MARY WOLLSTONECRAFT VITAIRATA A NŐK JOGAINAK IGAZOLÁSÁRA

Az embert az erény tudás nélkül rajongóvá, a tudás erény nélkül ördöggé teszi; az erény és a tudás együtt viszont az emberi méltóság és tökéletesség legmagasabb szintjére emeli.
Richard Price

---

A modern feminizmus megalapítója, francia keresztényszocialista író és aktivista, Flora Tristan a Londoni séták (1840) című beszámolójában panaszolja, hogy az angol fővárosban képtelenség hozzájutni Mary Wollstonecraft A női jogok igazolása című könyvéhez: „Nem találtam egyetlen példányt se, hogy megvegyem, s ha egy barátom nem adja kölcsön a sajátját, nem sikerült volna hozzájutnom. A könyvnek olyan szörnyűséges a híre, hogy még ha egy úgynevezett progresszív nő füle hallatára hozza is szóba az ember, az biztosan irtózattal felsikít: ’De hiszen az egy erkölcstelen könyv!’”

A továbbiakban Tristan idézetek kíséretében a női egyenjogúságért folytatott harcban fogalmazza meg Wollstonecraft prófétai szerepét: „Fél évszázaddal ezelőtt megszólalt egy női hang Angliában. Egy hang, amely az Isten által lelkünkbe plántált igazságból ellenállhatatlan erőt és csodás lendületet merített. Egy hang, amely nem félt egyenként nekimenni minden előítéletnek, hogy kimutassa, milyen igazságtalan és hamis egytől egyig mind”.

halhatatlan írás

A női jogok igazolása téziseit Tristan a 19. század 30-as éveinek szocialista álláspontjához hasonlítja, de kiemeli, hogy Wollstonecraft jóval megelőzte ezeket, amikor a 18. század végén a férfiakkal egyenlő politikai és társadalmi státuszt követelt a nőknek. „Mary Wollstonecraft könyve halhatatlan írás. Halhatatlan, mert az emberiség boldogulása A női jogok igazolása című kiáltványban meghirdetett ügy győzelmétől függ”, írta befejezésképpen.^[1]

… én nem azért születtem, hogy a járt úton haladjak…

A nő, aki ezt az „erkölcstelen könyvet” írta, Mary Wollstonecraft 1759-ben született Londonban egy roppant szerény kilátásokkal rendelkező házaspár hét gyermeke közül másodikként. Nagyapja tehetős takácsmester volt, apja viszont, hogy a társadalmi hierarchiában előkelőbb pozícióhoz jusson, független gazdálkodóként igyekezett boldogulni. Anyja az alkoholtól feltüzelt férj szexuális agressziójának kiszolgáltatott, engedelmességre és csendre szoktatott, tanulatlan nő, egyre növekvő számú gyerekével alázatosan követte férjét egyik helyről a másikra, ahogy annak átgondolatlan gazdálkodói tervei diktálták. Abban, hogy Wollstonecraft az egyik első bírálója lett a patriarchális monogám családmodellnek, a társadalmilag jóváhagyott női és férfi szerepköröknek, nagy szerepe lehetett saját korai tapasztalatainak. Gyermekkorában a férfi és nő kapcsolatáról a lehető legriasztóbb benyomások érték: rendszerint Mary védte meg az anyját apja részeg erőszakossága ellen. Öt- és kilencéves kora között négyszer költözött szüleivel és testvéreivel egyik helyről a másikra Angliában és Walesben; kilencéves volt, amikor Beverleyben kis időre megállapodtak, s egy itteni iskolában szerezhette meg a szükséges alapismereteket, hogy később belekezdhessen az önművelésbe, aminek eredményességéről lenyűgöző életműve tesz bizonyságot. Tizennyolc éves korában, hogy önállóságához megfelelő teret nyerjen, elköltözött otthonról. Egy ideig társalkodónőként tartotta el magát, majd iskolát alapított, később pedig elszegődött nevelőnőnek egy angol–ír arisztokrata családhoz: ez volt az egyetlen pozíció, amelyben „egy átlagosnál tehetségesebb és műveltebb nő igyekezhet megszerezni a szükségletei kielégítéséhez nélkülözhetetlen anyagiakat, de még ez is majdhogynem a kétkezi munkáját eladó nő kiszolgáltatottságával jár”, írta később Maria vagy A nők sérelmei című befejezetlen regényében.^[2] A kiszolgáltatottságot képtelen volt elviselni. „Régóta úgy tartom, hogy a függetlenség az élet nagy áldása, minden erény fundamentuma. Igényeim megszorításával mindig biztosítani fogom függetlenségemet, még akkor is, ha kopár pusztában kell élnem”, – írja A női jogok igazolásában. 1787-ben huszonnyolc évesen úgy határozott, hogy írói pályára lép. „… én nem arra születtem, hogy a járt úton haladjak. Természetem sajátos jellege kényszerít egyre tovább” ‒ írta egy levélben^[3]. Londonban felkereste Joseph Johnsont, a kor liberális szellemiségű kiadóját és könyvkereskedőjét, aki rendszeres munkát ajánlott neki a kiadójában és az épp akkor induló Analytical Review című radikális havilapjában. „Egy új faj első egyede leszek ‒ reszketek, ha belegondolok”, írta döntését követően egyik húgának.

Életének vezérmotívuma ettől kezdve az önképzés volt; tervszerűen olvasott, megtanult németül, franciául és olaszul, hogy fordítani tudjon. Meghökkentő a felismerése, hogy nehezen fékezhető érzelmi energiáját csakis az intenzív intellektuális elfoglaltság tudja kordában tartani. Tiszteletet érdemlő önismerettel egyik húgának így vallotta meg becsvágyát és indítékait 1788 márciusában: „Sok minden ösztönöz magán a tudásvágyon kívül, bár az önképzés mindig is meghatározó volt a saját kis világomban, mert nincs más, ami el tudná pusztítani a férget, amely legbelül rág és magányra kárhoztat egy ilyen valakit, akiben természete szerint túlontúl nagy a hajlandóság, hogy olyan érzelmekbe sodródjon, melyek áthágják az észszerűség korlátait.^[4]

Johnsonnál jelent meg pedagógia tapasztalatairól írt értekezése, Thoughts on the Education of Daughters (Gondolatok a lánynevelésről, 1788), az első regénye, Mary, a Fiction (Mary, regény, 1788) és egy didaktikus gyermekkönyve (Original Stories from Real Life – A valódi életből vett eredeti történetek, 1788), a két politikai, polgárjogi vitairata (Vindication of the Rights of Men – Az emberi jogok igazolása), 1790; Vindication of the Rights of Woman (A női jogok igazolása, 1792), a francia forradalomról írt elemzése (Historical and Moral View of the Origin and Progress of the French Revolution (A francia forradalom eredetének és menetének történelmi és erkölcsi vonatkozásai, 1794), skandináviai útikönyve (Letters Written During a Short Residence in Sweden, Norway, and Denmark, (Rövid svédországi, norvégiai és dániai tartózkodás alatt írt levelek, 1796), fordításai franciából és németből, valamint hihetetlen mennyiségű könyvkritikája (az Analytical Review-ban). Wollstonecraft Johnson körében került kapcsolatba Henri Füssli festőművésszel, akit különösen irracionális, látomásos, szorongásos motívumai miatt tartott számon a kor avantgárd ízlésű műértőközönsége. Wollstonecraftnak ez volt az első férfi barátsága, amelyet erős erotikus szálak szőttek át: felajánlotta, hogy a Füssli házaspárhoz költözik, hogy a feleséggel együtt élvezze legalább a férfi szellemi kincseit, de visszautasították.

méltatlan erotikus csapda

Hogy kiszabaduljon ebből a méltatlan erotikus csapdából és közelebb kerüljön a történelemhez, 1792. december 6-án Párizsba utazott, ahol sürgősen felvette a kapcsolatot az angol megfigyelőkkel, akik a forradalom girondista vezetőivel közeli kapcsolatban álltak. Azonnal hozzálátott, hogy a történéseket lejegyezze és Johnson kérésére morális megállapításaival kiegészítve szemtanúi beszámolót írjon a forradalomról. A lehető legjobbkor érkezett: akkor érte el a francia forradalom első szakasza a csúcspontját. Szeptember 20-án a francia hadsereg döntő győzelmet aratott az 1. koalíció egyesült haderejével szemben Valmynál, szeptember 21-én a Konvent megfosztotta trónjától XVI. Lajost, és kikiáltotta a köztársaságot. December 11-én megkezdődött a király pere. 26-án, amikor Lajosnak meg kellett jelennie a Konventben, Wollstonecraft Johnsonnak írt levelében így számolt be a király útjáról a nyomasztó előérzetektől dermedt Párizs kihalt utcáin: „Körülbelül reggel 9 volt, amikor a Király elvonult az ablakom alatt. Leszámítva a bizonyos időközönként felhangzó dobpergést – amitől a csönd még elviselhetetlenebbnek tűnt – némán haladt végig az üres utcákon a nemzeti gárda tagjainak kíséretében, akik teljesen körülfogták a kocsiját… A környék lakói az ablakokhoz gyűltek, de az ablaktáblák mindenütt be voltak csukva, s egyetlen hang nem szűrődött ki sehonnan, és egyetlen sértő mozdulatot se láttam sehol senki részéről. Most először, mióta Franciaországba érkeztem, meghajoltam a nép nagysága előtt, s tisztelettel figyeltem viselkedésüket, mely tökéletes harmóniában volt azzal, amit én éreztem. Aligha tudnám megmondani, miért, de valami gondolattársítás hatására hirtelen könnyek öntötték el a szememet, mikor megláttam Lajost, aki a bérkocsiban ülve, méltóságteljesebben, mint amire személyiségéből következtethetett az ember, haladt a halála felé vezető úton…”^[5]

XVI. Lajost 1793. január 21-én kivégezték. Franciaország február 3-án hadat üzent Nagy Britanniának, majd június elején a jakobinusok vették át az események irányítását. A drámai körülmények között Wollstonecraft élete is radikális fordulatot vett. Megismerkedett egy Gilbert Imlay nevű amerikai kereskedelmi vállalkozóval és végzetesen beleszeretett. 1794 májusában megszületett kislányuk, Fanny: „Nagy örömmel tölt el a tudat, hogy anya vagyok, s kifejezetten áldásnak érzem ezt az újabb köteléket a nagy gyengédség miatt is, mellyel szerető párom vesz körül bennünket”, írta pár nap múlva egyik barátnőjének.^[6] Imlay érdeklődése szerelme és gyermeke iránt hamarosan megfakult, a magára maradt fiatal anya súlyos depresszióba esett. Nemrég még A női jogok igazolása című kiáltványában kijelentette: „A szerelem? Milyen szórakoztató jeleneteket képes megrendezni! Pantalone trükkjei kolosszálisabb ostobaságoknak adják át helyüket. Milyen nevetséges látni, ahogy egy halandó mindenféle képzeletbeli bájjal felruház egy másik halandót, majd leborul, hogy imádja saját teremtményét!”^[7] Most azonban szerelmi csalódásában öngyilkosságot követett el. Megmentették, és Imlay rábeszélte, hogy mint az ő üzleti ügynöke valami elszámolási probléma tisztázására utazzon Skandináviába. Az utazás során írta meg talán legszebb művét, a skandináviai útikönyvét, az ingatag szerelmeséhez intézett levelek formájában megfogalmazott beszámolót a világnak erről az angol olvasók számára egzotikus, ismeretlen tájáról, annak történelmi, kulturális hagyományairól, politikai berendezkedéséről, mindennapi szokásairól; közvetlenül vagy áttételesen gyermekével való egyre gazdagabb kapcsolatáról, és beszámol lassú felemelkedéséről az érzelmi mélypontról. Hazatérte után megtudta, hogy Imlay már össze is költözött színésznő szeretőjével, mire Wollstonecraft újabb öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Ismét megmentették. Hosszas gyötrődés után sikerült kiemelkednie súlyos depressziójából, hihetetlen akaraterővel visszanyernie méltóságát és intellektuális energiáját. Visszautasította hűtlen szerelme ajánlatát, hogy az ő anyagi támogatásával rendezze be életét kislányával. Visszatért Johnson baráti köréhez, és az önálló értelmiségi anya szerepkörébe igyekezett beilleszkedni. Hamarosan szellemileg és érzelmileg igen közel került a kor radikális értelmiségi körének központi alakjához, az anarchista filozófus William Godwinhoz.

Godwin 1793 februárjában közvetlenül a brit hadba lépést követően jelentette meg Londonban a korszak egyik leghatásosabb politikai tanulmányát, a Vizsgálódás a politikai igazság körében (An Inquiry Concerning Political Justice) című könyvét. A francia forradalom értékelésében az egyik legnagyobb hatású gondolatmenetet fogalmazta meg, s meghirdette az anarchizmus politikai programját: a modern társadalmi formációk és az erkölcsi állapotok részletes elemzésének konklúziójaként a magántulajdon megszüntetésének és az uralmi intézmények lebontásának szükségességét hirdette, és a ráció, valamint az együttérzés által szabályozott közösségek rendszerére épülő spontán társadalmi rend kialakításának utópiáját.

szoros intellektuális kapcsolat

Szigorú kálvinista neveltetését követően Godwin vallási téren fokozatosan radikalizálódott, s végül ateista lett, Wollstonecraft ezzel szemben mély személyes istenhitének igazolását látta a természeti erők működésében és a történelemben. Kettőjük között szoros intellektuális kapcsolatot teremtett azonban a közös szellemi háttér, amelyből gondolkodásuk fakadt: a felvilágosodás észelvűsége mellett mindkettőjükre jelentős hatást gyakorolt az angliai radikális protestantizmus egalitárius teológiája. Mikor Wollstonecraft terhes lett, hogy a születendő gyermek társadalmi beilleszkedését ne nehezítsék, összeházasodtak, bár egyikőjük sem hitt abban, hogy egyházi és polgári dokumentumok kellenek egy szerelmi kapcsolat tartósításához. 1797. augusztus 30-án megszületett Mary Godwin, a későbbi Mary Wollstonecraft Shelley. Wollstonecraft tíz nap múlva gyermekágyi lázban meghalt.

… a világot nem lehet egy szenvtelen szemlélő szemén át megismerni…

Wollstonecraft egyedi teljesítményét rendkívüli szellemi képességein és tántoríthatatlan erkölcsi bátorságán kívül talán az a tény szavatolta, hogy irodalmi és társadalomfilozófiai körökben az 1790-es évek aktív szereplői közül talán senki nem rendelkezett az úgynevezett társadalmi valóságról olyan autentikus és gazdag tapasztalattal, mint ő, és senki hozzá hasonló intenzitással nem élte át a nők marginalizált, kiszolgáltatott helyzetét. Ahogy maga is fogalmazott A női jogok igazolásában: tapasztalatok nélkül sem másokat, sem önmagát nem ismerheti meg az ember: „A világot nem lehet egy szenvtelen szemlélő szemén át megismerni; bele kell vegyülnünk a nyüzsgésbe, s éreznünk kell, amit az emberek éreznek, mielőtt megítélhetnénk érzéseiket. Röviden, ha igazán élni akarunk a világban, ha bölcsebbekké és jobbakká akarunk válni, s nem csak élvezni akarjuk mind a jót, amit az élet kínál, azzal együtt, hogy megismerjük önmagunkat, el kell jutnunk mások megismeréséig is. Bármilyen más úton megszerzett tudás megkeményíti a szívet és megzavarja az értelmet. Lehet erre azt mondani, az így szerzett tudásért túl nagy árat kell fizetni. Erre csak azt tudom felelni, erősen kétlem, hogy hozzá lehet jutni bármiféle tudáshoz anélkül, hogy megharcolnánk és megszenvednénk érte.”^[8]

Életének eseményei félreérthetetlenül igazolják, hogy a tudásáért meg kellett harcolnia, meg kellett szenvednie. Az írásaiban éppúgy, mint nehéz döntéseiben életútja során, gyakran felszínre tört egy melankolikus hang, amely erősen színezte, egyszersmind hitelesítette is optimizmusát, megingathatatlan hitét, hogy a világ isteni eredete, az ember természete biztosíték, hogy végső soron a szellemi, erkölcsi, politikai zsarnokság bukásra ítélt.

Két véletlenszerű mozzanat emelhető ki Wollstonecraft életének eseményei közül, melyek meghatározó szerepet játszottak filozófiájának kialakulásában. Az egyik megismerkedése Richard Price-szal. 1784-ben iskoláját átköltöztette az akkoriban még Londontól független kis településre, Newington Greenbe. A 17. század eleje óta Newington Green a radikális protestantizmus egyik központja. A restaurációt követően 1672-től 1828-ig volt érvényben a törvény, amely kötelezővé tette az állami alkalmazottaknak, hogy felesküdjenek az anglikán államvallásra (Test and Corporation Acts). Azok a protestánsok, akik megtagadták, a disszenterek vagy nonkomformisták nem folytathattak egyetemi tanulmányokat, s minthogy a disszenterek a tudást nagy értéknek, a tanulást az ember Istennek tetsző kiteljesedésében fontos ösztönzésnek tartották, megalapították saját, egyetemi szintű képzést nyújtó akadémiáikat: az egyik éppen Newington Greenben működött. A helybéli radikális protestáns közösség vezető egyénisége Richard Price volt (1723–1791), a korszak kiemelkedő politikai tényezője, matematikus, morálfilozófus és a protestantizmus racionális irányzatát meghatározó teológus. Price egyéniségével, erkölcsi és teológiai téziseivel jelentős mértékben befolyásolta Wollstonecraft kialakulóban lévő erkölcsi, vallási és társadalomfilozófiai nézeteit. Egyes történészek szerint Wollstonecraft gondolkodása a radikális protestantizmus feminista fordulatát képviseli.^[9]

szabadgondolkodó értelmiségi közeg

Wollstonecraft életének másik igen szerencsés fordulata bensőséges viszonya a Joseph Johnson (1738–1809) könyvkiadó és lapszerkesztő körül kialakult radikális, szabadgondolkodó értelmiségi közeggel. Johnson tevékenységének kihatása a korabeli liberális szellemi áramlatok történetében, a teológiai, politikai, morálbölcseleti, költészeti megújulást szorgalmazó tézisek és nem utolsósorban a nők társadalmi szerepére vonatkozó liberális nézetek felszínre törésében felbecsülhetetlen.^[10]

Ennek a két kapcsolatának köszönhető, hogy politikai vitairatának megjelenése után Wollstonecraft az 1790-es évek női főszereplője lett.

Az 1688-as dicsőséges forradalom emlékének fenntartásán fáradozó Forradalmi Társaság 1789. november 4-én tartott emlékülésén a Társaság felkérésére Richard Price tartott ünnepi istentiszteletet. Prédikációjában, mely később Értekezés a hazaszeretetről (A Discourse on the Love of Our Country) címen nyomtatásban is megjelent, a Jeruzsálem békéjéért könyörgő 122. zsoltárból kiindulva, biblikus pátosszal köszöntötte a franciaországi eseményeket, melyekben a dicsőséges forradalom, illetve az amerikai függetlenségi háború eszmeiségének győzelmét ünnepelte. Azt jósolta, hogy a szabadságvágy Angliában is el fogja hozni a törvény előtti egyenlőséget, a parlamenti és egyházi reformokat, vagyis a 16. századi reformáció eszméinek teljességét, és egész Európát bevilágítja majd a felvilágosodás és a szabadság fénye: „Milyen eseménydús időket élünk! Hálás vagyok, hogy megélhettem e napot; s már-már kedvem volna azt mondani: Uram, bocsásd el a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet… A királyok uralmát hamarosan felváltja a törvények uralma, s a papok uralma átadja helyét az ész és a lelkiismeret uralmának.”^[11]

A whig párt egyik vezéregyénisége, Edmund Burke válaszolt Price szónoklatára a Reflections on the Revolution in France (Töprengések a francia forradalomról) című könyvében, amely 1790. november 1-jén jelent meg. Richard Price beszédét egyenesen Cromwell fanatikus puritán lelkészének, az I. Károly perbe fogásában és kivégzésében jelentős szerepet játszó Hugh Peter polgárháborús prédikációihoz hasonlította. Price történelemszemléletét ­‒ mely a változások folyamatosságát véli felfedezni a történelemben – hosszasan kifejtett ellenérvekkel cáfolja. Bár ő is a folyamatosságot hangsúlyozza az angol társadalom történetében, a francia eseményekben a dicsőséges forradalmat megelőző angol polgárháborúhoz hasonló helyzetet vél kirajzolódni, mert véleménye szerint a tradicionális értékeknek, a monarchia politikai intézményének, az egyház politikai befolyásának, az arisztokrácia vezetésével működő stabil hierarchikus társadalomszerkezetnek és a főrendnek tulajdonított erkölcsi értékeknek az aláásása a rend felbomlásához, a tömegek erőszakos fellépéséhez és anarchiához vezet. Burke könyvének megjelenését követően széles körű társadalmi vita bontakozott ki, s ez a vita, az ún. pamfletháború, amelyhez Wollstonecraft két politikai, polgárjogi írással is hozzájárult, helyezte őt a közvélemény látóterébe.^[12]

Ő volt az első, aki nyilvánosan vitába szállt Burke konzervatív értelmezésével: pár hét alatt írta meg, s 1790. november végén nevének feltüntetése nélkül Johnson ki is adta Az emberi jogok igazolása (A Vindication of the Rights of Men) című válaszát Burke Töprengéseire, melynek a második, javított kiadása – most már a szerző nevének feltüntetésével – még decemberben megjelent Johnsonnál.

Később az Analytical Review társszerkesztője, Thomas Christie, aki több hónapot töltött Párizsban, s kapcsolatba került a forradalmi események néhány befolyásos politikusával, a folyóiratban Burke pamfletjére válaszként 1791-ben részletes és lelkes beszámolót írt az új francia alkotmányról Letters on the Revolution of France and on the New Constitution Established by the French Assembly (Levelek a francia forradalomról és a francia Nemzetgyűlés által elfogadott új alkotmányról) címmel. A cikkben így üdvözli a tényt, hogy az új francia alkotmány nem adott polgárjogokat a nőknek: „[A franciák] magas rendű bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor megmutatták, hogy tudják, hol kell meghúzni a határt, és hogy a nőket nem azzal tiszteljük meg, ha korlátozzuk valódi boldogságukat, vagy ha veszélybe sodorjuk a társadalom működését. Helyes volt az a döntés részükről, hogy nem szakítják ki őket természetes életterükből s nem vonják be őket az állami ügyek nyugtalanító gondjaiba, minthogy erre sem alkatuk, sem gondolkodásuk nem teszi őket alkalmassá.”^[13]

Valószínűleg a francia forradalom lelkes hívének ez a nők társadalmi helyzetéről vallott rendkívül konzervatív véleménye késztette Mary Wollstonecraftot, hogy megfogalmazza radikális kritikáját a nők jogfosztottságáról.

… a férfi erőre, eszmélésre termett, / szelídségre a nő, csinos varázsra…

A vitairatot a francia forradalom egyik vezető politikusának, Charles-Maurice de Talleyrand-nak ajánlotta, aki részt vett az Emberi és polgári jogok nyilatkozata megfogalmazásában, s amikor Wollstonecraft pamfletje megjelent, az új francia alkotmány megszövegezésére felállított bizottságban tevékenykedett, mert azt remélte, hogy érveinek hatása alatt a nők egyenjogúságát a bizottság be fogja vezetni a forradalmi változásokat rögzítő alkotmány cikkelyei közé.

keresztény teológiai hagyományok

A női jogok alátámasztására előadott érvek egyedi jellegét az magyarázza, hogy a felvilágosodás speciálisan angol irányzatát képviselik: Wollstonecraft a rációra, az ész mindenhatóságára hivatkozik, miközben a mély áhítattal átélt istenhit kormányozza argumentációját. Gondolkodásmódja szoros rokonságot mutat a protestáns nonkonformizmus racionális irányzatával, az ún. Rational Dissent teológiájával és erkölcsbölcseletével. Az irányzat a 18. század során alakult ki Angliában. A polgárháborúban vezető szerepet játszó puritánok/kálvinisták leszármazottai néhány radikális anglikán teológussal együtt sajátságos teológiájukban a természeti világ működésének leírására felállított tudományos téziseket szintetizálták egy transzcendens Mindenhatóban való hitükkel. A keresztény teológiai hagyományokat megtisztították minden babonaságtól, misztikus elemtől, hogy megteremtsék „a tudomány és a vallás közötti szent szövetség” alapját.^[14]

Már a vitairat címe jelzi, hogy Wollstonecraft alaptézise teológiai. A vindicatio – igazolás – erős teológiai asszociációkat keltő kifejezés. Egy klasszikus bibliai szótár szerint a szó jelentése „magát igazként odaállítani, bebizonyítani, hogy igaza van.”^[15] Vagyis ebben az esetben bebizonyítani, hogy a nőknek joguk van társadalmi jogokkal rendelkezni, mert az Isten tervei szerint való. „Hitemet Isten tökéletességére építem” – jelenti ki a pamflet első fejezetében, s végig úgy fogalmazza meg téziseit a nők polgárjogi egyenlőségének kérdésében, hogy bizonyításul Isten tökéletességére s az Isten képére teremtett ember képességére hivatkozik, hogy e tökéletességet megközelítse. A felvilágosodás elvont, észelvű Első Okként értelmezett isteneszményével semmi rokonságot nem érzett, s nem osztotta a Robespierre által bevezetett Legfőbb Lény kultuszának szellemiségét sem. A kritikusok többsége ebben az időben Wollstonecraftban tipikus felvilágosult gondolkodót lát, aki a vak hitet és intoleranciát határozottan elutasítja, s látszólag gond nélkül össze tudja egyeztetni racionalizmusát a protestáns egalitárius gondolkodásmóddal, de idő múltával, leginkább a skandináviai útja során írt leveleiben egy pantheista világmagyarázathoz közeledik.^[16] Ez a látásmód a már rég kanonizált kora romantikusok elődjeként jeleníti meg Wollstonecraftot: Blake, valamint a fiatal Wordsworth és Coleridge a természetben a teremtmények és Isten azonosságát, Istennek a minden létezőben való jelenlétét ragadták meg, ugyanakkor konstatálták Istennek a teremtéstől elkülönülő valóságát is.^[17]

Társadalomtudományi kontextusban Wollstonecraft legnagyobb érdeme, hogy A női jogok igazolása során a női emancipációra vonatkozó téziseit beemelte a politikai közbeszédbe és szorosan összekapcsolta a korszak demokratikus törekvéseivel, az egész társadalomnak a politikai zsarnokság alóli felszabadulás eszméjével. „Az abszolút hatalom, akár király gyakorolja, akár férj, az egyén karakterét éppúgy megrontja, mint a társadalom szövetét, mert megingathatatlan erények helyett mesterkéltséget és kimódolt érintkezési stílust alakít ki. A nemi vonatkozásban működő elnyomás éppúgy, mint a politikai elnyomás termékeny talaj az engedelmesség, ostobaság és szolgalelkűség szárbaszökkenéséhez.”^[18] Wollstonecraft újra és újra hangsúlyozza a női emancipáció és a gondolkodói, lelkiismereti és politikai szabadság közötti összefüggést: „A morálbölcseleti írók egyhangúan állítják, hogy hacsak az erény nem a szabadság talaján bontakozik ki, soha nem lesz elég erős, hogy fennmaradjon. S amit ők a férfiakról állítanak, én kiterjesztem az egész emberi nemre, és azt bizonyítom, hogy az erényt minden vonatkozásában változhatatlan elvek alapján kell meghatározni, és senkit nem lehet racionálisnak vagy erényesnek nevezni, aki a rációt kivéve bármi más tekintélyre hagyatkozik.”

A korszak történelmi valóságát, azon belül a francia forradalom vezérelveit követve a nők helyzetének átalakítási programjában Wollstonecraft leginkább a középosztályra összpontosít. Az angol irodalomtörténetben ő volt az első, aki meggyőző és megnyerő munkás hősnőt tudott megformálni az utolsó, töredékesen fennmaradt Mary or the Wrongs of Woman című regényében: Jemimát, aki segít a főhősnőnek kiszabadulni börtönéből a szó konkrét és átvitt értelmében, itt a vitairatban az alsó osztályt ignorálja. Az arisztokrácia helyzetét pedig orvosolhatatlannak látja: „A felsőbb körökben talán már örökre gyökeret eresztettek a hamis kifinomultság, az erkölcstelenség és a hiúság magvai. Ezek az enervált, mesterkélt nők, akiket pozíciójuk a faj elemi szükségletei és érzelmei fölé emelt, éretlen, természetellenes viselkedésükkel az erényt alapjaiban ássák alá, és romlottságuk megfertőzi az egész társadalmat! Az emberiség legszánalmasabb osztályát alkotják; neveltetésük hiúvá és gyámoltalanná teszi őket. Bontakozó elméjüket nem edzik meg, hogy gyakorolni tudják a kötelességeket, ami az egyén jellemének méltóságot ad. Csak a szórakozásnak élnek, ami óhatatlanul visszahat jellemükre, s ahogy a természetben minden oknak megvan a következménye, kisvártatva nem is nagyon értenek máshoz, mint az üres szórakozás kergetéséhez.”

macskaszerű kötődés

A korabeli nevelési gyakorlat által kialakított modern nőről Wollstonecraft szinte természetellenes kritikai ellenérzéssel ír, majdhogynem állati szintre degradálja őket: „Ahhoz ész kell, hogy az érzékenységet az emberiség felé vezető széles csatornába tudjuk terelni. Nagyon sok nő nem elég értelmes ahhoz, hogy egy nőtársához is tudjon érzelmileg kötődni, vagy képes legyen barátságot kialakítani egy férfival. De a nemi identitásból adódó gyengeség miatt egy nő csak a férfiak jóindulatának segítségével tudja fenntartani magát, ami valami macskaszerű kötődést alakít ki benne, mely arra készteti, hogy ott doromboljon a férje körül, de dorombolna bárki más körül is, aki táplálja és simogatja.”

Wollstonecraft sorba veszi a legolvasottabb nőnevelési szakkönyveket, de a látásszögét ennél tágabbra nyitja, s a protestáns Anglia meghatározó költőjét és teológusát, John Miltont, a barokk költőt (1608–1674), s az ő nagy teremtéstörténeti eposzát, az Elveszett Paradicsomot (1664) is szigorú és következetes kritikával illeti: „A nők kisgyermek koruktól azt hallják, s azt mutatja anyjuk példája is, hogy ha viszonylag jól elsajátítják az emberi jellem egyik gyengeségét, az igen helyesen ravaszságnak nevezett viselkedésmódot, nem is kell nekik más, mint szelíd kedély, látszólagos engedelmesség és aggályos ragaszkodás az illemnek valami naiv fogalmához, hogy kiérdemeljék a férfiak pártfogó figyelmét. Ha pedig még szépek is, nincs másra szükségük vagy húsz éven át. Ilyennek ábrázolja Milton is gyarló ősanyánkat, s fogalmam nincs, mire gondol, amikor azt mondja, hogy a nő szelídségre, csinos varázsra termett,^[19] hacsak nem akar megfosztani bennünket a lélektől, mint a mohamedánok, és nem arra céloz, hogy mi csinos varázsra lettünk teremtve s feltétlen vak engedelmességre, hogy kielégítsük a férfi érzékeit, amikor az éppen nem akarja eszmélkedésre használni emelkedett szellemét.”

Mintha a 18. század végén teológiai igazolást kapna Miltontól a kor nőeszménye: a nőnek nincs más dolga, mint hogy férjének szexuálisan vonzó s minden vonatkozásban engedelmes ágyastársa legyen. Wollstonecraft a keresztény országokban uralkodó álláspontot radikális protestáns értékek nevében bírálja felül, elsősorban a protestantizmus által a hitéletben gyakorolt képességek és erények vonatkozásában hirdetett egyenlőség nevében.^[20]

Az ideálisan nevelt férfi ideális házastársát Rousseau is ebben a protestáns hagyományban helyezi el: „… a nők egész nevelésének a férfiakhoz kell igazodnia. Nekik tetszeni, hasznukra lenni, megszerettetni magukat és tiszteletüket kivívni, ifjú korukban nevelni őket, felnőtt korukban gondozni, tanácsot adni nekik, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni az életüket, ez a nők kötelessége minden időben, és erre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a céltól, és mindazok az elvek, melyekben részesítjük őket, mit sem használnak sem az ő, sem a mi boldogságunk szempontjából.”^[21]

A női jogokkal kapcsolatos hosszú érvrendszer megfogalmazásával Wollstonecraft elsődleges célja megmutatni a folyamatot, amelynek során kibontakozik az egyénben az erényes döntésre alkalmas gondolkodás és érzelmi világ. A 18. századi besorolás szerint a vitairat a morálbölcselet kategóriájába tartozik, és – feltételezve a szabadság eszméjének megvalósulását – elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy ha az egyént sem teológiai, sem társadalmi előírások nem korlátozzák, hogyan képes kialakítani magában a helyes morális döntést szolgáló képességet. Az ész, a szenvedélyek és az érzelmek hármas adottsága hogyan képes együttműködni, hogy létrehozza a morális felelősségtudatot, és az önfenntartási ösztön által igazgatott önszeretetet hogyan váltja fel az emberiség iránti jóakarat és az isteni tökéletesség utáni vágy anélkül, hogy feltételeznénk: a morális érzék egyenesen velünk születik – de akkor a szabadság eszmeisége értelmét vesztené. Wollstonecraft szerint a gondolkodásra való képesség mint lehetőség eleve hozzátartozik az ember természetes állapotához, csak pallérozni, tökéletesíteni kell, hogy eljusson a szenvedélyek tisztítótüzében a jó eszméjének, vagyis Isten természetének felismeréséhez és a jó felé terelő érzelmek kibontakozásához: „Ha azonban az egész [teremtés] megkoronázásaként racionális embereket teremtett, akik a beléjük plántált képességeiknél fogva egyre nagyobb tökéletességre tettek szert, ha maga a Jóság úgy gondolta, hogy olyan, az oktalan állatnál magasabb rendű lényt teremt, aki eleve tud gondolkodni és fejlődni, miért kell kifejezetten átoknak tekinteni e felbecsülhetetlen ajándékot – mert ajándék volt! –, minek köszönhetően teremtett természeténél fogva az ember ki tudott emelkedni a létezésnek abból az állapotából, amelyben az érzékelő barmok szintjén, gondtalanságban élt? […] Miért vezetné az embert az önszeretettől a magasztos érzésekig, melyeket az Ő bölcsességének és jóságának a felismerése ébreszt szívében, ha ezek a saját természetéből fakadó magasztos érzések nem hatnának rá, nem tökéletesítenék, és nem tennék képessé rá, hogy a boldogság istenibb állapotába jusson?”

a ráció kiművelése

Wollstonecraft Locke empirikus filozófiája nevében érvel, s azt hangsúlyozza, hogy az erényes ember kialakítása céljából két útszakasz megtétele a fontos. Mivel nincsenek velünk született ismereteink, a személyes tapasztalat felhalmozásának és a ráció kiművelésének segítségével kell tudásra szert tennünk. Rendkívül fontosak az első érzéki tapasztalatok s a nyomukban támadó érzelmi kötődések. Minden utópisztikus programnyilatkozattal ellentétben,^[22] melyekben általában a gyermekeket elveszik biológiai szüleiktől és a közösség neveli fel őket, Wollstonecraft hangsúlyozza a korai otthoni tapasztalatok fontosságát, visszamenve egészen az anyával való szoros érzéki kapcsolatig a szoptatáson keresztül: „Azt hiszem, kevés olyan ember érzett mély szeretetet az emberiség iránt, aki nem szerette a szüleit, a fivéreit és nővéreit, sőt, kedvenc állatait, melyekkel gyermekkorában először játszott. A fiatalkori együttérzés gyakorlása alakítja ki az erkölcsi fogékonyságot, és ezeknek az első érzelmi kapcsolatoknak és viszonyoknak az emléke kelti életre a kapcsolódásokat, melyek később már az ész irányítása alá kerülnek.”

Az első kötődések kialakulását követően ötéves korban kerülnek a gyermekek Wollstonecraft terve szerint ingyenes állami iskolákba. Wollstonecraft ideális iskolája demokratikus és gyermekpszichológiai, és pedagógiai szempontból messze túlmutat a jelenleg tipikus oktatási gyakorlaton. A nőnevelési gyakorlat mindig a gender-szemlélet függvénye: a 18. század végén az akkori közízlést meghatározó szentimentalizmus és az uralkodó politikai ideológia által kialakított nőeszmény radikális reformja áll a Wollstonecraft által leírt nőnevelési oktatási rend előterében. Az oktatás menete és módszertana Wollstonecraftnak arra a kiemelkedően modern gondolatára épül, hogy a testi és intellektuális fejlődés mindenkinél párhuzamosan történik. A lányok esetében a korabeli nevelési gyakorlat képviselői a szellemi és testi fejlődést programszerűen megfékezték: A női jogok védelmében szövege „a testi és szellemi erőt nem elkülönülve kezeli, hanem egymással összefüggésben, egymásnak szinte előfeltételeként.”^[23] A nemek közötti egyenlőség gondolatát kiegészíti a szellemi, érzelmi és testi fejlődés „egyenrangúsága.” A reformiskolájában kisfiúk és kislányok, szegények és gazdagok együtt fedezik fel az ismeretek világát a tanítójukkal való párbeszédben, egymással versengve minél több gyakorlati kísérlet során. A rövid, interaktív tanórákat hosszú, jó levegőn töltött játékos, spontán testmozgással töltött periódusoknak kell követnie. Kilencéves korban válnak el a tehetségesebb és tehetősebb gyerekek a többiektől, és ekkor kezdődik az oktatás célirányosabb korszaka. Radikális nőnevelési reformja értelmében a két nem azonban végig egymás mellett halad az iskolai képzés során.

A tapasztalatoknak a szervezett oktatási téren kívül is nagy szerepe marad az érett erkölcsi tudat kialakításában. Az isteni elrendezésre hivatkozva^[24] Wollstonecraft azt állítja, hogy a tapasztalat a tévedés lehetőségét hordozza, mert meg kell ismernünk a bűnt, hogy képesek legyünk elkerülni, meg kell tanulnunk ezáltal elkülöníteni a jót és a rosszat. „Tévelygéseink bizonyos következményekkel járnak, mi által kényszerűségből megismerjük a bűn természetét, hogy így, a tapasztalatainkon keresztül megtanuljuk megkülönböztetni a jót és a rosszat, hogy megtanuljuk az egyiket szeretni, a másikat pedig gyűlölni, ahogy a magunkévá tett bölcsesség mértéke diktálja… Ha végiggondolom az Isten attribútumait, azt hiszem, akármilyen büntetés következzék is, az, mint a betegért való aggodalom, mindig megmutatja a bűnben rejlő rosszindulat mértékét a megújulás érdekében. Az öncélú büntetés összeegyeztethetetlen volna az Istennek a munkáiban és az emberi észben felismerhető természetével, és hamarabb hinném, hogy az Istent nem érdeklik az ember cselekedetei, mint hogy a megújulás jóakaratú elősegítése nélkül büntetne.”

Wollstonecraft még azt is feltételezi, hogy mivel a korabeli körülmények között a férfiak szabadabban éltek, több tévedésre volt lehetőségük, s már ez is növelte intellektuális fölényüket a nőkkel szemben.^[25]

gondolkodás, érzelmek, képzelet

A nemek közötti érintkezésben kialakuló érzelmi kapcsolatok természetét illetően Wollstonecraft az ész jelenlétének gazdagító hatása alapján rangsort állít fel. A legteljesebb kapcsolatnak a barátságot (friendship) tartja. A barátság nincs kitéve az idő romboló hatásának, s az egyik félnek a másikhoz kötődését a fejlett mentális képességek és a kifinomult érzelmi hangoltság motiválják: „A társadalom legszentebb köteléke a barátság… A barátság komoly érzelmi kötődés, minden érzelmi kötődés közül a legfenségesebb, mert elvi egyetértés az alapja s az idő a kötőanyaga.”

Wollstonecraft újra és újra kifejti, hogy mivel az ész kiművelésére a korabeli nőnevelési elvek következtében nincs alkalmuk vagy lehetőségük, a nők általában nem is képesek sem férfiakkal, sem nőtársaikkal baráti viszonyt kialakítani.

A nemek közötti kapcsolódás kissé kevésbé gazdag formája a szeretet/vonzódás (affection), mert ennek kialakulásában és fenntartásában az intellektus szerepe nem olyan meghatározó, kialakulásának előfeltétele sokkal inkább az érzelmek kibontakozása. Ez az érzelem, amely az egészséges fejlődés eredményeképpen – az etikai ítélettel összekapcsolódva – az egyént képessé teszi a társiasság élményének átélésére, s végső soron kialakítja benne az egész emberiség iránti együttérzést (sympathy) és jóakaratot (benevolence).

hathónapos együttélés után

A szerelemmel (love), a szexualitásból táplálkozó összetartozással kapcsolatban Wollstonecraft meglehetősen ambivalens. Ebben a hierarchikus értékrendben a harmadik helyre szorul. A hétköznapi élmények közé sorolt formájában kizárólag a testi vonzalom az alapja s a szexuális örömszerzés a célja. Rendkívül gyorsan, a testi szépség hanyatlásával egyidőben – „A szépség hathónapos együttélés után megfakul” (97) – a saját tüze kioltja. A szerelem bódulat, amiből igen gyorsan felébred az ember – a megfogalmazás alapszempontja szerint főleg a férfi –, s utána jön az üresség, és újabb és újabb sikeres vagy sikertelen próbálkozás az élmény megismétlésére: „A nő, akit csak arra tanítottak, hogy miként kell tetszeni a férfiaknak, hamarosan észreveszi, hogy bájai immáron ferde napsugarak, és hogy nyár múltán, a mindennapi együttlétben nem tud már akkora hatást gyakorolni a férjére, mint korábban. Lesz-e benne elég erő, hogy a saját lelkében keressen vigasztalást, hogy igyekezzék eddig elhanyagolt képességeit kibontakoztatni? Nem észszerűbb feltételezni, hogy megpróbál majd másnak tetszeni, s az érzelmekben, melyeket az új hódítások keltenek, próbál megfeledkezni a megaláztatásról, amelyet szerelme vagy hiúsága volt kénytelen elviselni?”

Egy nagyon szélsőséges mondatban Wollstonecraft kijelenti, hogy az erény érvényesülése, a magasabb rendű érzelmek, az intellektuális örömök kedvéért elvárható, hogy – a Teremtő akaratának megfelelően – a férfiak éppúgy, mint a nők csak az utódnemzés céljából folyamodjanak a szexuális aktushoz.^[26]

A szerelem lefokozása, megfosztása minden intellektuális és érzelmi összetevőjétől eredményezi a nemek közötti kapcsolat következő fokozatát, a kéjvágyat (lust). Amennyiben egy szerelmi kapcsolatban a nyers kéjvágy érvényesül, az intellektus éppen úgy, mint a morális érzés elnémul: „A nemeket egymás karjaiba hajtó étvágy lezüllésének van egy ennél még fatálisabb következménye. A természetnek kell mindig az ízlés mércéjéül, az étvágy mértékének mutatójául szolgálnia, de milyen durván megsérti a természetet a kéjvágyó ember! Félretéve a szerelem kifinomult rituáléját, megállapíthatjuk, hogy a természet ebben a tekintetben az étvágy s minden egyéb vágy kielégítését kényszerítő törvénnyé emeli, hogy biztosítsa a faj fennmaradását, és azzal, hogy az érzéki kéjhez hozzákever egy kis értelmet és érzelmet, megnöveli az étvágy értékét. […] Ha [a nők] belátják, hogy van valami elengedhetetlen kötelességük, amit el kell látniuk, s ami nemesebb, mint saját testük cicomás keretbe foglalása, nem lesznek hajlandóak alávetni magukat a véletlenszerű kéjvágynak, jelenleg ugyanis ez a tényállás, aminek következtében a nők igen magas százaléka a szó szoros értelmében nem több, mint megrakott tál, amelyből bárki nyugodtan szedhet magának, hogy falánkságát csillapítsa.”

Az utolsó helyre kerül a nemek közötti kapcsolatok hierarchiájában az áhítozás/áhítás (fondness), amely olyan erotikus kapcsolatot jelent, amely infantilis, szellemileg éretlen játszótárs iránt támad a partnerben.^[27] A ráció és az erény nevében az áhítozásról Wollstonecraft minden esetben elítélőleg beszél: „A természet a nőknek gyöngébb testet adott, de aki mindig edzi testét és szellemét is, hogy eleget tudjon tenni gyermeki, asszonyi és anyai kötelességének, annak szervezete megőrzi természetes erejét, idegrendszere egészséges tónusát. Vajon egy ilyen nőnek, kérdezem, tényleg le kell alacsonyodnia, hogy csellel, beteges törékenységet színlelve, sikerüljön megőriznie férje szeretetét? Lehet, hogy a gyengeség gyöngédséget vált ki s hízeleghet a férfiak öntelt gőgjének, de az oltalmazóként fellépő férfi leereszkedő áhítozása egy nemes szellemet nem elégíthet ki, mert az tiszteletre vágyik, s ki is érdemli a tiszteletet. Gyenge pótszere az áhítozás a barátságnak!”

Tehát minél nagyobb részben egészül ki a férfi és a nő közötti szexuális vonzalom, a vágy intellektuális és érzelmi összetevőkkel, valamint minél nagyobb szerepet játszik a vonzalomban az erkölcsi judícium, annál tartósabb és magasabb rendű a két egyén között a kapcsolat. Az ember megkülönböztető jegye, amely hasonlatossá teszi Istenhez, az ész: „Az igazi érzéki vonzalomnak azonban az észből kell fakadnia – mert mi hasonlítható az érzésekhez, melyeket a kölcsönös tisztelet alapján kialakuló kölcsönös vonzalom kelt az emberben? Egy tiszta szívnek a fennkölt képzelet által vezetett tartózkodáshoz mérten ugyan mi más lenne az étvágy hideg vagy lázas csókja, mint a Bűn és a Halál ölelkezése?^[28] Hadd mondjam meg a fantáziadús élvhajhásznak, aki megveti a nőkben az értelmet, hogy amit ő semmibe vesz, az ész, hozza létre a rajongó odaadást, ami az eksztázis rövid adományának egyedüli forrása. És hogy erény hiányában a nemi odaadás hamar kialszik, mint a faggyúgyertya, elviselhetetlen undort hagyva maga után.”

A szövegnek az egyértelmű megfogalmazás előli kisiklása annak a bizonytalanságnak a következménye, ami a 18. századvég filozófiájának egyik legnagyobb problémájára vonatkozik. Mi garantálja a harmonikus együttműködést az ész, a szenvedélyek és az érzelmek között? Mivel tudja a tudat áthidalni a szakadékot az ész és az érzelmek között, amely a felvilágosodás korának végére nyilvánvalóvá vált? A „fennkölt képzelettel.”

az elszabadult képzelet foglya

Az esszé elején Wollstonecraft erős fenntartásokkal beszél a képzeletről, ábrándképek kergetéseként határozza meg, olyan képességként, amely az értelem által feltérképezett világból egyenesen az őrületbe vezet. Egyik levelében önmagát az elszabadult képzelet foglyaként határozza meg: „túlságosan is hatalmában tart rendkívül aktív képzeletem ahhoz, hogy az általános szabályokhoz alkalmazkodni tudjak.”^[29] Ahogy előre haladunk A női jogok igazolása olvasásában, a képzelőerő egyre fontosabb szereplőként jelenik meg. A 6. fejezet elején Wollstonecraft leírja az elme képességét, amely váratlan asszociációkkal átlényegíti a hétköznapi tapasztalatokat és azoknak emlékképeit, és magasabb rendű, korlátlan érvényességű meglátásokhoz vezet: „A következő gondolatok fényében nyilvánvaló lesz, milyen óriási előnyökkel jár a tudás felhalmozódása az elmében. Gondolataink társítása megszokáson alapszik vagy egy pillanatnyi reakció eredménye, s ez utóbbi, úgy tűnik, inkább az elme hangoltságától függ, mint az akarattól. Miután az elme befogadta a gondolatokat vagy a tényeket, azok elraktározódnak későbbi felhasználásra, s valami váratlan körülmény hatására az életünk különböző időpontjaiban begyűjtött adatok mintegy analógiaként felbukkannak az elme előterében. Az emlékképek úgy jelennek meg, mint a villám, egyik gondolat döbbenetes gyorsasággal felidéz és megvilágít egy másikat. Nem az igazság gyors belátására gondolok, mely olyan váratlan intuíció eredménye, hogy nehéz elemezni, s képtelenség eldönteni, hogy emlékezés vagy következtetés eredménye-e, mert oly hirtelen bukkan elő a sötét felhőből, hogy szem elől tévesztjük forrását. A váratlan asszociációt viszont egyáltalán nem tudjuk befolyásunk alatt tartani, mert amikor csapongó röpte vagy elmélyült meditációja által az elme kitágul, a nyersanyagok bizonyos mértékig maguktól rendeződnek el. […] Milyen kevés befolyásunk van erre a megmagyarázhatatlan elektromos fluidumra, s milyen kevéssé tudja alakítani azt az ész! Ezek a finom, kormányozhatatlan, anyagtalan erők adják a zsenialitás lényegét, a lángész sasszemében ragyogva ők felelősek elsősorban a kivételes energia feltámadásáért, amely egymás mellé rendeli a gondolatokat, hogy azok meglepjenek, elgyönyörködtessenek és elgondolkodtassanak. Ezek a lángoló elmék összesűrítik a képeket számunkra, s arra késztetnek, hogy érdeklődéssel nézzük a szenvedélyes képzeletük által visszatükrözött tárgyakat, amelyeket korábban soha nem vettünk észre a természetben.”

Wollstonecraft a képzelőerő lényegét az asszociációk létrehozásában látja. Megkülönbözteti egymástól a „megszokáson alapuló” gondolattársítást és a „véletlenszerűen” létrejövő asszociációkat. A megszokáson alapuló gondolattársítás magának a gondolkodásnak elengedhetetlen mozzanata, a hétköznapi megismerési folyamat része. Az érzékelt – jelenlevő és múltba csúszott – tárgyak pillanatnyi és megmagyarázhatatlan, váratlan összekapcsolódása viszont „friss látomáshoz” vezet: „az elme kitágul és a nyersanyagok maguktól rendeződnek el,” s összeáll a művész egységes látomása a primér érzékelés számára szétszabdalt valóságról. A képzelet által teremtett művészi látomás és az idealizált szerelem leírása Wollstonecraft elemzésében szinte egybeesik a vallási élménnyel: a mindent átlényegítő nagy szenvedély a spirituális és örökkévaló megismerését szolgálja. „Az élénk, lázas képzelet ugyanúgy fest képet a szerelemről, mint minden egyébről: a világ arra készteti a gondolkodást, ahogy maga is beismeri, hogy futó álmokat követve, a szivárványtól merész kézzel lopott lángoló színekkel dolgozzék, hogy bizonyítsa látomásainak nemes eredetét az elérhetetlen tökéletesség utáni vágyakozásában. Az ilyen erőteljes képzelet életet tud adni az anyagtalan formáknak és maradandóságot az árnyszerű képzelgéseknek, melyek ilyen sekélyes valóság esetén szükségszerűen eluralkodnak az elmén. Varázslatos égi bájjal tudja ábrázolni a szerelmet; elválaszthatatlanul csügg a nagy eszményi tárgyon és a kölcsönös odaadás olyan fokát tudja létrehozni, amely átlényegíti a lelket, és amely nem szűnik meg akkor sem, amikor már betöltötte a ’mennybe vivő grádicsok sorának’ szerepét. A vallásos áhítathoz hasonlóan a képzelet hatására a felmagasztosult lélek minden közönségesebb érzelmet és vágyat magához hasonít. Egymás karjai közt, mint egy templomban, melynek csúcsa elvész a felhők fölött, a szerelmesek kizárják a világot, s kizárnak minden olyan gondolatot és vágyat is, amely nem tiszta érzelmeket és maradandó erényeket táplál bennük.”

Ebben a passzusban Wollstonecraft átértelmezi a racionális gondolkodás természetét: a ráció önmaga nem tud eljutni a végső belátásig, szükséges, hogy mint szerves összetevőjét mellé rendeljük a képzeletet, amely létrehozza a gondolat és érzelem egységét, s az érzelem által munkára fogott ész a tökéletesség/Isten utáni intenzív vágyától sarkallva eljut a célig: a megismerési folyamat végén az ész intuitíve felismeri a tökéletes jó eszméjét. Tehát Wollstonecraft platonikus elemekkel egészítette ki a tiszta racionalitás módszerét, hogy az ember számára lehetővé tegye teljes személyiségének mozgósításán keresztül a morális abszolútum – Isten – megismerését.^[30]

recepciótörténet

A női jogok igazolása a több mint két évszázada megfogalmazott követeléseivel mai napig megőrizte aktualitását. A hagyományos gender-szerepek felülvizsgálata, a házasságon belül a felek feladatkörét meghatározó patriarchális modell kritikája, a nők társadalmi pozíciójának felülbírálata, az anyaság és a kreatív ambíciók összeegyeztetésének problémája, a szerelem pszichológiájának kérdésköre, a független szellemiségű gondolkodás társadalmilag megosztó jellege a mai olvasók és a mai társadalomtudósok, a mai társadalmi berendezkedésért valódi felelősséget vállaló politikusok égető problémájaként még mindig értelmezésre és válaszra vár. Wollstonecraft érvelésében nyilvánvalóan sok megállapítás van, ami mára elavult, sőt, nyilvánvalóan sok vonatkozásban a 18. századvég látástávolságához igazított mércével mérve is konzervatív. Ugyanakkor vegyük észre, mi mindent felvet: például halkan követeli az egyedülálló nők iránti respektust, a nők számára is megnyíló felsőfokú képzési lehetőségek megteremtését, a nők elismerését egyenrangú partnerként a magasan kvalifikált munkakörök területén, a férfiak felelősségét az általuk nemzett gyermekért.

radikális gondolkodó

A francia események nyomán felpezsdült angliai szellemi életben a női egyenjogúságért érvelő, radikálisan megfogalmazott, lélektanilag éleslátóan alátámasztott, széles körű társadalmi ismeretekre épülő, energikus, szellemes hangvételű vitairatnak rendkívül élénk visszhangja volt. Megjelenése után azonnal lefordították franciára és németre, majd a német fordítást hollandra; megjelent Dublinban és több kiadó is kiadta Amerikában még a megjelenés évében és 1793-ban: ekkor Európában és Amerikában a felvilágosodás leghíresebb női képviselőjeként tartották számon. 1793-tól viszont, a brit hadba szállást követően, ahogy a francia forradalom radikalizálódott, a hatalom Angliában egyre szigorúbban büntetett minden reformgondolatot, a felforgató kritikai írásművek szerzőit, illetve kiadóit és minden „jakobinus” szervezkedést, Wollstonecraft és írásai hirtelen szinte teljesen eltűntek. Ehhez hozzájárult az is, hogy William Godwin a 90-es évek legünnepelteb radikális gondolkodója Wollstonecraft halála után pár hónappal közzétette a Memoirs of the Author of the Vindication of the Rights of Woman [Emlékek A női jogok igazolása szerzőjéről] című emlékezését, amely a házasságon kívül született, illetve fogant gyermekeivel, az öngyilkosságainak történetével, egy fiatal lánnyal való kora kamaszkori intenzív barátságának ismertetésével, sajátságos vallási nézeteinek bemutatásával a nagyközönség és a konzervatív kritika szemében teljesen befeketítette felesége alakját; még legjobb barátai is úgy gondolták, hogy bemocskolta az emlékét. Wollstonecraft neve pedig egyenesen szitokszóként szerepelt konzervatív orgánumokban. A kormányzat által finanszírozott szélsőséges havilap, az Anti-Jacobin Review három éven át tartotta fenn gyalázkodó kampányát Mary Wollstonecraft ellen: az 1798-as tárgymutatójában a Mary Wollstonecraft tárgyszó a prostitúció szócikkhez irányítja az olvasót, ahol viszont ez áll: lásd Mary Wollstonecraft.^[31]

Egészen a viktoriánus korszak lezárulásáig és a viktoriánus értékek kritikus megkérdőjelezéséig Wollstonecraft eltűnt a kulturális emlékezetből, a szocialistákat (Robert Owen is odaadó híve volt), unitáriusokat és chartistákat leszámítva senki nem is emlegette a nevét, különösen nem az angol feministák, akik tartottak tőle, hogy erkölcsileg meggyalázott emléke kompromittálná mozgalmukat. Halála után több mint száz évvel kezdték újra emlegetni, először az élettörténetében kirajzolódó eredetiségét, következetességét és bátorságát, majd a politikai írásait, az 1980-es évektől szépírói teljesítményét is. A 2020-as évek elején kezdődött írásainak integrálása a 18. század végének teológiai, morálbölcseleti, polgárjogi, szociológiai, neveléstudományi és szépirodalmi eredményei által kialakított kánonba.

1. Botting, Eileen Hunt: „Wollstonecraft in Europe, 1792–1904”: A Revisionist Resception History, 17: http:/ / dx.doi.org/ 10.1080/ 01916599.2012.725668 ↑

2. L. Péter Ágnes: A függetlenség ára. Jelenkor, 2022. 7. Az idézetek után a zárójelben szereplő oldalszámok erre a könyvre vonatkoznak. ↑

3. Wardle, Ralph M. Collected letters of Mary Wollstonecraft. Cornell University Press, 1979. 139. ↑

4. Wardle 1980. 172. ↑

5. Wardle 1980. 227. ↑

6. Wardle 1980. 255–256. ↑

7. Wollstonecraft. Mary: A női jogok igazolása. Ford.: Péter Ágnes. Liget, 2025. ↑

8. Wollstonecraft 1992, 219. ↑

9. Pl. Taylor, Barbara: Mary Wollstonecraft and the Feminist Imagination. Cambridge University Press. 2001. 102. ↑

10. L. Péter Ágnes: „Bevezetés – Mi az angol romantika” in: Angol romantika, Kijárat Kiadó, 2003. 7. ↑

11. https://oll.libertyfund.org/titles/price-a-discourse-on-the-love-of-our-country. Price 1791 áprilisában meghalt, a francia események későbbi alakulását már nem érte meg. ↑

12. Az ún. pamfletháborúról l. Takács Réka: „Az 1790-es évek pamfletháborúja” in: Komáromy Zsolt, Gárdos Bálint, Péti Miklós (szerk): Az angol irodalom története 1640–1830, Második rész. Kijárat Kiadó, 2021.154–159. ↑

13. Péter Ágnes: A függetlenség ára, Jelenkor, 2022. 43. ↑

14. Willey, Basil: The Eighteenth-Century Background: Studies in the Idea of Nature in the Thought of the Period. Chatto & Windus, 1950. 168. ↑

15. Czeglédy Sándor, Hamar István, Kállay Kálmán: Bibliai lexikon, Budapest, Sylvester, 1931. 508. ↑

16. Hickman, Louise: Eighteenth-Century Dissent and Cambridge Platonism. Routledge, 2017. 156, 174. ↑

17. Engell, James: The Creative Imagination: Enlightenment to Romanticism. Harvard University Press, 1981. 251–252. ↑

18. Éva Antal: Mary Wollstonecraft’s Vindication of the Rights of Woman as a Feminist Critique of Male Definitions of Civilisation. Anglisticum Journal (IJLLS), Volume 2, Issue 3 (2013), 26–34. 29. ↑

19. „a férfi erőre, eszmélésre termett, / szelídségre a nő, csinos varázsra.” Elveszett Paradicsom IV, 297–298 in John Milton válogatott versei. Ford.: Jánosy István. Európa Könyvkiadó, 1978, 146. ↑

20. Taylor 2001. 103‒104. ↑

21. Rousseau, Jean Jacques: Emil vagy a nevelésről. Budapest, Tankönyvkiadó, 1957. Ford.: Győry János. 431. ↑

22. Wollstonecraft maga is elképzelhetőnek gondolja, hogy az eszmefuttatása csak egy „utópisztikus álom” megfogalmazása: l. Wollstonecraft 2025. ↑

23. Séllei Nóra: „A női test és a nő „megtestesülése” Mary Wollstonecraft A nő jogainak védelmében (1792) című esszéjében” in Női reprezentációk. Szerk.: Tánczos Péter, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2019. 14–29, 19. ↑

24. „Minthogy szilárd meggyőződésem, hogy nincs olyan rossz a világban, ami nem Isten terve szerint megy végbe, hitemet Isten tökéletességére építem.” Wollstonecraft 2025. ↑

25. L. Wollstonecraft 2025. ↑

26. Wollstonecraft 2025. ↑

27. Köszönet Kinga Williamsnek a fordítási ötletért. ↑

28. John Milton: Elveszett Paradicsom, II. 790–798, in: John Milton 1978. 104. ↑

29. Wardle 1980, 263. ↑

30. Richard Price morálfilozófiájának és teológiájának Mary Wollstonecraftra gyakorolt határsáról l. Ágnes Péter: Who is at the helm? Mary Wollstonecraft’s contribution to the romantic construct of the imagination. Neohelicon Volume 50, 613–634, (2023). ↑

31. Gordon, Charlotte: Romantic Outlaws – The Extraordinary Lives of Mary Wollstonecraft & Mary Shelley. Random House, 2015. 495–496.↑

    kép | vecteezy.com