A FELBUKKANÓ EMBEREK
1994 november
Mikor járok — vagy te, hisz
Járunk így, külön-külön,
Lehet, hogy hirtelen előterem
Megint, és azt mondja, ,,cipőfűző”,
És nincsen folytatás, mindig
Cipőfűző, egyetlen, évhosszat
Nyújtva, félő, hogy egyszer
Elszakad, de addig annyi minden
Nyúlik benne, mindig más hangsúllyal,
Máshogy húzza meg, olykor puhán,
Hosszan, máskor feszes, rövid kis
Mozdulat — vékony, fekete szál —
A pattanásig, úgy feszül, mint egy
Hajókötél, óriáskígyó ezernyi szálból,
És a hangja is: ködkürt, aztán, talán
Egy év után, csak suttog és mi is vele:
,,Cipőfűző”, beteg gyík, ősszel, száraz
Avaron kúszik tovább, míg hirtelen
Egy résben eltűnik. És mások is, váltó-
Felbukkanók, aki egy szuszra kérdezi:
,,Hányévesvagyénmárharminchat?”,
Mindig éppen harminchat, mindig már
Harminchat, mint Nietzsche hallgatta az
Alkonyi harangzúgást — ő írja így —
Genovában, nem ért véget, úgy én a
Kérdést, nem tudom, mi az, de elszorítja
Torkomat… egy elképzelt alagút őrei,
Állandó helyükön, így képzelem, az ajtóik
Előtt, és mint a képernyőn a játékkatonák
A fegyverük, úgy tartanak cipőfűzőt, örök
Harminchat évet évről évre ki, és nem
Léphet be senki, mint ahogy a képernyő
Mögé sem, ahol felbuknak és újra
Felbukkannak, egyetlen mondatuk mögé,
Ami, ki tudja, hogy égett agyukba, mint
Lemezbe a gravírozás.