A HÁROMARCÚ FEJ

Trimurthi: a hindu Istenhármasság monolit szobra a bombayi öbölben, Elephanta szigetén.
A „Miasszonyunk” székesegyházzal szemben, egy elegánsan ósdi antikváriumban bukkantam rá erre a Lowell-válogatásra. Belelapoztam s ránézésre is rejtélyesnek találtam. Izgalmasabbnak, mint új ál­lapotában, mert egy másik ember is sátrat vert ma­gának a könyvben. Gondoltam: téged a másik sze­mély is érdekel. Ezért hoztam haza.

Egy levélből

Évek óta nem beszéltünk;
mint hulla az ágyba, zuhant közénk
az én-ezt-másképp-gondolom.

Ő mindig a drámai megrázkódtatást kereste,
az egyetlen, tökéletes történetet,
mely nem csak edénye az üdvözülésnek és a kárhozatnak,
de őmaga élet — a tőmondat, amelyik csak magát jelenti,
a földrengés epicentrumát, ahonnét
úgy pattan föl a színpadi lépcsősor tetejére a szó,
mintha a rengő föld minden röge egy-egy Hamlet volna,
s mind a kor és a világ mocskát okádná
félőrült monológja vörös sugarában elénk.
Lobogónk a romantika? Tiszta lap? Új történelem?
A technológia éjszakájában bolyongó naivitás eszményi alany,
hogy a csonttörő, rugós csapdába lépjen.

De volt-e olyan vadcsapda, melyet nagy eszével
a két lábon járó könyvtár, Lowell kikerült? Pedig ő
nemcsak nyomorult könyvmoly volt és manifeszt elmebeteg,
de jó korszakaiban jobb szállodák vendége, világutazó
világfi is. Megóvhatja-e bármi a kárhozottat a kárhozattól?
Egy mafla francia könyvbogarász, egy bősz irodalmi lepkegyűjtő,
sorról sorra megceruzázta Lowell válogatott kötetét,
botja grafit tűjére szúrva az angol Baudelaire idézeteket.
Így, igen, így! Ez a jó! Ez a legjobb módszer!

A stíluselemzés! így nem szembesülünk a tetteinkkel,
s bármilyen alkura hajlunk is (komoly okkal persze):
Ez csak a hétköznap, gondoljuk, a vers levedli porát, és folttalanul ragyog!
A vers, mely a Tízezerszer Ezer Világ, de a lényege egy —
a csorbítatlan, teljes igazság, mindig s mindenben csakis az.

Semmi kedvem azon huzakodni, miben melyikünknek volt igaza.
Volt, ami volt, és van, ami van. Ha okosabb lettem
bármiben is, nem a verseimben. Láttam a ricsajos hadviseléstől
eltorzulni barátaim arcát és eszményeiket. S láttam magamat
küzdeni káromkodva a méterekért, hol négykézláb, hol
pisai ferde toronyként megbillenve, hol épp csak szédelegve,
de megmaradva a talpamon. Innen, a csúszó-mászó
szeme sarkából másképp látni fény és árny viszonyát a földön,
a dolgok fontosságát.
Nyár pergőtüze, délután. Apa és fia jön szembe.
A négyéves fiú huzatja magát, nyűgös. ,,Sanyika”
feddi titkolt büszkeséggel az apja, ,,ejnye!” Két pár fekete
gyémánt csillog a fényözönben.
Hamarabb hűl nyarunk ködóceánná,
semhogy időben kapnánk észbe. A csontjainkat is elrohasztó ködben,
a füstsötétben, a meredek lépcsőn lefelé imbolyogva
a mécsesem az, hogy emlékezhetem erre a délutánra is,
mielőtt rozsdás sarkain csikorogva magától megindul
és hegynagy döndüléssel rám csapódik a pinceajtó.