VIZEK ÉS ERDŐK 

Különös, mennyire kiesett az Alföld pusztaságairól vitázók emlékezetből Hell Miksa (1720–1792) csillagász térképe a Kárpát-medence honfoglalás kori erdőségeiről. Bal felső sarkában saját kezűen odarajzolta a történelmi eseményt is. Talpig páncélba öltözött magyar és kun lovas vezérek félkaréjában pajzson áll, kardot emelve az acélsisakos Árpád fejedelem. Mozdulata első pillantásra a rokokó színészekre emlékeztetett.

Valójában egészen más érdekelt.

Mit akart ezzel a térképpel 1772-ben? Egyáltalán: miért csinálta ezt az egészet?

rejtjeles üzenet

Volt elég dolga. Matematikát tanított a bécsi egyetemen, harmincöt éves kora óta a császári obszervatórium igazgatója, asztronómiai és aritmetikai műveket írt. Világhíres tudós és – mint valami kisdiák – honfoglalókat meg apró fákat rajzolgat. Talán a gyerekeinek? Azután olvasom: Tabula Geographica Ungariae Vetens ex Anonymi Belae Regis Notarii a P. Maximiliano Hell S. J. A. 1772. Tehát tévedtem, a szerző jezsuita páter. A kun vezérnevekhez nagyító kell: Ed, Edumen, Etu, Bunger, Ousad, Boysa, Ketel. A helynevek ismerősek: „Balaton”, „Thyo”, „Vesprin”, „Seguholmu, hodie Seghalom”. „Sedes Siculorum.” És így tovább. De az Anonymusból kimásolt nevek semmit nem árultak el a térkép korabeli jelentéséről. Miért készült? Mi ez az erdőkkel játszó rejtjeles üzenet?

A Vénusz elvonul a Napkorong előtt

Távol állt tőlem, hogy átvizsgáljam Hell Miksa hatalmas életművét, s elmerüljek a Newton utáni csillagászat, égi mechanika világában. Megragadott azonban, hogy tudománytörténeti jelentőségű felismerését egy ritka alkalomnak köszönhette. 1769 nyarára különleges égi eseményt jeleztek: a Vénusz elvonul a Napkorong előtt. A bécsi csillagászt a dán király hívta meg Vardö szigetére, hogy a természeti színjátékot megfigyelje és méréseket végezzen. Ekkor számította ki elsőként a világon helyesen a Föld és a Nap közötti távolságot, s neve bekerült a csillagászat nemzetközi történetébe. Mivel pedig magával vitte Sajnovics Jánost (1735–1785), a magyar nyelvrokonság kutatóját, egyszerűnek tűnt a régiek következtetése: a csillagászban itt támadt fel a történelmi érdeklődés. Ez adta volna a térkép ötletét? De miért az erdők? És miért a honfoglalás koriak? Miért éppen 1772-ben?

Kora tavasszal előadást tartottam a Tanárképző Főiskola Történelmi Szemináriumán. Nagy terem, különös feszültség, a diákok szeme kérdezett, kételkedett, újabb érveket, újabb bizonyítékokat követelt. Mintha vérre menne, mi az igazság – gondoltam. Igen tanárnő, életbevágó – mondta az egyik fiú tekintete. Ugyanilyen végletesen fogalmazta meg a történelem fontosságát annak idején a fiatal Kazinczy Gábor. Históriai zsebkönyvet szerkesztett a szabadságharc leverése után, s bár a rendőrség lefoglalta a kéziratokat, nem adta fel, mert mint mondta, a történelem a jövő csillagászata. Az égbolt ismerete kezdetben a tengerészek tudománya volt, életük forgott kockán, hogy tartani tudják a helyes irányt. Hirtelen eszembe jutott, ismerjük, milyen látcsővel dolgozott Hell Kolozsvárott, de fogalmunk sincs, milyen szándékkal rajzolt térképet a Kárpát-medence honfoglalás kori erdőségeiről.

Az előadást szokás szerint kérdések és a régebbi Historiák hagyományos kisorsolása követte. Majd a tanszék tanáraival a történelmi érdeklődés válságáról meg a régi irodalmi szövegekbe kódolt természetélményekről beszélgettünk. Szabó Péter tanár úr Mikszáth Kálmán leírását idézte a kékkői erdőről. Nekem meg az járt az eszemben, hogy ha a csillagász Selmecbányán gyerekeskedett, nyilván selmeci tájélmények ihlették a honfoglalás kori erdők térképét.

Hova lettek a fák?

Tévhit, hogy csak most, századunk végén féltjük a természetet. Szorongásainkat a kivágott fák s a megszokott táj lerombolása miatt a 12–13. század fordulóján Walter von der Vogelweide (1170–1230) már megfogalmazta. „Ó jaj, hogy eltünt minden / … mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem. / Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem, / gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen. / … erdőt irtottak erre, amott bedőlt major: / s ha régi patakunk is másképpen folyna itt, / mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.” (Radnóti Miklós fordítása)

önmaga létének élményei

A középkori költő létélménye mögött a történeti valóságot újabban Georges Duby, Fernand Braudel és mások alaposan megvilágították. Akkoriban zajlott a „középkori agrárforradalom”, s ez többek között azzal járt, hogy a lakosság megélhetéséhez újabb területeket fogott művelésbe. „Támadást indítottak a nagyobb fák ellen”. Keresettebbek lettek „a vasból készült szerszámok, amelyek hatékonyabbak a természet elleni harcban… „Hamarosan „a vetésterületek mélyen benyúltak az erdőkbe.” A túlnépesedett települések az erdőket irtva bővítették a megművelt földjüket, vagy csoportok rajzottak ki, s az addig lakatlan erdős vidékeken létesítettek új falvakat. A régi környezet valóban nagyot változott. A költő visszajelzett: önmaga létének élményeit látja a tájban, s ha az megváltozik, ő hontalan lesz.

Ősidők óta a kultúra késztette önkorlátozásra a természetet használó embert. Mítoszok, vallási parancsok, szokásrendek, tapasztalatok és tudományos felismerések figyelmeztették a társadalmat a természethasználat határaira. A társadalom pedig új megoldásokkal, hatékonyabb termelési eljárással, gazdasági váltással teremti meg az új egyensúlyt szükségletei és a természet között. A 12. század folyamán így alakul ki a föld mélyebb művelésére alkalmas nehézeke és a szügyhám alkalmazásával, meg a vízimalmok elterjedésével a középkori agrárcivilizáció.

Milyen tájélményeket adott a 18. századi Magyarország, hogy a bécsi csillagász szükségét érezte a honfoglalás kori Kárpát-medence erdőségeit térképre vinni? Az Alföldet mocsarak, folyó menti erdőségek, ligetes dombhátak változatos tájainak ábrázoló térképe századunkban elkerülte a nagy magyar puszta keletkezéséről vitázók figyelmét. Viszont az ebben a vitában kifejtett különböző álláspontok alapján a 18. századi Magyarország környezeti világa egyszerűen megfoghatatlan.

Talajtani és éghajlattörténeti szempontok alapján elhangzott, hogy már a honfoglalás idején puszta volt a puszta. Következésképpen az Alföld sivatagos világa a természeti adottságok szükségszerű velejárója. Ezzel szemben történészek és földrajztudósok szerint emberi beavatkozások következményeként jött létre. Csakhogy a különböző szaktudományok művelői egymástól homlokegyenest eltérően vélték, hogy megtalálták a tetteseket.

Szekfű Gyula az 1935-ben kiadott Magyar történet lapjain mindent a törökök számlájára írt. „Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai száraz éghajlata, melyben forró hőségek kemény hidegekkel váltakoznak, fátlansága, víznélkülisége mind a török korszak terméke, tehát a török hódítás következménye… A megfigyelések a XVI. század közepét jellemzik, tehát már ekkor kész volt a puszta, a Heide, az a fogalom, mely azután a legújabb időkig felbonthatatlanul összefüggött Nyugat Magyarországról alkotott képzeteivel. Ezek a képek a török hódítás csodálatos intenzitását mutatják: 25-30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa … Az Alföldön nincs ezeréves puszta, az Alföldet pusztává csak a török hódítás tette, pusztai jellegét a XVI. század mutatja először.”

A földrajztudósok szerint viszont a történészi érvelés elfogadhatatlan. Teleki Pál és Prinz Gyula alaposan megindokolták, hogy miért. „A törökvilágban szétfutott nép irtványait rögtön erdő verte fel, pusztamező csak ott lett, ahol a falvak ülése előtt is pusztamező volt… Arról a meséről is le kell tennünk, hogy síkságon erdőirtás miatt állandó szárazság és sivatag keletkezhetik… Pusztamezőt az ember csak állandó tevékenységgel tud teremteni, állandó szántással, állandó égetéssel, de magára hagyással nem.” Az Alföld kiszáradása a 19. századi vízszabályozások következménye.

Vági István viszont talajtani és éghajlati meggondolások alapján mindkét érvelést elvetette. „Szekfű azon gondolatmenete, hogy a Nagy-Alföldön nincs ezeréves puszta és hogy a pusztát a török hódoltság okozta és hogy az Alföldnek szaharai hősége, átmenet nélküli klímája, szikes területei nem a természetnek köszönhetők, hanem a kétévszázados török hódoltságnak, amely a magyar klímát, a magyar földet és talajt alig javíthatóan rontotta meg, nem helytálló és azt talajtani és éghajlati elgondolások alapján elfogadni nem lehet, éppen úgy, ahogy elfogadhatatlannak bizonyult az a felfogás is, hogy a kultúrmérnökeink nagyszerű lecsapolási munkái a XIX. században aszályosabbá tették volna az éghajlatot és az elszikesedést segítették volna elő.”

erdészettörténeti emlék

Eszerint lehet, hogy a 18. század már a török világban lepusztult környezetet örökölt? Viszont az ellenkezője sincs kizárva? A fény évszázada a Kárpát-medence természeti világát még érintetlen szépségében adta volna át a polgári korszak vízszabályozóinak? Vagy egyszerűen ezer éven át nem történt semmi, az éghajlat és a talajadottságok könyörtelen törvényei uralkodtak mindvégig? Hell Miksa térképe pedig lényegében nem több, mint erdészettörténeti emlék, legfeljebb érdekes illusztráció, hogyan élt a honfoglalás a 18. századvég tudatvilágában.

Mégis mindhárom vélemény segít jobban megközelíteni a valóságot. A történeti ökológiai látásmódnak a természettudományok és társadalomtudományok eredményeire egyaránt szüksége van, következtetéseket csak ezeket összegezve vonhat le. Mivel a környezetet természeti, társadalmi, kulturális tényezők bonyolult kölcsönhatása alakítja, egységben kell látnunk az egészet. Valahogy úgy, mint mikor ifjú korunkban néhányan kieveztünk az éjszakai sötétségben a Balaton közepére, hogy áttekinthessük a teljes égboltozatot. Vagy ahogyan Faludi Ferenc, Hell Miksa kortársa, a Téli éjszakákban írta: „Ki vala terítve fölöttek az égnek tsillagos serege, szarvára fogyott a’ hóld, de mégis azon tiszta képét szépen mutogatta a’ tengerbenn, és a rengő habokkal szépen játszodott.”

A népesség

Mennyi volt a Kárpát-medence népességeltartó képessége a 18. század folyamán? Kedvező éghajlati és természetföldrajzi adottságaival évezredek óta népek seregeinek adott otthont, megélhetést és nyughelyet. Magához láncolta elvágyó gyermekeit, befogadta, magába szerelmesítette a jövevényeket, élelmezte a tágabb régiót, bányakincseivel, tüzes boraival gazdagította egész Európát évszázadokon át. Bölcsőjében sok nemzet született, változatos növény- és állatvilágának több anyanyelv adott neveket. Birodalmak hadakoztak érte, három részre osztották, de a természeti körülmények nem tisztelik a hatalomszabta határokat. A Kárpátoknak az Alpok nyúlványaival ölelkező karéjával védett, lefutó hegyhátak, dombok övezte három nagy síkvidékével, folyókkal, vízborította tájakkal tagolt, délre nyitott nagy amfiteátruma különleges ökoszisztéma.

Népessége változott, de a 18. századig soha nem volt több, mint 4-4,5 millió. 1722–1790 között azután hirtelen a népesség száma a határőrvidék lakosságával együtt 9,7 millióra ugrott fel. Nagyjából hét évtized alatt megkétszereződött a népesség.

Hell Miksa apja 1696-ban jött Csehországból Selmecbányára. A török visszaszorítása után pedig a szomszéd országokból, német és más területekről több száz és ezer fős csoportok érkeztek Magyarországra. Svábok, horvátok, szlovákok, románok, morvaországiak. A Balkánról északra, a hegyvidékek sűrűbben lakott területeiről délre és nyugatra áramlott a lakosság a gazdátlanul maradt vagy gyéren lakott területekre. Bár vannak számítások, nem tudjuk pontosan, hogy a népességszám gyors megkétszereződésében mennyi része volt a bevándorlásnak és mennyi írható a természetes szaporodás számlájára. Hell Kornél (1650–1743) gépmester Selmecen tizenkét gyermeket nevelt.

A Habsburg-államnak és a magyar földesúrnak egyaránt érdeke volt, hogy szaporodjék a lakosság. Adófizetők sokasodását kívánta az uralkodó, s munkáskezekét a földesúri birtok. Az Európa-szerte hasonló tendencia lényegét Foucault foglalta össze: „A 18. századi hatalmi technikák egyik nagy újdonsága, hogy a népességet gazdasági és politikai problémaként kezelik: az erőforrásként, munkáskézként vagy munkaerőként felfogott népesség a tulajdon növekedése és a rendelkezésre álló erőforrások között egyensúlyoz.” Nem tudjuk, mert ilyen vizsgálatok nem folytak, hogy milyen volt az arány a megemelkedett népességszám és a természetadta erőforrások között.

Egyes vidékeken a század második felében már relatív túlnépesedést figyeltek meg. Sokasodott a szegények száma, a csavargók, koldusok tömege. Végül a kormányzat rákényszerült, hogy a hetvenes években már korlátozza, sőt, tiltsa a bevándorlást.

Ha meggondoljuk, hogy a túlnépesedés „egyaránt függvénye az emberek számának és a rendelkezésükre álló anyagi forrásoknak” – elvben számolnunk kell a környezet kimerülésével is.

A népességnövekedés és a terület eltartóképessége közötti feszültséget a társadalom kétféle módon vezeti le. Vagy kivándorlókat bocsájt útjára a túlnépesedett terület, miként a harmincéves háború utáni évtizedekben megszaporodott népességét a 17. század végén, a 18. század elején a német fejedelemségek vidékei. Vagy új erőforrásokat megnyitva növeli a terület eltartóképességét. Átalakítja a társadalom gazdálkodását, energiaforrásait. Egyszóval új megélhetési lehetőségeket teremt, miként Hollandia, ahol másfél évszázad (1500–1650) alatt kétszereződött meg a lakosság, s a népességet főleg bevándorlók növelték egymillióról kétmillióra.

gátlástalanul

Magyarországon a szinte kimeríthetetlenül gazdag természet tette lehetővé a lakosság számának példátlanul gyors növekedését. Szántóját és rétjét a telepes erdőirtással teremthette meg. Házát és gazdasági épületeit a szabadon használt erdő fájából építhette fel, miként tüzelő- és szerszámfát is gátlástalanul szerezhetett. A végleges megtelepedés sok esetben elhúzódott, sokan felélve a kedvezményeket odébbálltak. Ahol a telepesek megjelentek, ott fogyott a fa, összeszűkült az erdőterület. De a településhálózat nem lett sűrűbb, utak nem épültek, az intenzív gazdálkodás kialakulása elhúzódott, az energiaváltás elmaradt.

Sok esetben az új telepesek másfajta művelési kultúrát hoztak magukkal, mint amely a Kárpát-medence adott táján kialakult. A délről juhaikkal és kecskéikkel felhúzódó vlach pásztorok legeltetése például – amint arra Soó Rezső rámutatott – tönkretette a sarjerdőket és ligeteket, és megváltoztatta a növénytársulások rendjét. A kormányzatot a merkantilista gazdaságpolitika vezette. Ösztönözte a juhtenyésztést, támogatta a kecskebőr kivitelt, és tiltotta, hogy az erdőkben kecskéket legeltessenek. Új művelési kultúrák, új igények, más tájakon kialakult természetkezelési szokások ökológiai következményeit átfogó igénnyel még nem vizsgálták meg.

A nagyszámú népesség az 1770-es években már hatalmas nyomással nehezedett a környezetre. Kiutat, mint másutt is Európában, új energiaforrások, intenzív gazdálkodás bevezetése nyithatott.

A selmeci tűzgép

1731. március 11-én a selmeci főkamaragróf úgy döntött, hogy Hell Kornél főgépészmester kapjon 20 forint segélyt és fizetését 12 forinttal emeljék, „mivel tizenkét gyermekével nagy nyomorúságban él.” A Hell-fiúk gyermekkora mégis szép és érdekes lehetett.

Selmecbányán a húszas-harmincas években a bányászat technikai megújításának izgalmas kísérletei folytak. Új megoldást kell találni, hogy a mélyműveléses tárnákból felszínre hozzák a bányavizet. Új energiaforrásra lenne szükség. Különben nincs nyereséges művelés, a tárnákat bezárják, és több százan maradnak kenyér nélkül. Georgius Agricola 1556-ban megjelent, majd azóta többször kiadott híres könyve, a De re metallica bevezetése részletesen foglalkozik a bányászat természetpusztító következményei miatt megszüntetését követelő véleményekkel: „A bányaépítkezés, a gépek és kohók miatt egész erdőket és ligeteket tarolnak le, mert a bánya rengeteg fát nyel el. Az erdőirtások következtében kipusztulnak a madarak… „Erre fejti ki: nincs más út, a bányászat a civilizáció elengedhetetlen feltétele. Tapasztalat és a tudomány segítségével lehet megtalálni a jobb megoldásokat. Ebben a szellemben dolgozott Selmecbányán a főgépészmesteri tisztségben Hell Kornél és fia, József (1713–1789). A természet jobb megismerésével igyekezett javítani a körülményeken Mikovinyi Sámuel (1700–1750), az 1735-ben felállított bányatisztképző főiskolán a hidraulika és mechanika tanára, a magyar tudományos térképészet megalapítója.

Hell Kornél már 1707-ben új vízi szivattyúval kísérletezett, bár Bercsényi kételkedve fogadta, de hatékonyabb vízemelő gépet szerkesztett, és kezdte megvalósítani nagyszabású tervét. A Selmecbányát övező hegyek közé gátak, árkok és csatornák rendszerével működő víztárolókat, tavakat létesített, hogy vízi erővel hajtott gépek hozzák fel a tárnák mélyeiből a vizet. Csakhogy a tavakban nem mindig gyűlt össze elegendő víz. 1722-ben üzembe helyezték az angol Isaac Potter találmányát, a „tűzgép”-et. Európában ez a második működő „ősgőzgép”. Montesquien is megcsodálta.

Nyugaton lényegében megtörtént az energiaváltás. A liege-i medencében már a 16. században megháromszorozódott a szén termelése. Angliában a 17. század elején indul útjára – Braudel szavaival – a „szénforradalom”. A 18. század közepén kezdődik a gőzgép sikere, Cornwallban már hatvan gép vízteleníti az ólombányát, és lassan felhasználják avaskohászatban.

A Kárpát-medence természeti adottságai révén hét évszázadon át a víz és a fa szolgáltatta a mindennapi energiát. Az emberi munkán és az állati erőn kívül. Folyók és nagy esésű hegyi patakok különböző típusú malmok sokaságát hajtották. Minden falunak volt malma. Uradalmakban, városokban több is. A bányáknál lóerővel hajtott „gépely”-ek segítségével húzták a felszínre a vizet és az ércet, malomszerkezet mozgatta az érctörő stömpölyöket. Makkai László kiszámította, hogy a gabonaőrlő malmok és a lakosság száma között a nyugat-európai arányok érvényesültek Magyarországon is.

fogynak a vízimalmok

A 18. század folyamán szemmel láthatóan fogynak a vízimalmok. Sok malom a vízszabályozásnak esett áldozatul. Dunai és tiszai malmok sokasága a kereskedelmi szállító hajók felvontatására kialakított parti utak miatt tűnt el. Éppen abban az évben, amikor Hell a térképet rajzolja, Mária Terézia központi rendelettel korlátozza a gátasmalmokat a hajózás érdekében. Szárazság, vízhiány miatt is sok malom áll le. Kivált a század második felében megsokasodnak a szárazmalmok, a „taposómalmok”. A „gépelyeket” lovak hajtják, vagy emberek senyvednek a malomkerekek küllői között. Jobbágyok robotban, esetleg rabok, vagy munkára fogott csavargók. Tessedik Sámuel a század végén feljegyezte, hogy amint fogynak a vízimalmok, úgy szaporodnak a szárazmalmok Magyarországon, s elcsigázzák a lovakat. Erre pedig – állapítja meg –, az ország egész lóállománya rámehet.

Próbálkozásokban nincs hiány. A síkvidéken hollandiai tapasztalatok alapján a szélenergiával kísérleteznek. Debrecenben 1720-ban kelepel az első szélmalom, ötven év múlva felépítik az új, a szél erejéhez jobban alkalmazható típust: a szélirányba állítható tornyosmalmot. Mégis a szabadságharc küszöbén az egész alföldi nagy rónaságon összesen ötven szélmalom őröl.

A selmeci tűzgép példája szerint energiaváltásra a szellem kész, a társadalom megérett, a környezet követeli, de a gazdaság erőtlen, a kormányzat szűkkeblű. Egy 1749. június 4-én kelt jelentés szerint „A selmeci bányászat legnagyobb bajai közé tartozik, hogy kellő vízerő hiánya miatt a vizeket költséges tűzgépekkel és lovakkal kell emelni…” „A „tűzgép” költséges, mert fával fűtik, a közeli erdők fogynak, távolabbról kell a fát fuvarozni. Igaz, hogy Selmecbánya mellett a Koháry-birtokon már az 1730-as években tártak fel barna- és feketeszén telepeket, miként 1759-ben Brennbergbányán és az ország más területein is. (Mecsek, Resica, Petrozsényi-medence stb.) Előfordult, hogy a selmeci tűzgépek fűtéséhez kőszenet is használtak. Hell József gépmester az 1730-as években új találmányát állítja munkába: részben sűrített levegővel működteti a vízemelő gépeket. A technikai újítások áttöréséhez szükséges energiaváltás azonban elmaradt. Fára és faszénre épül minden, vizet használnak, ha van, s ha nincs, a járgányokat csaknem kivétel nélkül lovak és emberek hajtják. A selmeci bánya így is hatalmas jövedelmeket hozott a kincstárnak.

A kőszén országos elterjedése még csak merész álom sem lehetett. Változatlanul mindenütt fával fűtöttek. Nincsenek megfelelő utak, hidak, a szállítás megoldhatatlan. Hiányzik a befektetéshez szükséges tőke. Viszont a fa, ha egyre nehezebben, de elérhető. A század folyamán elterjedt nagyolvasztók révén a vastermelés a századelejinek háromszorosára emelkedett, a réztermelés a századközepi évi 1200–1300 tormáról ötven év alatt 2000–2300 tonnára ugrott. A kohókat faszénnel tüzelik. Fazola Henrik 1772-ben beindított ómassai nagyolvasztóját és a Resicabányán ugyanekkor felállított kamarai kohókat is. A „szénégetők” mindvégig nagy keresletnek örvendnek. Emellett rendelkezésre áll az ingyenes vagy nagyon olcsó emberi munkaerő. Mindennaposak lesznek a zalatnai jobbágyokéhoz hasonló panaszok: a kohóhoz 1779-ben az addigi 800 öl fa helyett 3000-et kell szállítaniok.

A megoldatlan energiaváltás újabb megoldatlanságok sokaságával jár. „1748. február 20-án elhatározta az udvari kamara a revistyei és saskői jobbágyok panaszára, hogy ezentúl a tűzgépekhez szükséges fa fuvarozásáért ölenkint 3 ft 30 kr fuvarbért kapjanak, de az erdőben csak ott legyen szabad nekik legeltetni, ahol a fák már olyan magasak, hogy a marha el nem éri a fa hegyét.” Váratlanul gyors és kivédhetetlen áradások zúdulnak a völgyekbe és a síkvidékekre, mert a letarolt hegyoldalak elvesztették vízmegtartó képességüket. 1775 februárjában téli árvíz pusztít, a Duna hullámai elöntik Vác, Pest és Buda part menti utcáit. A házakban három napig áll a víz.

Lecsapolni a Balatont?

A Kárpát-medence vízrendszere lényegében sértetlenül vészelte át az előző évszázadokat. A folyók hatalmas ártereiben a lakosság évszázadok tapasztalataival fokos vízgazdálkodást folytatott, az áradásokat szétterítette, árkokba fogta, levezette, halgazdálkodásra, öntözésre használta. A mocsarak, lápok megélhetéssel és védelemmel szolgáltak. A török előretörését feltartóztató végvárrendszert pedig a vizek védelmére építették, hatalmas vízfelületeket alakítottak ki, olasz, holland, német hadmérnökök tervei szerint, a korabeli hidrológiai ismeretek színvonalán, a helyiek tapasztalatait is felhasználva. Ez a hatalmas vízfelület még jótékonyan segítette is a Kárpát-medence sajátos ökoszisztémáját, a vizek és az erdők kölcsönhatásának ökológiai rendszerét. Talán segített átvészelni a másfél évszázad háborúinak természeti pusztításait. Az országegyesítés után a végvárak vízrendszere elvesztette eredeti funkcióját, s megoldást kívánt.

A vízrendezői munkákat az akkor korszerűnek ismert árvízvédelem kialakítása mellett főleg és alapvetően a merkantilista gazdasági elvek és érdekek vezették. A kormányzat és a földesurak minél több termőterületet kívántak nyerni. Úgy vélték, ha felszámolják az ősi ártéri gazdálkodást, ha visszaszorítják az ártereket, szűk gátak közé zárják a folyókat, és lecsapolják a lápokat, mocsarakat és a tavakat, hatalmas gabonatermő földek birtokába jutnak. A szabályozott folyók és épített csatornák pedig a kereskedelmi szállítást lebonyolító hajózást szolgálják. Olyan kiválóan képzett mérnökök térképezték fel az országot, végezték el a méréseket, és készítették el a terveket, mint Mikoviny Sámuel, Krieger Sámuel (1730?–1786), Balla Antal (1739–1815) és mások.

a Balaton halálos ítélete

A tervek nagyszabásúak. Mérnöki számítások szerint még az olyan fantasztikus elképzelések is megvalósíthatók, mint például a Bécs városát a Dnyeszterrel a Kárpátokon át összekötő csatorna, vagy a Kolozsvár-Graz vízi hajóút. Krieger Sámuel szaktudása önbizalmával tervezte meg a Balaton lecsapolását 1766-ban. Alapos munkája nagy tetszést aratott. Részletes térképe, főleg pedig, hogy a kiszárasztott tómederben várható termés mennyiségét és a termesztett búza és széna eladásából várható jövedelmet is pontosan megbecsülte, meggyőzően érvelt a gazdasági nyereség érdekében és a Balaton halálos ítéletét Mária Terézia és az érdekelt vármegyék is aláírták.

Nem a szellemi kapacitáson múlott, hogy a 18. századi vízrendezés minden eredménye mellett nem váltotta be a reményeket. Sőt, súlyos következményekkel is járt.

A tervek összességükben nem átfogó rendszerben készültek. Megvalósításukra pedig soha nem jutott elegendő pénz. A Balaton és a Velencei-tó nagy szerencséjére. Különben súlyos károkat okozott, hogy a munkálatok sokszor alighogy elkezdődtek, félbemaradtak, esetleg felében-harmadában készültek el. Sokszor a helyi érdekek érvényesültek, és nem vették figyelembe a lakosság generációkon át felgyűlt tapasztalatát. Kevés olyan befejezett és reális megoldás született, mint a század végén a Dunát és a Tiszát összekötő hajózható Ferenc-csatorna, az angliai vízrendezést is tanulmányozó Kiss József (1748–1813) hajómérnök alkotása. Előfordult, hogy a technikailag kifogástalan, de a helyi viszonyokkal nem számoló elképzeléseket a lakosok hiúsították meg apáiktól örökölt tapasztalataikra hivatkozva: „mi ismerjük vizeinket”.

A Duna menti fokos vízgazdálkodás lerombolása ellen tiltakozó falvak és mezővárosok előrejelzése gyorsan bebizonyosodott: a merev, szűk gátrendszer nem fogta fel az áradásokat, viszont meggátolta, hogy a víz a mederbe visszafolyjék, s az évszázadokon át virágzó ártéri gazdálkodás helyén poshadó, bűzhödt, holt vidék lett, ahonnan menekült a lakosság. Megkezdték, de nem vihették végbe az Ecsedi-láp és a Hanság lecsapolását, viszont vízrendszerüket megbontották. A Sárvíz-mocsár levezetési munkálataihoz Fejér vármegye hozzálátott, Tolna vármegye megtagadta az együttműködést. A Felső-Tisza-vidéken a vármegyék magukra hagyva, egymás ellenében is küzdöttek megszaporodó áradásokkal. A Tisza-vidék vízi munkálatában mint földbirtokos és irányító egyaránt érdekelt báró Orczy Lőrinc (1718–1789) sorai jól jellemzik a helyi megoldásokra sekélyesedett vízrendezést: „Ismét megbutykáztam Tiszának árjait, / Ott töltém, itt nyitám iszapolt árkait, / Krieger zsinórjával mérvén tsavargásit, / Jobb egyenességre intéztem folyásit.” A felső-tiszai vármegyék közösen kérik a kormányzatot átfogó, országos folyamrendezés kidolgozására.

Az egykori végvárrendszer védelmi vízműveinek sorsát az esetlegesség pecsételte meg. Volt olyan javaslat, hogy a hatalmas vízfelületek, csatorna, vizesárok és tórendszerek együttesét rendbehozva, karbantartva halgazdálkodásra lehetne hasznosítani. Ezzel szemben még felszámolásukat se vezette egységes elgondolás. Hol kiszárasztották, másutt jól-rosszul betemették a vízi védműveket, ismét másutt a folyók, vízfolyások szabályozásával sorsukra hagyva elposványosították.

A Kárpát-medence ökológiai rendszerének megbontását mégsem lehet egyedül a nagyszabású és helyenként hasznos vízrendezési és vízi munkálatok rovására írni.

A „megbecsülhetetlen kincs”

Mennyi 4 millió katasztrális hold erdő? Állítólag ennyi semmisült meg a 18. század első felének csak az utolsó évtizedében. Főleg a bányák körül és a hamuzsírfőző körzetekben. Mégis leegyszerűsítés lenne az erdőpusztulás miatt kizárólag az ipart okolni. Noha az ország ipara – fejlődésének sajátos jellege és a Habsburg Birodalom gazdasági rendszerében elfoglalt helye miatt – aránytalanul nagy mértékben az erdőre épült. A bányászat, a kohászat s a földesúri gazdaságokra telepedett ipar a természeti adottságokat használta ki. Üveghuták, bányák, kohók, téglaégetők, mészégetők mértéktelen fafogyasztásáról források tömege tájékoztat. Fűrészmalmok az előző századokban is működtek az országban. De most lett általános, amit gróf Csáky Imre kalocsai érsek és váradi püspök udvarbírójától megkövetel: a fűrész éjjel-nappal járjon, s ha a heti kvótánál kevesebb deszkát készít, a kárt erszényéből pótolja. Stájerországból rendszeresen jártak át felvásárlók, hogy Somogy erdőségeiből a papírmalmokat és a faiparosokat ellássák. A bükkösöket különösen pusztító hamuzsír-készítést a kormányzat kezdetben ösztönözte az ausztriai bőripar és az angliai piaci konjunktúra miatt.

katasztrofális pusztulás

Nehéz megállapítani, hogy a kortársi vélemények vajon reális tudósítások-e, vagy túloznak, esetleg nemzetközi véleményeket alkalmaznak hazai viszonyokra. Bizonyos, hogy a városok, vármegyék, földesurak és értelmiségiek egyaránt az erdők katasztrofális pusztulásáról beszélnek. A kormányzat intézkedések sorát hozza. Mária Terézia 1769 végén jócskán megkésve kiadott erdőrendtartása csak a kamarai birtokokon és néhány nagybirtokon érvényesítheti a jól ismert alapelvet: az erdő értéke használatában rejlik, de hosszabb távra használni csak célszerűen gazdálkodva lehet. Milyen hatása volt az úrbérrendezésnek, hogy az erdőket kizárólag a földesurak kezébe helyezte? Hogyan érvényesültek a kormányzati erőfeszítések, az erdészképzés, az intézmények racionális, következetes kiépítése? Mennyit értek a fatelepítési akciók? További vizsgálatok adhatnak tárgyszerű választ arra is, hogy milyen mértékű erdőpusztítást okoztak a 17. század háborúi.

A század utolsó évtizedeiben egymást követik a vészjelzések: az erdőket, az ország kincseit tékozolják, pusztítják, félő, hogy az ország fátlan pusztasággá válik. Riasztó esetekről tudósítanak a vármegyék felterjesztései. Abaúj-Torna és Sopron vármegye 1788-ban egyaránt kéri a helytartótanácsot, hogy szabályozza és védje a közös erdők használatát, és vessen véget az erdők önkényes kirablásának.

Erdélyben az 1790. évi törvény hatástalanságán szinte kétségbeesve az országgyűlés újabb javaslatot dolgozott ki, majd székek, vármegyék és városok részletes jelentéseket küldtek. A helyzet súlyos. Gyökeres, az egész életvitelt módosító változásokra lenne szükség.

Általános érvényűek a Festetics birtok 1770 nyarán a királynő rendelkezését ismertető erdőrendtartásának bevezető gondolatai. Mindenki tisztában van vele, hogy az erdőnek gondos megtartása „az emberi életnek mely nagy segítségére vagyon”, mennyire nélkülözhetetlen – „mégis önnön tapasztalásbúl kiki tudhatja, ez a megbecsülhetetlen kintse ezen Magyar Hazának mely kevés figyelemben vagyon és annak megtartására mely kevés gond viseltetik. Annyira, hogy közönségesen az erdők tékozolva vágattatnak és irtatnak, néhol szóló hegyekké tétetnek, néhol pedig haszontalan pusztaságra rontatnak. Minden további gondnak félretevésével az erdőknek nemcsak gyarapításárúl, de megtartásárúl is olyannyira, hogy ha tsak béhozandó bizonyos és helyes rendtartás által kinek-kinek magános és az egész köz jónak haszna végett az olyatén rendetlen és pazarló erdővágásoknak határ nem véttetik, méltán félni lehet, hogy az egész haza, azon tájakban is, melyek még erdőkkel bővelkednek, idő jártával fábúl szűkölködvén.”

A 18. század második felére az erdők pusztulása nyilvánvaló lett, és úgy tűnt, katasztrófához vezet. Wellmann Imre közléséből tudjuk, hogy Mária Terézia, majd II. József is, a kecskék kiirtását latolgatta. De mi lesz az ausztriai bőriparral! És a kecskék maradtak. Debrecen városi tanácsának az erdőt kiélőket és pusztítókat sújtó büntetései egyenesen az ősi mítoszok világát idézik: aki az erdőn a tilalmat megszegve tüzet rakott, „súlyos esetben kézlevágással bűnhődött”.

A megsérült ökológiai egyensúly

A lakosság a 18. században ismeri meg a legnagyobb, mert kivédhetetlen természeti csapást, az országos aszályt. Szárazság korábban is sújtotta a Kárpát-medencét. A 17. század folyamán az eddig feltárt források szerint néhány száraz év, elszórtan és többnyire helyi méretekben gyötörte meg a lakosságot. A 18. századi emberek viszont minden évtizedben megélnek egy-két aszályos évet. Gunst Péter tanulmányából ismeretes, hogy a szárazságok hosszabb ideig tartanak, országos kiterjedésűek, és éhínségek, járványok követik. Az 1779 és 1800 közötti húsz esztendőből tizenegyben pusztított az aszály. Majd a 19. század első felében az Alföld lakói küzdöttek végig tizenegy aszályos évet.

A melegebbre fordult időjárás következménye lenne? A Kárpát-medence szerves része a kontinens ökológiai rendszerének. Rácz Lajos klímatörténeti kutatásaiból ismeretes, hogy a 18. század vége száraz, válságos időszak. A Kárpát-medencében is érvényesültek az általános éghajlati változások. Sajátos ökológiai rendszere, tájainak mikroklímája azonban mérséklően, kiegyenlítően hatott.

Félve, de mégis fel kell tennünk a kérdést: ökológiai válság vagy a Kárpát-medence ökológiai egyensúlyának megbomlása figyelhető meg a 18. század, a jól ismert sikerkorszak végén Magyarországon?

Az erdélyi Mezőség ligetes, tavakkal borított tája a 18. század folyamán kietlen pusztasággá lett. Ennek a mikroökológiai katasztrófának okait kutatva Tonk Sándor és Molnár Miklós több körülmény együttes hatását mutatta ki. A 18. században a Mezőség túlnépesedett, az erdőket kipusztították, a korábbi mezőgazdasági kultúra átalakult, a nagyállattartást felváltotta a kisállattartás, és elterjedt a juhtenyésztés. Még csak kísérlet sem történt a környezeti pusztulás feltartóztatására.

A reformkorban úgy látták, hogy az ország természeti viszonyai válságosak, és az ország polgári átalakításával együtt ezt is meg kell oldaniuk.

kevéssé támogatta

„Saját magukhoz hűtleneken nincs áldás” – fogalmazta meg Széchenyi István a Tisza-völgy szabályozására szövetkezettek szándéknyilatkozatát Pesten 1846. április 11-én, hogy segítséget nyújtson a Kárpát-medence természeti csapásoknak kitett tájainak, mely „ma köztudomás szerint mindinkább sorvadásnak indul elibe.” Átfogóan, a Kárpát-medence természeti egységében gondolkoztak. Széchenyi és Vasvári Pál a folyószabályozásokat az öntözés kialakításával együtt képzelte. Széchenyi fogalmazza meg, hogy az egész Tisza-völgy „roppant vízszerkezetét” átlátva országosan egységes rendezésre van szükség. Az elgondolás korszerű volt. Megvalósítása nem sikerült. A kezdeményezés „aluról” indult. Elhúzódott. A kormányzat kevéssé támogatta. A Párizsi Kongresszus 1900. évi elismerő szavaival a lényegre mutatott: „amíg más országokban a folyók szabályozását állami feladatként, állami költségen hajtották végre, addig Magyarországon a Tisza és mellékfolyóinak szabályozására a helyiek jelentősen többet költöttek.”

Többször megfogalmazták, hogy a gyakori vízáradásokat az erdők pusztulása okozza, a Kárpátokban sok erdőt irtottak ki, és a növényzet nem tartja vissza a lezúduló csapadékot.

A szabadságharc után a tulajdonviszonyok változása és a gyors gazdasági fellendülés miatt újra erdők sokasága került fejsze alá. A hatalmas erdőpusztítás ellen sokan szót emeltek. Mások viszont a magántulajdon védelmére és a gazdasági érdekre hivatkozva úgy vélték, fölöslegesen kongatnak vészharangokat. Hunfalvy János és társai az érvek arzenálját vetették be ellenük. A Kárpát-medence erdőségei és vízháztartása összefüggő rendszert alkotnak. Történeti példák bizonyítják, hogy az erdők kipusztításával megváltozott a növényzet, a lakosság élete, a népsűrűség. Ahol eltűntek az erdők, ott átalakult az éghajlat, a mikroklíma, elapadtak a vizek. A pillanatnyi gazdasági érdekből letarolt erdőkkel elpusztítják a jövőt. Nincs ellentét a polgáriasodás és a nemzeti önállóság követelményei között. Idézték a francia akadémia megállapítását: az erdőpusztítások óta az árvizek sokkal nagyobbak, a tartós szárazságok és a korábbiaknál gyakoribb áradások ugyancsak az erdők letarolásával vannak összefüggésben.

Hunfalvy bemásolta vitacikkébe az osztrák Reissek „Einst und Jetzt der Vegetation Oesterreichs” tanulmányából a következő részletet. „Az egyes országok növényzet takarójában rejlenek a nemzeti vagyonosság gyökerei, melyeket az ember aláás és felszaggat, úgy, hogy saját életfája is lassanként elhervad és elkorhad okvetlenül, ha idejekorán ápolásáról és megkíméléséről nem gondoskodik. Az erdőpusztítás következtében rommá lett már sok ország, melyek sohasem fognak többé omladékaikból fölemelkedni; mert az erdő nemcsak magában való teremtés, mely saját területére zárkózik, hanem éghajlati tényező is. Európa nagy és hatalmas, gazdag, némely tartományában kimeríthetetlen kútforrásai vannak; ámde ne titkoljuk el magunk előtt, máris nem csekély mértékben más földrészek rovására él, s ha majdan eljövend az idő, mikor ezeknek nem lesz többé mit adniok a mi földrészünk sokféle szükségleteinek kielégítésére, akkor oly tények, melyek jelenleg a legtöbb ember előtt fátyollal vannak még elfedve, fognak egész meztelenségökben és komolyságukban napvilágra jőni, úgy hogy az emberiség barátja csak aggódva gondolhat azon időre…”

Végül a polgárosodó Magyarország érdekét hangsúlyozva Hunfalvy részletesen kifejti, hogy az erdő jelentős hatással van a Kárpát-medence éghajlatára, az Alföld mikroklímájára, az ország lakóinak egészségi viszonyaira s a „nemzetek (!) szellemi művelődésére nézve”. Felidézi Széchenyi látomását az élőfákkal szegélyezett országutakról, ligetes legelőkről, alföldi erdőkről. Majd leszögezi: „Én az erdőt nemzeti tőkének, nemzetünknek úgyszólván utolsó tőkéjének tartom, melyet nem szabad megtámadnunk, eltékozolnunk, melynek megtartásában és nevelésében kormánynak, egyeseknek, községeknek s az egész nemzetnek, törvényhozásnak, közigazgatásnak és népnevelésnek közre kell működniök!”

Az Alföld pusztaságai miatt tehát sem a törökök, sem a 19. századi folyamszabályozó mérnökök nem vádolhatók. Úgy tűnik, hogy az általánosabb, az egész Kárpát-medencét átfogó ökológiai válság, hosszabb folyamat következménye. A 18. század ennek a folyamatnak nagyon lényeges, ha nem a leglényegesebb szakasza, minden küzdelmével, eredményeivel és tévedéseivel együtt.

„A szülőhaza édessége”

Hell Miksa hosszabb időt töltött Kolozsvárott, csillagvizsgálót épített Nagyszombatban is, és az ő tervei alapján készült a budai és az egri obszervatórium. Láthatott vidám és kellemes tájakat, de a kiirtott erdők, elposványosodott területek, aszály sújtotta földek Magyarországát is látnia kellett. Ezt az élményt fejezte ki úgy, hogy megrajzolta, mit találtak itt a honfoglalók. Ez a fajta természetféltő visszajelzés egészen sajátos.

Nehezen illeszthető a felvilágosodás kozmikus természetélményei közé. Gazdag kertkultúrájával, nyilvánvaló szorongásaival sem hozható közvetlen kapcsolatba. Távol áll a pásztoridillekbe menekülő mentalitástól vagy a természetben az egyéni lét élményeit felismerő gondolatoktól. Mégsem téphető ki korából.

új szellem

Művét Hell Miksa a magyarországi felvilágosodás korszaknyitónak tekintett műveivel egy időben készítette el. 1770-ben Sajnovics kiadja a magyar és lapp nyelv rokonságát bizonyító művét és ezzel megnyitja az utat a finn-magyar nyelvrokonság feltárásához. A Demonstratio idioma hugarorum et Lapponum idem esse második, 1770-ben megjelent kiadásában közölte a Halotti beszédet, amelynek egy részletét ugyancsak ebben az évben tette közzé Pray György. 1772-ben megjelenik Bessenyei György több munkája, közöttük az Ágis tragédiája, és elkészül A Tiszának reggeli gyönyörűsége. A Kárpát-medence erdőségeinek pusztulására történeti ellenpéldával figyelmeztető térkép ugyancsak új szellemet sugall.

Nem Hell Miksa az első, aki a természetet az ország történetének szereplőjeként fogta fel. Már a középkorban elhangzott az országot és a tájat egybefogó, a „szülőhaza édessége” képzet. Leonardus Uncius szász diák páduai tanulmányai idején 1579-ben az akkor már fél évszázad óta a török megszállással feldarabolt Magyarország egységét a folyók szimbolikájával fejezte ki: „a Dráva, a Száva, velük a Tisza és a nagy Iszter”. Rozsnyai Dávid, Apafi fejedelem török tolmácsa még mint tanuló ifjú Köprülü Ahmed nagyvezír táborával érkezett 1664 őszén Nándorfehérvár alá, s csodálva a környezet szépségét, felidézve, hogy ez a hely „ama híres, neves Vitéz jó Apánk Hunyadi Jánosnak kedves lakó és meghaló helye”, azt írta: a táj „királyi gyönyörűségű”. Hagyományt folytatott Hell Miksa csillagász, a maga egyéni tudományában, érzelmeit rejtve.

Erdők, vizek, történelem és országféltés egymásba itatódott érzéseinek folytatása gazdag, a Toldi győzelmére „visszakurjantgató” Budai hegyektől a „magyar ugar” szimbolikus képzetéig. Csokonai A’ Füredi parton hangsúlyos sorait „Ember és polgár leszek. // A Természet majd az Értelemmel / Böltsebbé tesz engemet” – hányan viszik tovább, egybejátszva fát és nemzetet, tájat és hazát. Radnóti tűnődését: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.” Mégis Hell Miksa gondolatára talán legméltóbb a Selmecbányán iskolába járt Mikszáth szavait idézni:

legenda és emlék

„Érdekes külön világ az erdő mélye, más növényekkel, más bogarakkal, más lepkékkel. Hát még ez az erdő, amelyhez annyi legenda és emlék fűződik! Egy tölgyfán ez a név látható kivágva: ’Christina’. Kegyeletes kezek gondoskodtak századokon át, hogy a fölírás épségben megmaradjon az elkérgesedett, elgümősödött faaggastyán oldalán, mert a jó vitéz poéta, Balassa Bálint vágta azt ki oda ’töröknyúzó’-késével, ’amikor írtanak Urunk után nyolcvanat, másfélezer fölötte”.

Nyilván lesznek, akiknek Hell Miksa rajzán Árpád mozdulata a kecses selyemharisnyás álpásztorokat idézi fel a Burgtheater színpadán, vagy inkább a balerinákat, amint feldobva tüllbokrétás csuklójukat könnyed figurával nyugtázzák a tapsokat. Én ma már úgy látom, kivont kardjával egyensúlyoz. Nem azért, mert éppen emeli négy vitéze a pajzsot. Hanem mert a Kárpát-medence geopolitikai helyzete, csodálatos ökoszisztémája megköveteli a jó egyensúlytartást. Még inkább az okos törődést, Hell Miksa titkolt szeretetét és ragaszkodását hozzá.

kép | vecteezy.com