A CSIZMADIA
Kettejük között az a nagy különbség, hogy Pirandello keresi az értelmet, ezért olyan bonyolultak a művei, Bontempelli viszont gyönyörködik abban, hogy semminek sincs értelme.
(Szerb Antal)
Közönségesnek látszó sír volt. Minden felesleges ciráda nélküli műkőépítmény, amilyenen Halottak Napja előestéjén – az emlékezet magasztos óráiban – gyertyát égetünk, amikor már messziről látszik, ahogy a paraffingyertyák fényködét a fehér sírkövek szerteszét szórják a novemberi délutánban. Arról a sírról lesz szó, az öreg vadgesztenyefa és a rózsabokrok mellett, ahol egy emlékezetes keddi éjszakán azok a bizonyos dolgok történni látszottak; de ezeket, sajnos, esélyem sincs rideg tárgyilagossággal rekonstruálni, mert sok a bizonytalanság és az ellentmondás. Mesélnem kell hát a körülményekről is, különben kinevetnének, amikor a lényegre térek.
csak kacagtak
Egyszer régen, egy téli napon arra utaztunk gyerekeimmel és elmondtam nekik az eseményeket, amik a sírnál történtek, s hogy ezeket először én is gyerekként hallottam. Kinevettek, hogyan hihetek el ilyen meséket. Csak mentünk-mentünk az autóval a Mátra és a Cserhát lankái között, a Zagyva völgyében, már közel a temetőhöz, épp ott, ahol egykor a vízimalom működött, s ahol ma már a víztározó található, és ők csak kacagtak-kacagtak rajtam felszabadultan. Nem is meséltem tovább sem a malomról, sem az egykori mocsár lidérceiről. Lassan haladtunk a temető felé, mert a hó sűrűn nagy pelyhekben esett már jó ideje. A táj, az utak és a dombok, a fák, a templomtorony és a falusi palócházak már-már giccses képe az autó párás ablakain át elhomályosult. Mégis, még a látvány segítsége mellett sem tudtam elmagyarázni gyerekeimnek, hogy az ember nem felnőttként kezd hinni ezekben a dolgokban, a hit fiatalon találja meg az utat, fészkeli be magát világképünkbe, s utána szinte helye sincs a kételynek.
A mindennapinak látszó fehér sír, benne a tölgyfakoporsó és a halott is régi. A halott felett persze föld van, rózsákkal beültetve és egy dolomitőrleményből és fehércementből készült dobozforma emlékmű, két műkő vázával. Mindez kereszt nélkül, úgy, ahogy a szocializmus idején az ateisták emlékművei készültek. Kádár-kocka ez is, ahogyan viccesen mifelénk mondták. Emlékmű, mert így hívják mostanában az ilyet. De biztosan láttak már embermagas fekete márvány keresztet, a temető legnagyobb keresztje, de azért az is csak emlékmű, mint a fehér kereszt nélküli műkőépítmény. Emlékmű, hisz megáll rajta a gyertya. A lecsöpögő paraffinnal rá lehet ragasztani a gyertyákat a kőre, meg lehet várni, amíg leégnek kicsit, el lehet mondani néhány Miatyánkot, s lehet találkozni azokkal a rokonokkal is, akiket egyébként csak az esküvőkön meg a temetéseken látunk. Lehet beszélgetni múltról és jövőről, miközben a gyerekek önfeledten bújócskáznak a sírkövek között.
Tehát emlékmű a fehér kereszt nélküli sír, ahol az események történtek. Ugyanúgy emlékmű, mint a ferde betontetővel fedett kripta, aminek a tetején, emlékszem, mennyit ugráltunk gyerekkoromban. Utólag belátom, kegyeletsértően – még nem emlékezve és nem gondolva semmire, amire itt a temetőben emlékezni és gondolni szoktunk. Akkor nem törődtünk sem a rózsákkal, sem a kén-dioxid szaggal, amit esős időben lehetett érezni a sír körül. Igazi szabadság volt ez, amely távoli rokonságot sem mutat felnőttkori, szakadt farmernadrágos, lófarkas és fülbevalós liberalizmusommal.
rossz érzéseim is vannak
Gyerekkoromban, amikor a színes gyertyák még inkább viaszból, s nem paraffinból készültek, az elvek, az emlékezés és gondolkodás helyett játszottunk. Télen hócsatáztunk a kövek között, nyáron kihúzogattuk az öregasszony répáit, megettük az eprét, amit a kripta dombja mögött, a sötét kerítéssel védett részen ültetett a halottnak (így mondták). Tavasszal légpuskával lövöldöztünk üvegekre, nagyokat beszélgettünk könyvekről, csillagokról, lányokról (hiszen tudják, az átmeneti évszakok különösen kedveznek az ábrándozásnak). Ma már a temetőben én is emlékezem, rossz érzéseim is vannak – egyébként sincs már ott a kriptadombon más, csak sűrű gaz, émelyítő illatú selyemkóró, vadkender meg kék búzavirág és sok-sok fű; a földet sem műveli senki, az öregasszony is rég beköltözött a férje mellé. E világi történetük befejezettnek látszik.
Ha időm engedi, manapság is órákat töltök a temetőben: üldögélek a rózsabokrok mellett, magamba szívom illatuk molekuláit (nem tévedés, szépséges molekulaszerkezetek ezek), nézegetem a fehér kereszt nélküli sírt, és újra meg újra értelmezni próbálom a történetet. Máskor meg botanizálok vagy a világ rendjéről beszélgetek az erre járó régi barátokkal. Ilyenkor átjár az érzés, hogy a temető nem a halottaknak készül, hanem nekünk, élőknek, hiszen mi teremtjük újra emlékeinket. Itt nem vezethet félre a filozófusok fondorlatos próbálkozása, amely a metafizikát értelem nélkülinek nyilvánítja. Nagy segítség a kétség ellen is, amit az emlékkőkert rendje és nyugalma sugall; amit mindez valahogy kimondatlanul, de annál biztosabban sejtet, hogy… De azt hiszem, illetlenség (gorombaság?) ilyen titkot kibeszélni.
Olyan titok, amit rövid élete során Novalis látott, amikor a számokon túl sejtette a világ rendjét; amit Galilei vagy nagyapám vélt meglátni, amikor azt hitte, a számok útján bepillanthat a mindenség rendjébe. Amit csillagfényes este, az ablakon kibámulva érzünk, ha homályos tükörképünk összemosódik a világmindenség képével, és így otthon vagyunk. Amikor megértjük, hogy a nyelv és a világ, minden szkeptikus érv ellenére elválaszthatatlanul összetartozik, a realitás és a lehetőség összefér egymással, a realitás és a képzelet egyaránt elengedhetetlen a világ felfedezéséhez.
Gyerekként azt hittem, minden temetőből magas hegyeket látni, és mindenhol templomi orgonahang szól. Már tudom, hogy itt sem olyan magasak a hegyek, s az orgona hangja hamis is lehet.
Templomunk egyébként pár száz méterre van a temetőtől. Kis dombon álló, 13. századi alapokra épült katolikus templom. Az utolsó önálló plébánosa negyedszázada meghalt; itt van eltemetve, nem messze a fehér műkő sírtól. Ő, az öreg pap említette nekem egykor, hogy a 13. században kezdhették építeni a templomot, de csúcsíves ablakai már 14. századiak.
– De nem ez a lényeg – mondta –, hanem hogy a gondolat, a szándék és az alapok még 13. századiak. Különben is, a faragott kövek, amik kilátszanak a falak alján, római koriak, s akik faragták, rossz álmukban sem gondoltak arra, hogy egy majdani templom falai lesznek.
próbáltam velük együtt hallgatni
Amióta az öreg pap meghalt, kevesen járnak a templomba, tulajdonképpen az öreg pap idejében is egyre kevesebben. Vasárnaponként nem a misére, inkább ide jönnek a temetőbe az öreg pap sírjához, és őt hallgatják. Legalábbis úgy tűnik, bár én bármikor próbáltam velük együtt hallgatni, csak az ő motyogásukat hallottam, az öreg papot nem.
Ma már a templomunkba főleg az öregasszonyok járnak. Kezükben bot és imakönyv, tekintetükben szúrós-szomorkás harag, fejükön fekete kendő, talán a benti hideg miatt.
Az öreg pap különös ember volt. Kisgyerekkorom óta ismertem. Néhány évesen nagyapám karjaiba menekültem a hosszú séták elől, s nem értettem semmit abból, amit a két öreg beszélgetett. Gyakran németül, amibe szláv szavakat kevertek, és nagyokat kacagtak ezen a szokásukon. Később kijártunk a temetőbe, s a fehér műkő mellett ülve diskuráltunk a faluról, a filozófusokról, a lányokról, a tudomány racionalitásáról meg a papi hivatásról. Azt hiszem, ő is látta és megértette a „titkot”, de mert pap volt, soha nem mondhatta ki nyíltan. Amikor egy-egy alkalommal nyáron leveles-virágos ingben és rövidnadrágban jött, tudtam, valami meglepőt mond. De aztán legtöbbször győzött benne a hit és a fegyelem, és csak az ebédről beszéltünk vagy hogy melyik fa virágzik éppen, hogy este tiszta lesz-e az ég a csillagok megfigyeléséhez. Egyszer minden átmenet nélkül szegezte nekem a kérdését, amire persze tudnia kellett egy választ: „Nem érzed úgy, hogy aki az életben nem látja meg a problémát, az vak valami nagyon fontos iránt? S aki helyesen él, az nem szomorúságként éli meg a problémát, hanem az életét övező éteri fénynek érzi?”
Egy őszi délután farmer és lyukas zöld pulóver volt rajta, s már nagyon közel járt a titok kimondásához.
– Én barátom, úgy érzem – bár tudom, nem kellene –, a temető is csak olyan hely, ahol minden a véletlennek állít emléket. Annak a véletlennek, amely még az ördögi rációt is meghazudtolni látszó balszerencse képében sújt le mindannyiunkra és zavar össze mindent körülöttünk. Minden sírkő, minden kereszt, minden meggyújtott gyertya arra emlékeztet, hogy ez elkerülhetetlen.
– Hát nézd csak – s határozottan a kisgyerekek sírja felé mutatott –, nézd… Vagy nézd az öreg csizmadia kibillent sírját! Mivel biztathatna minket itt nagyapád vagy Tertullianus? Hisz nem az értelmünk hagy cserben!
Emlékeztettem, hogy ő emlegeti gyakran Lichtenberg aforizmáját: „A sír mégiscsak a legszilárdabb erőd a sors viharai ellen”. De akkor félbehagytuk a beszélgetést, talán mert az öreg pap épp meglátott egy aranysárga virágú boglárkát a fehér, kereszt nélküli emlékkő mellett. A növényt egyikünk sem tudta azonosítani, így a pap hazavitte, hogy otthon a nagy Jávorkában megnézi. Még aznap este felhívott. Izgatott és diadalmas volt.
– A megválaszolhatatlan kérdések értelmességéről akartál meggyőzni, hanem az a növény, amit találtunk, semmiképp sem sorolható olyan természeti fajtába, aminek létezésében a fiatal Linné még hitt és a filozófusok a mai napig hisznek. Ez a növény egy Ranunculus fajba sem sorolható, bár hárommal is fenemód nagy hasonlóságot mutat.
Az öreg pap magáénak érezte az idős Linnének tulajdonított, valójában inkább kabbalisztikus tanítást, ami szerint az élőlények latin nevével immanens kapcsoltba kerülhetünk a véges teremtett világgal, amely a végtelen transzcendencia felé nyit kaput. (Természetesen ebben sem értettünk egyet.)
– Már csak emiatt is el kell ismerned, hogy szavaid, amelyek a világot kimondhatóvá tördelik, nagyon bizonytalanok, így állandóan nyitva marad az út a csodák, a kétely és a biztosabb rend számára.
Emlékeztettem, hogy abban már korábban egyetértettünk, hogy sem az éghajlatunk, sem a nemzeti karakterünk nem kedvez a próféták hitének vagy a pürrhoni szkepszisnek. Erre ő lecsapta a kagylót.
a megtestesített Szentháromság
Nagyapám mondta, hogy az öreg pap festette azt a láthatóan újnak tűnő képet a templomban, amelyiken három alak imádkozik egy nagy kőkereszt körül: Jézus, Keresztelő János és Péter apostol, s felettük lágyan kirajzolódik a megtestesített Szentháromság. Mindig csodálkozva néztem, mennyire ismerős Keresztelő János megható szépségű arca. Sajnos, csak pár éve ismertem fel: Novalist ábrázolja. Nem tudok már erről beszélgetni vele, de emlékszem halk szavaira, amikor egyszer a képet bámultam, ő mögém lépett.
– Az a legnagyobb varázsló, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését… Mi magunk álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, észszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.
Mostanában a szomszéd faluból jár át misézni az új pap. Régebben még bíztunk benne, hogy csak amolyan vendégféle lesz. Csakhogy ennek már vagy húsz éve, s ő azóta is rendületlenül, bár egyre ritkábban jön. A parókia szürke kőtornácos házában nem lakik senki. Ritkán van mise, és a temetőbe csak temetni jár a pap. A misén szinte mindig a feltámadásról prédikál, meg arról, hogy ő gyermekkora óta hisz a csodákban, ezért lett pap. Azt bizonygatja, hogy Krisztus a feltámadáskor minden igazán hívő lelket újrateremt. Újra – mondja furcsán hangsúlyozva, s palócosan ejtve az a hangot a szó végén. Majd rövid szünet után megismétli, de most már gyorsan és pattanósan: újra; ’bizonyosnak kell lennünk, hogy lelkünket egyszer már megteremtette a Szentháromság-egyisten, és Krisztus a feltámadáskor csak ezt teremti újra csoda által. Krisztus mindenre emlékezik. A bűnt sem felejtheti el, csupán megbocsáthatja. Mindebben pedig bizonyosnak kell lenni mindenkinek, aki üdvözülni akar! Gyóntatáskor is leginkább a bizonyosságot kéri számon. Nagyapám még találkozott az új pappal, s azt mondta: olyan ember, aki a lázas semmittevés és méltóságteljes tétlenkedés közepette sem meglátni, sem megérteni nem képes, még azt sem, ami az orra előtte áll.
A temetőkert ma is csöndes és nyugodt hely. Ritkán hoznak új halottat; persze olyankor összetapossák a füvet, de a temetőőr hamar rendet tesz: különös érzékkel minden profán dolgot eltávolít a sírokról és a sírok közül.
– Ami a profán szférához tartozik, annak nincs része a létben. A profánt nem alapozhatja meg semmiféle mítosz, semmiféle egyetemes rend – mondja tudálékosan ismételve az öreg pap tanítását. Ezzel indokolja, miért dobja ki a művirágokat.
A fehér műkőből készült emlékmű jobb oldalán a vadgesztenyefa gyökerei egyszer, egy kedd éjszakán, még a régi pap idején, vagy talán még azelőtt – szóval a fa gyökerei megemelték a kereszt nélküli sírt. Pontosabban kibillentették. Nem nagyon, a gyertya azért megáll rajta, de…
Itt a faluban mindenki hallotta már valakitől a történetet: azon az éjszakán, mert látszólag egyetlen keddi éjszakán emelte meg a gyökér az öreg csizmadia emlékművét; tehát azon az éjszakán egy szellem, közönséges fehér szellem jött ki a sír alól, és hát neki kellett a rés. Persze, zavarba ejtően sok a kétség, s hiába az évek tovatűnése, az egész egyre rejtélyesebb. Sokan, kezdetben nagyapám is, csak legyintettek, szellemek nincsenek, és kész, mese az egész, de ahogy megismertük a részleteket, a hihetetlen egyre reálisabbá vált, s nagyon úgy tűnt, hogy az ateista csizmadiamester szelleme volt, akit látni véltek egykor.
Mondják: azon a keddi napon a szellem leült a sírra, s hajnalban mintha sírt volna. Igen, sírt, minden természeti törvény ellenére. S bár a temetőben a fehér műkőből készült emlékmű valóban megemelkedett (ezt ma is látni), s egy-egy kiadós nyári zápor utáni napsütésben érezni lehetett az égett kénszagot, amit egykor, az eset után is éreztek. De tegyük fel, tényleg kijött a szellem és valóban sírt. A szag akkor sem illik ide! Hisz a szellemek nem a pokolból jönnek! Mire hát a pokolkőszag? Vagy nem is szellem volt?
egy síró szellem
Vagy tíz kilométerre innen, a hegyen túl, van egy falu, ahol a kutakban is gyakran érezni ezt a pokolkőszagot. Az ottaniak azonban nem másvilági erők tevékenységével, hanem az egykor itt bányászott szulfidos rézérc előfordulásával magyarázzák ezt. Azt hiszem, igazuk lehet, mégis, a mi esetünkre nem egészen érvényes. Sem a kutak, sem a bánya nem állhat kapcsolatban egy síró szellemmel.
A régi paptól is kérdeztem a dologról, de ő csak azt mondta:
– Tudod fiam, ha valami nagyon meglepőt tapasztalunk, annak a magyarázata is nagyon meglepő, már-már hihetetlen kell legyen. A világ tele van váratlan eseményekkel, s ezek közül némelyek még hihetetlenek is. A régiek ezeket csodának nevezték, de belőlünk hiányzik ehhez a bátorság. Meglehet, a világ eseményeinek rendje mögött megbújó gondolatok túlságosan bonyolultak is lehetnek, hogy együgyű emberként felfogd. Nem lehetetlen, hogy tényleg itt volt egy szellem és ez csoda volt. Nézd meg a rózsákat a síron, nem találsz ezeknél illatosabbakat vagy nagyobb virágúakat a templomkertben sem! Nézd meg a gesztenyefa leveleit a sír mellett, majd mindegyik hét levélkéből összetett.
Próbáltam ellenkezni, hogy látok kilenc levélkéset is, de ő erre visszavágott:
– Mindegy, ötöset biztosan nem látsz, s ez a lényeg, hiszen mindenhol az ötös a gyakori. Meg kell tanulnod megérteni a jeleket!
Azt is mondta még, hogy ő, vagy az ő elődje, aki akkor már nagyon öreg volt, az eset után kiment a sírhoz, s megszentelte azt annak rendje és módja szerint, s akkor megszűnt a kén-dioxid szag, ami igen-igen jó jel.
Az új pap arról beszélt az eset egyik évfordulóján, hogy bízni kell a kegyelem erejében, s hogy nagy megerősítés e bizalomra az egykori, talán tényleg megtörtént szellemjárás. A pokolkőszagról, a szellem sírásáról, a rózsák illatáról és a vadgesztenyefa leveleiről semmit sem mondott. Viszont tavaly karácsonykor, nem kis meglepetésünkre, és persze Krisztus tanításaként aposztrofálva így prédikált:
– Ha az emberiség csupa bölcs emberből állna, akkor sem mondhatnánk őket boldogabbaknak, mintha csak bolondokból és átlagos emberekből állna. Az emberi nem boldogságának sokkal inkább az a biztosítéka, ha mindezek keverékéből áll, ahogyan Isten teremtett minket, ahogyan nem tudjuk, ki bölcsebb és ki bolondabb közöttünk. Mert ha így van, a közösség egyetlen tagja sem teheti a maga gondolat- és eszmerendszerét a jó és a szép örök mértékéül, a magyarázatok alapjául, és általános szabályok e téren soha nem lesznek felállíthatók. Ámen.
Úgy mondják, annak idején szerdán, a pap után, még többen is jártak a temetőben, s ők is látták, hogy nedves a föld a síron, pedig már több hete nem esett és a pokoli (!) hőség miatt nagy volt a szárazság. A rózsák ontották virágaikat, és az émelyítően édes illat addigra teljesen elnyomta a pokolkőszagot.
romantikus találkozás
Magyarázatként azt mondták a falusiak akkor, hogy egy fehér szellem, ráadásul a pokolból, csak azért jött ki, és azért sírt, hogy kora hajnalban megöntözze a rózsákat. Egyesek, akik látni vélték a szellemet, még hasonlóságot is találtak közte és a sírba akkor már vagy húsz éve eltemetett öreg csizmadiamester között. Nem titkoltam: jelképet látok abban, hogy egy csizmadiamester sírjánál történt ez. Elég, ha itt a misztikussá lett csizmadiára, Jacob Böhmére gondolunk, aki sokakat meggyőzött, hogy a romantikus találkozás a megfoghatatlan és nyelvileg kifejezhetetlen természetfelettivel egészen természetes is lehet.
Volt azonban másik teóriám is. A fizikusok legtöbbje úgy gondolja, hogy a világ legbonyolultabb eseményeinek hátterében is egyszerű okok rejlenek. Még számukra is elfogadható lehet az események magyarázatában, hogy a szellem megjelenése egyszerű válasz a kínzó kérdésre, miért is alkotta Isten ennyire áthatóra ezeknek a rózsáknak az illatát.
A jelenés magyarázatát nyilvánvalóan ma sem ismerjük. Sokáig azt mondták, néhány paraszt képzelgése az egész. Voltak, akik próbálták megbecsülni, mennyi az esélye, hogy egy fa megemelje a sírkövet, miközben repedés is keletkezik az andezitben, ami idevezeti a kén-dioxidot. Néhány református felvetette, hogy a szellem nem sírt, csak megpihent, és a föld a szenteltvíztől lett nedves. Ezt azonban tényleg csak az gondolhatja, aki nem érzi a rózsák illatát, és nem tudja, milyen kevés vizet használnak a szertartáshoz.
maga a probléma sem
Voltak, akik a rózsák illatát és a talajlevegőt elemezték gázkromatográffal, hátha valami érdekeset mérhetnek majd, de a közleményt, amit erről írtak, egyetlen tudományos lap sem fogadta el, azzal indokolva a döntést, hogy maga a probléma sem üti meg a tudományosság mércéjét, így annak bármiféle empirikus vizsgálata alapvetően céltalan. Nagyapám is hasonló véleményen volt:
– Nem az empíria felé kell tájékozódni, hiszen annyiszor megcsalt már minket.
Ma már egyre kevesebben fogadják el a szellemsírásos történetet. Számomra is ez az irracionalizmus, nem a szellem és az ateista csizmadiamester hasonlósága, s nem is az, hogy senki nem tudja, hová ment a szellem az állítólagos jelenés után. A két kellemetlen, bár meglehetősen banális kérdés mégiscsak az, hogy:
1. miként fordulhat elő egy temetőben ilyen pozitív végkicsengésű, s kissé humoros esemény, mint a szellemsírás? És
2. vagy húsz méterre van a sírtól egy közkút is. Miért nem onnan öntözött a szellem?