Bíró Zsuzsa

ÖTVENHÁROM FORRÓ NYARA

2003 június

ÖTVENHÁROM FORRÓ NYARA

K. A. és barátai[1], dühös kamaszok, már rég átlátnak a szitán és csúfot űznek mindenből, amikor én (pedig idősebb vagyok) még bedőlök a béketábor-mítosznak. Párizsba vágyom. Vasfüggöny van. Maurice Thorez képét lengetem a tribün előtt május elsején, a kedvenc színészem Gérard Philipe, a kedvenc íróm Balzac, ha alkalom nyílik rá, franciáknak tolmácsolok. Egy bentlakásos tolmácsiskolán tanítják nekünk a biztató jelent, fényes jövőt és idegen nyelven a legfontosabb szavakat: önköltségcsökkentés, begyűjtési verseny, munkamódszer átadás, vetésforgó. Egyfajta utazás a tolmácsolás is, nagy élet: ismeretlen ételektől roskadozó asztalok, Párizs lángjai az Operában, fogadások. Apró Antallal táncolok a Parlamentben. 

Zakatolunk.

grandiózus esemény

1953. június. Nagy Imre a miniszterelnök. A Rosenberg házaspárt halálra ítélik Amerikában. A Béke Világtanács elnöksége Budapesten tanácskozik, 35 országból érkeznek a küldöttek, grandiózus esemény, mint minden ilyen békemegmozdulás, a szovjet titkosszolgálat remeklése. 

Engem egy belga elnökségi tag mellé osztanak be tolmácsnak, idős hölgy, a neve Isabelle Blume, szocialista parlamenti képviselő volt, béketanácsi tevékenysége miatt kizárták a pártjából, ezen a télen Sztálin-békedíjat kapott. Legendás múltja van: a spanyol polgárháborúban egymaga tizenöt Greco-képet ment ki a toledói Greco-házból, a háborúban Londonban a belga ellenállást irányítja és tojásokat szerez G. B. Shaw-nak; az éhhaláltól menti meg, mert az agg mester csak tojással táplálkozik, ám a brit birodalom tyúkjaira akkoriban nem számíthat; természeti csapás, amit az író már megjövendölt a Szent Johanna első mondataiban: „Nincs tojás, nincs tojás! Ezer mennykő, ember, mit akarsz azzal mondani, hogy nincs tojás?” Blume magas, testes, ősz hajú dáma, feje búbján kontyot hord, raplizni szokott, vigyázzak vele, mondják. Nem raplizik. Velem egyidős unokái vannak, az én nagymamám is belga volt, jól kijövünk egymással. Ő tegez és „gyermekemnek” szólít, én asszonyomnak szólítom őt, Ségur grófnő modorában társalkodunk. Egykor irodalmat tanított, engem is oktat, Verhaerenről mesél, ifjúsága idoljáról, a „flamand sátánosság” (Szerb A.) költőjéről, amikor hazautazik, két kötet verset azonnal postára ad számomra.

Raoul Dufy: Csendélet hallal és gyümölcsökkel, jean louis mazieres, flickr.com

Ezen a nyárelőn költészet és békeharc kézen fogva járnak egymással, a Szabad Nép is verssel köszönti a vendégeket, szerzője Szurkov: „Mikor Amerikában / minden kapualjból / a téboly /eszelős / ugatása kiált / s az árulás, / a tenyésztett / hisztéria tombol, – / e napokban / írok neked / messzi G. I.” Hogy a „messzi G. I.” kicsoda, az nem derül ki, nyilván egy amerikai barát. Szurkov edzett harcos, háborúkat, békét is kitapasztalt, a tenyésztett hisztéria természetét alaposan tanulmányozhatta, tűrte, sőt támogatta is, harmincnégyben politikai tisztté avatták. Hát igen. Aztán húsz évvel később, ötvennégyben, (Dalos Gy. közlése szerint) őszinte jó szándékkal Hruscsov kegyeibe ajánlotta Ahmatovát, a hetvenéves költőnőt, aki „sikerrel küzdte le az 1946-os esztendő pesszimista hangulatait…” Én persze ott és akkor még nem ismerem Ahmatova nevét, Mandelstamról sem hallottam, a vacsoraasztalnál viszont Nyikolaj Tyihonov elszavalja Pohárköszöntőjét. „Miféle vers ez?” – érdeklődik halkan Blume. – „Hazafias” – válaszolom. Később megtudom, hogy Shaw a hazafiasságot az idiotizmus legfelsőbb fokának tartotta, kész elmebajnak. „Gonosz szavak!” – sóhajt Blume, de van bennük igazság, Verhaerennek valóban agyára ment a patrióta rajongás, ez okozta tragikus végét: a rouen-i pályaudvaron vonat alá esett, amikor hadirokkantak számára pénzt gyűjtött. A Pohárköszöntő hosszú, Tyihonov sok mindenre iszik, a boldog kolhozokra, a flottára, a szárnyas pilótákra, a sarkkutatókra és így tovább, és minden strófa végén eldörgi a nevezetes refrént: „Érette igyunk, Sztálinért!” Tyihonov fehér hajú, piros arcú, nagydarab idős ember, lenyűgöző jelenség, egész életében mindenkit lenyűgözött, csak Mandelstamnak volt ellenszenves, „elképzelem Kolját, amint beront egy vonatfülkébe és elkiáltja magát: polgártársak, az irataikat!” Az ellenszenv kölcsönös volt: „Mandelstam nem telepedhet le Leningrádban! Nem adunk neki szobát!” – így Tyihonov, amikor az írók lakásügyeinek élet-halál ura volt. “Za Sztalina!” Tyihonov könnyes szemmel fenékig üríti poharát, az asztal körül ülők is a poharukhoz nyúlnak, néhány percig kísértet járja be a Munkácsy utcai szálloda éttermét, Sztálin kísértete, közös gyász vagy közös feszengés? „Az egyik fütyül, a másik nyávog, a harmadik nyöszörög…” – írta Sztálin alvezéreiről Mandelstam a gúnyversben, ami miatt 34-ben letartóztatták. Számomra és főiskolai osztálytársaim számára – leszámítva egy besúgót és egy denunciánst – a Kreml urának halála csak néhány órás kínos álldogálást jelentett az épület halljában felállított ravatalnál. De nekik itt az asztal körül? Hányas vagy? 1890-es? A legtöbben 60 körül járnak. Kuo Mo-zso mindenesetre könnyezik, de neki túl gyakran hullanak a könnyei, azt mondja, túlműködnek a könnymirigyei. Tudós, politikus, költő, az öncélú költészetet propagálja. Mit keres az időszámítás előtti 206-ban uralkodó kínai Han dinasztia kutatója a KGB lakomáján, mért nem a Tiszta Magány Pavilonjába zárkózva meditál? Képzeletben lefotózom az asztal körül ülőket, íme az elit. („Hangszekrények” – olvasom majd a nyolcvanas évek elején egy Volkoff nevű politikai krimi-író regényében – azt erősítik fel, amit a szovjet dezinformáció táplál beléjük.) Írók és költők, mint Pablo Neruda, Johannes R. Becher, Nazim Hikmet, Stefan Heym. Egy lelkész – Martin Niemöller –, aki dachaui fogoly volt. Egy arisztokrata – Emmanuel d’Astier de la Vigerie, alias Bernard –, az Ellenállás hőse. És sokan mások. 

Raoul Dufy: Csokor a rue Séguier műtermében, jean louis mazieres, flickr.com

Csoportkép, békeharcosokkal. 

Itt van például egy nénike: Eugénie Cotton („Özséni Koton? Na ne!” – röhög egy pincér.) A csöpp asszony nagy tudós, Marie Curie tanítványa volt, és az ugyancsak Nobel-díjas kémikus, Jean Perrin munkatársa, elképzelni is fantasztikus, mi mindent tudhat a molekuláris valóságról, de a mi valóságunkról vajon mit tud? Kiemelkedő öröm számára, nyilatkozza az újságban, hogy a szabad és boldog magyar nép körében időzhet. Nazim Hikmet ugyancsak kiemelkedő örömöt érez, verset is ír, Magyar föld (Madzsar topragi) címen. „Te úgy megszépültél, magyar föld, / hogy nem lehet betelni / embereiddel és dolgaiddal, / álmaiddal, szabadságoddal, költőiddel és boraiddal.” Gentleman, török módra reggelente rózsákat osztogat a tolmácslányoknak. Nagyapja Szaloniki kormányzója volt, apja konzul Hamburgban, ő 13 évi börtön után nemrég landolt imádott Moszkvájában. „Te úgy megszépültél, orosz föld”? Nem szépült meg, Hikmet keserűen fedezi fel a kispolgáriságot, rossz ízlést, egyenlőtlenségeket. Egykor pajtásával, Majakovszkijjal együtt üvöltözött a jelenkor gőzhajóján és Pofonütjük a közízlést címmel szerkesztette a futurista kiáltványt! „Aki nem énekel velünk, az ellenünk van!” – kiabálták. Ezt kiabáljuk most mi is. A nóta körbejár, újabb franciára bökök, a neve velencei dallamokat muzsikál: Casanova. Akkor még nem hallottam Paul Nizanról, akinek politikai összeomlásában és korai halálában Laurent Casanova, a francia párt értelmiségi főideológusa is bűnrészes volt. Itt és most Ronsard szavaival emlékezik meg békéről és háborúról: „Ó boldog, százszor boldog, ki háborúktól távol / ül csendes otthonában és rózsafákat ápol…” Amott tehát a Rosszak, akik villamosszékre akarják ültetni a Rosenberg házaspárt, itt a Jók, akik rózsákkal a kezükben tiltakoznak. De hol van a Jóemberek Internacionáléja, amiről Babel írt, és hol van Babel? Egyedül Ehrenburg küldött pénzt a feleségének, amikor 39-ben letartóztatták. 

felső kép | Raoul Dufy: Saint Jean temető Perpignanban, jean louis mazieres, flickr.com
  1. Az írás hozzászólás Arnold Miklós – Kováts Albert – Szabó Miklós 1953-as Az emberiség komédiája című illusztrált darabjához.