KÍSÉRLET ELSZAKADÁSRA

Nehéznek tűnik, mégis valahol ott szeretném folytatni a feljegyzéseimet, ahol február elején abbahagytam. Nemcsak, hogy megmaradjanak. Akkor nem tudtam végére járni valaminek. Ez a valami egy erdő vagy park, vagyis a táj egy részlete volt, közelebbről néhány fa és egy tisztás. Ez szólalt meg, s mivel éppen arra jártam, úgy hittem: engem szólított meg. A Yaddo, e százéves birtok minden egyes részletéhez egyébként az első perctől szoros kapcsolat fűzött. Annak a néhány fának és a tisztásnak mégis külön szerep jutott. Táj utoljára gyerekkoromban ivódott belém, holott ez a mostani nem annyira látható, mintsem érzékelhető volt. Másképpen: inkább kapcsolat, mint látvány. Egy kettétört, hólepte fatörzs, tobozokkal teleszórt hómező, a fehérségből kiemelkedő piros tűzcsap vagy észrevétlenül hízó jégcsapok képével naponta találkoztam, ezek megmaradtak. Látványban mégis alig volt részem. Mármint ha azt nevezzük látványnak, hogy rálátunk valamire és azáltal, hogy szemléljük, elveszünk belőle és hozzá is adunk valamit – mindenki mást –, s így egészet csinálunk abból, ami rész, töredék, esetlegesség volt.

közelről ölelt körül

A Yaddóban azért nem volt látványszerű a táj, mert nem volt kilátásom vagy rálátásom: minden nagyon közelről ölelt körül. Az ablakomból semmit nem láttam, mert lefüggönyöztem, hogy nyugodtabban dolgozhassak. Az az egyetlen kép magával ragadott ugyan, de vele nem boldogultam: többszöri nekirugaszkodás után sem értem. Leírhatom, de ezzel csak a rejtélyt borítom bele egy üvegasztalon levő dobozba. Ennek a doboznak az (elektronikus) memóriája ezúttal szerencsére nem jobb az én emlékezetemnél, miként a fénykép sem törli már ki a képet, ami belém ivódott. De amit magammal hoztam ebből, az se nem kép, se nem látvány, inkább tapasztalat: átélése a közelségnek, amely felerősödött a csendtől meg a belső munkától, és mindenütt jelen volt. Ha olykor igaz, hogy a csend a zaj elmaradása, akkor ez a hóesésre fokozottan érvényes, minél jobban esik, annál inkább hallható a csend. És akkor már nem nehéz a tavalyi meg tavalyelőtti hóesés elmaradt hangját is meghallanunk.

Fizikai értelemben semmit nem lehetett megközelíteni a hó miatt. De volt egy másik akadály is. A fákról láttam ugyan, hogy fenyőfélék, de azt is, hogy öt különböző fajta; akkor pedig: melyik melyik? Van-e rá szavunk? Nekünk, fenyvesekben nem gazdag magyaroknak. És ami a törzsén ugrabugrál? Csuszka? Bóbitás cinke? Nem elég, hogy nem tudom, de ha megmondják, akkor sem az anyanyelvemen tudom meg. Hiába nőttem fel növények és állatok között, annyira belefeledkeztem a nézésükbe, hogy nem tudom a nevüket. Ez kísért most is, fog ezután is.

De azzal az egy képpel más a baj. Nem tudom, mit mondott, pedig megszólított. Lerombolta a fizikai és nyelvi akadályokat. Ott álltunk meztelenül. Persze lehet, hogy mindezt csak képzelem. De ha csak képzelem is, akkor sincs rendben bennem. Tegyük föl, hogy képzelem. Tegyük mellé azt is, hogy valahogyan „tényleg” megszólított. Erről azonban nem tudok, el kell hát képzelnem. Mégpedig annak alapján, amilyen állapotba a látványától jutottam. Hiszen ha egy látvány hatására bizonyos állapotba kerültem, tényleg kellett történjen valami. Vajon ráfoghatom-e erre a képre? Kérdés az is, hogy az állapotomat, a látvány okozta állapotomat, netán magát a látványt írom-e le. S ha az utóbbira törekszem is, nem az első, vagy nem az első kettő valósul-e meg?

ledőlünk egy kicsit

Az indiánok – kezdjük a könnyebb végén – mindenesetre talán a legkevésbé bizonyíthatóan vannak benne. Sőt bizonyíthatóan a legkevésbé, mégis kísértenek, délután, az árnyékok megnyúltával. Ha ezt a képet késő nyárra teszem, estefelé a legtermészetesebben jelen vannak az indiánok, nyomukban pedig, szó szerint a nyomukban vér és jaj. Mintha ugyanazért (meg a vér és jaj ellenére) dőlnének meg a nyárfák és állnának szálegyenesen a fenyők mögöttük. Mintha azt mondanák a nyárfák: ledőlünk egy kicsit. Azóta is. Persze az indiánokat ők is örökölték. Az indiánok azonban itt nem afféle egzotikum, neveikkel még mindig teli a környék. És nemcsak „még mindig”: itt nem változtatják meg a városok nevét. Mint ahogy tudomásom szerint a folyók nevét még a legelvetemültebb felforgatók sem változtatták meg. Az irányát inkább. Vagy a hegyek nevét. De a folyónév túléli a rendszereket.

Most nem folyókról van szó. Legfeljebb tavak voltak ott, s valami volt a levegőben, ott lebegett, kitöltötte azt a teret, mint a fény, bármelyik napszak fénye. De kezdjük még hátrább, vagyis inkább elölről: a háttérben a fenyők, egyenesek, sem a korukat, sem a magasságukat nem tudom megbecsülni. Hatvan, harminc? Év? Méter? Yard? Nem öregek, ha szabad ilyet mondani. Azt, hogy nemcsak suhognak, hanem nyögnek is, a kor és az idő teszi. Voltak-e kicsik? Elnéztek a fejük felett? És előtte? Amennyire telepítettnek vehetjük ezt az egy-kétszáz fenyőt, ugyanúgy szándékos lehet mellette a tisztás is. Nem úgy a kettőjük találkozásánál 45 fokos szögben kibukkanó néhány nyárfa, amely bár felhívja magára a figyelmet, mégsem kulcsa ennek a képnek. Sejthető persze, hogy ami megmagyarázhatná a látvány rejtélyét, azt úgysem lehet látni (és hiábavaló a láttatására tett kísérlet is). Tehát nem a nyár, nem a mező, s nem is e néhány tucat fenyő. Ahonnan látom. Fölöttük a kék ég. A fák csúcsára (a mezőre sosem) rásütő nap. Amitől ezek a zöld, szürke, fekete és fehér színek a kék háttér előtt rózsaszínben is, némi sárgában is ragyogni képesek. Ezt nem annak a néhány fényképnek az alapján mondom, amelyet képzeletben itt tartok magam előtt – mert elkövettem azt a gorombaságot, hogy megpróbáltam lefényképezni, amit ott, hirtelenjében szavakkal nem tudtam megérteni. Persze látszólag éppen a szavaknak nincs közük mindehhez.

A színeknek igen, de azokhoz éppúgy nem értek, mint a hangokhoz. Kérdés persze, hogy aki az előbbieket állítja magáról, mondhatja-e, hogy a szavakhoz ért. Vagy beszélhet-e úgy, hogy ez utóbbiról nem beszél. Másrészről tudjuk, hogy éppen szavakkal kell megfogalmazni, amire szavunk nincs. A hangot? A színt?

Az út úgy vezetett el mellette, hogy mindig kicsit balra, visszafelé menet pedig nagyon jobbra kellett fordulnom, ha látni akartam. Valójában semmi okom nem volt, hogy arra forduljak. Mindenesetre nem tolakodott, fényképezni sem azért fényképeztem le, mert valami lefényképezhető volt rajta, mint egy folyón, vagy macskán, vagy emberi arcon. Akkor már a láthatatlant fényképeztem rajta, hátha a képkivágás segít észrevennem benne valamit. De mivel sem a gépről (automata), sem fényképező adottságomról nem mondhatok sok jót, a gép képkivágása pedig első belenézésre semmi jót nem ígért, valójában nem vártam sokat attól a néhány kockától, amit csináltam. Jól számítottam: a képek annyira rosszak, hogy szerencsére nem ölik meg sem a képzeletet, sem a kép emlékét.

mesterségesen elkülönítettem

Most arra gondolok, hogy talán az a szög volt furcsa, ahonnan észre kellett vennem ezt a tájrészletet. Akárhány ilyet látunk utunk mellett, egyik sem az odafordulás szögétől lesz különös vagy érdektelen. Legfeljebb a megdőlt nyárfák szöge sugallhatott valami gyengeséget, esendőséget a túlságosan is peckesre sikeredett fenyők mellett. Vagy talán a titokban maradt mező iránti hajlamuk, hajlandóságuk, hajlásuk tette a képet dinamikussá. Ezt a mezőt ugyanis sosem láttam, mert sosem volt kisebb rajta a hó vastagsága, mint fél méter, mégis tudom, hogy mennyire elvadult lehetett, vagy inkább meghagyták természetesnek, színe pedig nyár vége felé többnyire a sárgába játszó zöld kellett legyen az e helyt nem ritka eső ellenére. Ha látom is magam előtt ezt a szemmel sosem látott füvet, s az előbb képet, képkivágást említettem, most mégsem képről beszélek. Mert tárgyam csak annyiban létező, hogy mesterségesen elkülönítettem magamnak egyszer, pontosabban mintha maga ugrott volna elém, miközben annyira jelentéktelenné tette a környezetét, vagyis mindazt, ami a szélétől jobbra és balra meg lefelé van, hogy nem is vagyok képes emlékezni rá. Pedig talán órákat is eltöltöttem előtte. Néztem a tájrészletet, de szerelmesen vak voltam, és ezért nem tudom, hogy mit nem vettem észre amellett, amit észrevettem. Még a fényképemen sincs rajta.

Nem vagyok képes nem emlékezni erre a képre (amit csak az egyszerűség kedvéért nevezek képnek, bár három dimenziója, múltja, hangja – kiáltások, gyerekeké, a gazdálkodás hangja: lovaké, kocsié, a hangnak ritmusa, mégpedig egyenletes, nem sietős, távlata, a távlatnak története van, mintha a kép élne, nem pedig egy életrészlet merevedne, illetve záródna képpé, szomorúságok, ahogy a hosszú, eseménytelen életbe szokott hirtelen csőstül benyomulni sok, szomorúságot előidéző esemény – tehát hangja van, amely bár elült, de hallani). Így vagyok a hangjával is: állandóan a fülemben cseng. Persze most már óvatosabb vagyok, és képem hangjának fölfedezésekor nem csapok boldogan az asztalra: nem biztos, hogy a hangja, úgy értem, kizárólag a hangja szólított meg. Mint ahogy nem is beszélhetünk igazi hangról: akárhányszor mentem el mellette, nem hallottam, ott nem hallottam mást, mint saját talpam alatt a hó ropogását. A hangját tehát nem ott hallottam, vagy nem a fülemmel hallottam, viszont a színét mindannyiszor láttam, és nagyon egyenes összefüggésben volt a nap állásával, az ég kék vagy szürke színével. A hang nem. Máshogy volt hangja a képnek, mert hangja volt a nyárfáknak, a fenyőknek és a hó alatt a mezőnek. Milyen hangja? Kiabált? Zúgott, nyögött, zizegett, sírt, reccsent, súrlódott, a horzsolás vagy dörzsölés hangját hallatta. Netalán átszólt nekem, a közelben ácsorgónak vagy elhaladónak, nem a nevemet mondta, de annál mégis artikuláltabbat, hogy hé!? Vagy a története szólalt meg? Az egészen nyilvánvalóan legalább százéves története szólt ott, mint valami lehalkított, mégis hallható rádióból, és az én igazán nem híres hallásom fogott föl valamit. A története szólalt meg ennek a tájrészletnek, csak fülünket a földre téve oda kellett hasalni. Akkor tudnom kellene, mit mesélt, nem elég indiánokról, a forradalom és a háború csatajeleneteinek hátteret adó tájról, költők és költői alakok csetlés-botlásáról, cilinderről, Lincoln-szakállról, pónilovakról, a bicikli és a fényképezőgép nagyjából egyidős őséről, a tér megrészegítő és megvadító bőségéről, arról a több nemzedéknek elegendő feladatról, hogy fölfedezzék és kitöltsék ezt a teret, az árnyékról, a kezdetben durva és egyszerű pionírélet elcsitulásáról beszélnem.

Nem tudom, s persze elmondani sem tudom (s ha tudnám is, hogy mit mesélt, közel sem biztos, hogy el tudnám mondani). Nemcsak azért, mert érzékeim átlagosak, sőt inkább átlag alattiak, vagyis nem szolgálnak vagy segítenek, inkább gátolnak környezetem és önmagam megismerésében. És nem is csak azért, mert egy jóval régebben ismert, gyerekkoromban belém ivódott tájról, a békési tájról sem mondtam többet eddig, mint néhány sort, holott valószínűleg csak erről akartam beszélni hátralévő életemben. Mármint azután, hogy végleg elköltöztünk onnan. Én akkor a gyászom mellett belül nagyon is ujjongtam: vége, végre vége a gyerekkornak, lezárult, és mint egészre könnyű lesz majd emlékeznem. Mást sem akartam, mint emlékezni, mert biztos voltam benne, hogy rengeteg mindenre fogok majd emlékezni, rengeteg mindenről fogok majd megemlékezni. Igaz, hogy ekkor már sejtettem, hogy emlékezetem is gyenge, vagy legalábbis egy ismeretlen rendszer szerint szelektív. De mindenesetre mindkét tényezőnek, tompa érzékeimnek és immár közel két évtizedes adósságom bénító hatásának együtt szerepe van abban, hogy nemcsak értetlenül állok egy tájrész előtt, hanem tisztában vagyok azzal is, hogy én vagyok e csőd oka. Elvesztegettem egész gyermekkoromat. Visszajárok ugyan álmaimban oda, de a kétségbeesés szagát és az ijedtség nyelvtőnél hirtelen fellépő keserű ízét érzem ilyenkor. Nem iskoláztam magam: érzékeim csak ringatóztak az ég-víz-föld gömb-belsejében, de nem próbálták meg egzakt formába önteni mindazt, amit magukba szívtak. Vagyis megpróbálták, csak kicsit későn. Sejtették, hogy akkor oda a ringatózás. Ebben a korban pedig, úgy a tíz-tizenötödik életév között, fontosabb az érzékek működtetése, mint az elme fegyelmezett iskolázása. Nekem legalábbis fontosabb volt. Ma sem tudok mást, mint amit akkor csináltam. Otthon vagyok a tájban, ha kell, sötétben is biciklizek, a kutyáktól éppúgy nem félek, mint amennyire nem riaszt sokáig az állatok szemébe feledkeznem, vagy ha néhány szabadban töltött nap után már a növényből-levőség visszafordíthatatlannak tűnő jeleit vélem felfedezni magamon, de ennek az otthonosságnak mindannyiszor meg kell fizetnem az árát. Ez az ár a küszködés és izzadás, ugyanakkor mintha nem is lenne kedvesebb dolog számomra, mint küszködni és izzadni, mert azt éppen a természetben tanultam meg, hogy ezek nélkül a növénnyé válásomat sem fogom észrevenni. Vagyis nem a tájjal birkózom, hanem azzal, hogy ki akarom emelni ezt a tájat onnan, ahol pedig nagyon jól megvan. Hogy kérdést teszek föl ott, ahol épp elég a kijelentés: hogy a kék éggel a háttérben rózsaszín és sárga színeket látok a napsütötte fenyők csúcsán, bár e fenyők zöldek és barnák. Milyenek lennének? A nyárfák fehérje meg maga a győzelem: dőlnek, de élnek. Hogy minden téli mozdulatlanságban alszik, mégis a múlt századvég hangját: gyerekzsivaj, kocsizörgés, futkosás, taps, pöfékelés hangját őrzi.

szenvtelenség és tárgyilagosság

Szándékosan nem mondtam, hogy szép. Talán ugyanazért nem, amiért egy hozzánk közel álló nőről sem szoktuk állítani ugyanezt. Ennek kijelentéséhez távolság kell, és pontosan ez hiányzik most is, amikor egy tájrészletet szeretnék összefoglalni. Nem egy képet akarok leírni, a szenvtelenségnek és tárgyilagosságnak erre a fokára még nem jutottam el, de azt sem állítottam, hogy szerelmes vagyok e tájrészletbe, s nem azért, mert sokkal szebbet is láttam már, ez talán éppen emellett szólna, amennyiben nem a legszebb-be, hanem a nekünk legszebb-be szoktunk szerelmesek lenni.

Igaz ugyan, hogy dadogásom ahhoz a semmitmondáshoz hasonlít, amellyel a szerelmesek akarják néha pontosan leírtnak hinni szerelmük tárgyát. Nem esik nehezemre azt is mondani, hogy néha nemhogy szépnek, hanem egyenesen közönségesnek, lelkileg szegényesnek látom ezt a tájrészletet (sokkal inkább részletről, mint tájról van szó, akár szerény méretei, akár az alábbi visszavonó szavak miatt), viszont tudni való, hogy legszebbnek tartott szerelmünket is szoktuk ilyennek látni, mert azokban a pillanatokban mi vagyunk csúnyák és lélekben szegények.

És most eljuthatnék a következtetésre, hogy amikor e tájrészlet elé kerültem – talán mindössze erről lenne szó? –, valamilyen szerencsés körülmény folytán lélekben dús állapotban voltam vagy dús állapotba kerültem. De minden ellentmond annak, hogy bármilyen következtetéshez akarhatnék eljutni. Ahhoz, legalábbis lélekben, újra meg kellene közelítenem tárgyamat, ennek előfeltétele pedig bizonyos távolság megteremtése. Talán semmi másról nem beszéltem még eddig, mint hogy nem sikerült elég távol kerülnöm tőle.

kép | unsplash.com