PETŐFI LELKE
1997 június
Ebben a regényes és színpadias, petárdáktól hangos korban, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; ezen az őszies pompájú, melankolikus századvégen sokan úgy tartották, hogy már csak a bujdosók őrzik a forradalom lángját. Miként Rákóczi Rodostóban, Kossuth Turinban, Petőfi… Csakhogy Petőfi nem bujdosott, hanem meghalt, amibe bizony sem a millenniumi, de még egy későbbi, sokkal kevésbé regényes kor sem nyugodhatott bele. Hogy miért volt izgatóbb egy messzi idegenben éldegélő, kövér és kopasz öregember, mint a rakoncátlan üstökű, csontsovány segesvári mártír, az a magyar lélek rejtelmes ellentmondásai közé tartozik. Talán a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmából a szabadság kísérteteit távoli földrészeken bujdosó fejedelmekbe és költőkbe költöztettük?
elrabolták forradalmár költőnket
Amíg élt a szerencsétlen sorsú hitves, Júlia és a még szerencsétlenebb fiú, Zoltán, a legendák az ő alakjuk köré szövődtek. Júlia a szabadság és szerelem jegyében a költészet számára örökre elérhetetlen múzsájával, Zoltán inkább az alkohol közönséges démonaival hadakozott. Korai haláluk után az érdeklődés teljes egészében a „bujdosó” költő felé fordult. Nem volt olyan év, hogy ne érkezett volna valamilyen híradás felőle. Egyszer az egyik újság levelet közölt, amelyből minden kétséget kizáróan kiderült, hogy Petőfi farmer Ázsiában, máskor, egy másik újság arról tudósított, hogy rizstermelő Japánban, majd a millennium táján szállongó hírek szerint telepesként él Szibériában. Ez a változat azután makacsul tartotta magát, talán éppen az oroszok miatt, akik, úgy látszik, nemcsak dicsőséges forradalmunkat tiporták sárba, de elrabolták forradalmár költőnket is.
Ezekkel a titokzatos földrészekre és rejtélyes indulatokba indázó történetekkel jól el lehetett szórakoztatni az olvasót. Egy ábrándos lelkű budapesti költőt, bizonyos Pongrátz Bélát azonban annyira felizgatták ezek az olvasmányok, hogy elhatározta, ő nemcsak képzeleg, de el is utazik Szibériába. Elhatározása nyomán országos mozgalom indult Petőfi fölkutatására és hazahozatalára. A mozgalom központja pedig az a Matskási-pince lett, ahol Pongrátz rendszerint el szokta volt fogyasztani napi boradagját.
Nem mondhatjuk, hogy Pongrátz Béla, a „merész lovag” (ez volt egyik kedvenc álneve) a teljes ismeretlenségből lépett elő. Korábban Uj Nemzedék címen szociológiai folyóiratot indított, amelynek ugyan csak egy száma jelent meg, de az abban kifejtett harcos, „szociálista” nézetei miatt a budapesti munkáspárt megválasztotta a Népszava szerkesztőjének. Ezt a fölkérést azonban nem fogadta el, s inkább a Székesfehérvár és Vidéke munkatársának szegődött. Rövid ideig ő szerkesztette a lap Darázs című, szatirikus mellékletét, majd hamarosan Szabadság címmel új „társadalmi lapot” adott ki. Ez négy évig élt, s nem is hiába. Ebben jelent meg az a cikke, amelyért Pongrátzot – miként a korszak más jeles publicistáját – elítélték „királysértésért”, s ezzel ő is megalapozta hírnevét. Kilenc hónapot töltött fegyházban.
Szabadulása után visszatért Budapestre, s főként a harcos királysértők lapjában, a Függetlenségben jelentek meg írásai (itt publikált a többi között Verhovay Gyula, Ónody Géza, Bartha Miklós), de dolgozott a Nemzeti Hírlapnak, az Ország-Világnak, a Gondűzőnek is. „Rhapsodikus költeményt” írt az első „szocialista filozófusról”, Jézusról, kéziratban maradt regényt A nazarenus leányról, utoljára 1895-ben jelent meg Akkordok című verseskötete. A barna bőrű, apró termetű, bozontos szakállú alak, mintha mindig úton lenne, csizmában és szürke porköpenyegben járt-kelt, s figyelmét egyre inkább a „bujdosó” Petőfi felé irányította. Keveset írt. Utóbb inkább csak a Vendéglősök Lapjában jelentette meg – „természetbeni honoráriumért” – rövidebb cikkeit. Nem volt lakása, esténként egy János-hegyi csőszkunyhóban húzta meg magát. A Matskási-pincében volt a törzshelye, innen indult azután a háromtagú expedíció Szibériába.
az irodalomnak szentelte életét
Mert időközben a vállalkozás két taggal bővült: Pongrátz maga mellé vette Lengyel Gizella költőnő két – éppen felnőtt korúvá érett – boglyas hajú leányát is. Pongrátz úgy ismerte meg a lányokat, hogy gyakran publikált Lengyel Gizella lapjában, az Előkelő Világban, s a gyerekek panaszkodtak neki, hogy anyjuk elhanyagolja őket. A költőnő korábban tíz évig együtt élt egy magántisztviselővel, de házassága boldogtalannak bizonyult, elvált, s azután már csak az irodalomnak szentelte életét. Lapja, az Előkelő Világ főként arról tudósított, mivel töltötte idejét a királyi család és a magyar arisztokrácia, de verseket és novellákat is közölt. A lap 1901. október 2-i számában jelent meg „a mi szekesztőségünk” című fotó, amelyen Lengyel Gizella is szerepelt. Határozott egyéniségnek látszik: széles arccsont, erős felsőtest, dús keblek. Hogy a lányok is őt formázták-e, nem tudjuk. Mindenesetre a mongoloid vonások egy szibériai utazásnál előnyösek lehettek.
Az expedíció állítólag hat évet töltött távoli, ismeretlen tájakon. A lányok út menti szórakozóhelyeken léptek fel, szorgalmasan énekeltek és táncoltak, hogy így gyűjtsék össze a jegyrevalót a Szibériát átszelő vasútra. Egyesek szerint Japánba is eljutottak, s itt nyomuk veszett. Mások szerint mindhárman hazatértek: útközben kirabolták őket, s ezért fel kellett adniuk nagyszerű tervüket, Petőfi hazahozatalát. Krúdy szerint, aki személyesen ismerte Pongrátzot, a költő a János kórházban, ágyban, párnák között halt meg, s élete végéig tiltakozott a vád ellen, hogy élelmes lánykereskedők a lányokat „vengerkának” szerződtették, és ő ebből fedezte volna az utazás költségeit. (A magukat áruló, s a nyelvet törve beszélő magyar lányok állítólag már akkor is igen kelendő árucikknek számítottak Oroszországban.)
Amit azonban Krúdy ezután állít, azt már csak kételkedve fogadhatjuk. Még az is lehet, hogy csak gúnyolódik a nemzeti dicsőség aranyporában fürdőző utódokkal. Azt írja, hogy Pongrátz és a két leányzó, ha az öreg Petőfit meg nem is találta, de magával hozott egy tarisznya „hunszívet”, amiről viszont köztudott, hogy kiváló takarmány. Árpád lovai is azért voltak olyan szívósak, mert az őshazában, a messzi Volga mellett csak azt ették. Mire azonban honfoglaló őseink a Kárpátok közé érkeztek, a magukkal hozott hunszív elfogyott, hát ezért nincsenek már olyan pompás, szíjalthátú lovaink, mint egykoron voltak. Csakhogy a furfangos Pongrátz, amikor hazajött Szibériából, odaadta a fűmagot barátjának, Szemere Miklósnak, aki bizonyára el is vetette azt; mindenesetre csikóiból mind világhíres versenylovak lettek.