja a versét. Nem rámutat a sírra, hanem a sírból szól hozzánk. Nem a halálról beszél, hanem ő maga a halál szócsöve.

Ettől olyan rettenetes is ez a vers. A rettenet a végső tárgya, egyszersmind alanya is. Emiatt olyan mélyen tabusértő, irodalmunkban pedig olyan magányos. Nem ijesztget, hanem ő maga ijesztő; s ráadásul annál ijesztőbb, minél közönyösebb és ,,objektívebb” hangnemet üt meg. Elfogadja ugyan a határokat és (illem)szabályokat, mégis gátlástalanabbal viselkedik, mintha merészségével büszkélkedne. Emiatt annyira emberi is. Olyan ember sejlik föl a sorai mögött, aki érezhetően minden illúzióját feladta. Nem azért, mert csalódott bennük (milyen ,,emberi”, mennyire ,,őszikés” lenne ekkor!), hanem mert ,,testidegennek” tapasztalta őket. Fájdalmas öngyógyító folyamat szemtanúja lehetek e verset olvasva: miként igyekszik valaki egyre eltökéltebben lecsupaszítani magát, keresve a pontot, amelyről elmondhatja, hogy az végre kizárólag vele magával azonos.

egy fekete villámcsapás

E keresés egyúttal menekülés: menekülés mindattól, ami személytelenné teszi az embert. Végső soron menekülés a haláltól. S azután jön egy pillanat, amely a versben feltáruló negatív kegyelmi állapothoz vezet. Igen, mintha a sírból szólna hozzánk ez a hang. Amit az ember megszállottként hajszolt – a személyes –, és amitől rettegve menekült – a személytelen –, váratlanul, egy fekete villámcsapás hatására érintkezik. Ekkor derül ki, hogy amitől rettegünk, az a legnagyobb kincsünk, az ellenfelünk a szövetségesünk. Ezek azok a pillanatok, amelyekben a ,,nappali” személyiség mintegy ,,kisül”, s az ember mélységes hiánynak, ijesztő tanácstalanságnak érzi magát. Talán ez a valódi Személy megszületésének a pillanata – ez ad elég erőt, hogy az ember, mit tudni, hány halállal a szívében, talpon maradjon.

kép | shutterstock.com